A legkisebb leánynak volt a legnagyobb szíve

Tudom, hogy többhónapos hallgatás után egy gyerekrajz kommentár nélküli posztolása nagyjából ki is meríti a pofátlanság fogalmát, de vállalom. Dolgozom, van 3 gyerekem, jön a karácsony, kórusba járok, és ha nem a szólamomat gyakorolom, akkor sorozatot nézek. Nem írok blogot, nincs kedvem. Mucika meg ezt rajzolta ma az óvodában:

Leteszem tőlük a hajam

Ahhoz képest, hogy ma délután 1-kor komolyan fontolgattam második emeleti lakásunk ablakon történő elhagyását, estére egész jól alakult a mai nap mérlege. Sajnos ez sokkal inkább a rozéfröccsnek köszönhető, mint konfliktuskezelő és diplomáciai készségeimnek.

A mai naphoz az alaphangot az a felismerés adta meg, hogy némi számolgatás után be kellett látnom, amit már eddig is sejtettem: extrém módon hullik a hajam. Úgy rémlik, egész életemben hullott, legalábbis 16 évesen már túl voltam az első hajhullásklinikai viziten, komplett szülés utáni vedléseken mentem keresztül, de ez most tényleg nagyon komolyra fordult, akárcsak a betöltött évtizedeim száma. Az utóbbi időben, hogy ne kelljen szembesülni vele, nem fésülködöm és halogatom a hajmosást, szóval ha nem muszáj, hozzá sem érek, hátha így megmenthetek egy-két szálat. De ma reggel óvatosan átfésültem a kezemmel, majd megszámoltam a veszteséget: 320. A nap folyamán nagyjából még ugyanennyitől sikerült megválni. Hát ez van, reggel még sírdogáltam kicsit, aztán eldöntöttem, hogy a jövő héten elkezdek ennek utánamenni, mert bár nem hiszek abban, hogy megtalálják az okát, és hogy orvosi segítséggel fog megállni, azért ne ezen múljon.
Na, ezek után az volt a terv, hogy elmegyünk a Hármashatár-hegyhez. Mindent összepakoltam, és két gyerek már harci díszben várta is az indulást. Bandit azonban nem sikerült rávenni az öltözködésre, ezért elveimet félretéve, a másik két gyerek érdekeit szem előtt tartva megpróbáltam én rácibálni a ruháit, amire ő marionettbábu-üzemmódba kapcsolt és a földön elterülve kántálta, hogy nem akar menni sehova. Én ugye fejben gyorsan lefuttattam a délelőtt várható eseményeit és a ránk váró felejthetetlen kalandokat, és úgy döntöttem, le van szarva, akkor nem levegőzünk, majd itthon poshadunk és a másik alternatívát választjuk: ugyanúgy vinnyogásokkal, hisztikkel tarkított szenvedés, de legalább nem kell érte megküzdeni.
Kiábrándult anyai énemet megpróbáltam leoltani, mégiscsak itt az embert próbáló első hét (Veránál új, harmadikos tanító nénik, Magdánál az oviba szokás, Bandinál új ovis csoport) utáni várva várt hétvége. 3 különböző korú gyerek lefoglalásában szerzett sokrétű tapasztalataim ellenére őrült lelkesedéssel vetettem bele magam a  társasjátékok, üveggolyók, puzzle-ök világába, tízóraira 2657-edjére is gyümölcsök tálalásával próbálkoztam (eredménytelenül), minden hiába, úgy telt a délelőtt, mint mindig. Ordítás, őrjöngés, idegbaj átlagosan 5 percenként. 11-kor megadtam magam, és bekapcsoltam a Ben&Hollyt, hogy végre duguljanak el. A délutáni fektetés szintén káoszba torkollott. Magda kedvéért rendszeresítettük ugye azt a színjátékot, amely során a nagyok is lefekszenek, úgy tesznek, mintha húznák a lóbőrt, és ha Magda elaludt, akkor mindenki mehet a dolgára. Bandi ma ezt szabadabban értelmezte: lefeküdt ugyan az ágyába, de egy játékvillamost tologatva visítozott, szakszerű módon be is mondta a 4-es-6-os összes megállóját. A Mechwart tér magasságában Magda is felszállt (értsd: felmászott Bandi ágyára), de a Nyugatinál másfelé irányult a figyelme, melynek eredményeképp kettétörte Bandi két napon át rakosgatott Hamagyöngy-tábláját. Kurvaéletezve menekültem ki a szobájukból, úgy éreztem, elszállok az idegtől. Magda aztán utánam jött, mellém feküdt, én tüntetőleg mindig az ellenkező irányba fordítottam a fejem, mint amelyik oldalamon feküdt, de ő mindig odamászott, odabújt, aztán befúrta az arcát a maradék hajamba. Elmondtam neki, hogy nagyon mérges vagyok, nem értem, miért kell ezt kiharcolni, bezzeg amíg ott feküdtem mellette és a kezét fogva arra kértem szép szavakkal, kedvesen, hogy feküdjön le és maradjon csendben, addig miért nem ment ez, most már azt csinál, amit akar... Na, keservesen sírni kezdett, jött azzal, hogy mohost máháj nehem fogom, aztán visszamentem és elaludtunk.
Utána jobb lett minden. Hazajött a férjem, sütött búvár túróst, aztán szétválasztottuk ezt az átkozott triót. A lányokat elvittem az erdőbe, így valami álomszerű volt a délutánunk. A fiúké itthon úgyszintén. Borzalmas, hogy egyszerűen nincs más út, csak ez. Hárman idióták, bármilyen más kombinációban viszont mindenki boldog. Tudom, hogy ez egyszer meg fog változni, de attól félek, hogy addigra nem lesz hajam.

Csak egy zavaró körülmény van, de azt épp lefoglalja az anyja

Amíg nővére csendben van, ő sincs besózva

Az intenzív játék következtében kifáradt, járásra

képtelen kislányon megesik nővére érző szíve

Ha csak ketten vannak, akkor országos cimborák

Este aztán túl sokat nem gondolkozva ugrottam férjem azon javaslatára, hogy dobjak be egy rozéfröccsöt. Ennek abszolválása során, immár leszedált állapotomban ért a felismerés, miszerint minden anya toleránsabban állna hozzá a naponta minimum egy pohárnyi kiboruló almalé jelenségéhez, ha megoldaná a következő feladatot:

Egy 29*29-es Hamagyöngy-táblán két pohár viceházmester elfogyasztását követően rakjon ki egy szivárványt, teli kék éggel, felhőkkel.

Matematika: 5d

Egy ideje halogatom ennek a bejegyzésnek a megírását, mert végül is mi a fenének kéne a témának külön bejáratú posztot szentelni: Bandi jó matekból és kész. Aztán hétvégén meggondoltam magam, amikor azzal állt elő, hogy

"Ha 40-nel megy egy kocsi, akkor másfél perc alatt tesz meg egy kilométert."

Az ember szeret zsenit kiáltani, ha a saját gyerekéről van szó, tudom, de hát ez a gyerek még nincs 6 éves. Hát normális? Tudjuk, hogy nem teljesen, de ez egy másik poszt lesz egyszer (amúgy de, normális, énszerintem az a nem normális, ha valaki manapság normális, úgyhogy... na de mondom, coming soon). Most viszont mondok még példákat, amelyek alapján minimum egy sakkszakkör kinéz neki az iskolára:

"Anya, az 1-en kívül ugye nincs olyan prímszám, amelyiknek van egész szám négyzetgyöke?*"

"A millió gyöke ezer. A 25 milliónak 5000 a gyöke."

"A 30-nak a gyöke 5 és 6 között valami."

"Ha egy páratlan és egy páros számot összeszorzunk, akkor az biztos, hogy páros lesz."

"64 törlőkendő van egy csomagban. Az osztható 32-vel, 16-tal, 8-cal, 4-gyel és 2-vel. És 1-gyel meg 64-gyel."

"Vannak olyan számok, hogy 11, 22, 33, 44, 55, 66, 77, 88 és 99. És ezek közül csak a 11 prím."

A szorzótáblát természetesen tudja, vagy ha valamit nem, akkor villámgyorsan keres egy ahhoz közelit és kiszámolja. Nővérével ellentétben Bandit nem lehet zavarba hozni olyan, nem a megszokott módon feltett kérdésekkel, hogy mennyi a 32 negyede, vagy hogy mennyi 12-szer 6. Természetesen az órát is tudja.

A mosógép előtt üldögélve egyszer csak azt mondja a 60 fokos program felénél: Ha a centrifuga fordulatszáma percenként 1400, akkor 5 perc alatt 7000-szer fordul. Azt hiszem, kár azon puffognom, hogy a játszóház helyett inkább azt választja, hogy otthon marad és végignézi a 60 fokos mosást. El kell fogadni, hogy számára most a fürdőszoba a legtutibb játszóház.

Soha nem treníroztuk, egyszerűen csak kérdezget, mi válaszolunk, ő meg hallgat nagyokat, majd előjön a megfejtéseivel. Ráadásul egyre bonyolultabbakkal, amelyeknél már minket is gondolkodóba ejt az ellenőrzés. Amikor kérdezi, mikor jön haza a papa, és én azt felelem, hogy negyed óra múlva, akkor ő gondolkodás nélkül rávágja, hogy de jó, akkor csak 900-ig kell elszámolni! Ilyenkor gyorsan ki kell számolnom, hogy mennyi is 15-ször 60. A fent kiemelt példánál pedig némi gondolkodás után mindkettőnk telefonja előkerült, benne a számológép alkalmazással, ez elég ciki. Tisztában vagyok vele, hogy a szülő félistenként való tisztelete nem örökkévaló, idővel a gyerek minden tekintetben túlszárnyalja a szüleit, és ennek tudatában is lesz. De azért azt nem gondoltam, hogy ilyen közel van már ez a kapcsolati mérföldkő nálunk.

Na, de hát dicséretes 5-ös ide vagy oda, a nevelőtestület határozata: a gyermek iskolába nem léphet, a nagycsoportot megismétli. Mondjuk olvasni is megtanult már titokban, de tényleg minden más szempont alapján az óvodában van még a helye.

Elmélkedik. Nem tölti léhaságokkal a drága időt, mint egyesek.

* Akkor még megkopott matematikai tudásomnak köszönhetően azt a félrevezető információt adtam neki, hogy az 1 is prímszám, de szerencsére ő mindig résen van, és amikor később egy alkalommal a prímszámok listáját bogarászta, felvilágosított, hogy az 1, az nem prímszám, mivel csak egy osztója van.

Rongy Muci

Ami a tavaszi betegségeket illeti, az előző évek többhónapos karanténjai után legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy a gyerekek ennyire jól bírják majd a strapát: a megbetegedési ranglistát holtversenyben vezeti Vera és Magda 1-1 nappal, szorosan követi őket Bandi, tőlük mindössze 1 nappal lemaradva. Ki gondolta volna, hogy én leszek a legnagyobb kripli, pont ezért is tudok most írni, mert egy fertelmes torokgyík úgy ágynak döntött, mint egyszer...

Ezért gyorsan leírom, hogy Mucika mekkora rongy gyerek.

Mucika olyan, hogy ha az első gyerekem produkálta volna mindezt, elsüllyedtem volna a szégyentől, és talán nem szültem volna többet. És milyen vicces az élet, Mucikánál egyenesen büszke vagyok rá, hogy ilyen felszabadult lelkülettel éli mindennapjait, nem kötik gúzsba gátlások, szabályok, a szankciókra fittyet hányva teszi a dolgát, ami a szívén, az a száján vagy épp a kezén. Na de nem puffogtatok itt a levegőbe, jöjjenek a konkrétumok. Ja, nem mondom, hogy mindent ráhagyok és szó nélkül tűröm a mocskos kis dolgait, de annak örülök, hogy alapvetően nem egy beszari alak.

* A gondozó nénijét tegnap lehülyézte. Ezért kellett a kis piros székre ülve várnia a papáját. Pedig megpróbálta kimagyarázni magát mondván, hogy ezt Bandi tanította neki. Mivel nem talált megértésre, végül kezet emelt a gondozó nénire.

* Misit is bántalmazni próbálta, amiért rávicsorított. Ezért aztán a kis piros széken üldögélt elmélkedés céljából.

* A bölcsődében mindennap megpróbálkozik azzal, hogy száguldozik a kismotorral és mindig ugyanaz a vége, a kis piros szék.

* A játékokért harcol, fogalma sincs róla, mi fán terem a türelem vagy az előzékenység, udvariasság. Pedig vannak testvérei, akikkel osztozkodnia kell, hozzá lehetne szokva, hogy nem jár minden azon pillanaton, amikor rátátja a száját. Csak hát az a helyzet, hogy igazából itthon sem arra tanítja az élet, hogy várnia kellene bármire is. Simán nekimegy Verának, Bandinak, akik megadják magukat, mert elegük van az erőszakos kis hülyegyerek hisztijeiből.

* Verától minden este elkér egy plüsskutyát, hogy azzal aludjon, meg is ígéri, hogy nem fogja odaadni Bandinak, aztán kaján vigyorral az arcán elcseréli Bandival egy macskára. Vera ordít, ami őt a legkevésbé sem hatja meg.

* Lefekvés előtt este, a gyerekszobában: a papa fülébe duruzsolja halkan, hogy "Papa, dobd ki az ablakon Tejfölt!" (Tejföl Vera kedvenc kutyája, az a nagy, nyelvét kiöltő IKEA-s plüsskutya, Vera minden reggel puszival búcsúzik tőle és betakarja, magával cipelte még a háromnapos erdei iskolába is, szóval eléggé szereti - a szerk.)

* Ha a papa rákiabál ("ráhülyéskedik"), mert sokadszorra sem ért a szép szóból, felszólítja, hogy foglalkozzon a saját dolgával: "Papa, te csak nézzed a munkádat!"

* Ha a papa olyankor kiabál rá, amikor neki épp lelke van, átmenekül hozzám panaszkodni. És amikor a papa megjelenik, közli vele: "Papa, azért jöttem ide, anyához, ne is lássalak. Elfordulok, ne nézz rám!"

* Testvérei tányérjából szemrebbenés nélkül kilopja a legjobb falatokat.

* Amikor  azt játsszák, hogy ők hangyák és csípnek, Bandi csípése csak jelzésértékű, hiszen csak játszunk. Nem úgy a Magdáé, az első csípés után a többi elől inkább menekülünk. Hiába kérjük, hogy csak játékból csípjen, az nem megy ennek a kis állatnak. Tele szájjal kacagva mar belénk, mert ő egy csípős hangya. Mi meg ordítunk a fájdalomtól.

* Szimpla cukiság: "Papa, akkor most megehetem végre a csokinyuszit vagy igen?!"

* Plusz egy: "Anya, azt mondtad, hogy nekem nagyon-nagyon felvágták a nyelvemet."

Hát, ahogy így visszaolvasom, nem igazán az jön le, hogy milyen cuki kisgyerek, az már sokkal inkább, hogy mekkora bunkó. Ezért inkább beszúrok róla egy-két cuki képet, hogy ezt a benyomást felülírjam.

Matekzseni Bandiról pedig majd legközelebb írok.

Miegymás

Ajjj, annyira magam alatt vagyok amiatt, hogy kinyírom a blogot. De nem fogom még ezért is ostorozni magam, bőven elég az is, amikor szánalmas görénynek nevezem a tükörképemet egy-egy pattanásgyomrozás után. Ami sajnos nemhogy mindennapos, hanem most már mindenórás, komolyan nem értem, mi lett velem, siheder koromban összesen nem jött ki rajtam annyi ragya, mint az elmúlt másfél hónapban. Lassan összefüggő álarcot alkotnak a vörös kitüremkedésekből álló konglomerátumok, én meg óránként eljárkálok a mosdóba csekkolni, hogy nem fordultak-e cikivörösből ultracikisárga szakaszukba. Na mindegy, gondolom, a stressz. Az egy jóféle univerzális gonosz, a világon bármiért ráhúzható a vizes lepedő, legyen az pattanás, izzadás, hízás, fogyás, hasmenés, székrekedés, alvászavar, depresszió, alkoholproblémák, immungyengeség, szívbajok, pánikbetegség satöbbi. Úgyhogy az. Ja, nem. Agydaganat.

Sok a munka, hivatalosan 6 óra, nem hivatalosan 8-9, de az utóbbi egy-másfél hónapban nem ritka, hogy 10. Persze még mindig pozitív a mérleg, többet ad, mint amennyit elvesz. De az utóbbi időben elmentem a falig, ami abból látszik, hogy már nincs ellenemre egy-két szabadnap, akár a gyerekekkel letöltendő, viszont az egészet megbánom a munkába visszatéréskor, mert azalatt elengedtem a lendületet, amit újra be kell gyűjteni valahonnan, hogy tovább bírjam csinálni.

Az otthoni dolgaink nagyon úsznak. Elfelejtem bediktálni, időpontot kérni, bejelentkezni, kiválasztani a menüt, előhívatni, beadni, megrendelni, bepakolni, kitölteni, bejelenteni, elküldeni, felhívni. Áldom az eszemet, amiért nem voltam smucig kiadni 50 ezer Ft-ot a Miele porszívóért augusztusban, merthogy ezt hajlandó végre a férjem is használni, különben már többhavi kosz és mocsok martalékává vált volna kis-nagycsaládunk. Ő vásárol, én pedig csak akkor nyitom ki a pénztárcámat, amikor egy-egy jelentősebb összeget szeretnék otthagyni a Tatuumban vagy a Promodban, hogy update-eljem a ruhatáramat, amúgy meg már azt sem tudom, mennyi a tej meg a kenyér. A férjem tereget, én csak leszedek, hajtogatok, elrakodom (nézős mese alatt). A férjem jár a bölcsődébe napi kétszer, az iskolába napi kétszer, az oviba csak napi egyszer. Ő tudja a bölcsistársak nevét, ő hozza a sztorikat, ő tudja, mit kell vinni a jövő heti erdei iskolába. Ezeket eddig mind én tudtam, én intéztem, mert ő dolgozott. Ő most ugyanúgy dolgozik, mint eddig, és mégis belefér mindez a napjába, és mégsem ragyás a képe.

***

Na, mindegy, közben kipihentem magam, a fentieket még a húsvéti szünet első napján írtam, amíg bennem volt a keserűség. Érdekes módon elmúlt az agydaganatom letisztult az arcom, bár most újra kezd kirügyezni, de ezt rákenem az időjárás szeszélyeire, hátha nem lesz nagyobb baj megint. Úgyhogy most abbahagyom a picsogást és megénekelek valami szívderítően vicces, legalábbis jó 20 év múlva immár Vera által is akként értékelt kalandot. Na jó, legyen keserédes.

Hetekkel húsvét előtt a gyerekek elkezdtek arról ábrándozni, hogy milyen héliumos lufit fognak választani a bazárban. Én megadtam magam ennek a jelenségnek, az évről évre erősödő bazári lufiárfolyam ellenére hipertoleráns és empatikus módon viszonyulok a kérdéshez, mert emlékszem, hogy gyerekként milyen nagy élmény volt ez nekem is, mentális szótáramban a pászkaszentelés címszó mellett mindig is egy nagy-nagy Love feliratú gázos lufi képe jelent meg. Na, hát megérkeztünk a pászkaszentelésre, megérdeklődtem a lufiárakat: 2000 Ft/db, ez 3 gyerek esetén ugye már igencsak említésre méltó tétel az áprilisi havi kiadások listájában. Miután a nagycsaládos létformával együtt járó kedvezményekhez hozzászokott énem kialkudott némi árengedményt (5400 Ft), Bandi kiverte a hisztit, hogy ő márpedig nem tud választani a felkínált 20 féle közül, hát ezt elbuktam. Mindegy, Vera kiválasztotta Csinget, Magda HelloKittit hozta el. Bandit nagymamája gondjaira bíztam, nem sokkal később előkerültek egy nagy nehezen kiválasztott lovas lufival.

Vajon miért netről vadászott képpel

illusztrálja a leírtakat egy fotóbolond anya?

Hát, mert úgy alakult, hogy a lufi által gyerekarcra ragasztott mosoly sajnos igen hamar lehervadt. Hiába tudja a Peppa Pigből, hogy az ún. UP balloon, az elszáll, a DOWN balloon meg nem, a Peppa Pigben az elszállt lufit visszahozza a papagáj, ott mindig minden megoldódik, 1 másodpercnél tovább nem tarthat sírás. Hát, nálunk tartott.

Lerövidíthettem volna nagyon egyszerűen, és erős is volt a nyomás, én mégis ellenálltam. Először is rosszul lettem a gondolattól, hogy 8000 Ft-ot szórjunk ki 3 db, 2 napon belül egyszerű fóliává morfolódott lufiért. Másrészt pedig tudta, hogy ez a lufi elszáll, annyi dolga lett volna mindössze, hogy a rokonok bejárati ajtajától a kocsiig tartó 15 méteres útszakaszon vigyázzon rá. Nem sikerült. Bármennyire sajnáltam, erős maradtam. Úgy vezettem, hogy hátranyúlva a kezét fogtam. Bandi szemét volt vele, mert a karácsonyra kapott megafonjába több ízben is bejelentette, hogy Figyelem, figyelem! Sajnos elszállt Vera lufija! Köszönjük! Mondom Bandinak, hogy ez csúnya dolog, és egy pillanatig nem csodálkozhatna, ha most Vera megjelenne egy ollóval a kezében és szélnek eresztené az ő lufiját is. Vera sírva felelte, hogy két ok miatt sem tenné ezt, egyrészt nem akar ilyen rossz ember lenni, másrészt lelkiismeret-furdalása lenne. Hát nem egy cukormókus? Aztán egy óra elteltével kijött belőle az is, hogy legalább addig boldog voltam, amíg megvettük és megvolt. De leginkább az győzött meg döntésem helyességéről, hogy még viccelődni is képes volt saját nyomora felett: hazaérve kértem, hogy most mindenki nagyon erősen fogja a lufiját, amíg be nem megyünk a lakásba, mire Vera hamisítatlan szarkasztikus hanglejtéssel megjegyezte, hogy Már akinek van.
Szóval nem volt a környezetemben ember, aki ezt meglépte volna, a húgom egyenesen kegyetlennek nevezett, a férjem később megírta, hogy ő biztos vett volna egy másikat, anyukámról nem is beszélve, aki szerintem legszívesebben félrerántotta volna a kormányt, amikor (a gázpedált kissé erőteljesebben lenyomva) elhaladtam a lufisok mellett. Énszerintem meg egyszer még meg fogja ezt köszönni nekem Vera.

Jobb, mint az eredeti. Ja, nem.

Magda naplója

Hát, valami egészen fantasztikus ötletem támadt. Mivel nincs időm írni (átgondolni, a sztorit formába önteni, keretbe foglalni, mert én csak úgy nem irkálok le bármit, ami eszembe jut), a gyerekek viszont már eszüknél vannak annyira, hogy ki lehessen szedni belőlük számukra fontos dolgokat, gondolatokat, érzéseket, arra gondoltam, mondják el ők maguk, amit szeretnének megörökíteni. Jó, Magdánál ezt még erősen irányítani kell, ezért muszáj volt kérdéseket feltennem neki, ha nem akartam, hogy mondandóját az étkezőben aktuálisan fellelhető tárgyak tematizálják, márpedig azt nem akartam. Itt van hát a jegyzőkönyv, és remélem, hogy záros határidőn belül elkészül a mélyinterjú Verával és Bandival is.

- Mit szeretsz csinálni hétvégén? Amikor nincs bölcsi, és itthon vagyunk.

- Hétvégén itthon kiskocsizni szeretek, szeretem kiskocsit. Aztán játékot. Sok kocsit szeretek, anya, sok kocsit.

- Ha elmegyünk valahova, hova szeretsz elmenni?

- Hát, templomba. (Egyetlen alkalommal járt templomban, a keresztelőjén. - a szerk.) Szeretem a fákat. A fákat. Szeretek elmenni Tündér-sziklára. Sokszor megyünk oda. Biciklizni szeretek. Ez mindjárt sok lesz, mindjárt.

- A bölcsiben mit szeretsz?

- A bölcsiben játékok vannak, azt szeretem legjobban.

- Milyen játékokat szeretsz?

- Hát, kiskocsizni ott.

- Nincs is ott kiskocsi.

- Hát, nincs. Akkor pénzet. Krumplipénzemből veszek egy bárányot. Egy igazit. Ott lesz a szobában. ...  Anya, gombokat írj be. ... Meg traktorkázni. Meg kirakót, azt. Pötyizni tudok.

- És miért sírtál ma a bölcsiben? Azt mondja Tilda, hogy rossz kedved volt.

- El akarom venni azt a bácsit. Sírtam, mert nem odaadta senki.

- Ki a kedvenc bölcsistársad?

- A nénik. Én gyerekeket szeretem.

- Kik a bölcsistársaid?

- Liza, a kis Noé, Samuka, Benike.

- Aliz?

- Nincs ott Aliz, anya, az Maszatban van, Maszatban. Hanna. Zsadány játszani szokott velem. De cirkuszolt, nagyon sírt, mert ott volt doktor bácsi, hívták oda, de Zsadány nem akart odamenni. Cirkuszolt. … Szeretek dobókockával játszani.

- A bölcsisnénik közül ki a kedvenced?

- A Tilda.

- A Tilda, olyan nincs. Tilda. (Bandi)

- Azért jobban szeretem, mint a Tündét.

- És mit szeretsz enni?

- Vannak itt cukorok. Ilyet enni akarok, anya.

- Mit szeretsz enni reggelire?

- Hát, tortát, anya, tortát.

- És még mit?

- Hát, sütit, anya.

- Kit szeretsz? Verát és Bandit?

- Hát, dobókockázni.

- Mi a kedvenc meséd?

- A párduc. (A rózsaszín. - a szerk.) Meg Boribon.

- Melyiket szereted legjobban közülük?

- Boribon focizik, azt, anya. (Az az egyetlen, amit sosem választ. - a szerk.)

- És még?

- A Maszat. A villamosos.

- Milyen zenét szeretsz?

- Hát, rádiót, anya. (Bartók - a szerk.)

- Hú, Magda, te nem vagy normális, a Kispál a legjobb. (Vera)

- Nem a Kispál!

- Akkor mi?

- Hát, rádió.

- És ha a rádiót nem lehetne választani, mi a legjobb? (Bandi)

- Rádióóóóó! … Verát jobban szeretem, mint Bandit.

 Ezen a ponton megunta a naplóírást. Folytköv.

Tényleg szeret kirándulni

Hivatalosan íróasztal, nem hivatalosan nyugágy

Nem kérdés, minek öltözik farsangon:

annak, ami Vera volt ennyi idős korában

Mire vársz, Magda? - "Süteményre, anya, süteményre."

Gyónás

A férjem címadásra vonatkozó javaslata az volt, hogy Még a mintaanyákkal is előfordul... hát még a trehányakkal, de nem találtam elég erősnek ehhez a sztoriban a viccfaktort. Nem szépítem a történteket: ha csak 10 percre is, de elhagytam a gyerekemet.

Múlt hétvégén lementünk a Velencei-tóra korcsolyázni. Nagyszerűen érezte magát mindenki, sőt mi több, Vera egyenesen a világ legjobbjaként értékelte a napot - aki ismeri Verát, az tudja, hogy ennél nagyobb elismerés nincs is. Jó, a nagy boldogság oka nem annyira a családi együttléttel járó felhőtlen kacagás és bolondozás volt, mint inkább az alább illusztrált eseménysor, de mindegy, azért értékeljük, hogy nemcsak Magdában van meg az örömre való képesség.

Szóval jól kifárasztottuk magunkat és a gyerekeket, aztán a hazaindulás előtt még elvittük őket pisilni. Útközben le kellett fotóznom egy épületet (2 katt, 8 másodperc), a férjem viszont a WC-t keresve pont ezalatt nézett a gyerekektől különböző irányba, na, ez pont elég volt Magdának arra, hogy meglépjen. Nem ijedtem meg, ugyan már, itt van, csak nem látom, az én gyerekem nem tűnhet el, a híradóban csak _mások_ eltűnt gyerekeinek a fotóit szokták mutogatni. 3-4 perc után sokkot kaptam és egyre kétségbeesettebben kapkodtam a fejem, rohangáltam a parkoló és a part menti épületek között, lepergett lelki szemeim előtt, hogy lement a jégre, ahol elesett és összetörte magát, hogy a parkolóban elütötte egy kocsi, hogy miért nem vettem meg sosem azt a telefonszámos karszalagot, hogy hívom a rendőrséget, hogy milyen ruhában van, hogy nem találják meg, hogy sötétedéskor is ott szaladgálok még a parton a nevét kiabálva, hogy éhes és nem kap enni, hogy elrabolták és már nincs az országban, és hát láttam magam a híradóban sírni. Aztán egyszer csak megkérdezte egy idősebb pár, hogy nem egy kisgyereket keresek-e, merthogy ők láttak egyet amarra menni a sétányon, nagyon magabiztosan igyekezett valahová. Verát és Bandit magam után rángatva elindultam amarra, és úgy 100 méterrel odébb kiszúrtam a nyomi kis sapkáját. Nem tudom, hogy hogy, mert borzasztó sokan voltak a parton, a büfések állítása szerint nagyobb volt a rajcsűr, mint a nyári csúcs idején. Odarohantam, épp egy babakocsis anyuka kérdezgette tőle, hogy hol van anya, ő meg csak sírt.
Nem mintha tőle vártam volna el, hogy el ne merjen kószálni, amíg a baromarcú anyja nem figyel, de azért csak faggattam kedvesen, persze válaszokat nem tudtam kiszedni belőle a miértekre. Ő csak elment, messzije. A történtekről adott beszámolója szerint nyávogott és azt mondogatta, hogy anya éjtem jön. Aztán levonta a tanulságot: többé nem kell messzije menni. A nap hátra lévő részében kb. félóránként magától felhozta, hogy többé nem kell messzije menni, tehát foglalkoztatta az eset. Remélem, hogy átkerült a hosszútávú memóriájába is belőle valami.

Megvagy, te kis maszatos

Tudom, hogy a spanyolviaszt már nem én fogom szabadalmaztatni, de ezúttal a saját bőrömön volt alkalmam megtapasztalni az adrenalin vitathatatlan fájdalomcsillapító hatását. Amikor szaladni kellett amarra, teljesen megfeledkeztem az egy órával azelőtt történtekről, amikor is úgy seggre estem, hogy percekig nem bírtam felállni a jégről, és aminek eredményeként a járásom is kábé olyan lett, mintha épp akkor szöktem volna meg a szülészetről. Másfél hét elteltével még mindig felébredek éjjel minden fordulásnál. Abban a 10 percben viszont mit sem nem éreztem az egészből és úgy futottam, mint egy gazella.

Egy régóta halogatott projekt

De mennyire nagyszerű, hogy végre révbe ért.

A fene se gondolta előtte, hogy

ennyire különbözőek lesznek

Az hátráltatta az ügyet, hogy nem tudtam eldönteni, mégis hogyan lehet majd bekeretezni a sorozat első tagját. A gyerekvállaláséhoz hasonló mértékű tudatos tervezés ugyanis ezt a projektet nem előzte meg, eredetileg csak egy kísérletnek indult: mivel úgyis tervben volt a lakásfelújítás, nem volt okunk kímélni a gyerekszoba ajtaját, hát mellé álltam minden hónap 1-jén, hogy megnézzük, mennyit terebélyesedtem. Az ajtóból aztán kimenekítettük ezt a darabot, de Bandinál és Magdánál már A/2-es papírra rajzolgattam körbe magam, így meg aztán nagyon nem lett volna egységes. Úgyhogy végül az elsőt is átrajzoltam papírra, ez ugyan egy kicsit hamisítás szagú, de már megbékéltem vele.
Felmerült bennem némi kétely azzal kapcsolatban, hogy bölcs dolog-e így kitenni magam a kirakatba. A hasam szerencsére* 104%-ban a régi (a csekélyke +4 a bőr megnyúlásából származó többlet, és eskü, hogy tényleg nem több, szóval egy szavam sem lehet), nem úgy viszont a csecsemőétkeztetési funkciót örökre maguk mögött hagyó melleim. A helyzet azonban az, hogy ez egy cseppet sem érdekel. Nem, nem azért mert az ősanya archetípusát megtestesítő példányként még büszke is lennék rá, nem vagyok. Nem tartom magam igénytelennek sem, például határozottan feldob, hogy szép, nőies, nem feltétlenül sárosgyerek-kompatibilis ruhákat is magamra ölthetek végre. És nem is tekintem missziómnak, hogy a női test legnemesebb, egyetlen, mindenek felett álló funkciójának lenyomataként beállítva hirdessem, hogy ez egyenesen gyönyörű és kívánatos cél. Egyszerűen ez olyan pitiáner semmiség az életemben a gyerekek születése által hozott változásokhoz képest, hogy momentán leszorult akár a megoldandó, akár a nyomasztó kérdéskörök listájáról. Aztán ki tudja, mi lesz később, végül is nem olyan nagy baj, hogy a legjobb barátnőm egy jóhírű plasztikai sebész asszisztense.
Ja, különben a letöltési statisztikák is arra sarkallnak, hogy írjak csak a blogomra, amit akarok, a kutyát se érdeklik a melleim :D

Vera. A piros vonal a szülés napján rajzolódott.

Bandi. Az tisztán látszik, hogy nem a versenysúlyomról indultam.

Magda. Annyira hirtelen született meg, hogy a rajzolás

jelentette romantikus búcsúaktusra már nem maradt idő.

* Hah, ha csak ennyi lenne. Teszek is azért nem keveset, hogy így legyen. A szerencse alatt azt értem, hogy az eredményre nekem is van ráhatásom.

Sikertörténet

Mondom, hogy ösztönösen jól csinálom.

http://csodalatos.co/2017/01/04/az-uj-kutatas-kimutatja-hogy-a-zsembes-anyukak-sikeresebb-gyerekeket-nevelnek/

Úgy érzem, csak idő kérdése, hogy mikor avanzsál szakirodalommá a blogom.