Kamuposzt, hogy az előző bejegyzést lejjebb toljam eggyel :)

Miután a tömegrendezvényeket kerüljük, gyereknapra azt találtuk ki, hogy elmegyünk a Velencei-tóra, valami strandra. Aznap reggel azonban Bandi és Vera rajzolás közben, szóváltást követően annyira összebalhéztak, hogy végül lefújtuk az egészet. Az Eiffel-tornyot rajzolták le, Bandi hiányolta a Veráéról a második szintet, ezért berajzolta, ezt Vera nyilván nehezményezte, innentől pedig a kisgyerekes szülők által jól ismert módon, 10 másodperc alatt eszkalálódott a dolog. A férjemmel összenéztünk, és egyszerre mondtuk ki, hogy nem megyünk sehová. Százhárom, egy, kettő, három! - még röhögtünk is. Anyanya left the conversation. Vesztére a papa tovább folytatta: Nem hiányzik ez nekünk, azt csináljátok, mint az állatok. Jó, itthon maradunk, ez lesz a gyereknap. Köszönjétek magatoknak. Nem, nem megyünk, látom magam előtt, hogy mi lesz, ha elmegyünk, nem hiányzik ez nekünk, itthon maradunk és kész, majd malmozunk... Vera sírva próbálta menteni a helyzetet, mindent megígért, de hiába. Aztán mikor látta, hogy ez a hajó nem jön már vissza érte, hangnemet váltott: Azt kívánom, papa, hogy szarjon a fejedre egy madár! Olyan büszke voltam rá, hogy elvittem őket aznap játszóházba.

Tudom, hogy ezt a posztot legalább egymillióan megírták már előttem

Van egy iskolás, egy óvodás és egy hivatalosan még nem is bölcsis (fizetős gyerekmegőrző szolgáltatás élvezője heti kétszer, de jövőre már igazi bölcsis) gyerekem. Tehát intézményekbe járnak, azaz megoldott a napközbeni ellátásuk, ez pedig végre lehetővé teszi az anya visszaállását a munkába.

Annak tudatában vállaltunk gyerekeket, hogy lesz őszi, téli, tavaszi és nyári szünetük. Mint ahogy azzal is tisztában voltunk, hogy a kisgyerekek gyakran megbetegszenek. Gondoltuk, hogy nem lesz könnyű kibekkelni, amíg nagykorúvá cseperednek, de hát van más választásunk? Gyerekeket akartunk, ez is a csomag része.

Az azonban, ahogy mindezen felül gazdálkodnak az időmmel a nevelési-oktatási intézmények, kezd az agyamra menni. Legfőképp az ideológiák, amiket mögéjük állítanak. Elfogadom, sőt egyetértek azzal, hogy fontosak a közös élmények, meghatározóak a gyerekek egész életére nézve, és akkor lesz a gyerekek halmazából jó közösség, ha a szülők sem maradnak meg atomoknak. Hát lássuk, hogyan képzelik ezt az építkezést az intézmények:

* Gyerekenként évi 4-5 olyan rendezvény van, amelyre nekem örömmel kell süteményeket sütni, különlegesebb alkalmakkor árulni és megvenni is magamtól, jóízűen elfogyasztani, aztán jóllakottan és vidáman időzni a tömegünnepen, nem is elrohanni a világ végéig, jóhogy. Mint az közismert, utálok sütni, a házi süteménykészítéssel kapcsolatban elsőként eszembe jutó kifejezések a nem futott fel, összeesett, a külseje megégett, de belül még nyers, ragacsos, csomós, nyelős, hol a kutya. És nekem ennek ellenére kell boldogan csinálni, mert hiszen a jó ügy, a közös tevékenység, az élmény, a közösségépítés. El kell tűrni a neheztelést, amiért nem akarok beállni árulni, tényleg, miért nincs ott az apuka is, hogy mialatt én gyűjtöm a pénzt az intézménynek, ők a közös élményeket gyűjtsék a gyerekekkel. Persze, csak felfogás és hozzáállás kérdése, nem kéne ebbe belehalni. Nem is halnék, ha nem kaptak volna vérszemet és nem tolták volna ennyire túl. Karácsonyi vásár, húsvéti vásár, anyák napja, diákfesztivál, családi nap, évzáró, búcsúztató, batyus bál, és még mi minden nem jut most eszembe. Mondjuk tény, hogy régebben ez nem volt ennyire szembeötlő, de most három gyerekem három különböző helyre jár.

Szülinapra készült

A másik szívfájdalmam ezekkel a rendezvényekkel kapcsolatban, hogy kötelezően ajánlottak. Mi kb. Vera 2 éves kora körül szoktunk le a tömegeket vonzó események látogatásáról. Az arcfestés, a csillámtetoválás, a kézműves foglalkozás, a népi játékok, a lufifújás, a bűvész, a bábelőadás, a gyerekkoncert mind olyan hívószavak, amelyek garanciát jelentenek arra, hogy a mi családunk távol marad az eseménytől. Minden porcikám tiltakozása ellenére (az elvárások erősebben hatottak rám) mégis részt vettem a bölcsőde családi napján pár hete. Minden attrakcióra kb. fél órát kellett (volna) vinnyogó gyerekek közt várakozni, de ezen túltettem magam, hiszen nem siettünk sehová, és ameddig az enyémek nem vinnyognak, miért is ne. Az térített észhez végül, amikor kiválasztottuk a hajtogatott lufi sorát, Vera türelmesen várt 25 percet, majd mikor sorra került, és kapott egy lufit, elhajtotta a többi szülő, hogy ez itt nem neki van, hanem a bölcsiseknek, úgyhogy Magdának már nem járt lufi, hacsak nem adta neki Vera a sajátját. Majdnem elszálltam, olyan ideges lettem, egyrészt _családi_ napnak nevezték az eseményt, másrészt Vera a várakozás alatt szó nélkül engedett maga elé türelmetlen bölcsiseket. Ezek szerint a nagy testvér csak addig jó, amíg a büféből fogyaszt. Úgyhogy feldúltan távoztunk, itthon fújtam nekik világító lufit, és egy újabb lépést tettem afelé, hogy máskor pénzen váltsam meg az efféle bulik alóli mentességet. Inkább kifizetem, amibe ez került volna nekem, és aztán tiszta lelkiismerettel, kisimult idegrendszerrel elviszem a gyerekeket fagyizni vagy biciklizni.

* Gyerekenként évi 5 nevelés nélküli munkanap. Ez kell, a fejlődés, a színvonal, a továbbképzés, az értekezlet fontos, értem.

* Gyerekenként évi 2-3 szülői értekezlet.

* Családi sportdélután. Családi kidobós játék péntek délután 2-kor, kétszer egy évben. Közös élmény, közös móka, közös kacagás.

* Anyák napja. Ezt nem szép dolog felhánytorgatni, de akkor is délutáni program, amelyen meg kell jelenni, és nem azért kell sírni, mert az ember az irodában félbehagyott, másnap bepótolandó munkájára gondol. Amúgy meg meg lehet kövezni, de nem szeretem sem a szembedicsérést, sem a hálálkodást. Ráadásul miért? Mert én úgy döntöttem, hogy gyereket akarok, megszültem, és azóta megadom neki a tőlem telhető legjobbat, mivel az életem értelme? Miért kell neki ezért nyilvánosan hálálkodni?

* Családi kirándulás. Vajon tényleg vágynak a szülők arra, hogy az ovis csoporttal együtt zarándokoljanak el olyan, szervezői tevékenységet nem igénylő kirándulásokra, tehát unásig látogatott desztinációkra, mint a Normafa, kisvasút, vadaspark, Margitsziget? Szabadságuk terhére? De hát a csapatépítés, a közösség, az élmények, értem.

* Családi udvartakarítás, családi játékkarbantartás, kerítésfestés. Eszközöket szívesen vesznek. A közösen végzett munka öröme, a végeredmény léleksimogató ereje, értem.

* Őszi családi kézműves délután, 3-tól. Családi karácsonyi kézműves délután 3-tól, családi húsvéti kézműves délután 3-tól. Még szerencse, hogy meg is vehetjük, amit készítettünk, így aztán hónapokig nem feledjük a közös élményt, hála a polcon porosodó, atomjaira hullott, ragasztópisztoly beizzítására váró műremekeknek.

* 2-kor el kellene vinni a gyereket tantestületi értekezlet, ünneplés, nevelőtestületi megbeszélés stb. miatt.

* Fogadóórára a délutáni alvásidőben lehet menni, fél 2-kor. Nem, sajnos máskor nincs erre idő, lehetőség.

Mindent értek, ezek fontos dolgok, de én most hogy kezdjek újra intenzíven dolgozni? Hogy merjek felelősen elvállalni bármit? Mindenesetre most nagyon boldog vagyok, hogy két és fél hónapig csakis én dönthetem el, milyen élményekkel gazdagítom a gyerekeim életét. Aztán jövő nyáron, meg a továbbiakon már nem tudom, mi lesz, de most ezzel nem foglalkozom, még a végén az ideit is agyonvágja az aggodalmaskodás. Egyébiránt bébiszitterünknek már jeleztem: legalább egy éven át számíthat rá, hogy a havi fizetéseimet szalaggal átkötve fogja tőlem megkapni.


UPDATE
Kissé megugrott a blogom nézettsége a napokban, ezért elkezdtem rosszul érezni magam emiatt a lejárató kampány miatt. Úgyhogy érlelődik egy újabb poszt a fejemben, amelyben mindent jóvá teszek. Mert egyébként mindhárom intézményben a legjobb helyen és kezekben vannak a gyerekeim, amiért meg irtó hálás vagyok, és az oktatáspolitika jelen helyzetét tekintve talán meg sem érdemeljük.