Több mint egy hónapot töltöttünk bezártságban ilyen-olyan betegségek miatt. Ami az ehhez való pozitív hozzáállást illeti, évek óta edzésben vagyok, ezért nálam nem ütközik nehézségbe az ürömben az öröm megtalálása.
Szemközti ház helyett szemközti odú.
Még mindig jobb ezt látni az ablakból.
Szmog helyett kék ég sok felhővel.
Igen, tényleg, még mindig jobb ezt látni az ablakból.
De hát az ember mégsem birka. Ezek az örömforrások azért ki tudnak apadni egy hónap alatt. Különösen, amikor közben át kell vészelnem egy gyerekellátással súlyosbított influenzát nekem is. Úgyhogy nem tagadom, azon a héten annyi mesét bámultunk, mint eddig egész életünkben. Főleg Peppa Piget. Nem nagyon tudom hova tenni Magdánál ezt a vonzalmat, mindenesetre az az előnye megvan, hogy beszédtanításban fényévekre van tőlem ez a malac. Magda magyarul még mindig nem nagyon beszél. Én ezeket tudtam neki megtanítani kicsivel több mint két év alatt:
ne
de
ez
ott
szeze = szia
papap = papa
aa = anya
Vevev = Vera
Babab = Bandi
Mamama = Mari mama
Lala = Lülü
lala = lila
ződ = zöld
teet = tejet
fev = víz
fev = fúj
egy (ezt hüvelykujjával is mutatja, amikor még egy Peppa Piget szeretne megnézni)
kaka, pukk, p (az utolsó az, hogy pisilnie kell)
dagadt (ezt Banditól tanulta és tökéletesen mondja, talán lehetnék én is kitartóbb a maradék 19 999 szó* megtanításában)
Ezeket is csak akkor mondja, ha nem érzi, hogy produkáltatják, különben csak szégyenlősen nézi szeme sarkából a közönséget. Ezzel szemben angolul egy csomó mindent megért, és próbál mondani is. A Peppa Piget nézve folyamatosan kommentálgat. Gátlások nélkül utánozza, amit hall, pl. hogy Baby Alexander első szava a puddle, hogy Grandpa pig mozdonya azt mondja, choo-choo-choo, meg hogy Dzojdz (George) kedvence a dinosaur, hrrrr. Egy iPad játékban a minap egy mondatból kihallotta a bubble szót, és eszeveszetten integetett a tévé felé, hogy Peppa! Peppa!, és aztán meg kellett keresnem neki a Bubbles című részt. Elmutogatja, hogy melyik epizódot kívánja megnézni, mert már ez sem mindegy neki. Nagyon cuki. De ha így folytatja, egy esélye lesz egyetemet végezni: ha felveszik a Magyar mint idegen nyelv szakra (jó, jó, tisztában vagyon vele, hogy ott nem magyarul beszélni tanítják a hallgatókat). Egyébként most már kezd az agyamra menni, hogy nem beszél. Nem aggódom, nem azért. Hanem mert most már túlságosan összetett gondolatai vannak, amiket egyszerűen képtelen a fent részletezett szókincse, a mutogatás, illetve mások erőszakos rángatása segítségével előadni. Na mindegy, bármi is lesz, azt bizonyára hamarosan megtanulja kimondani, hogy nem értem, tanulj már meg beszélni.
Visszatérve a betegségek miatti karanténhoz: egy darabig tűrtem, amit a sors rám szabott. Kb. 3 hét után viszont kezdtem becsavarodni a gyerekjátékoktól, a gyerekkönyvektől, a gyurmázástól, bábozástól, a gyerekkonfliktusoktól, na meg a menekülési utat jelentő mintha-cselekvésektől. Mert a gyerekektől bármit lehet csinálni, amit anyának muszáj (porszívózni, főzni, teregetni, főzni, mosogatni, rendet rakni), ellenben semmit nem lehet, ami anyának öröm (újságot vagy internetet olvasni, a könyv fel sem merül, gitározni, blogban sajnáltatni magát, egyáltalán laptopot saját használatra felnyitni, újítás céljából ételrecepteket böngészni, listát írni arról, hogy mi kell a DM-ből, de közben hol vagyok már az örömteli elfoglaltságoktól...). Mivel a játékokból elegem volt, de a muszáj-cselekvésekre sem éreztem ellenállhatatlan késztetést, mintha-cselekvésekbe menekültem. Ezekkel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy - a pisilést leszámítva - nem lehet őket ülve végezni, és a tökéletes hatás elérése érdekében elengedhetetlen az ügybuzgó arckifejezés. Ilyenek: kávéfőzés, ablakon kibámulva kávéfogyasztás, teafőzés, teahűtés, ablakon kibámulva tea kortyolgatása, rendrakás címszóval két játékállat átszállítása a gyerekszobába, majd ottragadás a telefonnal 2-5 percig, kényszeres vízivás, pisilés, postaládához leszaladás, gyerekek által elérhetetlen magasságokban, szekrények mélyén összeráncolt szemöldökkel _dolgok_ keresése, madaraknak mag kiszórása. A lényeg, hogy a gyerek úgy érezze, mintha muszáj-cselekvéseket végeznék, és hagyjon már békén a sünbábjával.
Már tényleg az utolsókat rúgtam, és úgy éreztem, nem bírom tovább a bezártságot, amikor az itthon lévő két gyerek egészségi állapota kedden végre lehetővé tette (volna), hogy kimenjünk megnézni a sarki kutyát. És nem. Szakadó eső, hóvihar, szélvihar. Csak álltam az ablakban, Geréb Ágnesre (a házi őrizet kapcsán, amiről a tévében láttam egyszer egy riportot) gondoltam, mint már annyiszor ilyen helyzetben, hogy én ezt most már nem bírom. Majd' megőrültem, hogy beszéljek valakivel, de mégsem hívtam fel senkit, mert nyavalyogni nem akartam, mást meg úgysem tudtam volna. De aztán szépen, higgadtan végiggondoltam, hogy ez az utolsó nap, a következő napot úgyis mindenki nevelési-oktatási intézményben fogja tölteni, és különben is délután Bandit elviszem most már Hangszervarázsra, úgyhogy mindjárt levegőhöz jutok, addig pedig már csak kicsit kell bábozni. Meg is nyugodtam, a sünbáb sziporkázott.
A délutáni alvásból azonban Bandi rosszkedvűen ébredt. Persze, hiszen mentünk a Hangszervarázsra, ahol egyébként jól érzi magát, de ez most a 3 hét utáni újbóli óvodakezdés szimbóluma volt számára. Így hát bőgve sétált ki a szobából, majd belenézett a tükörbe. Ezt mostanában nem szoktuk neki megengedni, miután a téli szünetben kifejlesztett egy újfajta módszert saját maga behergelésére: magát nézve, egyre inkább eltorzuló ábrázattal vinnyogja el szívfájdalmát.
Kezdődik
Eleinte kedvesen érveltem neki, megölelgettem, megértettem és megfogalmaztam neki az érzéseit. A meggyőzés lehetőségéről lemondva később némán és rezignáltan öltöztettem, majd mikor már késésben voltunk, egyre ingerültebben sürgettem. Végül 3/4 órás előadását megelégelve a kocsiban elszakadt a cérna.
- Hát hova viszlek, a vesztőhelyre?! Mit képzelsz már, a rohadt életbe!
- Igen, a Hangszervarázs rossz! Ne vigyél oda!
- A rohadt életbe már! Az ember utánajár, kikeresi, kifizeti, megszervezi, hogy ott legyen a gyereke, mert a kis lelkének majd ez lesz a jó, és ezt kell hallgatnia? (Tudom, hogy ciki ez az "ember a lelkét kiteszi, és mit kap cserébe" duma, de ez van, ezt mondtam, vállalom.)
- Ezt kell! Ne vigyél oda! Otthon akarok maradni.
- Mit gondolsz, abból áll az élet, hogy anyádat otthon duplóztatod meg báboztatod?
- Igen, abból áll!
- Hát nem abból áll! Játsszál az óvodában most már végre!
- Nem akarok egyetemre (óvodába - a szerk.) menni!
Azt a boldogságot nem tudom leírni, amit másnap délelőtt éreztem itthon, egyedül, egy bevásárlóközpont Facebook-posztjait fogalmazgatva a nagy csendben. Akkor jöttem rá, hogy nem is a bezártságot nem bírom, hanem a gyerekekkel való hetekig tartó összezártságot. Sajnálom, ez biztos ciki, ilyenkor lehet a fejemhez vágni, hogy te akartál három gyereket, meg hogy minek az ilyennek gyerek, meg szaranya. Hát, igen, a címkék gyakoriság szerint felsorolt listájában igen előkelő helyet foglal el a most anya hisztizik. Jogos. Annyit tudok felhozni a saját mentségemre, hogy az anyaság és a gyereknevelés kapcsán előálló pozitív és negatív érzések, események, sztorik arányait tekintve a blog nem reprezentatív. Fröcsögni, panaszkodni szeretek, ömlengeni nem. Illetve de, csak nem itt, írásban.
* Jó, tudom, attól függően, hogy mit tekintünk szónak, kb. 500 000 - 1 000 000 szó van a nyelvünkben. De egy átlagos felnőtt 10-20 000 szót használ, úgyhogy én ennek felső határát lőttem be elérendő szint gyanánt Magdának.
