Meg ahogy azt anya eltervezi

Ma reggelre szervezték a Bandiék csoportjának fotózását az oviban. Külön kérésre a testvéreket együtt is lefotózták, és mivel mi ebben itthon mindannyiszor csúfos kudarcot vallottunk, hátha alapon igénybe vettük a profi fotós segítségét. Annyi haszna biztosan volt, hogy megkaptuk azt a bizonyosságot, hogy idén sem érdemes családi fotózásra befizetnünk, legalábbis ha karácsonyi ajándéknak szánjuk. Ha az a cél, hogy egyszer majd jót röhögjünk rajta, akkor viszont mindenképp.

A terv
Este kiválogattuk a szép ruhákat. Reggel picivel korábban kelünk, lendületbe jövünk, felöltöztetünk mindenkit. Sima ügy lesz, hiszen este kiválogattuk a szép ruhákat. Egy gyors reggelire megállunk az útba eső kisboltnál, 3/4 8-kor megérkezünk az óvodába. A többi szülő közül aki akarja, ideadja a csoportpénzt, a gyorsított ügymenet érdekében hónapokra bontott táblázatot is nyomtattam a gyerekek névsorával. Bandi bemegy az elsők között, Verával és Magdával együtt is elkattintják azt a néhány képet, aztán Verát átöltöztetjük (neki úszás is van ma), és beadjuk a csoportjába. A férjem elmegy dolgozni. Bandival elkészítik a csoportjával közös képet. Ekkor 9 óra. Beülünk a kocsiba, Magda alszik az IKEA-ig, ott egy szűk órát vásárolok a két gyerekkel*, majd hazaérünk délre, libapecsenyére.

A valóság
Este kiválogattuk a szép ruhákat. Reggel picivel korábban keltünk. Eddig minden a terv szerint haladt. Ám Vera nem jött lendületbe. Álmos volt, bőgött, hogy miért kell ilyen korán menni, miért kell ezt a szép ruhát felvenni, amikor ma úszás lesz. És hogy ő azt nem veheti fel, mert nem tudja ki és begombolni a hátán, márpedig ilyet nem szabad felvenni óvodába. De azért csak felöltözött szép ruhába, az úszós és a nagy nehezen kiválasztott játszós cuccot vittük a hátizsákban, és ígéretet tettünk rá, hogy át fogjuk öltöztetni. Abbahagyta a bőgést, csodával határos módon időben el is indultunk, a kisboltot is útba ejtettük. Éreztem, hogy sínen vagyunk. 3/4 8-kor tényleg megérkeztünk az óvodába, ahol a szülők megrohantak a csoportpénzzel. Hosszú percek mentek el adminisztrálással, közben a férjem igyekezett fotózásra kész formába hozni 3 pufiba, csizmába sapkába öltöztetett gyereket. Jaj, a Vera benti cipőjéért fel kéne szaladni az ő emeletükre. Megtörtént. Kezdetét vette a fotózás. Két vidám, a fotósnak engedelmesen mosolygó, pózoló, nagyonügyes! nagggyonügyes! szenzációs! fantasztikus! modell után sorra került az én fiam. Akinek mintha fogalma nem lenne arról, mi az a nevetés vagy mosoly. Talán néhai nagyapja tiszteletére, vagy nem tudom, miért, de felvette a távolba hunyorgó, felső ajkával az orra hegyét megérinteni próbáló, sugárzó értelmet tükröző arctartást, és ebből semmivel nem lehetett kibillenteni. Se macskákkal, se Némóval, se spontán nevetéssel. Mert kínomban én ekkor már spontán röhögtem.

Jó, azért lett ilyen is:

Közben Vera csak bekuporgott a tornaterem legtávolabbi sarkába bőgni. Kiderült, hogy azért bőg, mert nem akarja, hogy lefotózzák. Azért nem, mert attól fél, hogy ő majd nem tudja azt megcsinálni, amiket ez a bácsi mond neki. Én már fel akartam adni az egészet, mondtam, semmi baj, és felviszem a csoportjába, de a férjem erősködött, hogy nehogy már. De én tudtam, hogy tök felesleges, úgyis csak bőgni fog a képen, akkor meg minek ez az egész bohóckodás. Mindegy, Bandi kész lett, odaültettük a gálaruhába öltöztetett Magdát mellé, majd betuszkoltuk Verát is a molinóra. Kisírt szemek, Magda által félig elfogyasztott dekoráció, Bandi masszív messzenézése, nem baj, 3 katt, oszolj, kalap, kabát, végre.

Fél 9. Vera, hol a csizmád?! Kerestem, kerestem, ekkor már szakadt rólam a víz, az új, Vögele felsőmet amortizálva. Nem lett meg. Jó, mindegy, majd megkeresem, ha beadtalak a csoportba. Felvittem Verát az ő szintjükre, ja, itt a csizmád, grrr, elment pisilni, átöltöztettem, de még mindig bőgött és csak üldögélt a szekrénye előtt. Csináld már, kérlek, a papának már rég el kellett volna indulnia. Miután elkészült, és már épp bement volna a szobába, eszébe jutott, hogy kezet kell mosnia. Közös erővel elejtettük a kavicsból készített kutyáját, aminek lepattant az orra, na, onnantól esély sem volt arra, hogy a bőgést abbahagyja. Utálom így ott hagyni, de most nem tudtam mást csinálni. A férjem elment dolgozni. Bandival és Magdával visszatértem a fotózás helyszínére, ahol nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy Bandi - igéző tekintetével - idén nem fog szerepelni a csoportképen, miután egy óra alatt még csak a 6. gyereknél jártak. 9 óra. Bandit felöltöztettem, közben folyamatosan a cserepes virágokat próbáltam Magda karmai közül kimenekíteni. Aztán csak kész lettünk valahogy, még én is, és elindultunk. Nem mentünk az IKEA-ba, nem maradt már rá energiám. Helyette hazaindultunk. Magda úszó szemei figyelmeztettek, hogy ha jót akarok magamnak, ne próbáljak már a zöldségesnél sem megállni. Menjünk csak szépen haza duplózni vagy gyurmázni a kisfiammal, mint hónapok óta minden egyes délelőtt.


UPDATE. Utóbb aztán az is kiderült, hogy mégsem volt teljesen értelmetlen Vera trenírozása, különben másnap, az ő csoportjának fotózásakor, amikorra is feldolgozta a feladatot, nem született volna meg ez a kép:

* Bandi a változatosság kedvéért másfél hét ovi után beteg lett, egy hete itthon van. Szeptember óta eddig 2,5 hetet töltött az oviban.

Vera első reklámplakátja

Nagyon édes. Kicsi baba.

Sosem értettem régen, amikor azt mondták egy gyerekről, vagyis inkább babáról, hogy addig aranyos, amíg ilyen kicsi. Én mindig egyre aranyosabbnak éreztem a gyerekemet, hiába nőtt. Kíváncsi voltam, meddig fog ez tartani, azt mondta egyszer valaki, hogy amíg be nem kerül az óvodába eltanulni a többiektől a rafkót. Vera bekerült, de én még mindig azt gondoltam évekig, hogy épp akkor a legaranyosabb. Közben megszületett Bandi, és vele is azt éreztem folyamatosan, hogy _most_ a legaranyosabb, aztán mindig kiderült, hogy nem is, mert _most_. Valószínűleg azért nem fájt (eszembe sem jutott) az elmúlás, mert tudtam, hogy lesz még kisgyerekem.

Magda megszületett. Vera és Bandi megnőttek, és nagyon aranyosak, de most esett csak le, hogy mit jelent ez az addig aranyos, amíg ilyen kicsi.
Mert olyan kis gyámoltalan állatka. Mert annyira beleillik az ölembe. Mert tőle még szeretem a nyálas puszit (a nagyoktól ellenben idegesít). Mert az ő dagiságát még cukinak látom. Mert ő bármit csinál, nem lehet rá haragudni. Igazán még akkor sem, ha éjjel 8-szor ébreszt. Hiába mondok neki olyankor csúnyákat (hülye kis szar), azt csak azért kapja, mert sötét van és nem látom az ártatlan szemeit. Akkor sem haragszom rá, ha nem alszik el este a kiságyban és áthozom magam mellé, ahol további 3/4 órán át játsszuk azt, hogy felkel, elindul, én elkapom, visszafektetem, go to 1. Akkor sem haragszom rá, ha századszor is a szájába veszi a kavicsot a játszótéren vagy a 38. papírzsebkendőt találta meg és fogyasztja jóízűen aznap. Vagy mert annyira zsizsi, hogy nem lehet bepelenkázni vagy felöltöztetni. Vagy amikor csak sír, ki tudja, miért. Mert ő még semmit sem számításból csinál, nem rafinált, nem idegesíteni akar, nem teszteli, hogy meddig mehet el, nem feszegeti a határokat. Nem hisztizik. Egyetlen dolog motiválja: az, hogy neki jó legyen. Na, ezt siratom, hogy a kettőnk kapcsolatába hamarosan bepofátlankodó dackorszakkal ennek végérvényesen vége szakad, és soha többé nem lesz ilyen kisbabám. A férjem szerint nekem már unokaéhségem van.
Mindennap eszembe jut, ha ránézek, hogy jaj nekem, ne, ne, ne nőj ilyen gyorsan, kérlek! De miután folyton előtte jár két nagyobb példakép, akiket szeretne utolérni, eszében sincs egy általam kikényszerített, idővel betegessé váló kapcsolatban téblábolni: félévesen már állt, 10,5 hónaposan járni kezdett. Már épp terveztem, hogy az ezzel kapcsolatos gondolataimat összeszedem, amikor belebotlottam ebbe a cikkbe. Örülök, hogy nem kell már megírnom, mert ez majdnem az, amit én írtam volna. Az, hogy az óvó néni szebben énekel, meg hogy az ovis borsófőzelék sokkal finomabb, az szó szerint. Egy dolog nem stimmel: én nem várok semmit, nem siettetem az időt már most sem, nem várom, hogy forogjanak, üljenek, járjanak, maguk öltözzenek, megtanuljanak kanállal enni stb.... Mert én ezt végtelenül élvezem, és már most sajnálom, hogy hamarosan vége lesz. És nem utólag fogok rájönni.

Vera Fontos Dolgainak listája

Némi magyarázat:

Kutya - mindenekelőtt.

Anya, papa - azonos mértékben.

Lülü, Mari mama - intenzív hétvégi együttlét és szórakoztatás eredménye az előkelő hely.

Mert alapesetben csak Tejföl, a legnagyobb plüsskutya után következtek volna.

Meme - rejtély. Egyik ovistársa, akivel sokszor szeretne együtt játszani, jellemzően barbie-sat vagy pónisat, de bármit mond a Vera Barbie-ja vagy pónija, a többiek nem szokták meghallani. Bezzeg ha Meme Barbie-ja vagy pónija mond valamit, mindenki odafigyel. Csanád is. Eredetileg ő lett volna a Meme melletti hely birtokosa, de a CS* leírása után Vera meggondolta magát. Talán eszébe jutott az az eset, amikor Meme körömtapsolva cinikus diadalittas mosollyal az arcán** vidáman újságolta Verának egyik reggel, hogy aznap délután Csanádékhoz megy látogatóba. Ezért inkább választott valami édesebb fontos dolgot.
Hajni néni - szeretett óvó nénije, aki szeptember másodika óta nincs velük ("mert inkább megszüli azt a hülye kisbabát, ahelyett, hogy velünk foglalkozna"). Ha ezt H. néni véletlenül olvasná egyszer, remélem, nem bántódik meg, hanem inkább örülni fog, hogy egy kis pártfogoltja hónapokkal később is őt emlegeti, és naponta elpanaszolja, hogy amióta H. néni elment, minden elromlott az óvodában.
Zita néni - az ovi logopédusa, amolyan félistenség most nálunk. Hétfőn és szerdán az általa tartott foglalkozás a nap fénypontja, és nyilván _sokkal_ szebb, mint én vagyok, mert "Zita néni egy aranyos nagylány."

Magda érthető okokból nem került a listára ("Magda egy undorító tokájú, kövér kisgyerek, Magidagi, Magdacs-Rondacs, Maghülye" stb.), Bandin viszont egy rövid ideig elgondolkodott, mert kicsit szereti, de aztán hamar rájött, hogy a fentiekkel nem lehet egy lapon említeni.



* Egy kis dicsekvés. A CS-t pár nappal a lista összeállítása előtt még TS-nek írta. Mert 3,5 hónappal ezelőtt, nyaraláskor elolvasta a Latinovits szobor tábláján, hogy Latinovits. De most már tudja, hogy az régies írásmód.

** Nem könnyű a kicsinyességet félretenni, amikor a saját gyerekemet szeretném boldognak látni, és mindenkire haragszom, aki - ha nem is szándékosan, de - fájdalmat okoz neki.

Célcsoport és döntéshozó: az 1978-as születésű gyerekek

El kéne menni valamelyik játékcég marketing osztályára dolgozni. Szerintem ott most nem lehet hibázni. Jó, egy marketingessel folytatott vitában nyilván alulmaradnék, de én most józan paraszti ésszel gondolkodom (vö. Reklámot kitalálni mindenki tud.).

Az 1978-as születésű gyerekkel ma újra megvetetik kisgyerekkora rég nem látott játékait, mert az retro és melegséggel tölti el a szívét. A nosztalgia vonalán maradva megvetetik vele azt is, amire 1990 után az összes zsebpénzét elköltötte. Mert ugye az 1978-as születésű gyerek kisgyerekkori játékgyűjteménye nem igényelt folyton bővíthető tárolórendszereket, és egy ilyen gyerek később válogatás nélkül megvett mindent, ami csak rákacsintott a helyi ajándékbolt műanyag, neonszínű, szagos, rugós, tapadókorongos, zenélős, kitűzős, bögrés, takonylabdás, festékkel összekent mintájú, megkapóan szellemes feliratú termékektől roskadozó polcairól. Na jó, ezeket most nem biztos, hogy újra megveszi, beéri a róluk készült fotókkal valamelyik I ♥ 90's rajongói oldalon. És aztán hiába lett mára az 1978-as születésű gyerek ízlése letisztult, értékrendje kikristályosodott, rászabadult az ősóceán méretűre duzzadt játékkínálatra, a gyerekkori nélkülözés következményeként pedig szépen megvásárol mindent, amiről úgy gondolja, hogy egykor, kisgyerekként a lelkét is eladta volna érte. És akkor még nem tettünk említést az 1978-as születésű gyerekek gyerekeiről és azok igényeiről.

Szóval pár hónapja majdnem megvettem magamnak a gyerekeknek egy varázspálcát a Müllerben. Hosszú percekig álltam és néztem megbabonázva a benne úszó csillogó formákat, amint lassan kavarognak az algaszerű zöld pöttyöcskékkel. Mekkora király lettem volna gyerekkoromban, ha van egy ilyenem... A smucig énem azonban - megérezve a gyermeki énem átmeneti bizonytalanságát - hirtelen kicsavarta a kezemből és visszatette a polcra. De sorsunk addigra megpecsételődött, mert aztán már sosem tudtam elfeledni. A múlt héten elvittem a lányaimat egy gyors(nak tervezett) bevásárlásra, és a budakeszi Tescóban Vera szemet vetett egy varázspálcára. Semmi extra, csak egy rózsaszín szalaggal körbetekert szívószál, a végén egy csillogó, szivaccsal kitömött csillaggal. Nagy nehezen meggyőztem arról, hogy nem ez kell neki, hanem a sokkal szuperebb mülleres, majd meglátja, milyen fantasztikus az. Bevásároltunk, aztán vettem neki egy kabátot a Vögelében, majd betértünk a Müllerbe, ahol tá-dáááám, prezentáltam neki a csodát. De nem úgy van az. Lehervadt az arcáról a mosoly, engem mindjárt megpróbált békává varázsolni ezzel a hülye bottal, mert természetesen neki egyáltalán nem tetszett, mert ő egy ilyen lány (ezt majd egyszer kifejtem és illusztrálom sok-sok példával). Bőgni kezdett, de én sem hagytam annyiban a dolgot, mert már teljesen beleéltem magam, hogy lesz egy ilyen varázspálcánk, így hát fáradtság ide vagy oda, úgy döntöttem, ezt megvesszük nekem Bandinak, a rózsaszínért meg visszamegyünk a Tescóba. Így történt. Vera nagyon boldog volt, egy napig. Hogy hol van a pálcája, azt azóta sem tudom, de szerintem ő sem, ezért még egy fényképet sem tudok most róla kitenni. És hazaérve még ő harangozta be úgy Bandinak a vásárfiát, hogy Bandi, vettünk neked egy haszontalan limlomot... De nem baj, legalább Bandiban nem csalódtam.

A hétvégén pedig az édesanyám hasonlóan gyermeteg lelkületére is fény derült, mert miután megtudta, hogy részt veszek a Müller szombat nevű eseményen, megkért, hogy szerezzek be neki is egy ilyen varázspálcát. Ugyan a munkájára hivatkozott, hogy fejlesztőpedagógusként majd ezzel fogja kábítani a gyerekeket, de én tudom, hogy valójában őt varázsolta el a varázspálca.

Bandi újra oviban

Negyedik napja. És megint tartogatni kezdett. És hiába mondja M. néni, az óvónője, hogy ne idegeskedjek, mert azt a gyerek megérzi, 10 hónapos küzdelem után elég nehéz ezt a kérdést félvállról venni. Na, azért még nincs tragédia, egyelőre az én gyomorrángásaim erősebbek Bandi visszatartási reflexénél, de most nagyon oda kell rá figyelni, nehogy újra ráérezzen a tartogatás ízére. És persze nem is gondoltam, hogy minden nehézség nélkül, röhögve kezdi majd az óvodát, szóval annyira nem lep meg. De elég nyomasztó végignézni, ahogy a napi termést felváltja a kétnapi. És hogy az óvodában inkább nem pisil egész nap, nehogy véletlenül kakálni is kelljen. És újra rajtakapni azon, hogy keresztbe tett lábbal, nyögdécselve álldogál. És újra szembesülni azzal, hogy össze van kenve az éjjeli pelenkája. Pedig már olyan jól álltunk, mutatom:

7 hét lélekápolás tárgyiasult eredménye

Egyelőre még működik az általam kifejlesztett módszer (itatás, hogy pisilnie kelljen, aztán a wc-n figyelemelterelés céljából gondolkodtató téma felvetése és annak megbeszélése, pl. milyen ételeket gyúrtunk gyurmából a cicának), ez ma reggel is eredményre vezetett, de sajnos egész nap nem vagyok mellette az óvodában, hogy figyeljem a rezdüléseit.
Aki olvassa, és néha eszébe jut drukkolni nekünk, most azt megköszönöm.