Három gyerekkel elbírni ... biztos könnyebb, mint néggyel vagy öttel

Azt mondják, hogy a 0 után az 1 gyerek, meg az 1 után a 2, na az a durva, a 2 után a 3 már nem valami nagy váltás. Sőt, olyat is hallottam, hogy hárommal már egyenesen könnyebb, mint kettővel, olyan jól elfoglalják magukat együtt. Az én nagyszerű - megjegyzem, kétgyerekes - háziorvosom egészen odáig merészkedett, hogy csak az első két gyerekkel nehéz, a harmadiktól kezdve viszont nincs többé nagy fejtörést okozó logisztikai kihívás, mert a kicsiket onnantól már a nagyobbak nevelik. Nekem, aki világéletemben három gyereket akartam, nem esett nehezemre magamévá tenni ezeket a gondolatokat. Most azonban, három gyerek 8 hónapnyi terelgetése után azért szeretném kicsit árnyalni ezt a képet.

Egyrészt egy csomó minden még annál is könnyebb, mint amilyet álmomban sem mertem volna remélni.

☺ Azt gondoltam még karácsonykor, hogy ez lesz az a húsvét, amikor biztosan nem utazunk el vidékre, ezzel ellentétben egyáltalán nem okozott problémát egy 4 éves, egy 2 éves és egy 3 hónapos gyerekkel egyedül arrébb gurulni 200 km-t, majd ott közös szobában aludni velük 10 napon át. Minden további nélkül szoptatok benzinkúti pelenkázóhelyiségben, számomra is irritálóan hangosan bömbölő könnyűzenei rádió mellett, diszkógömb által sokkolva, miközben a másik két gyerek a berendezés szétszedésével próbálkozik.
☺ Azt hittem, nehézségekbe ütközik és mérhetetlen sok energiát emészt fel majd három gyerekkel megtenni egy ovi-bölcsi túrát. Ezzel szemben egy óra alatt abszolválom. És nem mondom, hogy simán, mert egy kicsit kell izmozni az üléseikkel de teljesen szabályosan bekötve beférnek hárman egy Honda Jazz hátsó ülésére.
☺ Azt hittem, ezzel a három gyerekkel nagybevásárlást már tutira nem csinálok majd, de kiderült, hogy abból sem lesz minden idők legviccesebb blogtémája. Még egyetlen Kinder tojást vagy Túró Rudit sem vettem meg akaratom ellenére, kényszer hatására, de még pékáruból is lenyomom a torkukon a teljes kiőrlésű, magos, wellness, rusztikus, "á, fúj, barna" bagettet, hiába böködnek előtte a sós pancsos perec irányába azokkal a picike, mégis nagyhatalmú mutatóujjaikkal.
☺ Azt gondoltam, három gyerekkel már biztosan nem tudom lezavarni majd az esti rutint egyedül, legalábbis addig, amíg nem lesz a legkisebb is a többivel együtt a nagy kádban fürdethető, vagy amíg nem fogja ő is pohárból elfogyasztani a többiekével azonos összetételű esti itókáját. Pedig de, könnyedén.

Még sorolhatnám, de minek, az a közös ezekben a helyzetekben, hogy ennyi idő után megkoreografáltam őket, és ezeket a scripteket sikeresen elfogadtattam a gyerekekkel is. Ez nem is olyan nehezen kivitelezhető, hiszen még a dackorszak legsűrűbb sötét erdejének mélyén tántorgó gyerek biztonság- és komfortérzetéhez is szükség van a szokások nyújtotta állandóságra és kiszámíthatóságra.

Lássuk inkább, mi az, amire nem számítottam.

☻ Nem gondoltam, hogy semennyi időm nem lesz blogot írni. Na jó, gondoltam, csak azt nem, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. (Most azért tudok írni, mert a két nagy nincs itthon két napja: lecseréltek engem szeretett nagyanyjukra pár napra. Annyira, hogy megüzenték, feléjük se nézzek. Oké.)
☻ Nem gondoltam, hogy Magdát - testi épségének megőrzése érdekében - hónapokig nem altathatom a kisszobában Bandi agresszív felindulásai miatt. Ilyen módon pedig hónapokra gyerekhálószobát csináltunk mindkét szobánkból, hogy esténként csak az étkezőben ülhessen síri csendben, félhomályban, aki még nem kíván aludni (aki nyilván nem én voltam).
☻ Nem gondoltam, hogy Magda annyira hasfájós lesz, hogy három hónapig reggeltől estig ordítani fog, ezért az utcán kell élnem az életemet, meg a kocsiban, járó motor mellett kell megvarrnom a farsangi jelmezt, illetve az utcán, babakocsit tolva olvasom a híreket meg a facebookot. Nem gondoltam, hogy ha Magda éjjel felébred enni, a hasfájás miatt két órán át tart majd visszaaltatni. És nem gondoltam, hogy az extrém hasfájást tejfehérje-érzékenység vagy -allergia okozza, és nem voltam rá felkészülve, hogy nem ehetek semmilyen tejterméket minimum egy évig vagy rosszabb esetben a szoptatás teljes ideje alatt. Ebbe még most is bele vagyok betegedve, és mindennap elmondom a nyitott hűtőszekrény előtt sóváran, hogy legszívesebben leöntenék a torkomon egy liter tejet... aztán mártír arccal engedek magamnak egy pohár vizet.
☻ Nem gondoltam, hogy két viszonylag jó alvó gyerek után kifoghatok egy alvászavarost. Aki nappal nem tud a kiságyban elaludni. Sőt egyáltalán nem tud magától elaludni, hiába próbálom megtanítani rá különböző humánus és kevésbé bababarát módszereket alkalmazva egyaránt, ezért éjjelente is csak úgy lehet visszaaltatni, hogy szoptatom mind a 6-8 alkalommal, ahányszor csak felriad arra, hogy már megint nem a szoptatós párnán fekszik az élő cumijával a szájában. Nappal meg csak babakocsiban vagy hordozóban alszik. Például a lépcsőházban. Amíg a szomszéd el nem kezd takarítani...
☻ Nem gondoltam, hogy a tavasz 3 hónapja alatt összesen 15 napot töltenek majd a nagyok nevelési intézményben. Hogy folyamatosan egymásnak passzolgatják a betegségeket. Hogy a nagy kigyógyulás-projekt, azaz másfél hónap itthon ülés után 3 nappal megint lebetegszenek (köhögés, középfülgyulladás), két hétig itthon ülnek, majd 3 nap múlva megint lerongyolódik Bandi, de úgy, hogy legközelebb akkor megyünk bölcsődébe, amikor kiiratkozunk. Kórházba is bekerült (obstruktív bronchitis), ezt követően az itthoni lábadozás alatt tüdőgyulladást kapott, így egy héten belül kétszer kellett megküzdenünk a kórházi gyerekosztály pökhendi, vállrángatós ügyeletes orvosainak ellenállásával. Egy hónapon belül lezavartunk három antibiotikum kúrát, folyamatosan sípolt, hörgött, fulladt, ami végre nyáron rendeződött, de most már egy tüdőgyógyásszal közösen próbáljuk kideríteni, hogy asztmás vagy sem, és jövő nyárig napi 2x szteroidos gyógyszerbelélegzés van neki előírva.

Slow gyereknap

☻ Nem gondoltam, hogy valamelyik gyerek biztos, hogy csinálja majd a műsort éjjel: ha nem Magdát kell a fogzás miatt 6-8-szor szoptatnom, akkor a másik kettő valamelyike hányja össze az ágyat, fulladozik a takonytól vagy a köhögéstől, álmodik rémet vagy felejti el, hogy pisilési inger jelentkezésekor nem engem kell felébreszteni, hanem a gyerekszobához az én ágyamnál jelentősen közelebb eső fürdőszobába célszerű inkább befáradnia.
☻ Nem gondoltam, hogy a folyamatos alkalmazkodásra kényszerített Magdát kompenzálásképpen gyakran soron kívül is meg kell etetnem, így az éjszakaiakkal együtt még 8 hónapos korában is 10-12 szoptatás jut 24 órára.
☻ Mivel Vera egyszer már átélte a kistestvér érkezését, Bandi meg már eleve úgy született, hogy testvére volt, azt gondoltam, a féltékenység annyira nem uralkodik el majd rajtuk. Tévedtem. Egy kis szülői figyelem kicsikarása érdekében bármikor találnak maguknak őrjöngenivalót, és ölre mennek minden hülyeségért (magasröptű párbeszédeik egyike: Kutya vagyok! - Neeem, tuntuntunta vagy! - Kutya vagyok! - Neeem, tuntuntunta vagy! - Akkor te sem vagy cica! Hanem antantótin vagy! - Cica vagyok! Te tuntuntunta vagy! - Neeeeem, kutya vagyok, te meg antantótin vagy! ... ... ...). Emellett a féltékenység a betegségekre való fogékonyságon túl egyéb testi tünetekben is megnyilvánul. Bandi immár 8 hónapja szarakodik, hivatalos nevén székletvisszatartással tart minket sakkban, de ennek egy külön posztot szánok, mert megérdemli. A téma is, de Bandi is, mert amikor felnőtt korában a fejemhez vágja, hogy tönkretettem az életét, amelyet az én erőszakosságom eredményeképp a freudi anális szakaszban fixálódva kénytelen leélni, akkor majd lobogtatom neki ezt a posztot, hogy lám, milyen türelmes voltam 6-7 hónapig, és csak aztán borult el az elmém, és különben még mindig jobb, hogy él, és van esélye ezt a gyerekkori lelki traumát feldolgozni, nem pedig ... bele sem merek gondolni, milyen egészségügyi következményei lehetnek ennek a tartós szarozásnak.
☻ Nem gondoltam, hogy egyes esetekben a traffic manageri pozícióban évek alatt megedződött szervezőkészségem is cserben hagy. Csak egy példa. Megkérem őket, hogy csendben játsszanak 20 percet a másik szobában, amíg én szoptatok-altatok. Előtte pisiljenek, mert Bandi nem tud egyedül. Azt mondja, nem kell neki. Nem is hajlandó megpróbálni. Kikészítem neki a bilit a biztonság kedvéért. Megkérem, vegye le a macskajelmez farkát, mert ha mégis pisil, bele fog lógni a bilibe. Azt mondja, nem veszi le, majd felemeli. Jó, mindegy, nekiülök szoptatni. 5 percen belül hallom: "Pisijni kejj." Magda fülét befogom, csendben kikiabálok, hogy Vera segítsen neki pisilni. Hallom, hogy segít, "Bandi, le kell húzni a bugyit." Csorog. Már épp fellélegzek, amikor hirtelen megszúrt malac típusú visítástól kezd zengeni a lakás: "Pisis jett a fajkam! Pisis jett a fajkam! Pisis jett a fajkam! ..." És én hiába kiabálom csendben, Magda fülét befogva, hogy semmi baj, menjen ki a szobából, mindjárt megyek, megtörölöm, nincs baj, ügyes fiú volt, mindjárt megyek, menjen ki, addig nem tudok kimenni, míg itt visít, mert Magda nem tud elaludni... és így tovább. Végül le kell raknom a félálomból megriadó gyereket, hogy felébredjen és ordítani kezdjen, hogy aztán én is ordíthassak, ha már úgysem zavarok vele senkit.

Pisis jett a fajka.

☻ És nem gondoltam, hogy annyira fogják utálni ezt az ártatlanul csillogó szemű, arcacsupaderű, lelkes tekintetű cuki gyereket, hogy már akkor is ordítanak vele, ha a másik szobában tartózkodik épp, mert biztos, hogy épp nyálazza valamelyik játékukat, "az a bűzlő, hónaljszagú, szúrós hajú, undorító kisbaba." Bandi nem tud elmenni mellette ordítás és belerúgás vagy rásózás nélkül. Ettől pedig már eléggé kikészültem, mert bár a Vera-Bandi meccsekbe megpróbálok nem nagyon beavatkozni, oldják meg, Magdát viszont folyamatosan figyelnem kell, és percenként ki kell menekítenem a bajból. A hipersérülékeny gyereklelket mindenek fölé emelő nevelési elvekkel meg lassan ki lehet üldözni a világból, miután konkrétan minden, a helyzet megoldására eszembe ötlő eszközt kivesznek a kezemből anélkül, hogy valódi alternatívát nyújtanának helyettük: a gyereket ugye sem fizikailag, sem lelkileg nem szabad bántalmazni, nem zárhatom be a szobájába, nem engedhetem le hideg vízzel, nem hallgattathatom el, ha tombolni vágyik. Hanem szeressem, értsem meg az érzéseit, ha még nincs hisztirohama, akkor türelmesen magyarázhatok, ellenkező esetben viszont ne jártassam a számat, hanem értsem meg az eszköztelenség okozta tombolását, és türelmesen várjam ki a végét. Mindeközben nehogy mártírrá váljak. Tényleg kezdem magam úgy érezni, mint az idősebb testvér, akire ráosztották a balek szerepét, és mindig azzal kínozzák, hogy ugyan, hagyd rá, hiszen te vagy a nagyobb, te vagy az okosabb. Hónapok óta kántálom Bandinak türelmesen, gépiesen, hogy nem szabad Magdát bántani, nem tud védekezni, fáj neki, nagyon törékeny kisbaba még, gondold csak el, milyen lenne neked, nem baj, ha nem szereted, nem kell szeretni, de nem bánthatod, nagyon mérges vagyok, ha még egyszer bántod, még mérgesebb leszek. Leszarja. Sőt csillog a szeme attól, hogy rendetlenkedik, és hogy én haragszom. Értem, hogy neki ez is jó, mert így vagy úgy, de csak kicsikarja azt a figyelmet. De könyörgök, nincs ez a gyerek levegőnek nézve, próbálunk vele is, illetve csak vele is foglalkozni, programot szervezni neki, de nem érdekli semmi, mindent szabotál, felrúgja az épülő várat, a társasjátékot, a legót, némán ül az autóban. Tudom, örüljek, hogy kiéli valahogy az agressziót, nem pedig elfojtja. Jó, majd egyszer biztos örülni fogok, de most nem örülök.

Azt hiszem, itt abba kell hagynom, mert kissé bepörögtem, ahelyett, hogy élvezném a szabadságot (elvileg még két napig nem lesz itthon Vera és Bandi). És különben meg tényleg nagy boldogság a három, és egy pillanatra sem gondoltam még sosem, hogy miért is kellett ez így nekem. De most várom a nyári szünet végét, mert már nagyon elfáradtam.