Előre félek a 40. születésnapomtól. Nem tudok mást elképzelni, mint hogy a Holdra kell majd elmennem.
2015. december 25., péntek
2015. december 16., szerda
Lassan búcsút intünk a Libero Klubnak
Na, ez az a téma, ami rajtunk kívül senkit nem érdekel, ezért rövidre is zárom.
Én ugyan nem kívántam napirendre tűzni a szobatisztaság kérdését jövő nyárig (magyarul egyáltalán nem volt kedvem foglalkozni vele, valamint a lakást és a gyerekruházatot érintő sok-sok következményével), de Magda mást gondolt. Úgy döntött, hogy neki márpedig elege van a pisis pelenkában üldögélésből, és szobatiszta lett. Természetesen ezt sem szavakba öntve fogalmazta meg. A pelenkától való szabadulási szándékát inkább hangos és türelmetlen óbégatással jelzi minden reggel, mi pedig eleget teszünk kérésének. Szaladgál itt hetek óra csupaszon reggelente (a megfázástól egyáltalán nem féltjük, hiszen testét impozáns kis szalonnaréteg fedi), és egyszer csak feltűnt, hogy tőle ugyan nincs veszélyben sem a szőnyeg, sem a parketta, nem pisil ő oda sehova. Hanem előhozza a bilit, ráül, namitszólsz? arccal belepisil, majd óbégatva megmutatja, milyen ügyes volt. Aztán kipróbáltuk, hogy a bugyi becsapja-e a szenzorait, de többnyire nem: akkor is szól (= óbégat a csúnyáját* mutogatva), hogy neki pisilni kell. Vagy nem csak azt... - és itt most ügyesen kikerültem, hogy le kelljen írnom még egy csúnya szót.
* Magyar népmesékből vett terminológia, de egyébként a Magdáé nem csúnya. Magdának gyönyörűje van.
Én ugyan nem kívántam napirendre tűzni a szobatisztaság kérdését jövő nyárig (magyarul egyáltalán nem volt kedvem foglalkozni vele, valamint a lakást és a gyerekruházatot érintő sok-sok következményével), de Magda mást gondolt. Úgy döntött, hogy neki márpedig elege van a pisis pelenkában üldögélésből, és szobatiszta lett. Természetesen ezt sem szavakba öntve fogalmazta meg. A pelenkától való szabadulási szándékát inkább hangos és türelmetlen óbégatással jelzi minden reggel, mi pedig eleget teszünk kérésének. Szaladgál itt hetek óra csupaszon reggelente (a megfázástól egyáltalán nem féltjük, hiszen testét impozáns kis szalonnaréteg fedi), és egyszer csak feltűnt, hogy tőle ugyan nincs veszélyben sem a szőnyeg, sem a parketta, nem pisil ő oda sehova. Hanem előhozza a bilit, ráül, namitszólsz? arccal belepisil, majd óbégatva megmutatja, milyen ügyes volt. Aztán kipróbáltuk, hogy a bugyi becsapja-e a szenzorait, de többnyire nem: akkor is szól (= óbégat a csúnyáját* mutogatva), hogy neki pisilni kell. Vagy nem csak azt... - és itt most ügyesen kikerültem, hogy le kelljen írnom még egy csúnya szót.
Rohamléptekkel halad a felnőtté válás útján
* Magyar népmesékből vett terminológia, de egyébként a Magdáé nem csúnya. Magdának gyönyörűje van.
2015. december 6., vasárnap
Azért élünk, hogy együnk
A mi családunk hétvégi programja Vera szerint az evésben merül ki.
A gutaütés kerülget, amikor elképzelem, mire gondolhat a tanító néni, amikor ezt meglátja.
Azt mondjuk, értem, hogy a közös tévénézést és a takarítást nem színezte ki. Közös tévézés nincs, esténként van mindhármuknak két-két rövid meséje. Ja, de van közös tévézés, most jut eszembe, hogy újabban a meséik után megnézünk két Peppa piget angolul. Vera nagyon örül, hogy pár szót már elcsíp, de a többieknek sem árt, és különben is olyan cuki hangja van Peppának.
Takarítani meg hétköznap délelőtt szoktam. Vagy nem. De ezt egyáltalán nem látja, a porszívó hétvégenként kizárólag orrszívás céljából kerül elő.
De van itt még három kép. A kirándulást azért nem színezte ki, mert azt nem együtt csinálja a család nálunk. Igaz, hogy Bandit és őt a papa két hete vitte el utoljára libegőzni, majd az erdőben túrázni, és igaz, hogy a papával rendszeresen felmásztak egy időben a Tündérsziklára is, sőt én is vittem már fel hármójukat oda, és igaz, hogy évente kétszer elmegyünk Kékestetőre is, de hát ott csak játszótéren játszanak meg a mátrafüredi patakparton vizeznek, de anya, nem érted, hogy a család együtt még sosem volt túrázni?! A társasjátékkal ugyanez a helyzet: igaz, hogy Verával minden hétvégén sort kerítek rá, mert úgy szeret társasjátékozni, de hát úgy még sosem játszottunk, hogy a papa is, Bandi is, Magda is! A sütögetéssel kapcsolatban pedig csak azt a legutóbbi esetet említeném, amikor a papa vasárnap hajnalban megsütött egy adag szilvalekváros buktát, és mivel délben elfogyott, este sütött még egy tepsivel, de hát anya, nem te szoktál sütni, hanem a papa!
És Vera nem, és nem hajlandó kiszínezni több képet. Mert mi csak enni szoktunk együtt.
A környezetismeret tankönyv egyik feladata
A gutaütés kerülget, amikor elképzelem, mire gondolhat a tanító néni, amikor ezt meglátja.
Azt mondjuk, értem, hogy a közös tévénézést és a takarítást nem színezte ki. Közös tévézés nincs, esténként van mindhármuknak két-két rövid meséje. Ja, de van közös tévézés, most jut eszembe, hogy újabban a meséik után megnézünk két Peppa piget angolul. Vera nagyon örül, hogy pár szót már elcsíp, de a többieknek sem árt, és különben is olyan cuki hangja van Peppának.
Takarítani meg hétköznap délelőtt szoktam. Vagy nem. De ezt egyáltalán nem látja, a porszívó hétvégenként kizárólag orrszívás céljából kerül elő.
De van itt még három kép. A kirándulást azért nem színezte ki, mert azt nem együtt csinálja a család nálunk. Igaz, hogy Bandit és őt a papa két hete vitte el utoljára libegőzni, majd az erdőben túrázni, és igaz, hogy a papával rendszeresen felmásztak egy időben a Tündérsziklára is, sőt én is vittem már fel hármójukat oda, és igaz, hogy évente kétszer elmegyünk Kékestetőre is, de hát ott csak játszótéren játszanak meg a mátrafüredi patakparton vizeznek, de anya, nem érted, hogy a család együtt még sosem volt túrázni?! A társasjátékkal ugyanez a helyzet: igaz, hogy Verával minden hétvégén sort kerítek rá, mert úgy szeret társasjátékozni, de hát úgy még sosem játszottunk, hogy a papa is, Bandi is, Magda is! A sütögetéssel kapcsolatban pedig csak azt a legutóbbi esetet említeném, amikor a papa vasárnap hajnalban megsütött egy adag szilvalekváros buktát, és mivel délben elfogyott, este sütött még egy tepsivel, de hát anya, nem te szoktál sütni, hanem a papa!
És Vera nem, és nem hajlandó kiszínezni több képet. Mert mi csak enni szoktunk együtt.
2015. december 4., péntek
Van egy félelmem
Az, hogy ha Magdáról kiderül, hogy tud beszélni (mert most már másképp nem tudom elképzelni, hogy beszélni kezd, mint hogy a hosszú-hosszú hallgatás után egyszer csak kerek, többszörösen összetett mondatokban fog kommunikálni), első dolga lesz közölni a testvéreivel, hogy se Télapó, se karácsonyi angyalkák nincsenek, hanem mindent anya vesz. Esetleg hozzáteszi, hogy basszameg.*
Hajlamosak vagyunk azt feltételezni a hallgatag emberről, hogy hülye/nincs véleménye/nem ért semmit. Kisgyerek esetén meg végképp, hisz épphogy csak megszületett, azt sem tudja még, hogy a világon van. Egy szót sem mond = egy szót sem ért. Na de hát emlékszik, hogy mit csináltunk az utoljára hónapokkal azelőtt látogatott Ringatón (elmutogatja). Vagy amikor egy vakond szerepel a Kippkopp könyvben, elszalad, és megkeresi a könyvespolcán A vakond, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére c. könyvet, és lobogtatja nekem, hogy az is vakond. Akkor miből gondolom, hogy a karácsonyfa alatt nem fog beugrani neki, hogy jé, ezt a kis pólyát meg babaruhát együtt vettük a Regióban! Na de mindegy, ha eszébe is jut, végül úgysem tud leleplezni. Jövő karácsonyra meg bízzunk benne, hogy elfelejti. Na meg hogy addigra tényleg beszélni fog...
Egyébként egy tündérvirág cukormókus. Ha valaki sír a mesében, elveszi a könyvet, megöleli és a messzi távolba révedve sóhajtozik, hogy megnyugtassa a kesergőt. Nagyon fél az autók kerekétől, külön élmény vele az óvoda kerítése mellett végigsétálni, ahol az útpadkával párhuzamosan parkolnak a kocsik. Úgy kér az apró rágcsálnivalókból, hogy kér egyet-egyet a két kezébe, majd nyújtja felém a nyelvét, hogy oda is tegyek egyet. Játszik a játékokkal, ez nekem új. Babázik, ilyen sem fordult még elő a mi családunkban. Ő az első gyerekem, aki szerintem szeretne kistestvért, és ő az első gyerekem, akinek nem lesz. Pedig minden babakocsi mellett megáll a kisbaba lábát megsimogatni. És őt még elrontani is megérte: boldogan cipelem fel a ház melletti emelkedőn a kocsiig, csak hogy várhassam azt a lassan elcuppanó puszit, amit cserébe ad, kérés nélkül.
* Nem vagyok rá büszke. De valami oka csak van annak, hogy Valeriana Maxot szedek.
Hajlamosak vagyunk azt feltételezni a hallgatag emberről, hogy hülye/nincs véleménye/nem ért semmit. Kisgyerek esetén meg végképp, hisz épphogy csak megszületett, azt sem tudja még, hogy a világon van. Egy szót sem mond = egy szót sem ért. Na de hát emlékszik, hogy mit csináltunk az utoljára hónapokkal azelőtt látogatott Ringatón (elmutogatja). Vagy amikor egy vakond szerepel a Kippkopp könyvben, elszalad, és megkeresi a könyvespolcán A vakond, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére c. könyvet, és lobogtatja nekem, hogy az is vakond. Akkor miből gondolom, hogy a karácsonyfa alatt nem fog beugrani neki, hogy jé, ezt a kis pólyát meg babaruhát együtt vettük a Regióban! Na de mindegy, ha eszébe is jut, végül úgysem tud leleplezni. Jövő karácsonyra meg bízzunk benne, hogy elfelejti. Na meg hogy addigra tényleg beszélni fog...
Egyébként egy tündérvirág cukormókus. Ha valaki sír a mesében, elveszi a könyvet, megöleli és a messzi távolba révedve sóhajtozik, hogy megnyugtassa a kesergőt. Nagyon fél az autók kerekétől, külön élmény vele az óvoda kerítése mellett végigsétálni, ahol az útpadkával párhuzamosan parkolnak a kocsik. Úgy kér az apró rágcsálnivalókból, hogy kér egyet-egyet a két kezébe, majd nyújtja felém a nyelvét, hogy oda is tegyek egyet. Játszik a játékokkal, ez nekem új. Babázik, ilyen sem fordult még elő a mi családunkban. Ő az első gyerekem, aki szerintem szeretne kistestvért, és ő az első gyerekem, akinek nem lesz. Pedig minden babakocsi mellett megáll a kisbaba lábát megsimogatni. És őt még elrontani is megérte: boldogan cipelem fel a ház melletti emelkedőn a kocsiig, csak hogy várhassam azt a lassan elcuppanó puszit, amit cserébe ad, kérés nélkül.
* Nem vagyok rá büszke. De valami oka csak van annak, hogy Valeriana Maxot szedek.
2015. december 3., csütörtök
Vizuális ábrázolás
Na, most nem tudom, hogy az óvó néniknek szánt gyerekrajzos ajándékhoz való hozzájárulásunk mennyiben fogja emelni az összkép fényét, de nagyon remélem, hogy a megajándékozottak a lényeget (vö. személyesség, bele fektetett energia, maguk készítette ajándék) fogják értékelni. Mindenesetre ha más nem, a mellé csomagolt vásárlási utalvány biztosan segíteni fog ebben.
Ugye, említettem már, hogy Bandi miféle rajzokkal kápráztat el engem nap mint nap, az óvoda ajtaján kilépve? Szóval ezek itt az elmúlt hónap tűziventilátorai:
Ezeket kedvtelésből, a maga örömére rajzolja, nem irányítottan. Hát, igen, ettől olyan nagyszerű remekművek egytől egyig. Ám ha parancsra fog alkotni, akkor sajnos számolnunk kell némi minőségromlással. Akárcsak az alábbi esetekben, amikor is az óvó néni kérésére rajzolta le saját magát, illetve azt, hogy mit szeretne kapni a Télapótól.
Ugye, említettem már, hogy Bandi miféle rajzokkal kápráztat el engem nap mint nap, az óvoda ajtaján kilépve? Szóval ezek itt az elmúlt hónap tűziventilátorai:
Ezeket kedvtelésből, a maga örömére rajzolja, nem irányítottan. Hát, igen, ettől olyan nagyszerű remekművek egytől egyig. Ám ha parancsra fog alkotni, akkor sajnos számolnunk kell némi minőségromlással. Akárcsak az alábbi esetekben, amikor is az óvó néni kérésére rajzolta le saját magát, illetve azt, hogy mit szeretne kapni a Télapótól.
Önarckép (bal felső)
Télapótól várt csomag: egy zacskó szén (bal alsó)
Így hát lehet, hogy mégiscsak akkor járunk legjobban, ha Bandi tűziventilátort rajzol az óvó néniknek. Majd odabiggyesztek a tetejére egy kampót, és azt mondjuk, hogy gömb karácsonyfadísz.
És tudom, hogy semmi értelme itt bezzegképeket felvonultatni, de nem tudom megállni. Mert mindeközben Vera az iskolában ilyeneket alkot:
Kutya, mi más? (bal felső)
Őszi fa
2015. november 25., szerda
Itt mindenki hülye. De én sem vagyok helikopter.
Én nem tudom, mások hogy oldják meg ezt a különórásdit, de nálunk ez a logisztikai katasztrófa kategória. Szerintem a mi ügyeinket nem én bonyolítom túl, és nem is vállaltunk túl sokat, már ha attól most nagyvonalúan eltekintünk, hogy három gyereket szültem.
Vera csak egyetlen foglalkozásra jár, a kézműves szakkörre, de azt elintézik az iskolában ebéd után, még napközi előtt. Vagyis mindössze annyi közöm van hozzá, hogy amikor amúgy is megyek a gyerekért, megcsodálom és lehetőleg sérülésmentesen hazaszállítom a végterméket.
Bandi jár Buborék tornára, de oda a foglalkozásvezető viszi el a gyerekeket a csoportból, nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy a megadott időpontban ott legyek érte, mert a foglalkozásról már nem veszik vissza a csoportba. Ez sem gond: Magda ébred, útközben uzsonnázik, Verát felvesszük, majd odaérünk az oviba 16:25-re Bandiért.
A kivitelezhetetlen a kedd, a Hangszervarázs napja. Kétféle forgatókönyvvel is próbálkoztam heteken át, majd végül, amikor lila fejjel úgy állítottam haza, hogy márpedig ha nem akarja a férjem, hogy agyonüssem a lépcsőház aljában ordító legkisebb kislányát, azonnal menjen le érte, eldöntöttük, hogy ezentúl ő hordja majd Bandit a keddi foglalkozásra. Így a másfél óra elmebajjal szemben mindössze a férjem munkából kiesett időre vonatkozó sirámaira kell együttérzően bólogatnom.
Eddig így nézett ki a kedd délutánunk:
15:20 Magda ébred, uzsonnázik.
15:35 Kocsiba beszállás.
15:40 Óvodánál kiszállás. Bandit kihozzuk.
15:50 Kocsiba beszállás.
15:55 Parkolóhely keresése, közösségi háznál kiszállás. Bandit bevisszük.
16:05 Kocsiba beszállás.
16:10 Parkolóhely keresése, iskolánál kiszállás. Verát kihozzuk.
Oda is és vissza is megállás nélkül kántálom, hogy Magda, gyere már, elkésünk, tudod, vissza kell érni Bandiért. Magdát ez a legkevésbé sem hatja meg. Lemértem a Google térképen, hogy az iskola kapuja és a kocsink között oda is és vissza is 80 méternyikerítést mászókát és 30 lépcsőt kell abszolválnia a kétéves gyereknek, a botokról, pocsolyákról, falevelekről, kavicsokról, az eldobott cigarettacsikkekről, csokipapírokról nem is beszélve. Magda abban a korban van, hogy _nem_jön_. Időnként felveszem, az ellen viszont kiflibe feszített testtartással és állatokat lealázó hangerejű üvöltéssel lázad, és mivel a testsúlya is elérte a kritikus határt (15 kiló + ruha), sokáig nem bírom cipelni.
16:25 Kocsiba beszállás.
16:30 Parkolóhely keresése, közösségi háznál kiszállás. Bandit kihozzuk.
16:40 Kocsiba beszállás. Hazagurulás.
16:50 Megérkezés, kiszállás, rimánkodás, hogy menjünk már, essünk már végre haza.
Ez egy olyan másfél óra, amely idő alatt folyamatosan úton vagyunk, három intézményt látogatunk meg összesen 4-szer, és Magdát 5-ször kötöm be a kocsiba. Szegény, szegény sokadik gyerek. Hol kellett ilyen hülyeségekben részt vennie Verának vagy Bandinak kétévesen? Szóval tudom, hogy ez abszolúte nem egy ilyen kisgyereknek való program. De már azt is tudom, hogy egy 37 éves nő számára nem kevésbé borzalmas.
Vera csak egyetlen foglalkozásra jár, a kézműves szakkörre, de azt elintézik az iskolában ebéd után, még napközi előtt. Vagyis mindössze annyi közöm van hozzá, hogy amikor amúgy is megyek a gyerekért, megcsodálom és lehetőleg sérülésmentesen hazaszállítom a végterméket.
Bandi jár Buborék tornára, de oda a foglalkozásvezető viszi el a gyerekeket a csoportból, nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy a megadott időpontban ott legyek érte, mert a foglalkozásról már nem veszik vissza a csoportba. Ez sem gond: Magda ébred, útközben uzsonnázik, Verát felvesszük, majd odaérünk az oviba 16:25-re Bandiért.
A kivitelezhetetlen a kedd, a Hangszervarázs napja. Kétféle forgatókönyvvel is próbálkoztam heteken át, majd végül, amikor lila fejjel úgy állítottam haza, hogy márpedig ha nem akarja a férjem, hogy agyonüssem a lépcsőház aljában ordító legkisebb kislányát, azonnal menjen le érte, eldöntöttük, hogy ezentúl ő hordja majd Bandit a keddi foglalkozásra. Így a másfél óra elmebajjal szemben mindössze a férjem munkából kiesett időre vonatkozó sirámaira kell együttérzően bólogatnom.
Eddig így nézett ki a kedd délutánunk:
15:20 Magda ébred, uzsonnázik.
15:35 Kocsiba beszállás.
15:40 Óvodánál kiszállás. Bandit kihozzuk.
15:50 Kocsiba beszállás.
15:55 Parkolóhely keresése, közösségi háznál kiszállás. Bandit bevisszük.
16:05 Kocsiba beszállás.
16:10 Parkolóhely keresése, iskolánál kiszállás. Verát kihozzuk.
Oda is és vissza is megállás nélkül kántálom, hogy Magda, gyere már, elkésünk, tudod, vissza kell érni Bandiért. Magdát ez a legkevésbé sem hatja meg. Lemértem a Google térképen, hogy az iskola kapuja és a kocsink között oda is és vissza is 80 méternyi
A 80 méter hosszú mászóka egy darabja
16:30 Parkolóhely keresése, közösségi háznál kiszállás. Bandit kihozzuk.
16:40 Kocsiba beszállás. Hazagurulás.
16:50 Megérkezés, kiszállás, rimánkodás, hogy menjünk már, essünk már végre haza.
Ez egy olyan másfél óra, amely idő alatt folyamatosan úton vagyunk, három intézményt látogatunk meg összesen 4-szer, és Magdát 5-ször kötöm be a kocsiba. Szegény, szegény sokadik gyerek. Hol kellett ilyen hülyeségekben részt vennie Verának vagy Bandinak kétévesen? Szóval tudom, hogy ez abszolúte nem egy ilyen kisgyereknek való program. De már azt is tudom, hogy egy 37 éves nő számára nem kevésbé borzalmas.
Kabbe, Murphy!
Miért törvényszerű az, hogy az idill kiteljesedése (és annak a blogban, barátnői körökben és egyéb fórumokon való szétkürtölése) után alig egy héttel anya már a megtört ember testtartásának felvételét kikényszerítő gyógyszertári ablakocska előtt görnyedve, elgyötört arccal az idegrendszer kiegyensúlyozott működését támogató magnéziumtartalmú készítmények hatásmechanizmusa után érdeklődik? Komolyan mondom, hogy ha egyszer megint boldog és kiegyensúlyozott gyerekek boldog és kiegyensúlyozott anyukája leszek, arról inkább mélyen hallgatok majd. A magyar panaszkodáskultúra igenis adaptív stratégia. Ha más nem, akkor legalább kabala. Az is egy kapaszkodó.
2015. november 19., csütörtök
Színezd újra, színezd újra
Nem tudom, mi történt Bandival. Nem jut eszembe semmiféle fordulópontnak nevezhető alkalom vagy esemény, amitől fogva hirtelen rendben lett vele minden, pedig az biztos, hogy volt valami varázsütés, csak nem vettem észre.
Ami az emésztését illeti, két hónapja nem kap Laevolacot, és ha én kísérem wc-re, nincs már semmi hacacáré, trükk, színjáték, gombolyagozás, figyelemelterelés. Nevén nevezzük a dolgokat, és megkérem, hogy igyekezzen, mert nincs kedvem itt ülni hosszasan, amikor mesélhetnék is helyette. Vagyis az egész rémálom most már a múlté, bátran kijelenthetem, ez már nem elkiabálás.
Említettem már, hogy ő is tudja Az okos kos című verset?
És számol. Például azt, hogy mennyi 6+5. Meg hogy hány PEZ jut nekik fejenként, ha 6 szem van összesen.
Nyáron elhatároztuk, hogy idén járatjuk majd Hangszervarázsra, kvázi kineveztük A Zenésznek, hogy adjunk neki valami identitást, ami mentálisan helyrerántja majd az egyelőre "Se nem okosügyes, se nem kisaranyos. Középső." gyereket. A bemutató foglalkozáson még semmi jel nem utalt arra, hogy ez lesz a megoldás. Oda sem figyelt, végig azon járt az esze, hogy ő nyeri majd meg a tombolaajándéknak kikiáltott, valójában csak egy porfogó bendzsós figurát. Miután ez nem történt meg, visítani kezdett, hogy hol az ajándék, azt ő akarja megkapni. A táskámból előhúzott banánt és a golyóstollat nem tekintette annak, és az otthon várakozó meglepetés ígérete sem nyugtatta meg kifejezetten, ő csak ordított torkaszakadtából. 2 perc után én már csak röhögtem, de úgy igazából, mint gyerekkoromban, amivel az anyukámat ki tudtam kergetni a világból. A bemutatót vezető zenész aztán 5 perccel később megkísérelte lecsillapítani egy matricával, nem sok sikerrel, de ezt nem is bántam, mert ezt a matricakultuszt nem nagyon díjazom. Az örvendetes, hogy nincs már piros meg fekete pont, de számít bármit is ez a motivációs eszközöket érintő módszertani megvilágosodás, ha a pontozást matricázásra cserélik? Szóval inkább örültem, hogy egy matricával nem lehetett megvenni a fiamat, és sietősen távoztunk.
A foglalkozásokon együttműködik, és szívesen jár. Énekelget néha itthon is. Emellett beírattam Buborék tornára is, mert annyira nyápic gyerek, remélem, ettől majd megizmosodik ez a kis marionettbábu. Elkezdett végre rajzolgatni is, és bár a művei 95%-ban tűziventilátorok, azért az óvó nénije kedvéért már macskát is rajzolt párszor.
A festés pedig igazi joywork számára, meg is látszik a végeredményen.
Kettőt is festett, mindkettő macska
Ezt meg nem hittem el, azt gondoltam, tévedésből rajzoltak a papír sarkára almát, de nem, tényleg ő ragasztgatta:
Összegömbölyödött sün
Ami az emésztését illeti, két hónapja nem kap Laevolacot, és ha én kísérem wc-re, nincs már semmi hacacáré, trükk, színjáték, gombolyagozás, figyelemelterelés. Nevén nevezzük a dolgokat, és megkérem, hogy igyekezzen, mert nincs kedvem itt ülni hosszasan, amikor mesélhetnék is helyette. Vagyis az egész rémálom most már a múlté, bátran kijelenthetem, ez már nem elkiabálás.
Említettem már, hogy ő is tudja Az okos kos című verset?
És számol. Például azt, hogy mennyi 6+5. Meg hogy hány PEZ jut nekik fejenként, ha 6 szem van összesen.
Az biztos, hogy nagyon jó hatással van rá az óvoda. Mert ő ott Bandi, nem pedig a középső gyerek. Ezt nem mi húztuk rá egyébként, belülről fakadóan kategorizálja magát így, én ha megfeszülök, akkor sem tudom ebből akarata ellenére kirángatni, maximum segíteni tudok neki ilyen Hangszervarázsokkal meg Buborék tornákkal, majd azzal, hogy megcsodálom az ott elsajátított tudományát.
Persze talán egyszerűen csak arról van szó, hogy véget ért nála a dackorszak. És kár volt érte ennyit aggódni. Majd ha serdülőkorba lép, megpróbálom szem előtt tartani ezt.
Persze talán egyszerűen csak arról van szó, hogy véget ért nála a dackorszak. És kár volt érte ennyit aggódni. Majd ha serdülőkorba lép, megpróbálom szem előtt tartani ezt.
2015. november 17., kedd
Élete első oklevele
Vera megkapta élete első oklevelét, amitől roppant boldog. Annyira, hogy meg sem fordul a fejében, hogy szomorú is lehetne, amiért csak második lett. Hiszen kapott egy oklevelet! Életében először!
Szavalóversenyt rendeztek az iskolában. Indulhatott bárki az osztályból. Ehhez először is be kellett mutatni papíron az előadni kívánt verset, jóváhagyás céljából. Mi vittünk is egy jó kis kutyás verset, amit úgy értékelt a tanító néni, hogy aranyos, de rövid. Keresnünk kellett hát egy Sün Balázs terjedelmű művet. Én nem örültem, puffogtam, hogy miért centire mérik ezt, de hát ugye kezdők vagyunk még ebben az iskola-buliban, nem tudjuk, hogy mennek a dolgok, emellett pedig Vera is próbált nyugalomra inteni (Jaj, anya, legfeljebb mondok egy hosszút, nem mindegy?), ezért aztán mindenki megelégedésére kiválasztottuk az irdatlanul hosszú kosos verset. Íme*:
Kányádi Sándor: Az okos kos
Ahogy az lenni szokott, nagyon hamar megtanulta, aztán az osztályában bekerült a négy közé, akik részt vesznek az iskolai háziversenyen. A párhuzamos első osztályból is jöttek négyen. Megvolt a verseny, mi meg közben itthon halálra izgultuk magunkat, hogy mi lehetett. Mert ugye az infokommunikációs szupersztrádán való száguldozáshoz szokott idegrendszerünk elég nehezen tolerálja, ha fél napot is várni kell egy eredményre, amiről tudjuk, hogy órák óta megvan. De hát a gyerekünknek nincs még hatévesen mobilja. Az eredmény mégsem volt meg, másnapra hozták csak meg az állítólag szörnyen nehéz döntést: egy másik kislány nyert A három nyúllal, Vera lett a második. Azt mondja, szeretett volna első lenni, de végül is nagyon elégedett, mert 8 közül ő lett a második, ...
- ... ez azért milyen jó, nem? Különben a másik lány megérdemelte, mert nagyon szépen mondta el a verset, ezért oda is mentem hozzá az udvaron, és mondtam neki, hogy nagyon ügyes volt. Ő az a lány, aki a Buborék tornán mindig csúnyán nézett rám az oviban, és azt mondta, amikor a bordásfalon másztunk, hogy nem vagyunk barátok.
- De azt tudod, hogy miért haragudott?
- Szerintem féltékeny volt, mert engem majdnem mindig megdicsértek, hogy ügyes voltam, őt meg alig. De most már nem néz rám csúnyán.
- Jól van, akkor szerintem most már drukkoljunk neki, hogy jól szerepeljen a kerületi versenyen, mert ott ő képviseli az iskoládat.
- Igen. De azért egyszer én is szeretnék kint lenni az iskolában a büszkeségfalon, majd legközelebb hátha sikerül.
Mivel mi nagyon, de nagyon büszkék vagyunk rá, kitettük az itthoni büszkeségfalra. Aztán Bandit is ki kellett tennünk, miután kiderült, hogy a gépek építése és zajos működtetése közben elég volt a fél füle is arra, hogy ő is megtanulja a verset.
Szavalóversenyt rendeztek az iskolában. Indulhatott bárki az osztályból. Ehhez először is be kellett mutatni papíron az előadni kívánt verset, jóváhagyás céljából. Mi vittünk is egy jó kis kutyás verset, amit úgy értékelt a tanító néni, hogy aranyos, de rövid. Keresnünk kellett hát egy Sün Balázs terjedelmű művet. Én nem örültem, puffogtam, hogy miért centire mérik ezt, de hát ugye kezdők vagyunk még ebben az iskola-buliban, nem tudjuk, hogy mennek a dolgok, emellett pedig Vera is próbált nyugalomra inteni (Jaj, anya, legfeljebb mondok egy hosszút, nem mindegy?), ezért aztán mindenki megelégedésére kiválasztottuk az irdatlanul hosszú kosos verset. Íme*:
Kányádi Sándor: Az okos kos
Lucskos, latyakos ősz vége volt, akárcsak most,
mikor vásárra vittek egy kost.
Szép nagy állat volt, fajtiszta racka,
sajnálta is nagyon a gazda, de nem volt mit tenni,
mivel a kos nem tudott viselkedni.
Mindig tilosba járt, s volt úgy, hogy hetekig odahált,
máskor meg naphosszat tekergett kedvére,
(mint akinek nincs meg a leckéje).
S mikor már rosszat gondolhattak volna,
hogy most aztán vége: farkas vagy medve valami megette,
csak előállt , mintha mi sem történt volna.
Tűrt, tűrt a pásztor, aki egyébként jámbor ember hírébe
állott,
és még büszke is volt olykor a kosára.
De egyszer csak megelégelte a dolgot.
Tarisznyát vett a vállára, szarvon fogta a kost,
és elvitte a szóban forgó őszi vásárra.
Tetszett a kosnak a vásár, s hogy annyi újat láthat.
Kíváncsiságból szarvára is vett egy mézeskalácsos sátrat.
Lett erre riadalom, lárma:
- Vigyázzon, ember, a kosára, ha már nem tudta megnevelni!
Erre a pásztor a kosnak, a kos a kalácsosnak, a kalácsok meg
a
földre estek.
Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.
Aztán meg a garázda kos egy kofa kosarára vetett szemet,
s dézsmálni kezdte, mint egy mihaszna kecske.
- Hogy kerülne már rúdra a bőröd! - eképpen zsörtölődött,
a most már cseppet sem jámbor pásztor.
- Hogy lenne belőled pörkölt, te ördög, te átok! -
s nyomatékul botjával reá vágott.
Módfelett mulattatta a népet a látvány.
Most valaki hozzájuk lépett.
- Pörköltet mondott bátyám? Úgy legyen!
Mészáros vagyok, s a kost ezennel megveszem.
Meg is vette, sokat nem alkudoztak.
Indulni kellett máris a kosnak.
S indult a pásztor is megkönnyebbülten:
- Na végre, hogy tőled is megmenekültem.
Haza is ért még délre.
S hát ki jön szembe véle az udvaron? Ki az ördög?
- Kos ez, nem pörkölt!
- Ne-e-em bizony gazdám, volt eszed, de nekem is volt ám.
Mit eddig sose tettem, ezennel megjelentem.
Meghalni nem volt kedvem, s amikor észrevettem a hentes
kését,
menten a hátuljának mentem, s a késével, mit megfent,
szépen a
sárba nyekkent.
Talán még most is ott van a pocsban.
Hol van az előírva, hogy buta minden birka?!
A vásár különben szép volt, én szeretem a cécót.
Próbált még néhányszor túladni rajta a pásztor,
vitte vásárról vásárra, de hiába: a kosból nem lett pörkölt.
A pásztor meg csak zsörtölt, s hűséges barátok lettek,
mire megöregedtek.
Ahogy az lenni szokott, nagyon hamar megtanulta, aztán az osztályában bekerült a négy közé, akik részt vesznek az iskolai háziversenyen. A párhuzamos első osztályból is jöttek négyen. Megvolt a verseny, mi meg közben itthon halálra izgultuk magunkat, hogy mi lehetett. Mert ugye az infokommunikációs szupersztrádán való száguldozáshoz szokott idegrendszerünk elég nehezen tolerálja, ha fél napot is várni kell egy eredményre, amiről tudjuk, hogy órák óta megvan. De hát a gyerekünknek nincs még hatévesen mobilja. Az eredmény mégsem volt meg, másnapra hozták csak meg az állítólag szörnyen nehéz döntést: egy másik kislány nyert A három nyúllal, Vera lett a második. Azt mondja, szeretett volna első lenni, de végül is nagyon elégedett, mert 8 közül ő lett a második, ...
- ... ez azért milyen jó, nem? Különben a másik lány megérdemelte, mert nagyon szépen mondta el a verset, ezért oda is mentem hozzá az udvaron, és mondtam neki, hogy nagyon ügyes volt. Ő az a lány, aki a Buborék tornán mindig csúnyán nézett rám az oviban, és azt mondta, amikor a bordásfalon másztunk, hogy nem vagyunk barátok.
- De azt tudod, hogy miért haragudott?
- Szerintem féltékeny volt, mert engem majdnem mindig megdicsértek, hogy ügyes voltam, őt meg alig. De most már nem néz rám csúnyán.
- Jól van, akkor szerintem most már drukkoljunk neki, hogy jól szerepeljen a kerületi versenyen, mert ott ő képviseli az iskoládat.
- Igen. De azért egyszer én is szeretnék kint lenni az iskolában a büszkeségfalon, majd legközelebb hátha sikerül.
Mivel mi nagyon, de nagyon büszkék vagyunk rá, kitettük az itthoni büszkeségfalra. Aztán Bandit is ki kellett tennünk, miután kiderült, hogy a gépek építése és zajos működtetése közben elég volt a fél füle is arra, hogy ő is megtanulja a verset.
* Azért másoltam ide be, mert tudom, hogy amikor felnőtt lesz, és ezt olvassa, nem fog rákeresni.
2015. november 16., hétfő
Mindeközben
Különben nem értem, mi baja a férjemnek azzal, hogy amíg engem a vadászni indult, keserű arcú, 30-40 közötti szingli férfiak fárasztanak a vidéki koncerten, majd másnap a helyi sétálóutcán teát szürcsölgetve regenerálódom, addig neki ilyen vicces szituációkat áll módjában átélni:
A 3 gyerekkel lángost esznek a piacon, ahonnan elkergeti őket a biztonsági őr, mivel egy bicikli is társult hozzájuk, mert azt _muszáj_ volt magukkal vinni, akkor is, ha csak úgy fért be a kocsiba, az anyósülésre, hogy nem lehet tőle 3-asba váltani. Felkerekednek hát, és ellátogatnak az Olimpia parkba. Onnan a hideg szél hajtja ki őket, ezért megtekintik az Országházat. A legnagyobb gyereket azonban a biciklizéshez szükséges testmozgás sem melegíti fel kielégítő mértékben, ezért a bicikli borul, a gyerek meg a földön összegömbölyödve kiabál, hogy Orbán Viktor, segíts! Hazajönnek. És még mindig csak délelőtt 10 óra van. De nem baj, mert a kicsi lány kedvenc sorozata a 12 kötetes Boribon. Épp végig lehet olvasni őket ebédig.
Három gyerek neveléséhez kétségkívül szükségeltetik némi önirónia.
A 3 gyerekkel lángost esznek a piacon, ahonnan elkergeti őket a biztonsági őr, mivel egy bicikli is társult hozzájuk, mert azt _muszáj_ volt magukkal vinni, akkor is, ha csak úgy fért be a kocsiba, az anyósülésre, hogy nem lehet tőle 3-asba váltani. Felkerekednek hát, és ellátogatnak az Olimpia parkba. Onnan a hideg szél hajtja ki őket, ezért megtekintik az Országházat. A legnagyobb gyereket azonban a biciklizéshez szükséges testmozgás sem melegíti fel kielégítő mértékben, ezért a bicikli borul, a gyerek meg a földön összegömbölyödve kiabál, hogy Orbán Viktor, segíts! Hazajönnek. És még mindig csak délelőtt 10 óra van. De nem baj, mert a kicsi lány kedvenc sorozata a 12 kötetes Boribon. Épp végig lehet olvasni őket ebédig.
Három gyerek neveléséhez kétségkívül szükségeltetik némi önirónia.
2015. november 7., szombat
Gyerekszájak az elmúlt hétből
Angyali arcú, ragyogó szemű, gyönyörű kislány közelít az iskolában. Elém áll, és szenvedélyesen rákezd a mondandójára:
- Vera nagyon okos! Vera mindent tud! Ő a legjobb tanuló! Nagyon okos!
- Biztos vagyok benne, hogy te is nagyon okos vagy. Hogy hívnak?
- Pati. De Vera nagyon ügyes!
***
Bandi bőg, már negyed órája, amiért sem ő, sem én, sem a papa nem tudtuk Duplóból úgy megépíteni A Gépet, hogy a horgászbot zsinórja az ő elképzelése szerint feszüljön ki két oszlop között. Kezdjük elveszíteni a türelmünket.
- Papa! Vedd tudomásul, hogy ez egy ilyen család! Ez jutott! Itt mindenki rinyál. De legjobban én.
***
- Vera nagyon okos! Vera mindent tud! Ő a legjobb tanuló! Nagyon okos!
- Biztos vagyok benne, hogy te is nagyon okos vagy. Hogy hívnak?
- Pati. De Vera nagyon ügyes!
***
Bandi bőg, már negyed órája, amiért sem ő, sem én, sem a papa nem tudtuk Duplóból úgy megépíteni A Gépet, hogy a horgászbot zsinórja az ő elképzelése szerint feszüljön ki két oszlop között. Kezdjük elveszíteni a türelmünket.
- Papa! Vedd tudomásul, hogy ez egy ilyen család! Ez jutott! Itt mindenki rinyál. De legjobban én.
***
Szintén Bandi:
- Papa, költözz el. Vagy nem is. Mi költözünk el egy nagyobb lakásba, te meg maradj itt. De gyere el néha palacsintát sütni meg tejberizst főzni.
***
Még mindig Bandi. Találtak két csokor tavalyi virgácsot:
- Vera, játsszunk olyat, hogy verekedünk. Az nyer, aki nagyobbat üt. ... ... (Verekszenek. Mivel Vera fürgébb és a karja is hosszabb, ő mindig betalál. Bandi sosem.) ... ... Most te ne üss, mert én szeretnék!
***
Vera hazaér az iskolából, és felháborodik, amiért a kutyatárolóját a földön találja.
- Anyaaaa!!! Mit keres a kutyás tárolóm a földön?!
(Anya - mint aki nem hallotta - fütyörészve tisztogatja a konyhában a csirkeszárnyakat. Közben kigondolja, hogy hazudjon-e valamit.)
- Anya! Kérdeztem valamit! Mit keres a kutyás tárolóm a földön?!
- Ott felejtettem.
- Igen, de mit keres ott?! Miért vetted le?!
- Mert Magdának adtam belőle két kutyát az alváshoz.
- Tudtam!!! De legalább becsületes vagy. ... ... ... Azonnal rakd vissza!
Vera hazaér az iskolából, és felháborodik, amiért a kutyatárolóját a földön találja.
- Anyaaaa!!! Mit keres a kutyás tárolóm a földön?!
(Anya - mint aki nem hallotta - fütyörészve tisztogatja a konyhában a csirkeszárnyakat. Közben kigondolja, hogy hazudjon-e valamit.)
- Anya! Kérdeztem valamit! Mit keres a kutyás tárolóm a földön?!
- Ott felejtettem.
- Igen, de mit keres ott?! Miért vetted le?!
- Mert Magdának adtam belőle két kutyát az alváshoz.
- Tudtam!!! De legalább becsületes vagy. ... ... ... Azonnal rakd vissza!
2015. november 5., csütörtök
Tévé Maci, akarom mondani, Hal
Magda szerint ez egy hal:
Na persze, ezt még mindig nem onnan tudom, hogy azt mondta volna: anya, szerintem ez egy hal. Amikor este bekapcsolom a tévét, és elindítom a YouTube-ot, hogy keressünk neki Kockásfülű nyulat, a logót meglátva hal módjára tátogni kezd. Magda még mindig nem beszél, de nem is kell. Mindent el tud mutogatni. Activityben jó partner lesz.
Na persze, ezt még mindig nem onnan tudom, hogy azt mondta volna: anya, szerintem ez egy hal. Amikor este bekapcsolom a tévét, és elindítom a YouTube-ot, hogy keressünk neki Kockásfülű nyulat, a logót meglátva hal módjára tátogni kezd. Magda még mindig nem beszél, de nem is kell. Mindent el tud mutogatni. Activityben jó partner lesz.
2015. október 24., szombat
Iskolaérett, nem kérdés
- Vera, örülsz, hogy holnap hétfő és újra iskola?
- Igen! Legfőképp annak, hogy újra találkozom a csodálatos K. Szonjával!
- Anya, most már nem félek, hogy férj nélkül maradok.
- Hogyhogy?
- Már udvarolnak nekem.
- Kicsoda?
- Például B. Bence.
- Ez miben áll?
- Azt nem mondom meg. Udvarol és kész.
- Vera, nagyon aranyos vagy, hogy odaadtad Magdának a plüsskutyádat.
- Iiigen, de nem értem, miért mindig az enyém kell neki. Neki is vannak plüssállatai.
- Vannak, de azokat sajnos lerendezi egy-két nap alatt, aztán azok nem érdeklik többé. Ott van Bari Beri, Királylány, Sárga Túró, a zsiráf...
- Iiigen, például Bari Borit is megvettük neki a húsvéti vásárban, aztán le sem szarja.
- Vera, ugye, az iskolában ilyen kifejezéseket...
- ... nem használok. Röppennének a virágjaim.
Az én iskolás lányom ennyire laza. Ki a fene gondolta volna ezt fél éve? Vagy akár csak 5-6 hete?
Szóval az elején voltak nehézségek. Csúfolták a harmadikosok a plüsskutyusa miatt, és elküldték wc-t takarítani, mert olyan kis pisis. Nem tudott 2x2 cm méretű négyzetbe fát vagy sünt rajzolni, jojózott a szeme a kockás füzettől. Megállapította, hogy nem is tud olyan szépen rajzolni, mint hitte. Rájött, hogy szörnyű rondán színez, utál is színezni. Látja a különbséget, merthogy az osztály 90%-a ugye hétéves, ő meg épp csak 6. Mindennap sírt este, hogy ő nem akar buta lenni, meg hogy az iskolában olyan nehezek a feladatok, amiket nem tud megcsinálni.
Én erre jól megbántam, hogy nem hagytam még egy évig az óvodában. Volt, hogy ültem az ágyon este és kétségbeesve tördeltem a kezem, hogy most mi legyen. Akkor azt mondta a férjem, hogy "Egy baja van ennek a gyereknek: te." Szerencsére nem vagyok sértődékeny, mert teljesen igaza volt. Észhez is tértem abban a pillanatban.
Azóta Vera kivirult. Nem képzeli magát butának. Boldogan szerepel a negyedikesekkel a népmese napján. Szavalóversenyre delegálják a tanítónői, akik megköszönik nekem, hogy miket tud és mond ez a gyerek, meg hogy mennyire összefüggéseiben látja a világot és mindent azonnal átlát. Rendszeresen megkérik, hogy ne folytassa a feladatot, mert tudják, hogy ő tudja, így viszont csak a padtársa fogja lesni az övéről. Vannak barátnői, az utcán is kiáltanak neki a többiek, a kocsiablakot is lehúzzák, hogy köszönjenek. A negyedikes nagylány, akinek a kislányát játszotta Vera az előadáson, megöleli és megpuszilja a folyosón. És az a lány olyan gyönyörű, hogy legszívesebben én is megpuszilnám őt.
Bár az ovi végén egyre több jele volt annak, hogy nemcsak az óvó nénijei értékelik (pl. az ovis csoport kapcsolati hálójában sztár pozíciót elfoglaló egyik rózsaszín lány az IKEA-ban azért választott egy bizonyos fajta plüsskutyát, mert Verának is olyan van, vagy pl. XY és Z is elsírta, hogy hogy fog hiányozni neki Vera), azért összességében elég sok keserves élmény kapcsolódik az óvodához, legfőképp szociális vonalon. Abba pedig még belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha még mindig ott ülne az oviban, és pontosan annak a dadusnak a karmai közt várná az önbeteljesítő jóslat érvényre jutását, aki azt mondta neki, hogy nem fogja sokra vinni az iskolában.
- Igen! Legfőképp annak, hogy újra találkozom a csodálatos K. Szonjával!
- Anya, most már nem félek, hogy férj nélkül maradok.
- Hogyhogy?
- Már udvarolnak nekem.
- Kicsoda?
- Például B. Bence.
- Ez miben áll?
- Azt nem mondom meg. Udvarol és kész.
- Vera, nagyon aranyos vagy, hogy odaadtad Magdának a plüsskutyádat.
- Iiigen, de nem értem, miért mindig az enyém kell neki. Neki is vannak plüssállatai.
- Vannak, de azokat sajnos lerendezi egy-két nap alatt, aztán azok nem érdeklik többé. Ott van Bari Beri, Királylány, Sárga Túró, a zsiráf...
- Iiigen, például Bari Borit is megvettük neki a húsvéti vásárban, aztán le sem szarja.
- Vera, ugye, az iskolában ilyen kifejezéseket...
- ... nem használok. Röppennének a virágjaim.
Az én iskolás lányom ennyire laza. Ki a fene gondolta volna ezt fél éve? Vagy akár csak 5-6 hete?
Szóval az elején voltak nehézségek. Csúfolták a harmadikosok a plüsskutyusa miatt, és elküldték wc-t takarítani, mert olyan kis pisis. Nem tudott 2x2 cm méretű négyzetbe fát vagy sünt rajzolni, jojózott a szeme a kockás füzettől. Megállapította, hogy nem is tud olyan szépen rajzolni, mint hitte. Rájött, hogy szörnyű rondán színez, utál is színezni. Látja a különbséget, merthogy az osztály 90%-a ugye hétéves, ő meg épp csak 6. Mindennap sírt este, hogy ő nem akar buta lenni, meg hogy az iskolában olyan nehezek a feladatok, amiket nem tud megcsinálni.
Én erre jól megbántam, hogy nem hagytam még egy évig az óvodában. Volt, hogy ültem az ágyon este és kétségbeesve tördeltem a kezem, hogy most mi legyen. Akkor azt mondta a férjem, hogy "Egy baja van ennek a gyereknek: te." Szerencsére nem vagyok sértődékeny, mert teljesen igaza volt. Észhez is tértem abban a pillanatban.
Azóta Vera kivirult. Nem képzeli magát butának. Boldogan szerepel a negyedikesekkel a népmese napján. Szavalóversenyre delegálják a tanítónői, akik megköszönik nekem, hogy miket tud és mond ez a gyerek, meg hogy mennyire összefüggéseiben látja a világot és mindent azonnal átlát. Rendszeresen megkérik, hogy ne folytassa a feladatot, mert tudják, hogy ő tudja, így viszont csak a padtársa fogja lesni az övéről. Vannak barátnői, az utcán is kiáltanak neki a többiek, a kocsiablakot is lehúzzák, hogy köszönjenek. A negyedikes nagylány, akinek a kislányát játszotta Vera az előadáson, megöleli és megpuszilja a folyosón. És az a lány olyan gyönyörű, hogy legszívesebben én is megpuszilnám őt.
Bár az ovi végén egyre több jele volt annak, hogy nemcsak az óvó nénijei értékelik (pl. az ovis csoport kapcsolati hálójában sztár pozíciót elfoglaló egyik rózsaszín lány az IKEA-ban azért választott egy bizonyos fajta plüsskutyát, mert Verának is olyan van, vagy pl. XY és Z is elsírta, hogy hogy fog hiányozni neki Vera), azért összességében elég sok keserves élmény kapcsolódik az óvodához, legfőképp szociális vonalon. Abba pedig még belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha még mindig ott ülne az oviban, és pontosan annak a dadusnak a karmai közt várná az önbeteljesítő jóslat érvényre jutását, aki azt mondta neki, hogy nem fogja sokra vinni az iskolában.
2015. október 16., péntek
Véranyák? Há-há-há.
Olvastam egy cikket nemrég az úgynevezett véranyákról. Teljes hülyeség. Véranyák nincsenek. Maximum helyzet szülte véranyák. Ez egy relatív kategória, önmagában nem létezik. A véranyák kizárólag akkor kelnek életre, amikor bizonytalan anyákkal találják szemben magukat. Ha nem táplálnák őket a paraanyák a bizonytalanságukkal, kipusztulnának. Egyébként nem ritkán maguk is bizonytalan paraanyák, akik vérszemet kapnak, amikor egy náluk is bizonytalanabb példánnyal találkoznak. Esetleg az élet más területén van saját maguk előtt is sunnyognivalójuk, amit véranyasággal próbálnak kompenzálni. Én 6,5 év alatt mindössze egyszer találkoztam Vele, de mivel nem talált rajtam fogást (vö. látványosan nem hatott meg, hogy az ő gyereke két pofára tömi a gyümölcsöket, miközben az enyém kizárólag alutasakból volt hajlandó kiszívni a pépet, nem érdekelt, hogy az övé 40-nel száguld le a kismotorral a játszótéri dombról, miközben az enyém ordítva ül a motoron, hogy toljam ... ... ... stb.), elvérzett.
Senki ne féljen a véranyáktól. Legyen mindenki magabiztos anya.
Senki ne féljen a véranyáktól. Legyen mindenki magabiztos anya.
2015. október 15., csütörtök
Brühühű (sajnáltatom magam)
Idő hiányában kénytelen vagyok kilépni a komfortzónámból, ez most úgyis nagyon divatos dolog. Az történt, hogy újabban túl sok lett a férjem munkája, én pedig nagyon empatikus asszonyka lévén próbálok segíteni neki. Már csak azért is, mert az aranjuezi szép napoknak (gyed) lassan vége, és azt végképp nem viselné el az egóm, ha mindössze 28500 Ft-tal tudnék hozzájárulni a családi kasszához. Nem mellesleg ezt már a családi kassza sem viselné el. Úgyhogy a munkába való fokozatos visszarázódás első lépéseként most a gyerek mellett kijutó napi két órámat munkára fordítom. Ami 6 és fél év után egyáltalán nem megy olyan könnyen. Egyszerű volt szoptatás közben beleugatni és kapásból frappáns és szellemes dolgokat odadobni, amikor a férjemnek épp nem jutott eszébe semmi elfogadható megoldás, de állandóan hozni a formát, kötelezően, abba már bele lehet izzadni esetenként. És még van arca visszaírni a fél óra alatt kiszenvedett Facebook posztomra, hogy "Ez mi? Mi köze ennek az <ügyfél>hez?"
A komfortzónám egyik sarokköve volt eddig, hogy naplót írtam a gyerekek életéről, 3 éves korukig naponta, onnantól tömörítve a blogba, emellett a rajtunk kívül senkit nem érdeklő fontos eseményekről (pl. kiesett a foga) továbbra is megemlékeztem a naplójukban. A gyerekek és egyúttal a naplók számának növekedésével ez az egyébként nem teljesen haszontalan tevékenység (bármit is mond a férjem) egyre több időt és energiát emésztett fel, amennyit a sok éjszakázás miatt sokszor képtelen voltam rászánni, ezért egyre nagyobb lemaradásokat kellett pótolnom. Előbb csak pár nappal voltam rendszeresen adós, aztán egy héttel is elcsúsztam, majd előfordult, hogy egyszerre több hetet kellett pótolni, a legvégén egy hónapot, de még ezt is megcsináltam pár nap alatt, viszont közben már a telefonomba írt vázlataimmal is kezdtem elcsúszni. Nem tagadom magam előtt sem, hogy vannak kényszeresen folytatott tevékenységeim, sőt az átkozott perfekcionizmusom miatt a legtöbb tevékenységhez ekképp állok hozzá, ez a naplóírás is ilyen. Vagy csinálom rendesen, vagy sehogy. Augusztus 1-je óta nem írtam nekik. Ez egy borzasztó nagy baromság, mert miért ne írhatnék le ezentúl is lényeges dolgokat, ha épp van három szabad percem, de ez van, átkozott vagyok.
A komfortzónámhoz az is hozzátartozott, hogy normális blogposztokat írok. Mostantól ez sem fog menni, mert nem lesz rá időm. De ha nem akarom teljesen feladni a gyerekek életének dokumentálását, márpedig nem akarom, akkor ki kell lépnem a komfortzónámból a blogolást illetően is. Próbálok arra gondolni, hogy még mindig jobb akárhogyan is, de megőrizni a szép - vagy pont nem szép - emlékeket, mint sehogy. A jövőben tehát terveim szerint rövidebb, tömörebb, egy-egy konkrét eseményt taglaló posztokkal fogok jelentkezni, talán inkább informatívabb lesz, mint szórakoztató. Remélem, azért nem unalmas és érdektelen. De tényleg nem akarom, hogy ilyen csúfos véget érjen ez a nagyszabású projektem, úgyhogy muszáj megpróbálnom folytatni.
A komfortzónám egyik sarokköve volt eddig, hogy naplót írtam a gyerekek életéről, 3 éves korukig naponta, onnantól tömörítve a blogba, emellett a rajtunk kívül senkit nem érdeklő fontos eseményekről (pl. kiesett a foga) továbbra is megemlékeztem a naplójukban. A gyerekek és egyúttal a naplók számának növekedésével ez az egyébként nem teljesen haszontalan tevékenység (bármit is mond a férjem) egyre több időt és energiát emésztett fel, amennyit a sok éjszakázás miatt sokszor képtelen voltam rászánni, ezért egyre nagyobb lemaradásokat kellett pótolnom. Előbb csak pár nappal voltam rendszeresen adós, aztán egy héttel is elcsúsztam, majd előfordult, hogy egyszerre több hetet kellett pótolni, a legvégén egy hónapot, de még ezt is megcsináltam pár nap alatt, viszont közben már a telefonomba írt vázlataimmal is kezdtem elcsúszni. Nem tagadom magam előtt sem, hogy vannak kényszeresen folytatott tevékenységeim, sőt az átkozott perfekcionizmusom miatt a legtöbb tevékenységhez ekképp állok hozzá, ez a naplóírás is ilyen. Vagy csinálom rendesen, vagy sehogy. Augusztus 1-je óta nem írtam nekik. Ez egy borzasztó nagy baromság, mert miért ne írhatnék le ezentúl is lényeges dolgokat, ha épp van három szabad percem, de ez van, átkozott vagyok.
A komfortzónámhoz az is hozzátartozott, hogy normális blogposztokat írok. Mostantól ez sem fog menni, mert nem lesz rá időm. De ha nem akarom teljesen feladni a gyerekek életének dokumentálását, márpedig nem akarom, akkor ki kell lépnem a komfortzónámból a blogolást illetően is. Próbálok arra gondolni, hogy még mindig jobb akárhogyan is, de megőrizni a szép - vagy pont nem szép - emlékeket, mint sehogy. A jövőben tehát terveim szerint rövidebb, tömörebb, egy-egy konkrét eseményt taglaló posztokkal fogok jelentkezni, talán inkább informatívabb lesz, mint szórakoztató. Remélem, azért nem unalmas és érdektelen. De tényleg nem akarom, hogy ilyen csúfos véget érjen ez a nagyszabású projektem, úgyhogy muszáj megpróbálnom folytatni.
2015. október 8., csütörtök
A szüléssel az ember élete örökre megváltozik
Ha ez igaz, akkor az a természet egyik felfoghatatlan csodája, ahogyan a két doboz sör leküldését követő, pizza vagy Big Mac azonnali elfogyasztására ösztönző reflex túlél három szülést.
És a 20:14-kor kiérkező szívtelen kazánszervizes nem ejtett útba egy mekit a kedvemért. Nem tud élni.
2015. szeptember 10., csütörtök
Megint eltelt egy év: krumplipénz
Ahogy láttam gyűlni a sok haszontalan limlomot, magamban legyintettem egyet az idei zsebpénz felélését dokumentáló poszt után, el is engedtem az egészet. Nincs abban semmi csudálatos, hogy egy kisgyerek zsákbamacska pónilovat, Barbie hajgumit vagy matricát vásárol a keretből.
Szóval a pénz elment mindenféle hülyeségre, a gyerekek meg kénytelenek voltak közben egyre többször szembesülni azzal, hogy erre már nem elég, bezzeg amíg megvolt az egész, kijött volna belőle. Úgyhogy lelki szemeim előtt megjelent egy kép arról, hogy jövőre hogyan fogok mankó gyanánt valamilyen léptéket adni nekik az összegyűlt pénz értékére vonatkozóan. Valahogy így:
Ha nagyon akartam volna, akkor így is előadhattam volna, de nem volt kedvem tupírozni a nagyívű sztorit. Poszt végül csak a fiam bravúros mentése miatt lett a témából.
Bandira már az intellektuális pályára való rákanyarodást sejtető nagyító miatt is rém büszke voltam, amit elsősorban azért vett, hogy látható méretűre növelje általa a golyóstollban lévő golyót. Utolsó forintjainak eltapsolása azonban egyértelművé tette tudomány iránti elköteleződését. Maradék 250 forintjából egy zöld radírt vett ugyanis, mégpedig az egyetemre. (Az általános iskolai már megvan, azt a Vera iskolai felszerelésének beszerzése alkalmával hisztizte ki.)
Bár talán az megért volna egy mondatot, ahogyan a siófoki plázában Bandi
egy arra járó apuka javaslatára újonnan szerzett mikrofonjába bekiabálja, hogy
KÖRBETARTOZÁÁÁS!
Szóval a pénz elment mindenféle hülyeségre, a gyerekek meg kénytelenek voltak közben egyre többször szembesülni azzal, hogy erre már nem elég, bezzeg amíg megvolt az egész, kijött volna belőle. Úgyhogy lelki szemeim előtt megjelent egy kép arról, hogy jövőre hogyan fogok mankó gyanánt valamilyen léptéket adni nekik az összegyűlt pénz értékére vonatkozóan. Valahogy így:
Ha nagyon akartam volna, akkor így is előadhattam volna, de nem volt kedvem tupírozni a nagyívű sztorit. Poszt végül csak a fiam bravúros mentése miatt lett a témából.
Bandira már az intellektuális pályára való rákanyarodást sejtető nagyító miatt is rém büszke voltam, amit elsősorban azért vett, hogy látható méretűre növelje általa a golyóstollban lévő golyót. Utolsó forintjainak eltapsolása azonban egyértelművé tette tudomány iránti elköteleződését. Maradék 250 forintjából egy zöld radírt vett ugyanis, mégpedig az egyetemre. (Az általános iskolai már megvan, azt a Vera iskolai felszerelésének beszerzése alkalmával hisztizte ki.)
Azóta egyetemre jár, jelenleg nappali tagozatos, középsős egyetemes, ahol napi rendszerességgel hallgatja Marika professzor néni, illetve Dóri professzor néni előadásait. Radírja mindig nála van, amely az ovizsák egyetemzsák zsebében várja a bevetést.
2015. szeptember 2., szerda
Osztály, vigyázz!
Miközben anya büszkén kattintgat, mert mégiscsak iskolás nagylány lett a kislánya,
pillanatok alatt szárnyaszegetté válik majd ebben az iskolarendszerben. Vajon mennyi idő kell, hogy kivesszen belőle a kreativitás, amely ma még Teknikának nevezteti el vele az osztály teknősét?
Ami engem illet, a vélemény már formálódik, de a nyilatkozat előtt ki kell hevernem az első szülői értekezlet és a horrorárú "ingyenes tankönyvcsomag" által okozott sokkot, illetve az első napot követő esti ceruzahegyezés mellékhatásait.
addig a szíve megszakad, hogy milyen rendszerbe adta be az ő édes kicsi lányát, önként, dalolva. A madárkát, aki hiába nyilatkozik egy nap után annyira lelkesen a sok jóról, ami aznap érte,
pillanatok alatt szárnyaszegetté válik majd ebben az iskolarendszerben. Vajon mennyi idő kell, hogy kivesszen belőle a kreativitás, amely ma még Teknikának nevezteti el vele az osztály teknősét?
Ami engem illet, a vélemény már formálódik, de a nyilatkozat előtt ki kell hevernem az első szülői értekezlet és a horrorárú "ingyenes tankönyvcsomag" által okozott sokkot, illetve az első napot követő esti ceruzahegyezés mellékhatásait.
2015. augusztus 21., péntek
Help!
Valaki segítsen. Nincs ötletem a helyzet megoldására.
Anya: Gyertek reggelizni.
Vera: Mi a reggeli?
Anya: Szalámis kenyér sajttal.
Vera: Már megint. Mindig ugyanez a reggeli, annyira unalmas.
Anya: Igen, neked mindig ez. Látod, az enyém változatos. Itt van például ez a savanyúkáposzta-saláta. Kérsz?
Vera: Nem.
Anya: És mivel tudnám a te reggelidet is változatosabbá tenni? Megeszed a paprikát, a paradicsomot, az uborkát? A hagymát, a retket? A főtt tojást? A tojásrántottát, a tükörtojást? A virslit? A bundás kenyeret, a huszárpecsenyét? A tojáskrémet, a padlizsánkrémet, a tonhalkrémet? Újabban a nagy kedvenced, a kalács is rendszeresen ránk szárad. Apropó, a pirítóst? A vajkrémet, a sajtkrémet, a körözöttet? A melegszendvicskrémet? A répakrémet? A tepertőt?
Vera: Jaj, anya, annyira utálom, amikor ilyen vagy. ... ... ... Igen, ezeket nem szeretem.
A kakaós csiga és a csokis gabonapehely részemről nem opció. Különben nagyon igazságtalan, nem mindig ez a reggelije. Néha joghurt vagy szalonna. Vagy joghurt szalonnával. De ennyi az összes mozgásterem.
Anya: Gyertek reggelizni.
Vera: Mi a reggeli?
Anya: Szalámis kenyér sajttal.
Vera: Már megint. Mindig ugyanez a reggeli, annyira unalmas.
Anya: Igen, neked mindig ez. Látod, az enyém változatos. Itt van például ez a savanyúkáposzta-saláta. Kérsz?
Vera: Nem.
Anya: És mivel tudnám a te reggelidet is változatosabbá tenni? Megeszed a paprikát, a paradicsomot, az uborkát? A hagymát, a retket? A főtt tojást? A tojásrántottát, a tükörtojást? A virslit? A bundás kenyeret, a huszárpecsenyét? A tojáskrémet, a padlizsánkrémet, a tonhalkrémet? Újabban a nagy kedvenced, a kalács is rendszeresen ránk szárad. Apropó, a pirítóst? A vajkrémet, a sajtkrémet, a körözöttet? A melegszendvicskrémet? A répakrémet? A tepertőt?
Vera: Jaj, anya, annyira utálom, amikor ilyen vagy. ... ... ... Igen, ezeket nem szeretem.
A kakaós csiga és a csokis gabonapehely részemről nem opció. Különben nagyon igazságtalan, nem mindig ez a reggelije. Néha joghurt vagy szalonna. Vagy joghurt szalonnával. De ennyi az összes mozgásterem.
2015. augusztus 19., szerda
Balaton 2015
Ha a civilizációtól elzárt, ám a szeretetre (lájkokra) kiéhezett anyaként én is késztetést éreznék, hogy beszálljak a Nagy Facebookos Hazudozásba, akkor igenis, én is össze tudnék gyűjteni egy mappára való képet az idei nyaralásunkról.
Vagyis a nyaralás fantasztikusan sikerült, a gyerekek boldogok és kiegyensúlyozottak voltak, a szülők legnagyobb megelégedésére cukimód játszottak együtt, mindenki kipihenten és élményekkel gazdagon tért haza. Hogy ez miért nem igaz? (Másoknál sem, ebben biztos vagyok.)
1. Amikor a gyerek őrjöng, a szülőnek nem sok kedve van fényképezgetni. Kivéve engem. De az ilyen fotóimat nyilván én sem fogom feltölteni a Facebookra.
2. A gyerekeket annyi érdeksérelem éri, amennyit egyetlen felnőtt sem lenne hajlandó elviselni. Persze a ráutaltság miatt a gyerekek kénytelenek ezt a helyzetet elfogadni, de melyik felnőtt nyelné le, hogy
- bármit kíván enni, inni, (szívni,) a Hatalom megtagadja tőle, mert az nem egészséges,
- nem álmos, de neki akkor is kötelező aludni, mert már juj, negyed 10,
- a Hatalom pénzhiányra hivatkozva megtagadja a kiszemelt áruk megvásárlását, ezzel szemben egyéb, szükségtelen vagy pocsék dolgok megszerzését és későbbi használatát, viselését előírja,
- nem nézhet tévét, amikor és ameddig akar,
- köszöni szépen, jó neki a család így, ahogy van, de a Hatalom örömmel jelenti be, hogy érkezik még valaki, egy vele azonos jogokkal rendelkező családtag,
- amikor ezt nagy nehezen kezdi elfogadni, az utóbbi pont megismétlődik,
- felsőbb utasításra időnként meg kell osztania a dolgait az undort keltő, gyűlölt betolakodóval,
- a fentiek miatt kifejezett nemtetszését a Hatalom egyszerűen hisztinek nevezi.
Ez az alaphelyzet. Ennek tetejébe a nyaralás egy olyan esemény, amelyhez nagy reményeket fűz a szülő (főleg, hogy mi pénzbe kerül), a család kilép a szokások nyújtotta keretből, és ha a szülők erőfeszítését a gyerek nem hálálja meg (pl. példás magaviselettel, elégedettséggel, boldogsággal), akkor mindenki feszült lesz. Egy nap alatt. Ami aztán csak a hazautazás napján oldódik.
3. Adott egy másfél éves örökmozgó gyerek, egy 1,20-as mélységű medence az udvaron, egy éles szegélyekkel és sarkakkal ellátott terasz, valamint egy másfél évesek számára életveszélyesen kialakított lépcső az apartmanban. Egy felnőttet folyamatosan lefoglal a másfél éves gyerek utáni szaladgálás. A gyerek pedig félpercenként felsikít a frusztrációtól. A felnőtt is ezt tenné legszívesebben.
4. A középső gyereken az idegen hely hatására úrrá lesz a rettegett székletvisszatartó reflex.
5. A szülők is összebalhéznak napokra.
Megint azt tudom mondani, amit minden évben: jövőre már csak könnyebb lesz. És persze, hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy semmi jó nem volt az egészben. A vízibiciklizések, a délutáni másfél órás medencés partik, az egész délutános homokozás, a horgászatok, a mesélések mind szépek voltak, és a fenti fényképek is mind igaziak.
És különben meg épp azt tervezem, hogy néhány aktuális fotóval újra beszállok a Nagy Facebookos Hazudozásba, ha már megvan ez a fantasztikus kis fényképezőgép, amely bámulatos hazugságokra (is) képes, ha kisgyerekekről van szó. Amúgy meg tudom, a Facebook nem a rinyálás terepe. Arra itt van ez a blog. És inkább örülhetnék, hogy végre van egy hely, ahol a magyar ember sem csak panaszkodik.
Vagyis a nyaralás fantasztikusan sikerült, a gyerekek boldogok és kiegyensúlyozottak voltak, a szülők legnagyobb megelégedésére cukimód játszottak együtt, mindenki kipihenten és élményekkel gazdagon tért haza. Hogy ez miért nem igaz? (Másoknál sem, ebben biztos vagyok.)
1. Amikor a gyerek őrjöng, a szülőnek nem sok kedve van fényképezgetni. Kivéve engem. De az ilyen fotóimat nyilván én sem fogom feltölteni a Facebookra.
2. A gyerekeket annyi érdeksérelem éri, amennyit egyetlen felnőtt sem lenne hajlandó elviselni. Persze a ráutaltság miatt a gyerekek kénytelenek ezt a helyzetet elfogadni, de melyik felnőtt nyelné le, hogy
- bármit kíván enni, inni, (szívni,) a Hatalom megtagadja tőle, mert az nem egészséges,
- nem álmos, de neki akkor is kötelező aludni, mert már juj, negyed 10,
- a Hatalom pénzhiányra hivatkozva megtagadja a kiszemelt áruk megvásárlását, ezzel szemben egyéb, szükségtelen vagy pocsék dolgok megszerzését és későbbi használatát, viselését előírja,
- nem nézhet tévét, amikor és ameddig akar,
- köszöni szépen, jó neki a család így, ahogy van, de a Hatalom örömmel jelenti be, hogy érkezik még valaki, egy vele azonos jogokkal rendelkező családtag,
- amikor ezt nagy nehezen kezdi elfogadni, az utóbbi pont megismétlődik,
- felsőbb utasításra időnként meg kell osztania a dolgait az undort keltő, gyűlölt betolakodóval,
- a fentiek miatt kifejezett nemtetszését a Hatalom egyszerűen hisztinek nevezi.
Ez az alaphelyzet. Ennek tetejébe a nyaralás egy olyan esemény, amelyhez nagy reményeket fűz a szülő (főleg, hogy mi pénzbe kerül), a család kilép a szokások nyújtotta keretből, és ha a szülők erőfeszítését a gyerek nem hálálja meg (pl. példás magaviselettel, elégedettséggel, boldogsággal), akkor mindenki feszült lesz. Egy nap alatt. Ami aztán csak a hazautazás napján oldódik.
3. Adott egy másfél éves örökmozgó gyerek, egy 1,20-as mélységű medence az udvaron, egy éles szegélyekkel és sarkakkal ellátott terasz, valamint egy másfél évesek számára életveszélyesen kialakított lépcső az apartmanban. Egy felnőttet folyamatosan lefoglal a másfél éves gyerek utáni szaladgálás. A gyerek pedig félpercenként felsikít a frusztrációtól. A felnőtt is ezt tenné legszívesebben.
4. A középső gyereken az idegen hely hatására úrrá lesz a rettegett székletvisszatartó reflex.
5. A szülők is összebalhéznak napokra.
Megint azt tudom mondani, amit minden évben: jövőre már csak könnyebb lesz. És persze, hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy semmi jó nem volt az egészben. A vízibiciklizések, a délutáni másfél órás medencés partik, az egész délutános homokozás, a horgászatok, a mesélések mind szépek voltak, és a fenti fényképek is mind igaziak.
És különben meg épp azt tervezem, hogy néhány aktuális fotóval újra beszállok a Nagy Facebookos Hazudozásba, ha már megvan ez a fantasztikus kis fényképezőgép, amely bámulatos hazugságokra (is) képes, ha kisgyerekekről van szó. Amúgy meg tudom, a Facebook nem a rinyálás terepe. Arra itt van ez a blog. És inkább örülhetnék, hogy végre van egy hely, ahol a magyar ember sem csak panaszkodik.
2015. július 30., csütörtök
Hogy mik vannak (3. rész)
Írtam Veráról, Bandiról, Magda dolgaival viszont még adós vagyok. És nem szeretek adós lenni.
MAGDA a kis cukika. A cukisági agresszióm állandó alanya. Az erőszakos kis cukika. De akkor sem lehet haragudni rá, még mindig nem. Mert ő még mindig nem játszmázik. (Jó, tudom, hogy a játszmázáshoz partner is kell...)
Lisszaboni kiruccanásom előtt még mindig 4-8 alkalommal ébredt éjszakánként, és mivel az esetek többségében képtelen voltam 1 percnél tovább hallgatni, ahogy öblös hangján ordít, rendszerint ugyanennyi alkalommal szoptattam is a 16-17 hónapos süldőt. Úgyhogy a legjobbkor jött a kényszerpihenő, ahová ugyan magammal vittem a mellszívót, de egyre kevesebbet fejtem, és haza már csak azért hoztam, hogy valakire átruházhassam idővel. (Gyorsan rákerestem, 16-17 ezer Ft egy ilyen, fú, de jó, hogy nem hagytam ott...) 3,5 éjszakát töltöttem tőle távol, és bár a hazaérkezés éjjelén szükség volt némi önfegyelemre, azt mondhatom, gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen zökkenőmentes út vezetett a 8 szoptatással tarkított éjjelektől a szoptatásmentesekhez.
Az volt a nagy kérdés ezt követően, hogy hogy fog este elaludni, mert addig ehhez 3/4 órás szoptatás szükségeltetett. Ez azonban csak a szokások örökkévalóságában hívő, pesszimista felnőttek szemében nagy kérdés. Okos, értelmes és szófogadó gyerekek számára mi sem természetesebb annál, mint hogy ha anya azt mondja, hogy a babatej után bele kell feküdni a kiságyba és ott az anya simogató kezei alatt el kell aludni, akkor azt úgy kell csinálni. Azóta is ébredezik persze éjjel, de az addigi 4-8 helyett mindössze 2-3-szor. Az első után áthozom a mi ágyunkba, és rendszerint egy kis ráripakodás (Magda, elég legyen, koromsötét éjszaka van, tessék aludni!) hatására visszafekszik. Kivéve, amikor virrad (mondom, hogy okos), olyankor lemászik az ágyról, a matrachoz, amelyen a papa az éjszakát tölti, és rafinált kiscicaként, négykézlábra ereszkedve dörgöli az arcát a papa kézfejéhez. De az így kihízelgett babatej után is még kb. 6-ig visszaalszik, ami alatt orrát a kiürült, de még vaníliaillatú pohárba tolva szívja a kéjgázt.
Napközben még mindig a babakocsiban alszik. Esti kommunikációs sikertörténetünkön fellelkesülve megpróbáltam a nappali altatásokra is a kiságyba szoktatni, de - a maga módján - megkért, hogy ne röhögtessem.
Étvágya a régi, kedvenc elfoglaltsága az evés. Nincs az az elmélyült tevékenység, amelyből ki ne zökkentené, ha megneszeli, hogy valaki a konyha felé tart. Testalkata továbbra is tükrözi ezt, de nem baj, én minden puszilgatható cm2-nek örülök. Egyébként ő az első gyerekem, aki nem zárkózik el sértődötten fújongva és öklendezve a nyers zöldségektől, hanem mindenre nyitott gyerekként rendszeresen ízlelgeti, rágcsálja, néha le is nyeli őket.
Mindenhová felmászik. Mindent visszarendeztünk a helyére, felesleges vele hadakozni, mert már a fejreállított székekről is felmászott az asztalra. Az ablakból hasasokat ugrik a fotelba. Mindenhol keresi a legmagasabb pontot és addig nem nyugszik, míg meg nem hódította őket. Ezért én folyamatos készültségben vagyok, mert bár nagyon ügyes, és akkor is olyan, mint egy macska, amikor esésről van szó, azért az ördög nem alszik.
Tudom, hogy nem valami eredeti jelző, de ez a gyerek tényleg egy örökmozgó. Még ki sem nyílik a szeme reggel, de már indul a dolgára, mindenen keresztül. Ha be is fészkeli magát az ölembe, azt csupán azért az 1 másodpercért teszi, amíg kinyit egy könyvet az első oldalán. Aztán bezárja, feláll és hozza a következőt. Étkezéseknél mindig meg kell fenyegetni és folyamatosan emlékeztetni rá, hogy ha nem ül vissza a székébe, akkor vége az evésnek, mehet a szobába játszani éhesen. A fürdőkádból is kimászik legkésőbb 5 percen belül. Az esti meséje (Gyerekdalok és mondókák) alatt is folyamatosan ugrál az ölemben, jön-megy, feláll-leül, forgolódik. Feláll a hintában, és azt nézi, hogy mászhatna még feljebb. Ha felveszem az ölembe, körülnéz és újratervez, merre tovább. Nincs olyan mutogatós, csiklandozós, birizgálós mondóka, amelyet végighallgatna az ölemben ülve. Minden olyan tevékenység kizárt, amely során 5 másodpercnél tovább kellene egy helyben ülni. Az öltöztetés és a pelenkázás a Mission Impossible kategória, amely részemről nem ritkán káromkodásba torkollik. Vásárolni csak gyerekülőkés bevásárlókocsival felszerelt üzletben lehet vele, de a kocsinak akkor is folyamatosan mozgásban kell lennie, különben feláll és elkezd lemászni a földre. Keresztelője is volt nemrég, de arról jobb nem szót ejteni. Remélem, mire iskolába kerül, ez az egész már csak egy megszépült emlék lesz.
Még mindig rombol. Semmibe nem lehet belefogni a nagyokkal, mert Magda mindent tönkretesz, szétszed, leborít, eltép, összegyűr, összenyálaz. Társasjátéknak, Legónak, gipszöntésnek, színezős-kivágós-ragasztós foglalkoztatónak esélye nincs. Vagy csak úgy, ha bezárom a nagyokat a gyerekszobába játszani. De akkor ők maradnak egyedül, és annyira sajnálom őket ezért. Mindannyian nagyon várjuk, hogy Magdának benőjön a feje lágya, de a legeslegtürelmetlenebb Vera, aki ugye soha nem kért értetlen és használhatatlan kistestvéreket, elege is van belőlük, soha többé nem akar kisbabát látni a családunkban. Azt hiszem, most már én sem.
Elmúlt másfél éves, és még mindig nem beszél egy szót sem. Ellenben bámulatos módon képes megértetni magát hangzókészletének egyetlen elemével (fonetikusan valami ilyesmi: ae) és némi gesztikulációval. Ha nem a harmadik gyerekem lenne, valószínűleg meg lennék ijedve emiatt, de ha már kettőt meg tudtam tanítani beszélni, az csak jelent valami garanciát arra, hogy harmadjára is sikerülhet. Egyébként mindent ért, és nem is csak az "itt és most"-ban él, esténként ugyanis most már elvárja, hogy beszéljük meg a nap eseményeit. Ez abból áll, hogy én elmesélem onnantól, hogy reggel felébredtünk, odáig, hogy most itt fekszik és mindjárt alszik, ő pedig a kedvenc részeinél (pl. a játszótéren vizezett, evett fagyit) négykézlábra emelkedve bólogat.
Szereti a szépet. Válogat magának ruhákat a szekrényből, próbálja magára húzni, a bugyit már fel tudja venni. Időjárástól függetlenül mindenhová a maga által kiválasztott kalapban jár. A minap rászabadult Vera ékszeres dobozára, amitől teljesen extázisba jött. (Vera hasonló intenzív érzelmeket élt át ezalatt.) Lány. Jobban mondva L.Á.NY.
És annak ellenére, hogy mennyi gyűlölködést kénytelen elszenvedni a testvéreitől, neki őrült nagy szíve van. Boldogan kiáltozik (ae!!!), amikor reggel Vera és Bandi felébrednek, megpuszilja őket (miközben azok undorodva tekergőznek ki alóla). Remélem, felnőve nem a viszonzatlan szeretetet/szerelmet fogja természetesnek gondolni. Mondjuk, erről mi gondoskodunk, tőlünk mindent megkap e téren, bár néha sajnos csak titokban.
MAGDA a kis cukika. A cukisági agresszióm állandó alanya. Az erőszakos kis cukika. De akkor sem lehet haragudni rá, még mindig nem. Mert ő még mindig nem játszmázik. (Jó, tudom, hogy a játszmázáshoz partner is kell...)
Lisszaboni kiruccanásom előtt még mindig 4-8 alkalommal ébredt éjszakánként, és mivel az esetek többségében képtelen voltam 1 percnél tovább hallgatni, ahogy öblös hangján ordít, rendszerint ugyanennyi alkalommal szoptattam is a 16-17 hónapos süldőt. Úgyhogy a legjobbkor jött a kényszerpihenő, ahová ugyan magammal vittem a mellszívót, de egyre kevesebbet fejtem, és haza már csak azért hoztam, hogy valakire átruházhassam idővel. (Gyorsan rákerestem, 16-17 ezer Ft egy ilyen, fú, de jó, hogy nem hagytam ott...) 3,5 éjszakát töltöttem tőle távol, és bár a hazaérkezés éjjelén szükség volt némi önfegyelemre, azt mondhatom, gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen zökkenőmentes út vezetett a 8 szoptatással tarkított éjjelektől a szoptatásmentesekhez.
Az volt a nagy kérdés ezt követően, hogy hogy fog este elaludni, mert addig ehhez 3/4 órás szoptatás szükségeltetett. Ez azonban csak a szokások örökkévalóságában hívő, pesszimista felnőttek szemében nagy kérdés. Okos, értelmes és szófogadó gyerekek számára mi sem természetesebb annál, mint hogy ha anya azt mondja, hogy a babatej után bele kell feküdni a kiságyba és ott az anya simogató kezei alatt el kell aludni, akkor azt úgy kell csinálni. Azóta is ébredezik persze éjjel, de az addigi 4-8 helyett mindössze 2-3-szor. Az első után áthozom a mi ágyunkba, és rendszerint egy kis ráripakodás (Magda, elég legyen, koromsötét éjszaka van, tessék aludni!) hatására visszafekszik. Kivéve, amikor virrad (mondom, hogy okos), olyankor lemászik az ágyról, a matrachoz, amelyen a papa az éjszakát tölti, és rafinált kiscicaként, négykézlábra ereszkedve dörgöli az arcát a papa kézfejéhez. De az így kihízelgett babatej után is még kb. 6-ig visszaalszik, ami alatt orrát a kiürült, de még vaníliaillatú pohárba tolva szívja a kéjgázt.
Napközben még mindig a babakocsiban alszik. Esti kommunikációs sikertörténetünkön fellelkesülve megpróbáltam a nappali altatásokra is a kiságyba szoktatni, de - a maga módján - megkért, hogy ne röhögtessem.
Étvágya a régi, kedvenc elfoglaltsága az evés. Nincs az az elmélyült tevékenység, amelyből ki ne zökkentené, ha megneszeli, hogy valaki a konyha felé tart. Testalkata továbbra is tükrözi ezt, de nem baj, én minden puszilgatható cm2-nek örülök. Egyébként ő az első gyerekem, aki nem zárkózik el sértődötten fújongva és öklendezve a nyers zöldségektől, hanem mindenre nyitott gyerekként rendszeresen ízlelgeti, rágcsálja, néha le is nyeli őket.
Mindenhová felmászik. Mindent visszarendeztünk a helyére, felesleges vele hadakozni, mert már a fejreállított székekről is felmászott az asztalra. Az ablakból hasasokat ugrik a fotelba. Mindenhol keresi a legmagasabb pontot és addig nem nyugszik, míg meg nem hódította őket. Ezért én folyamatos készültségben vagyok, mert bár nagyon ügyes, és akkor is olyan, mint egy macska, amikor esésről van szó, azért az ördög nem alszik.
Ezt is csak úgy mertem lefényképezni,
hogy oda sem néztem
Tudom, hogy nem valami eredeti jelző, de ez a gyerek tényleg egy örökmozgó. Még ki sem nyílik a szeme reggel, de már indul a dolgára, mindenen keresztül. Ha be is fészkeli magát az ölembe, azt csupán azért az 1 másodpercért teszi, amíg kinyit egy könyvet az első oldalán. Aztán bezárja, feláll és hozza a következőt. Étkezéseknél mindig meg kell fenyegetni és folyamatosan emlékeztetni rá, hogy ha nem ül vissza a székébe, akkor vége az evésnek, mehet a szobába játszani éhesen. A fürdőkádból is kimászik legkésőbb 5 percen belül. Az esti meséje (Gyerekdalok és mondókák) alatt is folyamatosan ugrál az ölemben, jön-megy, feláll-leül, forgolódik. Feláll a hintában, és azt nézi, hogy mászhatna még feljebb. Ha felveszem az ölembe, körülnéz és újratervez, merre tovább. Nincs olyan mutogatós, csiklandozós, birizgálós mondóka, amelyet végighallgatna az ölemben ülve. Minden olyan tevékenység kizárt, amely során 5 másodpercnél tovább kellene egy helyben ülni. Az öltöztetés és a pelenkázás a Mission Impossible kategória, amely részemről nem ritkán káromkodásba torkollik. Vásárolni csak gyerekülőkés bevásárlókocsival felszerelt üzletben lehet vele, de a kocsinak akkor is folyamatosan mozgásban kell lennie, különben feláll és elkezd lemászni a földre. Keresztelője is volt nemrég, de arról jobb nem szót ejteni. Remélem, mire iskolába kerül, ez az egész már csak egy megszépült emlék lesz.
Még mindig rombol. Semmibe nem lehet belefogni a nagyokkal, mert Magda mindent tönkretesz, szétszed, leborít, eltép, összegyűr, összenyálaz. Társasjátéknak, Legónak, gipszöntésnek, színezős-kivágós-ragasztós foglalkoztatónak esélye nincs. Vagy csak úgy, ha bezárom a nagyokat a gyerekszobába játszani. De akkor ők maradnak egyedül, és annyira sajnálom őket ezért. Mindannyian nagyon várjuk, hogy Magdának benőjön a feje lágya, de a legeslegtürelmetlenebb Vera, aki ugye soha nem kért értetlen és használhatatlan kistestvéreket, elege is van belőlük, soha többé nem akar kisbabát látni a családunkban. Azt hiszem, most már én sem.
Elmúlt másfél éves, és még mindig nem beszél egy szót sem. Ellenben bámulatos módon képes megértetni magát hangzókészletének egyetlen elemével (fonetikusan valami ilyesmi: ae) és némi gesztikulációval. Ha nem a harmadik gyerekem lenne, valószínűleg meg lennék ijedve emiatt, de ha már kettőt meg tudtam tanítani beszélni, az csak jelent valami garanciát arra, hogy harmadjára is sikerülhet. Egyébként mindent ért, és nem is csak az "itt és most"-ban él, esténként ugyanis most már elvárja, hogy beszéljük meg a nap eseményeit. Ez abból áll, hogy én elmesélem onnantól, hogy reggel felébredtünk, odáig, hogy most itt fekszik és mindjárt alszik, ő pedig a kedvenc részeinél (pl. a játszótéren vizezett, evett fagyit) négykézlábra emelkedve bólogat.
Szereti a szépet. Válogat magának ruhákat a szekrényből, próbálja magára húzni, a bugyit már fel tudja venni. Időjárástól függetlenül mindenhová a maga által kiválasztott kalapban jár. A minap rászabadult Vera ékszeres dobozára, amitől teljesen extázisba jött. (Vera hasonló intenzív érzelmeket élt át ezalatt.) Lány. Jobban mondva L.Á.NY.
És annak ellenére, hogy mennyi gyűlölködést kénytelen elszenvedni a testvéreitől, neki őrült nagy szíve van. Boldogan kiáltozik (ae!!!), amikor reggel Vera és Bandi felébrednek, megpuszilja őket (miközben azok undorodva tekergőznek ki alóla). Remélem, felnőve nem a viszonzatlan szeretetet/szerelmet fogja természetesnek gondolni. Mondjuk, erről mi gondoskodunk, tőlünk mindent megkap e téren, bár néha sajnos csak titokban.
2015. július 19., vasárnap
Anyafotózás
Én a gyerekeimről majd' mindennap készítek fotókat,
videókat. A fényképezőgép az egyetlen polcra helyezett tárgy, amelynek nincs
ideje megporosodni. Ha az én életemet hasonló fanatizmussal dokumentálná
valaki, akkor jó eséllyel sikerülhetne megörökíteni az utókor számára egynéhány
eseményt, szituációt, amely aztán felbecsülhetetlen értékű információval
szolgálhat a sokgyermekes anyukák kitüntetett pillanatairól.
Szóval ha valaki szívesen venné a fáradságot, hogy bevetésen
lévő anyukákat fotózzon, hajrá, garantáltan jut mindennapra érdekes téma:
* Anya a WC-n ül, pisil, szájából lóg az átmenetileg kikapcsolt
elektromos fogkefe. Kikapcsolta, amíg a fia fogsorának tisztaságát ellenőrzi és
tökéletesíti. A tenyérnyi méretű fürdőszobában eközben még bent tartózkodik az
anya idősebbik lánya is, akinek fogait hasonló körülmények között addigra már
megmosta.
* Anya a JATE klub WC-jében a koncert kezdete előtt 10
perccel lefeji az estére termelt anyatejet. Kiönti a WC-be, majd a kézi
mellszívót rejtő táskájával a vállán megkönnyebbülve indul bulizni.
* Anya éjjel 2-kor, az ágyába való visszatéréskor észleli,
hogy az ágybavizelés elkerülése céljából WC-re kivitt fia minden kétséget
kizáróan hasbapisilte, miután a hálóingén deréktájon 20 cm átmérőjű nedves folt
éktelenkedik.
* Anya félmeztelenül hanyatt fekszik, magasba tartott
tükörrel a kezében, és csalódottan állapítja meg, hogy előzetes várakozásaival
ellentétben ez a testtartás sem tünteti fel kedvezőbb színben a három gyereket
kiszolgált melleit, mint az álló pozitúra. Csak így nem lefelé lógnak szomorúan
egymás mellett, hanem egymásra megsértődve két oldalra.
* Anya a lábát markolászva, görnyedten fekszik a földön,
mert a pelenkázás elől menekülő legkisebb gyerekének üldözése során - akaratán
kívül - megtalálta a korábban eltűnt Duplo virágot.
* Ha szerencséje van, a lelkes fotós azt a szökőévente
egyszer előforduló alkalmat sem szalasztaná el, amikor a felöltözéstől
számított fél óra múlva anya ruházata még mindig makulátlan.
* Igen beszédes portré készülhetne anyáról, ahogyan fiára
tekint, miután az aznap 67-edjére kiáltotta világba fennhangon, hogy Oson a
foson, kígyókaka!
* A helyzet pedig videokameráért kiált, amint anya azt
ordítja a fiának, hogy Ne ordíts, mert most már tényleg szájbaváglak!
Mondjak még?
2015. július 2., csütörtök
Véleménye mindenkinek van...
Biciklizni-motorozni indultunk, a közeli lakóparkba is betértünk. Én Magdával kicsit lemaradtam, ezalatt a nagyok egy garázslejáróban ismerkedtek a gyorsulás és a lendület fizikai törvényeivel. Amikor beértük őket, épp egy néni tartott nekik kioktató hangnemben előadást arról, hogy az automata garázskaput kerüljék el, hiszen veszélyes. Valóban az, ha a néni épp akkor nyomja meg a gombot, amikor két kisgyerek ott biciklizik mellette. Egyéb esetekben szerintem nem az. Na, mindegy, nem szóltam közbe, csak bólogattam, hadd legyen elégedett. Az iskola közeledtével viszont határozottan megnyugtató számomra, hogy Vera csak a néni hallótávolságon kívülre kerülése után, csupán nekem fejtette ki róla alkotott véleményét, miszerint Ezen a nénin látszik, hogy majomból lett. Szeretem, hogy van véleménye, azt pedig még jobban, hogy már azt is tudja, kire tartozik.
2015. június 16., kedd
Na, majd az iskolában...
Holnap este Orfűn fogok szórakozni, vélhetően valamelyest éjszakába nyúlóan. Szeretnék ezért most aludni, de mivel olyan ideges vagyok, hogy mindjárt elszállok, nem megy. Az iskolától rettegő 6 éves gyerekem a következő lelkesítő megnyilvánulásokat kapta az óvodai személyzettől az elmúlt pár hónapban:
* Így csak a fekete pontokat fogjátok gyűjteni az iskolában. (Ezt rendszeresen.)
* Nagy baj lesz így az iskolában.
* Mert te sosem találod fel magad.
* A kiscsoportban lenne a helyed.
* Mégy iskolába szeptemberben? Így nem sokra jutsz majd ott.
És ezek csak azok, amikről beszámolt. Az utóbbi ma hangzott el, amiért sírt, mert nem számított rá, hogy már nem a csoportjában tölti a napot, hanem az ügyeletes, összevont csoportban. Amúgy soha nem sír, ezt a korszakát még kiscsoportban maga mögött hagyta.
Szerintem nem kell hozzá pedagógusi végzettség, hogy tudjuk, nincs olyan viselkedés, cselekedet, elszólás, bármi, ami indokolná az efféle reakciót egy iskola előtt álló gyerekkel szemben. Akinek viszont még papírja is van róla, hogy gyereklélektannal is tágították az agyát, az szégyellje magát. És kurvára nem érdekel, hogy keveset keresnek, és nincs társadalmi megbecsültségük, én személy szerint eddig nagyra becsültem őket, és értékeltem az erőfeszítéseiket, kitartásukat, lelkiismeretességüket, ódákat zengtem erről az óvodáról és az óvó nénikről. Miért kell most mindent elrontani a végén?
Update
Azóta úgy hivatkozik arra az óvó nénire, hogy "az az óvó néni, amelyik azt mondta, hogy nem fogok előre jutni az iskolában..." Attól sikerült végül megnyugodnom, hogy eldöntöttem, bemegyek az óvodavezetőhöz. A héten nem jött össze (nem volt bent), úgyhogy a poszthoz újabb Update a jövő héten várható.
Update 2
Beszéltem az óvodavezetővel, aki nagyon készséges volt (mint mindig), és igen meglepődött a konkrét példákon. Merthogy a nagycsoportos nevelés részét képezi az iskolára való felkészítés, ami abban áll, hogy tudatosítják: az iskola teljesen más lesz, órák lesznek, egy helyben kell ülni, figyelni kell, tanulás lesz, házi feladat stb. Mert óriási a különbség az ovi és az iskola között, amellyel tisztában kell, hogy legyen az iskolába belépő gyerek, különben nagyon ijesztő lenne a váltás és becsapva érezné magát. De semmiképp nem riogatásról van szó, és ezt a különbséget a jól képzett és szakmaiság elég magas fokát képviselő itteni óvó nénik jól tudják. Mint kiderült, az az óvó néni, aki szerint Vera nem fog előre jutni az iskolában, az is egy dajka volt. És a fent említett többi megjegyzés is a dajka nénitől származik. Úgyhogy remélem, az óvó nénik jobban oda fognak figyelni ezután, hogy mi minden hagyja el a dajkák száját.
Update
Azóta úgy hivatkozik arra az óvó nénire, hogy "az az óvó néni, amelyik azt mondta, hogy nem fogok előre jutni az iskolában..." Attól sikerült végül megnyugodnom, hogy eldöntöttem, bemegyek az óvodavezetőhöz. A héten nem jött össze (nem volt bent), úgyhogy a poszthoz újabb Update a jövő héten várható.
Update 2
Beszéltem az óvodavezetővel, aki nagyon készséges volt (mint mindig), és igen meglepődött a konkrét példákon. Merthogy a nagycsoportos nevelés részét képezi az iskolára való felkészítés, ami abban áll, hogy tudatosítják: az iskola teljesen más lesz, órák lesznek, egy helyben kell ülni, figyelni kell, tanulás lesz, házi feladat stb. Mert óriási a különbség az ovi és az iskola között, amellyel tisztában kell, hogy legyen az iskolába belépő gyerek, különben nagyon ijesztő lenne a váltás és becsapva érezné magát. De semmiképp nem riogatásról van szó, és ezt a különbséget a jól képzett és szakmaiság elég magas fokát képviselő itteni óvó nénik jól tudják. Mint kiderült, az az óvó néni, aki szerint Vera nem fog előre jutni az iskolában, az is egy dajka volt. És a fent említett többi megjegyzés is a dajka nénitől származik. Úgyhogy remélem, az óvó nénik jobban oda fognak figyelni ezután, hogy mi minden hagyja el a dajkák száját.
A cinikus
Mondjuk, sokak szerint volt kitől örökölnie, de 6 éves kora ellenére Vera hátborzongatóan ironikus/cinikus/szarkasztikus tud lenni. Ha másokról van szó. Mivel sokat profitálhat belőle, szeretném rábírni, hogy magával szemben is bátran kamatoztassa ezt a képességét, egyelőre nem sok sikerrel. De mivel biztos vagyok benne, hogy a kudarctűrő képesség fejlesztésének ez az egyik kulcsa, nem adom fel. (Tudom, hogy nem beszélni kéne róla, hanem elég lenne csak jó példával előtte járni, ezért én is igyekszem kinevetni magamat, ha kell. De nem kell.)
Mutatom:
***
Arra kért, hogy pónizzak vele. Miután legszívesebben az egész póniló-jelenségtől sikítva menekülnék, annyit sikerült elérnie, hogy én legyek az eladó, akitől megveszi a pónit. Nagyszerű kompromisszumkészsége felől kétséget nem hagyva abba is belement, hogy ne is legyen nálam a póni, elég, ha mosogatás közben igennel felelek arra a kérdésére, hogy van-e eladó pónim, aztán ő magához veszi a gyerekszobából.
Elviszem őket egy koncertre, nyáron, a Parkba.
Anya: Képzeld, a koncertre, amire megyünk együtt, _ha_alusztok_aznap_délután_, Mari mama is eljön.
Vera: Nahát, ilyen öregek is mennek még koncertre?
* Nénikéje, a húgom, a ruhatáram felét az általa kiselejtezett cuccok teszik ki.
Mutatom:
A mátrafüredi patakban Magda annyira összevizezte magát, hogy aztán gumicsizmára vetkőztetve űzte kitartóan kedvenc tevékenységét: hatalmas köveket emelt ki, majd dobott vissza a vízbe.
Papa: Tehenészlány, patakban köveket morzsol.
Vera: Nem tehenész. Csak tehén.
***
Arra kért, hogy pónizzak vele. Miután legszívesebben az egész póniló-jelenségtől sikítva menekülnék, annyit sikerült elérnie, hogy én legyek az eladó, akitől megveszi a pónit. Nagyszerű kompromisszumkészsége felől kétséget nem hagyva abba is belement, hogy ne is legyen nálam a póni, elég, ha mosogatás közben igennel felelek arra a kérdésére, hogy van-e eladó pónim, aztán ő magához veszi a gyerekszobából.
Vera: Miért adja el a pónilovát?
Anya: Mert elegem van belőle. Nagyon nagyétkű jószág, kiesz a vagyonomból.
Vera: Ahogy elnézem a kislányát, inkább ő eszi ki a vagyonából.
Hogy én ezt mennyire unom...
***
Bandit sem kíméli: Bandi, az eszed a bölcsibe való, a nagyságod az oviba.
***
Szintén Bandihoz: Bandi, te már sokkal okosabb vagy. ... ... Ez csak irónia volt.
***
Anya: Vera, örülsz te is, amikor Magda megtanul valami újat?
Vera: Igen, le vagyok nyűgözve.
***
Bécsben voltam, Kispál-koncerten. Arról beszéltünk, hogy hozok-e valamit nekik. Nem, mert csak megyünk-jövünk, nem fogunk üzleteket járni.
Vera: Kivéve a ruhaboltokat. Mert Lülü* úgysem tudja megállni, hogy ne vásárolgasson ruhákat.
***
Anya: Képzeld, a koncertre, amire megyünk együtt, _ha_alusztok_aznap_délután_, Mari mama is eljön.
Vera: Nahát, ilyen öregek is mennek még koncertre?
* Nénikéje, a húgom, a ruhatáram felét az általa kiselejtezett cuccok teszik ki.
2015. június 8., hétfő
Az élet nem habos torta
Vera (6)
V: Az élet olyan, mint egy asztal.
A: Ezt hogy érted?
V: Olyan kemény. Jó, van benne egy kis szépség, az asztalterítő. De attól nem lesz sokkal puhább. Csak kicsit.
A: És mitől kemény az életed?
V: Hát, Magda elveszi a kutyáimat, S. mindig bánt az oviban, és mindjárt itt az iskola.
Bandi (4)
B: Papa, lelőlek allegróban!
P: Az mit jelent?
B: Hogy gyorsan!
P: Inkább lőj le lassan!
B: Jó, akkor lelőlek adagióban!
V: Az élet olyan, mint egy asztal.
A: Ezt hogy érted?
V: Olyan kemény. Jó, van benne egy kis szépség, az asztalterítő. De attól nem lesz sokkal puhább. Csak kicsit.
A: És mitől kemény az életed?
V: Hát, Magda elveszi a kutyáimat, S. mindig bánt az oviban, és mindjárt itt az iskola.
Bandi (4)
B: Papa, lelőlek allegróban!
P: Az mit jelent?
B: Hogy gyorsan!
P: Inkább lőj le lassan!
B: Jó, akkor lelőlek adagióban!
2015. június 4., csütörtök
Hogy mik vannak (2. rész)
Az előző részben írtam Vera aktuális vívódásairól. Itt a folytatás a testvéreiről.
BANDI továbbra is egy lelki roncs. Ezt szem előtt tartva próbálok megértő lenni, de ez sem sokat finomít a diagnózisán, miszerint ELVISELHETETLEN az utóbbi időben. Annyira bánt, hogy ez a drága gyerek, akiről kétéves koráig soha, semmi rosszat nem lehetett elmondani, mert egy igazi tündérfiú volt, olyan, amilyen gyereket mindenkinek kíván az ember, na ez a gyerek az utóbbi hónapokban mindennap kirobbantja belőlünk az állatot. Bármilyen apró sérelem éri, olyan frekvencián kezd visítani, hogy az azonnal munkába állítja a mi agyunkban lévő hisztiközpontot is. A hisztivel nem csak olyan esetekben áll elő, mint bármely más, normális gyerek (pl. nem akar még hazamenni a játszótérről vagy fagyit kér). Bandi még mindig azt képzeli, hogy ha valamit mindenkinél hangosabban állít, akkor az úgy is van. Például ha azt üvölti, hogy nem töjt ej a botja, akkor nem tört el, hiába tartja a két darabot a két kezében. Vagy ha azt ordítja, hogy nem öntötte je magát tejjej, akkor nem öntötte le magát tejjel, hiába csöpög a pizsamájából. Vagy ha Verának júniusban van a születésnapja, akkor neki is júniusban van a szüjetésnapja, és a végén nem igaza van? És torka szakadtából ordítja, hogy Nem ojdítok! Az új hóbortja pedig az, hogy akár éjjel 3-kor is fennhangon ismételgeti, hogy josszuj éjzi magát, addig, amíg be nem látjuk, hogy nem érdemes nyugtatgatni, hiszen rosszul akarja érezni magát, ezért önsorsrontó hajlamát végül csak a hideg vizes arcmosással való fenyegetés nyomhatja el.
Mint ahogy még mindig összerázkódom, ha eszembe jut az apám száját annyiszor elhagyó Ne picsogj! kifejezés, tudom, hogy Bandi a Ne rinyálj!-t fogja ugyanígy gyűlölni. De nem érdekel, nem tudok ezzel mit kezdeni most, a lelkiismeretem tiszta, átlag kéthavonta jutunk csak el a hideg vizes arclemosásig, szerintem ennél birkább anyát nem is foghatott volna ki. Az az egy szerencséje van, hogy olyan gyönyörű gyerek.
Ami az ürítési szokásait illeti, rendkívül kreatívan kell a kérdést megközelítenünk. Továbbra is biztosítanunk kell az élmény-jelleget, ennek megfelelően időnként szükség van egy-egy redesign-ra is. 9 hónapja kapja a Laevolacot reggelente, éhgyomorra, ám amikor ez kevésnek bizonyul, és 3 termésmentes nap után bevetésre kerül az esti Guttalax, aznap éjjel alvás helyett kitaláljuk az új koncepciót. A Laevolacot csak akkor fogjuk tudni elhagyni, ha a dolgot nem kíséri semmilyen csinnadratta, szóval még odébb van, de a gyerekorvos szerint ez 5 éves korára várhatóan lezajlik. Volt ugye Gombi macska, aki gombolyagokat gyűjtött. Aztán jött Gömbi, elhappolni előle a gombolyagokat (azóta megalkottuk a gömbölyeg szót).
Amikor ebből is kiveszett a motiváló erő, jött az, hogy Bele ne merj kakálni a wc-be, mert nagy baj lesz. Az a papa wc-je, abba csak ő kakálhat. És akkor ő szófogadatlan gyerek, hangosan röhögve belekakál, a papa meg nagyon haragos. Megunta ezt is (mi nem különben), ezt követően egy rövid ideig célravezető stratégia volt a gondolkodtató listák, felsorolások bedobása, mint pl. Bandi, mi mindent is tud az új cicád? - Nyávogniii... szaladniii... nyelvét kinyújtaniii... leülniii...sza kakálniii... - Hú, de ügyes, mi is volt a harmadik? Ilyenkor mindig elfelejtett a visszatartásra koncentrálni.
De most már ez sem jön be, átlát a szitán. Most épp visszatértünk a két macskához, akiknek hoztam Lisszabonból egy sorsológépet, az dönti el, hogy ki kapja a gombolyagot. Meg persze párhuzamosan fut a tiltott gyümölcs projekt is.
Nem, nem unjuk egyáltalán. Igen szórakoztató dolog. Főleg a papa számára, akinek minden alkalommal fennakad már a szeme, amikor csak meghallja, a Papa, pisilni kell, hova pisiljek? kérdést. Bandi egyébként feladta az én kizárólagos figyelmemért folytatott küzdelmet, és ragaszkodása tárgyául kiválasztotta a papát magának. Előfordul, hogy engem papának szólít, sőt amikor elrepültem Lisszabonba, és megtudta, hogy mennyire rázkódott a gép odafelé háromszor is, órákig arról fantáziált, hogy lezuhant a gép, anya meghalt, és közben vidáman szökdécselve kiáltozta: Papa, te vagy az én anyukám! Én ebből nem vonok le messzemenő következtetést, nem is dramatizálom túl, örülök inkább, hogy nem lesz egy anyámaszonykatonája, közben pedig tudom, hogy én is nagyon fontos vagyok neki, különben nem ragaszkodna ahhoz, hogy esténként mellé feküdjek az ágyba kicsit megölelni, vagy hogy az esti tévés meséje helyett inkább játsszak vele édes kettesben a gyerekszobába bezárkózva. És csak én tudom megnyugtatni, amikorrinyál sír, levegő után kapkod, és csak azt tudja ismételgetni, hogy rosszul érzi magát.
Nem tudom, mikor lesz ennek vége. Annyira szeretném, ha valaki most biztosítana arról, hogy egyszer majd újra olyan higgadt, derűs fiú lesz, mint amilyennek megszületett. És hogy nem jelent számára életre szóló traumát, hogy húga született, és nem, nem romlott el végérvényesen attól, hogy középső gyerekké vált. Akkor nem aggódnék, és várnék türelemmel bármeddig.
A játékai még mindig érdekesek. A játékok egyetlen hagyományos kategóriájába sem sorolható, a felnőttek által nehezen értelmezhető tevékenységeit azzal magyarázom, hogy de édes, micsoda élénk fantázia kell ehhez, nem kéne kiirtani. De talán valahogy segíteni kellene megzabolázni ezeket a kreatív energiákat, hogy ha van benne potenciál, akkor lehetőleg még életében legyen Bandi elismert művész, nem pedig kallódó, meg nem értett zseni, aki csak majd valami posztumusz elismerésen röhöghet onnan, fentről (Hülyék, nem látjátok, mekkora kamu az egész, ennek tapsoltok?). De tény, hogy órákon át képes egy fejreállított babakocsivázzal játszani, őrült géphangok kíséretében a kerekét pörgetni és azt képzelni, hogy az egy robbanószerkezet, amely mindjárt felrobbantja a lakást, melynek hatására a világ összes vulkánja kitör, az óceánok kigyulladnak a lávától, felrobban az univerzum, mind meghalunk, itt a vég.
Hogy valami jót is mondjak: biztató jel, hogy az oviban állítólag látványos viselkedésváltozáson ment keresztül. Hónapokig meg sem szólalt, nem játszott semmivel és senkivel. Amikor érte mentem, kivétel nélkül minden alkalommal a szőnyegen feküdt a macskájával, és meredten bámulta a plafont. Az óvó néni elmondása szerint újabban viszont be nem áll a szája, játszogat másokkal és játékokkal is, illetve nagyon szófogadó gyerek. Sokszor csak ő csinálja azt, amit az óvónő kér, pl. csak ő képes a faforgácsra spriccelni a vizet, nem pedig mellé, vagy csak ő hallja meg, hogy most mindenki leül szépen törökülésbe a szőnyegre. Ilyesminek többször is tanúja voltam, amikor megérkezve beleskelődtem a szobába. És gyönyörű szépen énekel, már sikerült tőle olyan dalt megtanulnom helyes dallammal, amit addig nem hallottam soha életemben. Megérdemelné, hogy tényleg megtanuljak gitározni...
Na jó, akkor Magdáé lesz a harmadik rész.
BANDI továbbra is egy lelki roncs. Ezt szem előtt tartva próbálok megértő lenni, de ez sem sokat finomít a diagnózisán, miszerint ELVISELHETETLEN az utóbbi időben. Annyira bánt, hogy ez a drága gyerek, akiről kétéves koráig soha, semmi rosszat nem lehetett elmondani, mert egy igazi tündérfiú volt, olyan, amilyen gyereket mindenkinek kíván az ember, na ez a gyerek az utóbbi hónapokban mindennap kirobbantja belőlünk az állatot. Bármilyen apró sérelem éri, olyan frekvencián kezd visítani, hogy az azonnal munkába állítja a mi agyunkban lévő hisztiközpontot is. A hisztivel nem csak olyan esetekben áll elő, mint bármely más, normális gyerek (pl. nem akar még hazamenni a játszótérről vagy fagyit kér). Bandi még mindig azt képzeli, hogy ha valamit mindenkinél hangosabban állít, akkor az úgy is van. Például ha azt üvölti, hogy nem töjt ej a botja, akkor nem tört el, hiába tartja a két darabot a két kezében. Vagy ha azt ordítja, hogy nem öntötte je magát tejjej, akkor nem öntötte le magát tejjel, hiába csöpög a pizsamájából. Vagy ha Verának júniusban van a születésnapja, akkor neki is júniusban van a szüjetésnapja, és a végén nem igaza van? És torka szakadtából ordítja, hogy Nem ojdítok! Az új hóbortja pedig az, hogy akár éjjel 3-kor is fennhangon ismételgeti, hogy josszuj éjzi magát, addig, amíg be nem látjuk, hogy nem érdemes nyugtatgatni, hiszen rosszul akarja érezni magát, ezért önsorsrontó hajlamát végül csak a hideg vizes arcmosással való fenyegetés nyomhatja el.
Mint ahogy még mindig összerázkódom, ha eszembe jut az apám száját annyiszor elhagyó Ne picsogj! kifejezés, tudom, hogy Bandi a Ne rinyálj!-t fogja ugyanígy gyűlölni. De nem érdekel, nem tudok ezzel mit kezdeni most, a lelkiismeretem tiszta, átlag kéthavonta jutunk csak el a hideg vizes arclemosásig, szerintem ennél birkább anyát nem is foghatott volna ki. Az az egy szerencséje van, hogy olyan gyönyörű gyerek.
Bár ezen kicsit ufófejű, mert túl közelről sikerült lekapni,
de mivel az is egy új dilije, hogy grimaszol
a fényképeken, nem nagyon van miből válogatni
Ami az ürítési szokásait illeti, rendkívül kreatívan kell a kérdést megközelítenünk. Továbbra is biztosítanunk kell az élmény-jelleget, ennek megfelelően időnként szükség van egy-egy redesign-ra is. 9 hónapja kapja a Laevolacot reggelente, éhgyomorra, ám amikor ez kevésnek bizonyul, és 3 termésmentes nap után bevetésre kerül az esti Guttalax, aznap éjjel alvás helyett kitaláljuk az új koncepciót. A Laevolacot csak akkor fogjuk tudni elhagyni, ha a dolgot nem kíséri semmilyen csinnadratta, szóval még odébb van, de a gyerekorvos szerint ez 5 éves korára várhatóan lezajlik. Volt ugye Gombi macska, aki gombolyagokat gyűjtött. Aztán jött Gömbi, elhappolni előle a gombolyagokat (azóta megalkottuk a gömbölyeg szót).
A macskák még szeretik ezt a játékot
Amikor ebből is kiveszett a motiváló erő, jött az, hogy Bele ne merj kakálni a wc-be, mert nagy baj lesz. Az a papa wc-je, abba csak ő kakálhat. És akkor ő szófogadatlan gyerek, hangosan röhögve belekakál, a papa meg nagyon haragos. Megunta ezt is (mi nem különben), ezt követően egy rövid ideig célravezető stratégia volt a gondolkodtató listák, felsorolások bedobása, mint pl. Bandi, mi mindent is tud az új cicád? - Nyávogniii... szaladniii... nyelvét kinyújtaniii... leülniii...
De most már ez sem jön be, átlát a szitán. Most épp visszatértünk a két macskához, akiknek hoztam Lisszabonból egy sorsológépet, az dönti el, hogy ki kapja a gombolyagot. Meg persze párhuzamosan fut a tiltott gyümölcs projekt is.
A golyó útvonala dönt
Nem, nem unjuk egyáltalán. Igen szórakoztató dolog. Főleg a papa számára, akinek minden alkalommal fennakad már a szeme, amikor csak meghallja, a Papa, pisilni kell, hova pisiljek? kérdést. Bandi egyébként feladta az én kizárólagos figyelmemért folytatott küzdelmet, és ragaszkodása tárgyául kiválasztotta a papát magának. Előfordul, hogy engem papának szólít, sőt amikor elrepültem Lisszabonba, és megtudta, hogy mennyire rázkódott a gép odafelé háromszor is, órákig arról fantáziált, hogy lezuhant a gép, anya meghalt, és közben vidáman szökdécselve kiáltozta: Papa, te vagy az én anyukám! Én ebből nem vonok le messzemenő következtetést, nem is dramatizálom túl, örülök inkább, hogy nem lesz egy anyámaszonykatonája, közben pedig tudom, hogy én is nagyon fontos vagyok neki, különben nem ragaszkodna ahhoz, hogy esténként mellé feküdjek az ágyba kicsit megölelni, vagy hogy az esti tévés meséje helyett inkább játsszak vele édes kettesben a gyerekszobába bezárkózva. És csak én tudom megnyugtatni, amikor
Nem tudom, mikor lesz ennek vége. Annyira szeretném, ha valaki most biztosítana arról, hogy egyszer majd újra olyan higgadt, derűs fiú lesz, mint amilyennek megszületett. És hogy nem jelent számára életre szóló traumát, hogy húga született, és nem, nem romlott el végérvényesen attól, hogy középső gyerekké vált. Akkor nem aggódnék, és várnék türelemmel bármeddig.
A játékai még mindig érdekesek. A játékok egyetlen hagyományos kategóriájába sem sorolható, a felnőttek által nehezen értelmezhető tevékenységeit azzal magyarázom, hogy de édes, micsoda élénk fantázia kell ehhez, nem kéne kiirtani. De talán valahogy segíteni kellene megzabolázni ezeket a kreatív energiákat, hogy ha van benne potenciál, akkor lehetőleg még életében legyen Bandi elismert művész, nem pedig kallódó, meg nem értett zseni, aki csak majd valami posztumusz elismerésen röhöghet onnan, fentről (Hülyék, nem látjátok, mekkora kamu az egész, ennek tapsoltok?). De tény, hogy órákon át képes egy fejreállított babakocsivázzal játszani, őrült géphangok kíséretében a kerekét pörgetni és azt képzelni, hogy az egy robbanószerkezet, amely mindjárt felrobbantja a lakást, melynek hatására a világ összes vulkánja kitör, az óceánok kigyulladnak a lávától, felrobban az univerzum, mind meghalunk, itt a vég.
Ez egy vizet és áramot továbbító, hangyairtó robbanószerkezet
Hogy valami jót is mondjak: biztató jel, hogy az oviban állítólag látványos viselkedésváltozáson ment keresztül. Hónapokig meg sem szólalt, nem játszott semmivel és senkivel. Amikor érte mentem, kivétel nélkül minden alkalommal a szőnyegen feküdt a macskájával, és meredten bámulta a plafont. Az óvó néni elmondása szerint újabban viszont be nem áll a szája, játszogat másokkal és játékokkal is, illetve nagyon szófogadó gyerek. Sokszor csak ő csinálja azt, amit az óvónő kér, pl. csak ő képes a faforgácsra spriccelni a vizet, nem pedig mellé, vagy csak ő hallja meg, hogy most mindenki leül szépen törökülésbe a szőnyegre. Ilyesminek többször is tanúja voltam, amikor megérkezve beleskelődtem a szobába. És gyönyörű szépen énekel, már sikerült tőle olyan dalt megtanulnom helyes dallammal, amit addig nem hallottam soha életemben. Megérdemelné, hogy tényleg megtanuljak gitározni...
Na jó, akkor Magdáé lesz a harmadik rész.
2015. május 25., hétfő
De...
Tudom, hogy adós vagyok Bandi és Magda aktuális dolgaival, meg is fogom írni, de a Verával folytatott tegnap esti beszélgetésemet muszáj rögzítenem. Mindig is nyomasztott kissé a szexuális felvilágosítás témaköre, de "messze van az még" alapon sosem volt nehéz elhessentenem ezt az érzést. Azért is kár ezen görcsölni, mert ez úgysem úgy megy, hogy egyszer, 13 éves korában odaültetem magam mellé, hogy gyere, kislányom, most úgy szeretnék veled beszélgetni, mint nő a nővel. Hanem ha mindig válaszolok a konkrét kérdéseire, akkor szépen gyűlik a tényanyag a fejében, majd aztán egyszer összeáll a teljes kép. Nincs nagybeszélgetés, csak kicsik. Mint a tegnapi.
Amit már eddig is tudott: babamagok vannak a nők hasában, és hogy a gyerek az anya puncikáján jön ki.
Fals információi is voltak: akkor lehet gyerekük az embereknek, ha összeházasodtak. Isten dönti el, hogy lesz vagy nem és hogy mikor. (Ez utóbbi hit kérdése, de annyiban fals, hogy ez alapján Vera az ember szándékait és szerepét nullának feltételezte.) Mondjuk, nemrég igencsak megdöbbent azon, hogy ő már a hasamban volt, mikor a papával összeházasodtunk, és egy hónappal a házasságkötés után már meg is született.
Tegnap délután sétálni vittem a lányokat, Bandi itthon maradt, mert begyulladt a szeme. Kérdeztük, hogy mit csináltak itthon a papával, amíg mi sétáltunk. Beszélgettek. Arról, hogy Bandi lány, csak neki hosszú puncikája van. (Ez Bandi álláspontja volt.)
- Bandi, te fiú vagy, mert kukacod van. ... Anya, ami a kukac alatt van, az a húgyhólyag?
- Nem. Abban babamagok vannak.
- De a férfinak is lehet gyereke? Hogy szüli meg?
- Sehogy, mert nem lehet neki. Csak a nőknek.
- De akkor minek neki a babamag?
- Mert neki csak fél babamagjai vannak, mint ahogy a nőknek is. A fél babamagokból nem lesz baba.
- De akkor hogy lesz?
- Ha a két fél babamag találkozik, akkor lesz baba.
- De hogy? A wc-be beleesnek és ott találkoznak? Vagy hogy?
- Nem. A papa fél babamagja átmegy találkozni az anya fél babamagjával.
- De hogy megy át?
- A papa és az anya megöleli egymást, és akkor átmegy.
- De hogy? Kilyukad az anya hasa, és úgy megy be?
- Nem. Azt már tudod régóta, hogy hogy születik meg a gyerek, ugye?
- Igen, az anya hasában nő és egyszer megszületik.
- Hol jön ki?
- A puncikáján.
- Na, akkor mit gondolsz, hol megy be a papa fél babamagja?
- A puncikán??? A kukacból???!!! (Elborzad.)
- Igen. Amikor az anya és a papa megölelik egymást.
- De hogy megy át, amikor az anyának ott lóg a hálóinge? (Vajon honnan veszi, hogy általában az éj leple alatt történik, nem tudom.)
- Az anya leveszi a hálóingét.
- De, az nem illik, hogy a kukac meg a puncika egymás mellett ott vannak csupaszon.
- Van olyan pedig. Amikor az anya és a papa szeretik egymást és szeretnék, hogy legyen gyerekük.
- De akkor ki kell nyitni a puncikát? És nyitva kell hagyni?
- Igen.
- De te is nyitva hagytad? (Látom, hogy csalódott bennem.)
- Igen.
- Mert szerettél volna engem?
- Igen.
- De ha nem hagyják nyitva, akkor nem lesz kisbaba?
- Nem. (Megnyugszik.)
- Én is kérek egy joghurtot, van még?
Nem is tudom, hogy a Télapóban meg a karácsonyi angyalkákban hisz-e még, vagy csak nem akarja elrontani a játékunkat.
Amit már eddig is tudott: babamagok vannak a nők hasában, és hogy a gyerek az anya puncikáján jön ki.
Fals információi is voltak: akkor lehet gyerekük az embereknek, ha összeházasodtak. Isten dönti el, hogy lesz vagy nem és hogy mikor. (Ez utóbbi hit kérdése, de annyiban fals, hogy ez alapján Vera az ember szándékait és szerepét nullának feltételezte.) Mondjuk, nemrég igencsak megdöbbent azon, hogy ő már a hasamban volt, mikor a papával összeházasodtunk, és egy hónappal a házasságkötés után már meg is született.
Tegnap délután sétálni vittem a lányokat, Bandi itthon maradt, mert begyulladt a szeme. Kérdeztük, hogy mit csináltak itthon a papával, amíg mi sétáltunk. Beszélgettek. Arról, hogy Bandi lány, csak neki hosszú puncikája van. (Ez Bandi álláspontja volt.)
- Bandi, te fiú vagy, mert kukacod van. ... Anya, ami a kukac alatt van, az a húgyhólyag?
- Nem. Abban babamagok vannak.
- De a férfinak is lehet gyereke? Hogy szüli meg?
- Sehogy, mert nem lehet neki. Csak a nőknek.
- De akkor minek neki a babamag?
- Mert neki csak fél babamagjai vannak, mint ahogy a nőknek is. A fél babamagokból nem lesz baba.
- De akkor hogy lesz?
- Ha a két fél babamag találkozik, akkor lesz baba.
- De hogy? A wc-be beleesnek és ott találkoznak? Vagy hogy?
- Nem. A papa fél babamagja átmegy találkozni az anya fél babamagjával.
- De hogy megy át?
- A papa és az anya megöleli egymást, és akkor átmegy.
- De hogy? Kilyukad az anya hasa, és úgy megy be?
- Nem. Azt már tudod régóta, hogy hogy születik meg a gyerek, ugye?
- Igen, az anya hasában nő és egyszer megszületik.
- Hol jön ki?
- A puncikáján.
- Na, akkor mit gondolsz, hol megy be a papa fél babamagja?
- A puncikán??? A kukacból???!!! (Elborzad.)
- Igen. Amikor az anya és a papa megölelik egymást.
- De hogy megy át, amikor az anyának ott lóg a hálóinge? (Vajon honnan veszi, hogy általában az éj leple alatt történik, nem tudom.)
- Az anya leveszi a hálóingét.
- De, az nem illik, hogy a kukac meg a puncika egymás mellett ott vannak csupaszon.
- Van olyan pedig. Amikor az anya és a papa szeretik egymást és szeretnék, hogy legyen gyerekük.
- De akkor ki kell nyitni a puncikát? És nyitva kell hagyni?
- Igen.
- De te is nyitva hagytad? (Látom, hogy csalódott bennem.)
- Igen.
- Mert szerettél volna engem?
- Igen.
- De ha nem hagyják nyitva, akkor nem lesz kisbaba?
- Nem. (Megnyugszik.)
- Én is kérek egy joghurtot, van még?
Nem is tudom, hogy a Télapóban meg a karácsonyi angyalkákban hisz-e még, vagy csak nem akarja elrontani a játékunkat.
2015. május 12., kedd
Ízlések és pénztárcák
Amikor Vera azzal rontott ki a wc-ből az aktuális Éva Magazinnal a kezében, hogy Anyaaa, találtam egy gyönyörű ruhát!, megállapítottam, hogy van ízlése a lányomnak.
kb. 1 650 000 Ft
Aztán amikor a húgom rákeresett, hogy ugyan mennyibe is kerülhet az általam kiszemelt csoda, kiderült, hogy az én ízlésem nagyságrendekkel jobb.
kb. 6 000 000 Ft
Úgyhogy még van egy kis időm az Anya a legokosabb, anya mindent a legjobban tud a világon című szerepben tetszelegni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Legolvasottabb
-
Vigyázat, terjengős beszámoló következik. De 10 hónap eseményeit foglalom össze, ahhoz képest nem hosszú. Akkor íme annak az útnak a történe... -
Tegnap gyerekorvosnál jártunk, és bár mindkét gyerekemre hihetetlenül büszke voltam, őszintén sajnálom, hogy a Vera által leadott műsornak B...
-
Nem írtam mostanában, mert nagyon levert voltam. Olyan depresszióféle, ami abból eredt, hogy elkezdtem - nem írni a blogot, - nem gitározn...
-
Arra gondoltam, hogy ha egyszer megkérdezi Magda (vagy bármelyik gyerekem), milyen volt az ő kisgyerekkora, nem biztos, hogy csak arra lesz ... -
Hol volt, hol nem volt, az ország legnagyobb falujának szélinél, az erdő mellett állt egy ház. Abban lakott egy ember meg egy asszony. E...