Az irigy hároméves

Szóval betöltötte, megünnepeltük daubneres csokitortával, ami a kedvence, és nem, egyáltalán nem szégyellem magam, amiért nem én sütöm. Gyerekkoromból ragadt rám, hogy az az igazi, amit cukrászok sütnek, az otthoni nem olyan finom, arról nem is beszélve, hogy hogy néz ki, és ha egyáltalán be van borítva csokimázzal, az nem sima, és valahogy az rögzült bennem, hogy az otthon sütött torta = nincs pénz boltira.
És tessék, örült:

Bandi pedig nem nagyon tudta hova tenni a dolgot.

Kapott ajándékokat is, főként társasjátékokat, ám ő a locsolónak örült legjobban.

Aztán felvágtuk a tortát. A csokitorta a kedvenc étele, annyira, hogy legégbekiáltóbb bűnnek a világon azt tartja, ha valaki elveszi a csokitortáját. Volt már ilyen rémálma is, de egyik állandó játéka, a bűnüldözés és a bebörtönzés során kiderült, a csokitortalopásért jár a legsúlyosabb büntetés. Buksi kutyáját legalábbis nem egyszerűen börtönbe zárta, hanem állítása szerint eltemette a temetőben érte. Mivel viszont most volt egy egész tortája, szerencsére nem csinált belőle ügyet, hogy a vendégeknek is adtunk egy-egy szeletet. Huh. Egy darabig vígan falatozgatott.

Egészen addig, amíg azt nem mondta Lülü nénikéje a keresztapjának: "Kristóf, edd már meg a kutya orrát, biztos nagyon finom." Erre torkán akadt a falat,

és első rémületében legörbült a szája,

de ezzel egyidejűleg a marcipánkutya-kisajátító reflex is működésbe lépett, lecsavarta hát az orrát,

és szerintem egyben lenyelte.

Lülü megszólalt: "Akkor a farkát!"

"Akkor a fülét!"

Miután a kutya minden tartozékát megette, Vera elégedetten hátradőlt.

És láthatóan nem bánt meg semmit.

És minekutána a csokitorta is elfogyott a tányérjáról, nem volt más hátra, mint hogy a kutya maradékát is magáévá tegye.

Vera az úr, nemcsak a háznál

Vera vérszemet kapott: újabban a játszótér nyuszijából a játszótér királyává nőtte ki magát. A barátkozás, az már uncsi, legalábbis a vele egykorúakkal, abban nincs kihívás. De a nagyok, azokat megpuhítani, na az a valami.
Az egyik nap nagylányok uralták a homokozóba épített várat, Verára meg épp akkor tört rá a csúszdázhatnék. Felmászott a létrán, ahol szembetalálta magát a várat védő nagylányok seregével. Rövid mérlegelés után úgy döntött, nem hátrál meg, és a nagyoknak kijáró maximális tiszteletet megadva így szólt: "Kérem, húzódjanak félrébb, mert nem férek el." (A magázó formulát a marcipánkutya-eladós játék során sajátította el, azt még viszont nem sikerült levennie, hogy kikkel szemben kell alkalmazni, Karácsonyfát pl. következetesen tegezte.) A lányok meglepett arccal félrébb álltak és elengedték az illedelmes lányt.
A következő napra a nagylányoknak leesett, hogy rútul meg lettek vezetve a határozottsága okán első blikkre velük azonos súlycsoportba tartozónak látszó, de valójában csak egy vakmerő, szemtelen kis taknyos kölyök által, ezért mikor utat kért a kis hülye, az egyik lány előbb testi erőfölényének tudatában megpróbálta menekülésre kényszeríteni: az utat karjaival elzárva közeledett Vera felé, a találkozás után hasával hátrébb lökdöste, ám ekkor Vera is megkapaszkodott a korlátban és nem hagyta magát. A lányok így előálltak megdönthetetlennek tűnő érvükkel: "De itt nagyok vannak." Miután ezt már eddig is tudta,Vera természetesen felvette a kesztyűt: "De attól még én is ide jöhetek." És oda mehetett. Végeredmény: Nagylányok-Vera: 0:2
A harmadik nap még egy 8 éves, Emma nevű lányt is maga mellé állított az akcióra, igaz, ebben az én kezem is benne volt, mert előtte együtt sütöttük a homoksüteményeket. Mikor aztán felmentek a várba, Emma helyretette a nála kisebb nagylányokat, Vera meggyőzési repertoárját újabb fordulattal bővítve: "Nem csak a tiétek a csúszda."
Nagyon büszke vagyok rá, hogy nemcsak itthon, velem szemben, hanem másutt is kiharcolja magának, amit akar, de azért kíváncsi vagyok, mikor kapja meg az első pofont.

3 éves státusz

Tegnap gyerekorvosnál jártunk, és bár mindkét gyerekemre hihetetlenül büszke voltam, őszintén sajnálom, hogy a Vera által leadott műsornak Bandi miatt nem lehettem teljes mértékben részese. Ezért csak foszlányokban tudom prezentálni a látogatás során történteket, de még így is élvezetes.

Felvette a szép ruhát: lila, szívecskés atlétát, méregzöld szoknyát, szandált és az elmaradhatatlan, mindenki által agyba-főbe dicsért szalmakalapot. Mivel a papa reggel el volt ájulva, azzal a várakozással indult útnak, hogy "Karácsonyfa doktor néni el lesz ájulva." Hogy megkíméljem a csalódástól, burkolt utalást tettem rá, hogy szerintem nem lesz: Karácsonyfa doktor néni nagyon sok szépen felöltözött kislánnyal találkozik. Bandit mindvégig az ölemben  tartottam, és folyamatosan küzdöttem vele, nehogy fejest ugorjon a padlóra. Szóba elegyedtem Karácsonyfával, beszélgettünk Bandi leválasztásáról, a jóindulatú nyálmirigydaganatomról, Vera katasztrofális táplálásáról, és egyszer csak azt láttam, hogy Vera egy fejhallgatóval a fején emelgeti a kezeit. Folytattuk a beszélgetést arról, hogy milyen rafinált módjai vannak a zöldségek és gyümölcsök ételekbe történő belecsempészésének, és mikor újra odapillantottam, Vera épp villákat mutogatott a kezeivel jobbra-balra-le-fel. Egyszer csak jött a védőnő ("anya, a védőnő, az egy név?"), hogy megcsinálta vele a látás- és hallásvizsgálatot, ez a gyerek egy csoda, mindent megengedett, mindenben együttműködött és a világon mindent meg tudott mutatni. Meglepődtem, mert a játszótéri anyukák felkészítettek már az legrosszabbra a 3 éves vizsgálatot illetően, és hát mint ismeretes és ő is zengedezi már, Verának nagy természete van. Önmagát meghazudtolva aztán a doktornőnek is hagyta magát megvizsgálni, megmutatta, hogy kell lábujjhegyen és sarkon járni (kicsit befelé dől a lába, ezt tornáztatni kell), a fogainak számát firtató kérdésre a program gyors lefuttatása után elmondta, hogy azt nem tudja megszámolni, de gyorsan hozzátette, hogy az ujjait igen, ezt aztán be is mutatta.
Ezután beindult a dumagép.
- Micsodaaa? A fűben mezítláb? De hát az szúrja a talpamat! Azt egyáltalán nem szeretem. A homokban csupi lábbal szoktam lenni.
- Nem tudok leszállni, ez egy ilyen ragadós szék. Itt minden szék ragadós.
- Ez nem cipő! Ez szandál! A cipő az cipő, a szandál meg szandál! (Karácsonyfának, kioktató stílusban)
- Az atlétámat nem veszem vissza. Nem tudom felvenni. (Azzal megindult az ajtó felé.)
- Micsodaaa? Még hogy menjek ki?! Hö! Nem mehetek ki csupi lábbal! Mit gondolsz? (ezt is Karácsonyfának, kioktató stílusban)
- A papa dolgozik. Azért dolgozik, hogy ne legyünk szegények. Nem akarok úgy járni, mint Jancsi és Juliska, hogy ne legyen mit enni. A papa sajtóhirdetéseket ír. Este jön haza.
- Én is szoktam hirdetéseket írni. Kutyahirdetéseket. Amikor eltűnik Buksi meg a másik. Ők nem igazi kutyák. Igazi kutyák nem lehetnek nálunk, a lakásban, nem férnek el.
- Anyával ma társasjátékoztunk, a halacskással, hogy ki ér előbb a célba. Én már tudok társasjátékozni.
- Bundika nem tetszik nekem. Furcsa kisfiú. De szeretem. Csak félek tőle, hogy megesz.
- Tévedsz. - mondta Karácsonyfának, nem tudom, mire, aztán mikor ő hitetlenkedve visszakérdezett, Vera elárulta neki, hogy ezt az Oroszlánkirályból tanulta.
- Igen, szép a szandálom, csak beleléptem a kecskekakába. Kis bogyók voltak. Az állatkertben, de nem itt, hanem Mari mamánál. Deeehogy simogattam. Nagyok voltak. Csak etettük őket.
- Mézeskalácsot hoztam a táskámban, hogy ha netán megéheznék, legyen mit ennem. Ha nincs mit ennem, hát azt végképp nem szeretem. (üres volt a táskája)
Amikor kijöttük, kissé csüggedten így összegezte a történteket: "Karácsonyfa nem volt elájulva."
Ja, 15,2 kg és 95 cm.

Játszótéri barátkozás

Breaking!
Vera mérföldkőhöz ért a szocializáció számára különösen rögös útján. Neki ez jutott. Felnőttekkel kiválóan, bármiféle görcsölés nélkül kommunikál, a gyerekek viszont sosem tekerték, sőt jó sokáig félt is tőlük. Ma a játszótéren azonban lesifotókat készítettem arról, amint Vera egy számára eddig ismeretlen kislánnyal játszik, jöttek-mentek a homok és az abba épített vár szintjei között, hozták-vitték a homokot, főztek (legalábbis az én sekélyes és elsorvadt fantáziám ennyit enged nekem vizionálni arról, mi történhetett az érzékszerveim elől elzárt területen), majd végre hallottam annyit, hogy Vera azt kiabálja fel, a várba: "Segítsek kitakarítani? ... Jó, akkor még fel kell vinni a vödröt! Viszek vizet!", és egy homokkal teli vödröt cipelt fel a várba. Borzasztóan kíváncsi voltam amúgy, hogy miről zajlik fenn az eszmecsere, de nem mertem megzavarni, kizökkenteni, ha már végre sikerült kapcsolatot létesítenie egy vele egykorú gyerekkel. Jellemző, hogy utána, hazafelé úton következetesen kislánynak nevezte a lányt, látszik, hogy felnőttek között nőtt fel...

Aludj el szépen, kis Vera

Nem akarom, hogy az összes poszt arról szóljon, milyen idegesítő gyerekem van. Pedig ez sem lesz vidám, de igyekszem eztán javítani az arányt.
Vera születése óta tudta, mi a dolga este 8-kor. Egészen a cumiról való leszokás időszakáig. Addig az volt, hogy ha este megszoptattam/elmondtam a mesét-verset, behunyta a szemét és az utolsó fejsimogatást meg sem várva elaludt egy pillanat alatt. Aztán egy októberi délután - két nappal azután, hogy meghallotta: az óvodai fogorvos szerint H. Lujzi fogát elferdítette a cumi - úgy döntött, hogy alvás után ajándékozzuk el cumijait (kifőzve!) az utca legkedvesebb kutyáinak. Kifőztük, elvittük, odaadtuk, hazajöttünk. Örültünk. Este kevésbé, bár a válság csak két-három nap után eszkalálódott, addig csak sírdogált elalvás előtt. De aztán egyre hosszabb procedúra lett az altatás. Előbb csak kijött a szobából egyszer, aztán naponta mindig egyre több kellett, és egyre többször jött ki, végül már nem maradt benn, akkor ott maradtam én, még egy rövid mese, még egy fejsimogatás, csak még egyszer meghajaz (grrrr), kicsit feküdjek mellé, még tovább feküdjek mellé, csak még egyszer rám mászik (!!!), miközben mellette fekszem, csak még egyszer rám mászik úgy, hogy a feje lenn marad az ágyon (!!!!!!), végül eljutottunk oda, hogy addig kell mellette feküdnöm, amíg el nem alszik. Eleinte ez 5 perc volt, aztán fokozatosan eljutottunk az 1 órához. Időközben rákapott a nyögdécselve légzésre (beszív, benntart, egyszer csak gyorsan kienged, go to 1), a megszomjazásra, az egyidejű fázásra és kimelegedésre, a "nem vagyok álmos"-ozásra, a "rosszul érzem magam"-ozásra, és természetesen megtalálta a módját annak is, hogy a 2 centis hajamat tépje (január 4-én, kétórás hajazást követően hajnali 3-kor eldöntöttem, reggel kopaszra vágatom, de reggelre megenyhültem és végül csak szimplán rövid lett).
Miután szombat este felvonultatta az alvástól való menekülés teljes fent említett eszköztárát, egyórás tusakodás után negyed 11-kor kiugrottam az ágyából, kihajtogattam magam, és a hajamat immár önkezűleg tépve rohantam ki a szobájukból azt ordítva, hogy nem bírom ezt tovább. Sikerült a közben egy órája síri csendben tévéző, wc-re elmenni nem merő apját is felbőszíteni, aki kézbe vette a dolgot. "Vera, elég volt, bemész a szobádba, nem jöhetsz le az ágyról, ki ne merj jönni, ha felébreszted Bandit, kihozzuk és rád zárjuk az ajtót" - ezeket ismételgette felváltva, egyre nagyobb hangerővel, Vera pedig egyre hangosabban ordított, közölte, hogy ő ki mer jönni a szobából, végül szegény Bandi is felébredt, és csak ordított az ágyában, na és akkor, amikor az apja egy karjánál fogva ráncigálta vissza a szobába Verát és azt üvöltötte, hogy földhöz vágja, visszavettem az irányítást. Verát visszaparancsoltam az ágyba, Bandit megnyugtattam és visszaaltattam az ölemben, aztán odafeküdtem Vera mellé, de csak a kezemet engedtem neki megfogni. 1 perc alatt elaludt.
Azóta beletörődött, hogy csak a kezemet foghatja, sőt tegnap délután közölte: "különben nem is szerettem a hajadat fogni." Ha ezt tudtam volna, nem telik el három év így... Most itt tartunk, és mint említettem, Vera nagyon apró lépésekben halad előre, ha valami változásról van szó, így reménykedem benne, hogy lassan-lassan eljutunk majd oda is, hogy kiszállhatok az ágyából örökre.

A mai "hiszti vagy nem"

Történt, hogy a játszótéren ráförmedt Verára egy nagyobb fiú, hogy menjen már arrébb, hát elrontja a várát. Mondom neki, hogy a várát nem rontottuk el, abból az általa várároknak nevezett, 1 mp alatt odarajzolt csíkból meg mindjárt kiszáll Vera, és kedvesen, vagy inkább negédesen, széles, őszintének nem igazán mondható mosollyal az arcomon invitáltam elsőszülött, mimóza lányomat azzal, hogy építsünk mi is egy ugyanolyat, éreztem ugyanis, hogy hamarosan elsírja magát és közli, azért sír, mert álmos. Ez történt kis különbséggel: a sírás indokaként azt jelölte meg, hogy Buksi megugatta. Egy darabig nyugtatgattam, semmi baj, "de van baj", de nincs baj, gyere, építsünk homokgolyótartót, "ne építsünk, azért sírok, mert Buksi megugatott." Ekkor beláttam, jobban járunk, ha itthagyjuk ezt a rossz emlékű homokot, terelni kezdtem, kéred a meghagyott sárgadinnyét?, "nem kérem, anya, vegyél fel, anya, nyugtass meg", gyere hintázni, "nem megyek, éhes vagyok, kérek kiflit", nincs kifli, kérsz Korpovit kekszet?, "igen." Itt egy pillanatra megoldódni látszott a probléma, de aztán bemászott a hintába és mire odaértem a keksszel, újra sírni kezdett, darabokra törte a kekszet és eldobálta. Bevágta a kalapját a bokorba, és amikor be akartam kenni naptejjel, a kerítésen keresztül kísérelte meg elhagyni a játszóteret. Aztán csúszdázni támadt kedve, de mégsem csúszott, továbbra is csak sírt, megint követelte, hogy vegyem fel, még párszor elpanaszolta, hogy Buksi megugatta, és miután többször is hiába kértem, hogy hagyja ezt abba, mert így nincs értelme itt lenni, úgy döntöttem, megyünk haza, mielőtt szégyenteljes kiborulós jelenetet rendezek a játszótéri anyukaközösség nagy megbotránkozására (érdekes, hogy a játszótéren az anyukák ilyen esetben mindig megőrzik hidegvérüket, hipernyugodtak és mosolyogva próbálják megnyugtatni a legundorítóbban hisztiző gyerekeket is, kíváncsi lennék, mi zajlik a színfalak mögött másoknál). Akkor még megpróbálkozott az ellenkező irányba indulással, mi Bandival kintről drukkoltunk neki, hogy szedje össze magát, ő ettől még hangosabban ordított, hogy azonnal menjünk vissza, mert mégis csúszdázni szeretne. Csúszott egyet nagy kínok közepette a játszóteret időközben megszálló alsó tagozatos osztály fiú tagjainak koszorújában, majd miután belátta, hogy ez így nem pálya, beleegyezett a hazaindulásba.
OK. Ez idáig egyértelmű. Gondok lesznek az oviban, tisztában vagyok vele. De majd betörik, megedződik, megszokja, szocializálódik, hát ilyen az élet. Rájön majd, hogy nem mindig ő a király, lehet, hogy itthon, az én fejemen még ugrálhat (legalábbis addig, míg a detonáció után nem kezdek fejhangon ordítani), más viszont nem fogja ezt hagyni. És eddig nem is tört el bennem sem semmi, hazaúton megpróbáltam rávezetni, hogy nem baj az, ha azt mondja nekünk valaki, hogy ne rontsuk el a várát, ilyenkor meg kell nyugtatni őt afelől, hogy nem rontjuk, ha mégis, akkor nem akartuk, de segítünk helyrehozni, és különben is, képzelje el, milyen lenne, ha ő elmegy vízért, és mire visszatér, azt látja, hogy valaki rombolja az ő nagy műgonddal létrehozott építményét, biztos ő is mérges lenne. Nem akarom a szájába adni a szavakat, mert ebből már sokszor volt gond ("Hiányzik a cumi." - ezt szajkózta a cumielhagyás idején, de mindig, bármi baja is volt, nem csak ez, és erre hivatkozva nem akart elaludni, és többek között ennek következményeként fekszem máig minden délután és este mellé az ágyba...), de azt is szeretném, hogy ha valami baja van, nézzen vele szembe, ne más okokra hivatkozzon (fáradt, Buksi megugatta), illetve szeretném kicsit fejleszteni az empátiás készségét, mert ugye ez is segít feldolgozni az őt ért sérelmet.
Itthon aztán folytatódott a terror. (Valószínűleg ugyanezt írná most ő is, ha írna naplót.) Hetek telnek el anélkül, hogy főtt ételt enne, a mai nappal sem szakadt vége egy ilyen sorozatnak, fanyalogva fordult el a kemencében sült pulykától és párolt zöldségtől, aztán megevett egy fél zacskó bulátát. Ekkor léptem át a megértőből a "leszarom, azt csinálsz, amit akarsz" fázisba. A robbanás pedig akkor következett be, amikor bocitejet kért, én meg nem adtam neki, mert állandóan bocitejet iszik, illetve inna, ha hagynám, napi minimum 1 litert. Én persze korlátozom a mennyiséget, elmondtam, hogy ha ilyen sokat iszik, megbetegszik és javasoltam helyette a vizet vagy az almalét, erre visítófrászt kapott, ütlegelni kezdett, aztán ki akarta borítani a kitöltött (felvizezett) almalét, közben olyanokat kiabált, hogy a fülemen ülök-e meg hogy ebből elege van, totálisan elege van, valamint hogy hülye vagyok. Nem azért, mert hülyének nevezett, hanem a játszótéri afférral együtt immáron másfél órája tartó kínzás miatt ordítani kezdtem, hogy elég volt és megőrülök. Ettől jobban lettem, és hozzáláttam a felszabadítást ígérő délutáni altatás előkészületeihez.
Szegény drága kis Bandika eközben...... A játszótéren elfoglalta magát előbb a homokban, aztán átvittem a csúszdához, ott is vidáman ismerkedett más vidám gyerekekkel. Annak nem örült túlzottan, hogy hazaindultunk, de hamar túltette magát rajta, ebédkor viszont már érezte a feszültséget ő is, és addig még csak-csak elvolt, amíg etettem, de aztán rákezdett ő is a nyávogásra, majd a sírásra, végül már csak az ölemben nyugodott meg. Jobban mondva csak ott nyugodott volna meg, ha nem lett volna szükségem mindkét kezemre a délutáni fektetés fél-háromnegyed órás előkészületeihez. És aztán ma délután még a saját kis félórájához sem jutott hozzá (amikor csak vele foglalkozom, mert hamarabb ébred Veránál), mert ma Vera jelent meg először a szobánkban.

Hiszti vagy nem

Még nincs 3 éves, de mivel olyan terjengősen, amennyire szeretném, nem fér bele a naplójába a történet, kihasználom, hogy már megvan ez a blog. (Említettem már, hogy Monica vagyok a Jó barátokból?) Azért muszáj ennyire részleteznem, mert aztán mindig elfelejtem, pontosan mi volt, az marad csak meg, hogy "jaj, de kiborított, azt hittem, hülyét kapok", és estére már csak annyit írok le a naplóba (ha egyáltalán leírom), hogy "nem akart elpakolni, nagyon mérges voltam, sírt, elpakoltam én, nem volt mese."
Szóval Vera ebéd előtt kiborította Bandi játékosládáját, jött is - akkor még vígan - közölni a tényt. Mondtam, hogy pakolja össze, egyúttal megfenyegettem, hogy ha nem tünteti el a rumlit, nem fogok mesélni elalvás előtt. Természetesen nem ilyen formában, mert arra mindig figyelek, hogy legyen az események között összefüggés, szóval stabilan megálló érvrendszerrel álltam elő, miszerint ha őt nem érdekli, mit kérek, engem sem fog, hogy ő mit szeretne. Érvelésem másik pilléreként felhoztam azt a gyerekek számára még talán elfogadható gondolatmenetet, hogy ha ki tudta borítani, össze is tudja szedni (felnőtt fejjel nézve micsoda baromság ez). Azt is elmondtam természetesen, hogy ha a pakolással megy el az idő, nem jut majd mesére. Egészen hamar nyilvánvalóvá tette, hogy nem érti a lényeget, mert azt mondta, jó, akkor legyen csak vers.
- Sem mese, sem vers nem lesz.
- De, de jegyeeen! Összepakojok. (Jól van, mégis okos gyerek ez.)
Bement a szobájukba összepakolni, bennem meg a hangok hallatán folyamatosan ment fel a pumpa, majd egyszer csak benéztem, persze, hogy az történt, amit sejtettem: nem volt cm2 a padlón, ahol ne hevert volna valamilyen kirakódarab. Vera a szoba közepén ült feldúltan és azt kiabálta, hogy nem tud elpakolni, ő  csak szétdobálni tudja a játékokat, ezt illusztrálandó pedig hozzám vágott egy macskafarkat. Mindegy, gondoltam, emlékeztetem még párszor a szankciókra, és megmutattam neki lassított lejátszás üzemmódban, hogy hogyan kell egy ládába beletenni egy tárgyat. Aztán visszaültem elfogyasztani az ebédjét, ami mellesleg a kedvence (hal, rizs), most mégsem volt éhes ("tejeettem magam azzaj a bagettej"), így nekem ajándékozta.
Na, hát nem lett elpakolva, és vészesen közeledett a fél 2, én egyre gyakrabban ismételgettem, hogy nem lesz mese, nem lesz vers, ő meg kezdte elővenni a mostanában szokásos lelki zsarolós mondatát: "Josszuj éjzem magam, nyugtass meg." (Tudom, hogy ez azért van, mert nagyon fél az óvodától, de ez egy másik poszt témája.) Na, akkor elpakoltam én, közben eszembe jutott, hogy ki kell még teregetnem, úgyhogy annak is nekiálltam, közben pedig előjött azzal, hogy éhes, adjak neki enni, mert ha nem kap enni, le fog gyengülni, mint Mütyür manó. Mivel ennek ellenére nem adtam, bepöccent, és ordítva levetkőzött meztelenre, majd elindult fürödni. Na, ekkor már nekem is elborult az agyam, kirángattam a kádból, mielőtt leforrázná magát, visszarángattam rá a ruhát, amit újra letépett magáról, visított, hogy "ebbőj ejegem van!", rám vágott kétszer (hogy ezt honnan veszi?), aztán elővette a táskámból a Korpovit kekszet, én meg - szégyellem magam, de azt akkor is tudtam, hogy majd szégyellni fogom magam - sziszegtem, hogy egy hülye kis szar meg hogy idióta. Kiteregettem, aztán villámpelenkázás-bezsákolás után elénekeltem a szegény pillogtató kis Bandinak a Don-dono-dont, beraktam a kiságyba, majd lefeküdtem a Vera ágyába. Verának taknya-nyála egyben, üvöltött, hogy meséljek, akkor legalább fejből, és hogy nagyon rosszul esik neki, hogy nem mesélek. Többször elmondta, hogy rosszul van és nem tud megnyugodni. Meg hogy értsem meg, ő megpróbált elpakolni, de nem sikerült, és különben meg örüljek, hogy segített, amikor én elpakoltam. (Ez igaz, 1, azaz egyetlen darab puzzle-elemet beledobott a ládába a kb. 150-ből.) Mondtam, hogy örüljön, hogy odafeküdtem, többre nem vagyok képes, mert nagyon haragszom rá és nem akarok vele beszélgetni, sőt látni sem akarom. Azt mondta, ő sem akar engem látni sem, és azt fogja csinálni, amit én, kimegy a szobából és itt hagy. Ez nem talált, ezért hát fokozta: "A-ha-hakko-ho-hoj a-ha-hazt fo-ho-hogo-ho-hom csi-hi-hinájni, ho-ho-hogy e-he-hejcsatangojok."
Ekkor megsajnáltam. Megöleltem, de nem meséltem. Aztán egyszer csak elaludt.
Nem tudom, mit kellett volna tenni.
Ez is az óvoda miatti kétségbeesés része lenne? Mert olyan bizonytalan, és inkább nem is akarja csinálni, nehogy ne sikerüljön? De hát nehogy már megoldhatatlan feladatot jelentsen egy hároméves gyerek számára, hogy berakodja a játékokat egy ládába. Viszont ma pl. amikor a Bori óvodába megy c. könyvet olvastam neki, és ott jártunk, hogy Bori egyedül öltözött fel, közbeszólt, hogy de hát ő meg nem tud felöltözni egyedül. Szóval tudom, hogy nagyon nyomasztja ez az óvoda kérdés. (Szegény milyen vidáman és büszkén tudja hirdetni, hogy ő már óvodás és a legjobb óvodába vették fel, én meg közben látom, mennyire küzd azért, hogy meggyőzze magát erről.)
Vagy csak egy rohadt hiszti volt, és nekem nem megértőnek kellene lennem, hanem keménynek, mert így sosem fog rendet tanulni a hülye kölyke? Mert ha az van, hogy "jól van, Vera, gyere, pakoljuk össze együtt", akkor az történik, ami mindig: én pakolok, szólongatom, hogy jöjjön segíteni, ő pedig nem jön, vagy legfeljebb alibiből helyére tesz egy dolgot.
Bettelheim azt mondaná: ösztön, empátia. Ezen most elmélázom.

Üdv. a XXI. században

Két Több ok miatt kezdek blogot írni a gyerekeim mindennapjairól:
1. Meguntam a kézzel írást. Nagyon.
2. Az apjuk is megunta. Nálam is jobban. Hogy minden szabad percemben előveszem a vastag bordó vagy kék könyvet, vagy jobb esetben csak jegyzetelek címszavakban post-itekre, hogy mit nem szabad majd elfelejtenem megírni. (Hiába próbáltam azzal oldani az emiatt keletkezett feszültséget, hogy "arra gondoltam, ezután neki is írok majd naplót, esténként azzal fogom kínozni, hogy mondja már el, mi történt a munkahelyén, mert meg kell írnom a naplóját.")
3. Eldöntöttem annak idején, hogy 3 év felett nem körmölök többé naplót a gyerekeimnek. De hát pont most hagyjam abba a Veráét? Amikor lassan kezdődik az óvoda? Meg amikor egyre viccesebbeket mond? Na meg hát az, hogy az első három életévünkből nincs felidézhető emlékünk, nem azt jelenti, hogy afelett mindenre emlékszünk.
4. Drága a papíralapú napló, és sosem találok igazán jót.
5. A papíron kényszert érzek, hogy mindig kitöltsem a rendelkezésre álló teret. Itt ez nincs maximalizálva, remélem, azért abba tudom majd hagyni.
6. Utálom kétszer is leírni ugyanazt az eseményt, két külön naplóba.
Egyelőre senki nem látja, csak én. És még én mondom, milyen mérhetetlen lassan és kis lépésekben adja meg magát Vera az új dolgoknak. Mondjuk én most biztos vagyok benne, hogy nem teszem majd nyilvánossá. Ez a blog csak nekik szól majd (tehát nektek, Vera, Bandi és remélem, egyszer neked is, Magda/Misa), de azért hagyok fel az E/2-vel, mert nem akarom, hogy olyan nyálas legyen, mint a naplójuk.