Három után :)

Nem írtam mostanában, mert nagyon levert voltam. Olyan depresszióféle, ami abból eredt, hogy elkezdtem
- nem írni a blogot,
- nem gitározni,
- nem olyan lelkiismeretesen foglalkozni a gyerekekkel,
- nem takarítani és nem rendet rakni,
- nem mosni, csak ha a szennyes térfogata meghaladta a szennyeskosár űrtartalmának legalább háromszorosát,
- nem leszedni a ruhaszárítót,
- semmit sem olvasni, még az internetet sem,
- nem járni a játszótérre, boltba se nagyon, és máshova sem, ahová nem feltétlenül muszáj.
Azaz elkezdtem egyszerűen csak semmit nem csinálni. Ettől egyre inkább haszontalannak éreztem magam, ezért a hullámvölgy alsó pontjának elérése céljából, hogy onnan aztán elindulhassak végre felfelé, a vádiratban felvonultattam mindent, amit még felhozhatok magam ellen. Hogy én már évek óta nem végzek igazi termelő munkát, hogy nekem nincs is semmi életcélom, hivatásom, hogy én még a gyerekre is rátelepszem (nem szándékosan, és még most sem tudom, hogy mit rontok el, de akkor is elrontom, tehát szar vagyok) ahelyett, hogy hagynám élni a kortársaival és másokkal is. Sirámaim és önsajnálatom lényegi eleme pedig szépen kirajzolódott a végére: egy hülye és szociofób senki vagyok.

Szerencsére tudom ennek az egésznek a hátterét. Még soha ilyen tisztán nem láttam a folyamatot kívülről is, azzal egyidejűleg, hogy belülről valósan megélem. Az egész nem is igazi depresszió, az történt csak, hogy bár az én aktív közreműködésemmel, de átvették nálam az irányítást a hormonok, és én most semmit nem tehetek, meg kell várnom türelmesen, hogy kitombolják magukat a testem nyújtotta vidám parkban.

Az volt a terv, hogy szeptembertől újra dolgozni fogok. Illetve nem is, az eredeti elképzelés szerint gyors egymásutánban jött volna a három gyerek, csakhogy a történet előre nem megírt nyálmirigyes mellékszála átírta a forgatókönyvet, ami miatt inkább arra gondoltunk, megyek is én vissza dolgozni, aztán majd meglátjuk, mi lesz. A nyálmirigydaganatot azonban időközben kiírtuk a sztoriból, és aztán teltek a hónapok, én meg egyre frusztráltabb lettem a gondolattól, hogy ha most nem lesz harmadik gyerek, akkor soha. Aztán egyszer csak kitaláltunk a férjemmel egy számomra is megnyugtató megoldást: adunk egy ciklusnyi esélyt M-nek, hogy ha akar, akkor jöjjön, ha nem akar, akkor ne jöjjön. Ha jön, örülünk, ha nem jön, akkor meg legalább volt esély. Ezt követően a születésnapomra nem csak egy gitárt kaptam, hanem egy kétcsíkos terhességi tesztet is. Aznap kellett volna megjönnie, és bár nem vártam ilyen gyors választ, azért csináltam meg a tesztet, mert este buliba mentem és tudni szerettem volna, ha már biztosan nem ihatok sört. Hát, megtudtam.

Hogy jön ide a depresszió? Hát úgy, hogy kb. két hete minden egyes nap másnap. Ha eszem, az a baj, ha nem eszem, akkor az. Nem hányok, de egész nap úgy érzem magam, mint amikor másnapos vagyok és csak azt várom, hogy elaludjak és holnap reggel legyen. A reggel még egész tűrhető, délutánra viszont már ott tartok, hogy vagy alszom vagy a plafont bámulom, és semmire nem tudom rávenni magam, amit nem muszáj megtennem. A fogmosás-esti mese-esti vers-osszívás-utolsó pisiltetés-bezsákolás-esti ének sorozatot pedig már úgy csinálom végig, mint egy lelketlen gép, miközben az a gondolat éltet, hogy mindjárt eldőlhetek. Naponta többször utánanézek a 9 hónap nevű telefonos alkalmazásban, hogy pontosan hol is járok és mennyi van még hátra az első trimeszterből. Most járok 7+3-nál.

A múlt héten voltam orvosnál, azért az nagyon vicces, amikor egy szülész-nőgyógyász a ciklust kormányzati ciklusként értelmezi, és megállapítja, hogy akkor elég nehezen jött össze ez a gyerek, de aztán a szülésznő felvilágosítja, hogy jelen esetben a ciklust abban az értelmében használjuk, ahogy ebben a rendelőben leggyakrabban szokás, amire elkerekedik az orvos szeme, és újabb megállapítást tesz, miszerint akkor én ezt a gyereket inkább nem akartam, mint igen. Ekkor én próbáltam meg rendbe rakni a fejében a dolgokat, és elmondtam, hogy én kérem, ehhez vagyok hozzászokva, az előző két gyerekem is így jött, tehát higgye el, hogy minden esélyt megkapott ez a gyerek is, és nagyon akartuk és örülünk. Az orvos ezután már csak egy jó tanáccsal látott el: ne dicsekedjek a barátnőimnek azzal, hogy ennyire termékeny vagyok, mert jó páran biztos nagyon haragudnának rám, ha ezt tudnák. Igen, tudom.

Szóval a - nem is igazi - depressziót félretéve nagyon örülünk, és a világ legértékesebb karácsonyi ajándékát is én kapom idén, stop! Ráadásul még a blogom címének is lesz értelme ezután.