Édes bosszú

Itt a tavasz, a gyerekek immunrendszere nagy erőkkel izmosodik... E téren különös módon cseppet sem irigyek, igazi jó testvér módjára osztják meg egymással legújabb kórságaikat. Az, hogy a természet ébredését idén is a lakásból fogom végignézni, eléggé lelomboz, és jelenleg az sem vigasztal, hogy jövőre biztos könnyebb lesz. De persze még mindig elviselhetőbb a házi őrizet, ha hegyet, fákat, füvet láthatok az ablakokból, mint hogyha mondjuk a Hungária körút forgalmát számlálnám. Kb. egy hónapja tart a bezártság, és természetközeliség ide vagy oda, kezd ez kicsit az agyamra menni. Az elmebetegség pedig a minap igen érdekes módját választotta annak, hogy utat törjön magának.

Minden évben eljön az a szívet melengető fordulópont, amikor elültetjük az árvácskákat a balkonládákba. Nagyon szoktuk várni, mert akkor itt a tavasz, csicseregnek a madarak, lengedez a lágy szellő, és végre nem fázunk az erkélyen (mint egész télen, amikor a cinkegolyókat akasztgatjuk ki a fenyőfára). És már megint belesétáltunk abba a csapdába, melynek alapja az a tévképzet, hogy ha a felnőtt nagy izgalommal vár valamit, mert az olyan jó, akkor a gyerek is meg fogja látni benne a szépet. Ők nem látták szépnek, jobban mondva nem is látták a helyzetet semmilyennek, jobban lekötötte a figyelmüket ugyanis, hogy fáznak, szomjasak, bent akarnak lenni, azt akarják, hogy a másik is bent legyen, de a másik kint akar lenni, elveszi, nyálazza, lefejeli, lefejelte, pisilni kell, taknyos, felmászik, leesett, túrni és megenni akarja a földet, motorozni akar a lakásban, nem a kék motoron, hanem a narancssárgán...

Egész vasárnap délután csak ordítás hallatszott tőlünk, és bár erős belső motivációt éreztem, hogy ebbe a versenybe én is beszálljak, a szomszédokra való tekintettel magamba fojtottam a frusztrációt. Aztán egyszer csak különös dolog történt, viselkedésem szabályozását átvette valami idegen hatalom. Odasétáltam a szekrényhez, amelyikbe pár nappal azelőtt elrejtettem a húsvétra vásárolt csokitojásokat és nyulakat, feltéptem a Kinder Schoko-Bons zacskóját, és kéjes élvezettel bontogatva őket, megettem 8 db-ot. Jó, akkor nem találtok majd a fűben csokikat - mormoltam elégedetten, és gondolatban bocsánatot kértem Hajós Andrástól, amiért elítélően vélekedtem róla, amikor kis rohadékoknak nevezte a gyerekeit a tévében. Az is hidegen hagyott abban a pillanatban, hogy a nyárig leadni kívánt 7 kilóból 3-tól már nagy keservesen megszabadultam az elmúlt két hétben.

Megyünk és közben nézem magunkat

Az autóm és én II.

Megyünk és közben nézem magunkat, 
Ahogy átvágunk a haldokló világon. 
Megállunk büfézni az egyetlen fánál, 
Aztán szépen kipörög a kerék induláskor a porba

Mer' én akkor már hetek óta nem beszéltem senkivel, 
Csak tegnap lőttem egy csillagot 
épp inni volt a tónál. 
Elküldte az anyja a nyakláncát a gyerekeinek, 
Hát felzaklatott az eset, ezér' éjjel
Élőlény után néztem

És találtam is egyet olcsón és szerintem jó
lehetett neki, 
Mer' utána nagyon bújt, 
De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam
a karjaiból, 
S azt mondtam ne félj az elválástól

Ugye, soha nem felejtelek el,
kérdezte még reménykedve, 
Mikor már az ajtóban álltam
Nem, feleltem; és gondolatban már újra 
magunkat láttam
Ahogy vágunk által a haldokló világon, 
Az autóm és én

Cipővásárlásból hazafelé elénekeltem ezt a dalt a kocsiban. Mindjárt az első sor után félbeszakított Vera, hogy hát azt meg hogy lehet. Elmondtam, hogy van ilyen, amikor az ember kívülről látja magát, vagy hogy visszaemlékszik valamire, akkor is így nézi végig a sztorit. A további kérdéseivel szerencsére csak a végén állt elő.

- És az őzikére nem gondolt aztán?

- Milyen őzikére?

- Hát tudod, az élőlényre. Akit talált az erdőben.

- Ja, szerinted őzikét vitt haza ez a férfi?

- Nem férfi. Nő.

- Jaaa, hogy te úgy képzeled, hogy egy nő?

- Igen. Megtalálta az erdőben, hazavitte, aztán visszaengedte az erdőbe.

- Á, értem. Akkor szerinted ez az Öreg néne őzikéje.

- Nem! Az öregasszonyok nem lőnek csillagokra. Meg nem vezetnek autót. És nem képzelik el magukat.

Utána elénekeltem a Szívrablást, annak minden sorát értelmeznünk kellett, különös tekintettel arra, hogy ki szól épp kihez. A végén egyetértettünk abban, hogy ez egy gyönyörű szép szerelmes dal. Aztán hazaértünk. Azt hiszem, a Kispál-összessel elleszünk még egy darabig.

Off: a formázási keszekuszaság oka, hogy a múlt heti frissítés következtében meghalt a laptopom, így ezt a posztot a telefonomon írtam. A Windows frissítése miatt a blogon így nem várható érdemi frissítés a következő 1-2 hétben... Nem baj, majd éneklünk sok Kispált.

Autodidakta nyelvtanuló

Nem tudom, talán hallhatott valamit Vera a nyelvtanulást idejekorán elkezdők behozhatatlan előnyéről, és mivel mi mind a mai napig nem tettünk lépéseket az ügy érdekében, kezébe vette a projekt irányítását.

Az óvodából mindennap egy köteg rajzzal jön haza, amelyek 95%-a kutyát ábrázol. Könyveket is gyárt: összetűzet 5-6 lapot az óvó nénivel, majd aztán telerajzolja kutyákkal a füzetet. Hónap végén, a kukázást megelőzően, helytakarékos megőrzés céljából rendszerint kiválogatom és kategorizálom a rajzait kb. így: kutya önmagában, kutya házban, kutya gazdájával, kutya családjával, kutya képkeretben, kutya különleges szituációban, kivágott kutya, 3D kutya, kutyás feladatlap, kutyás könyv, kerek kutya, szögletes kutya, lyukas kutya... Aztán fényképezgetek. Mellékesen megjegyzem, hogy utálom csinálni, de nincs szívem csak úgy kihajítani őket, tárolni meg már most nincs hely, pedig még csak az óvodánál tartunk.

Visszakanyarodva az idegennyelv-tanulás témájához, legutóbb a kezembe akadt egy furcsa könyv. Mint kiderült, egy angol szótár. Azt mondja Vera, hogy a kutyát és a macskát tudta magától, a többit pedig az óvó nénik mondták meg neki.

Nem mondom, hogy nem tartalmaz érdekes, számomra eddig ismeretlen információt... De mondjuk, ez még hagyján ahhoz képest, amikor csak ő tudhatja, miféle idegen nyelven halandzsázik. Ezt napi rendszerességgel hallgatni sem épp kedélyjavító, ennél már csak azt szeretem jobban, amikor ragaszkodik hozzá, hogy szinkronfordítsam, amit énekel.
Nem baj, szeptembertől iskolás nagylány lesz (a hideg kiráz ettől, de nincs mit tenni, az óvó nénije szerint kifejezetten ártana neki, ha itt tartanánk még egy évig kutyákat rajzolni), és ha minden igaz, elsőtől tanul majd angolul. Angoltanártól.