Múlt csütörtökön délután gyanútlanul feltettem a kérdést az egyik szülőtársnak az iskolában, hogy nem tudja-e, mikor lesz a farsang. Azt hittem, ő sem tudja még, vagy maximum mond egy jó messze lévő, februári dátumot. Ehelyett kiderült, hogy következő pénteken (azaz tegnapelőtt). És ő egész nap a gyerek jelmeze után szaladgált. Nem estem kétségbe, másnap elmentem 6 öregasszony közé sorba állni a méteráruboltba, és megvettem a dinnyeszelethez szükséges anyagokat (Vera azt már rég kitalálta, hogy dinnye akar lenni). Vasárnap 3 órán át ezzel foglalatoskodtam, és aztán hét közben is rászántam még vagy 3 órát. Többször érdeklődtem szülőknél a hét folyamán a rendezvény után, így azt is megtudtam, hogy csak a saját osztálytermükben ünnepelnek majd, péntek délután. Jó, gondoltam, ezért az egy-két óráért nem kell olyan nagy feneket keríteni ennek a jelmeznek. Ehhez képest egész jól sikerült. Zöld nadrágra nem költöttem, minek az... Aztán a héten elindult egy levelezés a cateringről. Az osztály első fele enni visz. Oké, vettem is egy doboz sajtos rudat. Látom ám, hogy itt nagyobb felhajtásra készülődik a többi szülő, meg mondta a férjem is, nehogy szégyenben maradjon Vera azzal a száraz szarral, süt ő inkább egy tepsi hólabdát. Jó, ha már mostanában ennyire sütögetős kedvében van (hetente 4-5 alkalommal sütöget, van, hogy titokban, hajnalban, hogy mire észreveszem, már elérje a visszafordíthatatlan stádiumot...), hadd örüljön, süssön csak. Csütörtök este arra is fény derült, hogy dehogyisnem, tornatermi vonulás is lesz, zsűri, rendes értékelés, miegymás. Meg is lett a péntek délelőtti programom: ha már ilyen nagy nyilvánosságot kap ez a jelmez, akkor mégis beszerzek valahonnan egy zöld nadrágot. Reggel a férjem lelkére kötöttem, tudakolja meg, mikorra vigyük be a süteményt (nehogy ott napközben megromoljon délutánig), illetve hogy mikor lesz ez a vonulás. Azt mondta egy szülő, hogy 3 után lesz a tornatermi buli, a süteményt meg ne vigyem be 2-nél hamarabb. Rendben, akkor kábé fél 3.
Délelőtt vettem egy zöld harisnyát, elmentem Magdáért a bölcsibe, 1-kor lefektettem, aztán komótosan megebédeltem. Épp üldögéltem a fotelban, és az erkélyünkön kosztolgató madarakat néztem elégedetten, amikor 14:00-kor a madárcsicsergésre válaszul megpittyent a telefonom. Levél érkezett az szmk egyik tagjától, az alábbi csatolmánnyal:
Mi?????? Mi van itt, mindenki jelmezben, az én gyerekem meg ott sír hátul egyedül, mert nincs jelmeze. De hát 2 óra van! Még jó, hogy a férjem itthon maradt, különben nem tudom, mit csinálok (Magda épp aludt). Így viszont felkaptam a cuccot, és k. életezve tapostam a gázt. Vera ott állt a folyosón, sírt, a többiek már elmentek a tornaterembe, de a tanító néni még visszaszólt, hogy gyorsan öltöztessem fel és vigyem utánuk Verát. Megtörtént, azt utolsó pillanatban belöktem a tornaterembe. Aztán megnyugodott, láttam, amint büszkén emelgeti a karját, hogy Dinnye vagyok! Dinnye vagyok! Szerencsétlen kis dinnye...
De hogy lehet ez? Egy hete vadásztuk az információt, mindenkinél kérdezősködünk, figyeltük a faliújságot, mi kellett volna még, hogy ezt elkerüljük? Mint kiderült, amíg Vera beteg volt, abban a 3 napban ragasztották be az üzenőfüzetbe az infót a farsangról. Ezért nem tudtunk semmit az egészről. Kicsit megnyugodtam, hogy nem vagyok totálisan inkompetens, és gondoltam, tisztára mosom magam a tanító néninél is, ezért Veráért visszatérve délután elé álltam magyarázni a bizonyítványomat:
- Rájöttem, mi volt a baj. Vera beteg volt 3 napig, ezért a mi üzenőfüzetünkbe nem került be az infó a farsangról.
- De hát volt egy levelezés a héten róla.
- Ja, igen, de az csak arról szólt, ki milyen süteményt hoz.
- De hát, ha a sütemény aznapra kell, akkor ki lehet következtetni, hogy a jelmez is.
Én meg még azt gondoltam, hogy kapok egy Ú, bocs, ne haragudj, tényleg!-et. Ehelyett ott álltam leforrázva, mégiscsak inkompetens hülyének érezve magam. Hát ezután nem nagyon tiltakoztam a Limbóhintót követő tömegoszlatás ellen.
Hogy mennyire viselt meg a dolog, arról a péntek éjszakám árulkodik. Egészen a Magda éjféli ordításos ébresztőjéig álmodtam. Mégpedig azt, hogy a farsangon vagyunk, ahol csak ott tudtam meg, hogy a szülőknek is be kellett volna öltözni, és kétségbeesve rohangálok, kapkodok, hogy most mit vegyünk fel a férjem és én. Magda éjfélkor szerencsére kizökkentett, de sajnos annyira, hogy órákig nem tudtam visszaaludni. Forgolódtam, négyszer kapcsoltam vissza a telefonomat olvasgatni, ittam, pisiltem, sajnáltam magam, bőgtem, orrot fújkáltam, gyűlöltem magam, amiért nem tudok a dolgokat vállrándítással elintéző ember lenni, szorongtam a jövő miatt, képzelt betegségeim összes tünete megjelent. Fél 3-kor megittam egy doboz sört, hátha attól elnyom az álom, de nem. Hajnal 4-kor kapcsoltam ki utoljára a telefonomat, fél 5 körül aludtam el, Magda 5-kor újra ébresztett a babatejért, aztán visszadőltem 7-ig.
De jó, hogy vége. De nem tudom, mi a tanulság. Ja, de. Jövőre talán nem hülye szülőnek fogok beöltözni.
