Hosszú altatás

Hazatértem, jól vagyok, főleg mentálisan, merthogy nincs már tokagolyóm. Fizikailag meg alakulok. Egy kicsit meglepődtem, nem gondoltam, hogy egy 6 centis kis vágás ennyire levesz a lábamról. Úgy képzeltem, most vasárnap már megyek is tornázni, hisz ráérek, de rá kellett jönnöm, hogy az ún. műtét utáni lábadozás, az egy létező műfaj. Tegnap pl. még mindig keresztbe állt a szemem, ha hirtelen odébb vittem a tekintetemet A-ról B-re. És bár a műtét után tudatomra ébredve még nagy erőkkel próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy "nem aludtam!", olyan, mintha 6 nap után még mindig hatna rám az altató. Tegnap este 8-tól ma reggelig meg sem mozdultam.

Totál pánikban mentem be a kórházba, főleg attól féltem, hogy elaltatnak, aztán azt csinálnak, amit akarnak, és én közben úgy fekszem majd ott, mint egy darab szalonna, utána meg ébresztgetnek, én meg csak bámulok, mint egy hülye. Meg hogy tök nehéz leszek és nem bírnak majd átrakni egyik ágyról a másikra. Arra gondoltam, hogy a műtőbe a saját lábamon szeretnék majd besétálni, utána meg egye fene, hajlandó vagyok beülni egy tolókocsiba, ha nagyon nem megy a járás. Szóval leginkább attól irtóztam, hogy elvesztem emberi mivoltomat. Meg attól, hogy nagyon fognak hiányozni a gyerekek.
Bőgve foglaltam el az ágyamat. Aztán megismerkedtem az egyik nagyműtéten átesett szobatársammal, aki 5 perc alatt helyretett. "Nyálmirigy? Az nudli." Azért annál kicsit több lett végül, de akkor pontosan így kellett velem beszélni, ő ezt nagyon jól tudta, mint ahogy azt is, hogy nem szabad megkérdeznie, miért sírok. Nem csodálom, hogy várják vissza a munkahelyére banki ügyfélreferensként. Innentől minden rendben volt. Kaptunk még egy szobatársat, egy nyugdíjas óvodavezetőt, és mindhárman egyetértettünk abban, hogy a mi szobánk a béke szigete a kórházban. Mondjuk, ehhez az is kellett, hogy mindhármunk daganata a jobbik fajtából való legyen. Sokat beszélgettünk az együtt töltött 4-5 nap alatt, minthogy olvasni egyikünk sem volt képes 2 oldalnál többet, hiába voltunk felszerelkezve könnyen és kevésbé könnyen emészthető olvasmányokkal egyaránt. Bőgve búcsúzkodtunk végül egymástól. De nem csak őket köszönhetem a kórháznak, hanem
- egy doktornőt, aki minden bizonnyal a világ legjobb sebésze, aki kezeiben maximális biztonságban éreztem magam, aki egy valószerűtlenül megnyugtató jelenség, és amikor szerettem volna mindezt meghálálni neki, azt mondta, tegyem el a borítékot, költsem inkább a gyerekeimre, ami benne van, 
- kedves, mosolygós nővéreket, takarítókat (igen, ők is kedvesek és mosolygósak),
- olyan vicces momentumokat, mint hogy a műtőben megjelenik a fejem fölött egy arc, és azt mondja: "Jó reggelt, XY vagyok, én leszek a műtős fiúja, szólítson csak Elvis Presley-nek."
- érzelmi hullámverést (a csodálatos szobatársak, illetve kórházi személyzet nagyszerűsége okozta meghatódásokon kívül pl. olyan padlóra küldő megvilágosodásokat, hogy milyen elesett és mély apátiába zuhant emberekkel van tele az osztály, ha a mi szobánk 3 lakóján kívül nincs más, aki megnézné a voice-ot vagy az x-faktort... mondjuk, tényleg szörnyen unalmas volt mindkettő),
- a felismerést, hogy az értékrendemen még mindig van mit finomítani (a férjem nekitolatott egy fának a parkolónkban, hátsó ajtó csere, 100 ezer casco önrész, aminek hírére félkómás állapotom ellenére csaknem hisztériás rohamban törtem ki és el kellett telnie egy-két órának, mire belülről fakadóan, őszintén tudtam vallani, hogy "csak egészség legyen, más nem számít"),
- másfél kiló fogyást.

Lehet, hogy egyszerűen csak felkavarta ez a pár nap azt az állóvizet, amiben évek óta pancsolok, ugye jó ideje nem találkozom mással, csak kisgyerekekkel és kisgyerekes anyukákkal, és nincs olyan, hogy "én, gyerekek nélkül", pláne nem napokig. Hiányoztak, de nem kibírhatatlanul. Ők is feldolgozták valahogy a hiányomat, Bandit sokkal jobban érdekelte az infúziós állvány meg a nővérhívó, amelyen sikerült vészjelzést is leadnia egyszer, tőlem pedig viszolyogva elfordult és két nap után már úgy tűnt, mintha meg sem ismerne. Vera a műtét napja után be sem jött többé hozzám, valószínűleg megrázó lehetett számára a belőlem kiálló csövek látványa, mert miután a hazajövetelem előtti napon telefonon elmesélte, mi mindent játszott aznap, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, kivették-e a csövet, a kezemből is kivették-e, és fájt-e. Ez a nélkülem eltöltött pár nap viszont látszólag (tudom, hogy csak látszólag) nem viselte meg őket különösebben, jól viselkedtek, nem nyávogtak, jókat játszottak, és valahogy azért nélkülem is el tudott aludni Vera esténként. Aztán hazajöttem, eltelt 20 perc, és Bandi már mellém is feküdt kis kiflinek, Vera meg letelepedett a másik oldalamra, majd kijelentette, hogy aznap nem megy Mari mamához (amíg kórházban voltam, nem volt kérdés számára, hogy a nagyanyjánál tölti a délutánokat). Fájdalmas, hogy így kellett ezt megtapasztalni, nem pedig úgy, hogy elutaztam volna napokra egy wellness szállodába ejtőzni, de összességében nem ártott sem a gyerekeknek, sem nekem ez a pár napos szétköltözés.

Kés alatt

Ma felhívtak a kórházból, jövő szerda reggel várnak szeretettel és egy megvetett ággyal, rá 24 órára pedig némi altatógázzal, hogy egy órát kihagyjak az életemből. Meg 5 napot a család életéből. Megkezdtük hát a gyerekek felkészítését. Nem lesz könnyű, de most önző módon mégis attól tartok, hogy saját magam felkészítése még nehezebben megy majd. Mi a fenéért kell egy egész napot, az éjszakát is beleértve ott feküdnöm (= körmeim mellől a bőrt meg a szám szélét rágnom, forgolódnom, túlkombinálnom, pánikrohamokat átvészelnem) a műtét előtt? De próbálok arra gondolni, hogy végre vége lesz ennek az egésznek. Pontosan 1 év kellett a csomó felfedezése óta, hogy megszabaduljak tőle. Tavaly október 29-én támasztottam rá az államat a hüvelykujjamra, akkor vettem észre, azóta naponta átlagosan 15-ször megfogdostam, hogy mekkora. Meg arra is gondolok, hogy végre újra tudok majd pl. Bandi születésére boldog nosztalgiával visszagondolni, nem pedig csak úgy, hogy "fúj, már akkor is ott volt az a golyó, csak még nem tudtam róla, a rohadt életbe, mennyi mindent hordozhat az ember magában, olyankor is, amikor épp a világ legboldogabb emberének érzi magát."

Papa: Ki az egyetlen, aki feltámadt a halottak közül? - Vera: A múmia!

Anamnézisfelvételen jártam az óvodában, ahol volt egy olyan kérdés, hogy mit szeret játszani a gyerek. Említettem a társasjátékokat, a plüssállatok etetését, a Duplót, a játszótéri kis játékainkat és a szerepjátékokat. Aztán még eszembe jutott, hogy vannak a vadulósok, amelyeket a papával játszik, például a múmiás játék. Vera a múmia, a papa a kincsvadász, aki belopakodik a piramisba kincset lopni, a múmia pedig hirtelen életre kel és halálra marcangolja a rablót. Amikor ezt elmeséltem, aha-élménnyel az arcán mosolyogva egymásra nézett a két óvónő. Kiderült, hogy valamelyik nap az udvari játék során egyszer csak arról értesültek az egyik gyerektől, hogy múmiák rohangálnak mindenfelé, és mindenkit megtámadnak, aztán Vera arról is beszámolt, hogy rémálma volt az éjjel, mégpedig az, hogy halálra marcangolta egy múmia. Elképzelem, ahogy szegények hirtelen nem is tudják, mivel nyugtassák meg a zaklatott gyereket, aki ki tudja, milyen élményei hatására álmodik efféléket, és aki az ovistársait belerángatva próbál megszabadulni a szörnyű rémálomban realizálódott lelki tehertől.
Éreztem, hogy akkor itt most bővebb magyarázatra szorul a történet, mert tényleg, hogyan is jut eszébe egy hároméves gyereknek, hogy egy életre kelő halott szerepét alakítsa egy játék során. Nyaralás alatt futott bele ebbe a gyerekbarát tematikájú ugrálóvárba, ahol minden motívumról részletes beszámolót követelt. Így aztán mindent tud már Drakuláról, a csontvázakról, a denevérekről, Frankenstein szörnyéről, a szellemekről, a töklámpásról, a patkányokról és a múmiákról. Leginkább a múmia indította be a fantáziáját, aztán lett ez a játék belőle.

Azután még afelől is megnyugtattam az óvónőket, hogy tutira nem volt ilyen rémálma, minden reggel ezt mondja, ha megkérdezzük, álmodott-e valamit. (Egy darabig az volt a visszatérő rémálma, hogy valaki nem engedi meg, hogy egyen a csokitortájából, de ebben biztos nem volt elég izgalom és új rémálmodnivalót keresett.)
Jó, ezúttal volt alkalmam tisztára mosni magunkat. De mennyi minden lehet még, ami ki tudja, milyen formában jut el az óvónőkhöz. Meg másokhoz. Milyen hírünket kelti ez a gyerek a világban? Nem lehetek ott, hogy mindig mindent megmagyarázzak. Ez eszembe sem jutott, amikor azon siránkoztam, mennyi mindenről lemaradok azután, hogy kiadtam a kezeim közül ezt a gyereket.

Kerestem 1000 forintot

Nem messze tőlünk van egy ugrálóvár, hétvégente fújják fel, semmi extra, csak egy csúszda és egy létra van benne, de Verának pont ideális. A férjem szombaton felvetette, hogy aznap délután menjünk el oda, hisz Vera úgy szereti, és a hideg idő hamarosan úgyis bezavarja az üzemeltetőt a garázsba tavaszig. Miután sikerült fellelkesíteni a gyereket, a férjemnek beugrott, hogy 1. ha meglátja, valószínűsíthetően Bandi is igényt tart majd a szórakozás e formájára, teljes joggal, csakhogy mindössze 3 percig, az 500 forintot viszont így is ki kell fizetni, 2. anyagi körülményeink bizonytalan ideig nem igazán teszik lehetővé az effajta pénzkiadásokat. Semmi baj, a férjem nem szokta még meg (remélem, nem is lesz túl sok ideje rá) az új helyzetet. Ezen kívül 15 percnyi ugrálásra alapozni egy délutáni programot nem bölcs dolog, miután a helyszín semmi más elfoglaltságot nem ígér a váron kívül. Vállalva a népszerűtlen intézkedéssel járó arcvesztés kockázatát javasoltam, hogy mégse menjünk oda. Vera viszont nem volt kifejezetten érdekelt a homlokzatom megóvásában, hát követelőzni kezdett. A pénzkidobás gondolatának hatására megugrott adrenalinszintem azonban hozzásegített a helyzet villámgyors megoldásához: kitaláltam, hogy menjünk el a Vérhalom téri játszótérre, ahol játszhatnánk olyat, mint egyszer is, olyan pókosat. Verának felcsillant a szeme, de az enyém is, mert bevallom, feldobott a gondolat, hogy nem kell belső motivációt keresnem arra, hogy miért is tegyen boldoggá a legalább 3/4 órás intenzív fizikai és agymunkával járó szórakoztatás feladata (vö. a gyermekkel való közös játék öröme), tökéletesen megfelel erre a célra a pénzspórolás mint külső motiváció is.

Az újabb szellemes játékunk:
Anyapók és kislánypók a főhadiszálláson reggel a hálószobában (érted, a HÁLÓszobában, hehehe) ébredezik. Az ott, hátul, fenn:

Elhatározzák, hogy reggeli után (a konyha az alsó szinten található) elfoglalják az ellenséges pókok várait. Előbb ezt:

Majd ezt:

Aztán ezt:

És végül a legnagyobbat is:

Felmásznak, kipaterolják az ott lévő pókokat (Vera az erkélyeken úgy csinál, mintha kidobna valamit, ha van homok fenn, akkor azt), aztán jóízűen elfogyasztják a hálóikon fennakadt legyeket, bogarakat. Miután minden várat bevettek, hazatérnek, felmennek a hálószobába, ahol anyapók elmond kislánypóknak egy mesét a kislánypókról, akinek kistestvére született, és nem örült neki, de végül mégis nagyon megszerette. Alszanak. Lakomázás céljából másnap újra végigjárják az összes várat, este újra hazatérnek, anyapók pedig újra mesét mond egy kislánypókról, aki csak a muslicákat volt hajlandó megenni, mert félt a legyektől, ám az óvodában ráfanyalodott a légyre és rájött, hogy finom.

Annyira boldog volt, engem meg a végén abszolúte nem érdekelt az 1000 HUF, mert én is jól éreztem magam, az arcán ragyogó mosoly meg aztán mindent überelt.

Örülj, hogy a te gyereked!

Amíg nem volt gyerekem, olyan szemmel néztem másokét, hogy mennyire cuki és hogy elfogadnám-e. Találtam is ilyet szép számmal, természetesen csakis lányokat. Aztán megszületett Vera, onnantól nem is értettem egykori önmagamat. Dehogyis fogadnék el egyet sem közülük, mert mindannyian olyan semmilyenek lettek számomra az enyém mellett. Rettenetesen boldog voltam, hogy lány, el sem tudtam képzelni, hogy mit kezdenék egy fiúval.
Aztán jött a második. Veránál a pozitív tesztet meglátva az volt az első gondolatom, hogy lány. Bandinál pedig az, hogy fiú. Meg is ijedtem kicsit, de aztán gyorsan hátat fordítottam az ösztönnek és racionális alapokra helyeztem a kérdést: én csak lányt tudok szülni, ezt egyszer már bizonyítottam is, és próbáltam szuggerálni magam, "honnan tudod, hogy fiú? bármi lehet, majd kiderül a 19. héten, nagyokos." Azért csak nem voltam teljesen nyugodt, mindig ott motoszkált a gondolat, hogy fiú lesz az. Ennek megfelelően produkáltam tüneteket: egy hónapig tartó vérzést a 11-15. hét között, vesemedence-tágulatot (azt hittem, vakbélgyulladásom van, úgy fájt az oldalam, a kórházban azonban kiderült, hogy csupán Bandi próbált a nyakamra lépni, de csak a húgyvezetéket találta meg), két héten át kínzó, 40 másodpercenként rám törő fulladásos köhögőrohamot, ennek következményeként lágyéksérvet, a végén komoly vizesedést, meg már nem is emlékszem, mi mindent még. A 11. héten, amikor véreztem, az ultrahang alapján azt mondta az orvos, idézem, "mintha lenne ott valami kis himbilimbi", akkor először zsigerből nagyon megörültem, hogy fiam is lesz (már ebből tudhattam volna, hogy nem lesz itt gond velem), és borzasztóan féltettem, hogy szegény ártatlan 5 centiméternyi kismadár azzal a kis himbilimbijével, mit sem sejt arról, hogy most mennyire rezeg a léc, és akkor nagyon szerettem.
De nagyon ambivalens viszony fűzött viszont hozzá végig, a terhesség alatt.
Amikor minden rendben volt egészségügyileg, jöttek a szánalmas gondolatok, hogy "én nem fogok kisautókat meg bakugant (bármi legyen is az) venni", meg az, hogy "ha hülye lesz, megveretjük Verával" (azóta már beláttuk, hogy mekkorát tévedtünk a szereposztáskor), és könnyes szemmel olvastam el az Örülj, hogy fiú!-t, hátha találok benne valami kapaszkodót. Fórumokat is böngészgettem, azok meggyőzték az eszemet, hogy tényleg szeretni fogom a fiamat. De azért sokszor eszembe jutott szegény Popper Péter is, akinek sosem volt felhőtlen az anyjával való viszonya, és egyszer, élete végéhez közeledve az anyja nagy nehezen bevallotta neki, hogy ő annyira, de annyira lányt szeretett volna, és sosem tudta feldolgozni, hogy fia lett.
Amikor viszont újra és újra felütötte a fejét valami gond, bepánikoltam, hirtelen nagyon szerettem őt, és magamat okoltam a problémákért, merthogy biztos ez a baj, hogy én nem tudom elfogadni, hogy fiú. De nem akartam magamra erőltetni, hogy boldog vagyok, úgyis tudja az a gyerek, hogy nem annyira, mintha lány lenne. Nagyon bántott az is, hogy ez a kisgyerek, aki mit tehet bármiről, ezt érdemli? És a bennem eltöltött 9 hónap alatt ezt kell neki megélnie? Micsoda állat vagyok én. Sőt, még az sem, mert az állatnak mindegy, milyen a kicsinye, ölni vagy meghalni tud érte. Tényleg abban bíztam, hogy ha megszületik (és végérvényesen fiú), ugyanannyira szeretem majd, mint Verát, aki meg mit tehet arról, hogy lány...
És láss csodát. Amikor rám pakolták, elöntött az anyai szeretet, itt a fiam, az én fiam, de gyönyörű, de jó szaga van, milyen pici, milyen puha, mindene megvan, hát ez nagyon aranyos, az a pici kezecske, az a kis nyivákolás, jaj, meg ne fázzon, takard be, hadd nézzem még egyszer a fülét, takard vissza, drágacsillag, szia Bandi, drága Bandi, az én fiam, van egy fiam... azt akartam, hogy sose érjen véget az a pillanat. Na jó, két óra után már szóltunk, hogy vigyék el felöltöztetni, mert bármennyire ölelgetem, takargatom, szerintem most már fázik, a karom meg leszakad, a fejemet sem tudtam megvakarni órák óta, annyira vigyázok erre a gyerekre. Az volt érdekes, hogy a születése pillanatától odavoltam érte, nem kellettek hozzá hetek, mint Veránál. A legjobb dolog másodszor szülni, mert akkor már eleve anyaként megyek oda, nem pedig a szülőágyon kellene azzá válnom egy pillanat alatt, ami a "szakirodalom" egyik nagy kamuígérete.
Annyira magától értetődő volt ezután, hogy fiú. Az én második gyerekem. Azóta igazából az is jelentőségét vesztette, hogy Vera lány. Úgy értem, Bandi előtt mindennap elmondtuk, milyen jó, hogy lányunk van. És meg sem tudtuk volna, milyen boldogság, hogy fiunk is van, ha Bandi nem annak születik. Most azt mondogatjuk, milyen jó, hogy van ez a két cuki gyerek. Én Bandi születése óta tudom csak tiszta szívből mondani, hogy mindegy, milyen, csak egészséges legyen. A harmadik tényleg mindegy, mi lesz, sőt meg sem fogom kérdezni előre, mert csak akkor akarom megtudni, amikor előjött. Így persze már könnyű ezt mondani, hogy van mindkettőből, tudom.
Na, hát így szerettem-úgy szerettem 1 percesen, pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen csodagyerekem lett. Bandi nem is tankönyvi gyerek, hanem mesekönyvi. Nem tudok róla más képet készíteni, mint nevetőset. Nevetve alszik el és nevetve ébred, akkor is, ha ébresztjük. Párnaposan már fél óráig lefoglalta magát a mellé rakott plüsspingvinnel. Őt valóban elszórakoztatta egy rezgő falevél is, amint azt a csecsemőkről írják a szakkönyvek, amit a pre-Bandi korszakban tapasztalataim alapján csak az anyai frusztrációt növelő demagógiának gondoltam. Meg még rengeteg mindent, pl. hogy mennyi idős korában minimum mennyi időt kell önállóan játszania... bár igazából ezt most is annak gondolom, nem tettem semmit azért, hogy Bandi messze túlteljesítse, azért meg hiába próbáltam tenni bármit is, hogy Vera minimálisan megfeleljen neki. Verával ellentétben Bandi tisztában van azzal, hogy a játszótérre nem azért megyünk, hogy én önfeledten játsszak, majomkodjak, ő pedig nézze, hanem az ő szórakoztatása céljából járunk le mindennap, és ehhez nem kell neki ceremóniamester.
A férjemmel való esti beszélgetésnek mindig van egy "Ez a kis Bandika, ez egy olyan tündér baba." felvezetésű témaköre. Sokszor eszünkbe jut, és elborzadunk a gondolattól, hogy milyen közel járt hozzá, hogy meg sem születik. Azt is gyakran elrebegem, hogy én ezt a gyereket meg sem érdemlem.
Ráadásul, miután lejárató kampányokat indítottam itt az intellektuális előmenetelét illetően, most, hogy Vera óvodai száműzetésével több időm jut rá, még az is kiderült, hogy okos. Sofőr nélkül pl. nem tolja a mikrobuszt.

Épít Duplóból. Két első műve mi más lenne, mint két jármű, legalábbis berregve tolta őket elkészültük után. Az egyik határozottan repülőre emlékeztet.

Eszközhasználat terén lassan meghaladja a felnőtt (!) csimpánzok fejlettségi szintjét. Ha valamit nem ér el, odatolja a porszívót (amit Vera oviban töltött második napja óta nem tudtam elrakni), és arról próbál magasabbra nyújtózkodni.
Vizet kér (dizz!). Ennek az új képességének, illetve az enyémnek, hogy megértem, annyira örül, hogy akkor is vizet kér ebéd közben, ha nem szomjas.
Megkedvelte a könyveket. Lapozgat, hangosan felolvas: vau-vau-vau, cice (cica), de-e-e-e (beeee), drrrrrrrr, drrrrrrrr, vau-vau, háp-háp, gá-gá-gá, bűűűűű (búúú).
Az utcán megnevezi a következő objektumokat: kuka, vau-vau (kutya), cice (cica), drrrrrn (autó, motor, repülő), busz, pampa (lámpa), bam-bam (bármilyen, templomtoronyra emlékeztető tető), düde (duda egy biciklin).
Az "egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény, aki olyan szegény volt, mint a templom egere" hallatán felkapja a fejét és bam-bamozni kezd, de úgy, hogy a bim-bam ritmusában és dallamán énekli.

Azt pedig még nem is említettem, hogy a világ leggyönyörűbb fiúgyermeke. Kezdem megérteni az anyák fiukhoz való beteges kötődésének természetét.

Abba kell hagynom, mert kezd komoly lelkiismeret-furdalás gyötörni, hogy Veráról még soha nem írtam ilyen szépeket, pedig róla is lehetne. Csak hát ő annyi vicces sztorit szolgáltat a hiszti témában, azok meg sokkal szórakoztatóbbak, mint az ömlengés.