Iskolaérett, nem kérdés

- Vera, örülsz, hogy holnap hétfő és újra iskola?
- Igen! Legfőképp annak, hogy újra találkozom a csodálatos K. Szonjával!


- Anya, most már nem félek, hogy férj nélkül maradok.
- Hogyhogy?
- Már udvarolnak nekem.
- Kicsoda?
- Például B. Bence.
- Ez miben áll?
- Azt nem mondom meg. Udvarol és kész.


- Vera, nagyon aranyos vagy, hogy odaadtad Magdának a plüsskutyádat.
- Iiigen, de nem értem, miért mindig az enyém kell neki. Neki is vannak plüssállatai.
- Vannak, de azokat sajnos lerendezi egy-két nap alatt, aztán azok nem érdeklik többé. Ott van Bari Beri, Királylány, Sárga Túró, a zsiráf...
- Iiigen, például Bari Borit is megvettük neki a húsvéti vásárban, aztán le sem szarja.
- Vera, ugye, az iskolában ilyen kifejezéseket...
- ... nem használok. Röppennének a virágjaim.


Az én iskolás lányom ennyire laza. Ki a fene gondolta volna ezt fél éve? Vagy akár csak 5-6 hete?


Szóval az elején voltak nehézségek. Csúfolták a harmadikosok a plüsskutyusa miatt, és elküldték wc-t takarítani, mert olyan kis pisis. Nem tudott 2x2 cm méretű négyzetbe fát vagy sünt rajzolni, jojózott a szeme a kockás füzettől. Megállapította, hogy nem is tud olyan szépen rajzolni, mint hitte. Rájött, hogy szörnyű rondán színez, utál is színezni. Látja a különbséget, merthogy az osztály 90%-a ugye hétéves, ő meg épp csak 6. Mindennap sírt este, hogy ő nem akar buta lenni, meg hogy az iskolában olyan nehezek a feladatok, amiket nem tud megcsinálni.
Én erre jól megbántam, hogy nem hagytam még egy évig az óvodában. Volt, hogy ültem az ágyon este és kétségbeesve tördeltem a kezem, hogy most mi legyen. Akkor azt mondta a férjem, hogy "Egy baja van ennek a gyereknek: te." Szerencsére nem vagyok sértődékeny, mert teljesen igaza volt. Észhez is tértem abban a pillanatban.
Azóta Vera kivirult. Nem képzeli magát butának. Boldogan szerepel a negyedikesekkel a népmese napján. Szavalóversenyre delegálják a tanítónői, akik megköszönik nekem, hogy miket tud és mond ez a gyerek, meg hogy mennyire összefüggéseiben látja a világot és mindent azonnal átlát. Rendszeresen megkérik, hogy ne folytassa a feladatot, mert tudják, hogy ő tudja, így viszont csak a padtársa fogja lesni az övéről. Vannak barátnői, az utcán is kiáltanak neki a többiek, a kocsiablakot is lehúzzák, hogy köszönjenek. A negyedikes nagylány, akinek a kislányát játszotta Vera az előadáson, megöleli és megpuszilja a folyosón. És az a lány olyan gyönyörű, hogy legszívesebben én is megpuszilnám őt.
Bár az ovi végén egyre több jele volt annak, hogy nemcsak az óvó nénijei értékelik (pl. az ovis csoport kapcsolati hálójában sztár pozíciót elfoglaló egyik rózsaszín lány az IKEA-ban azért választott egy bizonyos fajta plüsskutyát, mert Verának is olyan van, vagy pl. XY és Z is elsírta, hogy hogy fog hiányozni neki Vera), azért összességében elég sok keserves élmény kapcsolódik az óvodához, legfőképp szociális vonalon. Abba pedig még belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha még mindig ott ülne az oviban, és pontosan annak a dadusnak a karmai közt várná az önbeteljesítő jóslat érvényre jutását, aki azt mondta neki, hogy nem fogja sokra vinni az iskolában.

Véranyák? Há-há-há.

Olvastam egy cikket nemrég az úgynevezett véranyákról. Teljes hülyeség. Véranyák nincsenek. Maximum helyzet szülte véranyák. Ez egy relatív kategória, önmagában nem létezik. A véranyák kizárólag akkor kelnek életre, amikor bizonytalan anyákkal találják szemben magukat. Ha nem táplálnák őket a paraanyák a bizonytalanságukkal, kipusztulnának. Egyébként nem ritkán maguk is bizonytalan paraanyák, akik vérszemet kapnak, amikor egy náluk is bizonytalanabb példánnyal találkoznak. Esetleg az élet más területén van saját maguk előtt is sunnyognivalójuk, amit véranyasággal próbálnak kompenzálni. Én 6,5 év alatt mindössze egyszer találkoztam Vele, de mivel nem talált rajtam fogást (vö. látványosan nem hatott meg, hogy az ő gyereke két pofára tömi a gyümölcsöket, miközben az enyém kizárólag alutasakból volt hajlandó kiszívni a pépet, nem érdekelt, hogy az övé 40-nel száguld le a kismotorral a játszótéri dombról, miközben az enyém ordítva ül a motoron, hogy toljam ... ... ... stb.), elvérzett.

Senki ne féljen a véranyáktól. Legyen mindenki magabiztos anya.

Brühühű (sajnáltatom magam)

Idő hiányában kénytelen vagyok kilépni a komfortzónámból, ez most úgyis nagyon divatos dolog. Az történt, hogy újabban túl sok lett a férjem munkája, én pedig nagyon empatikus asszonyka lévén próbálok segíteni neki. Már csak azért is, mert az aranjuezi szép napoknak (gyed) lassan vége, és azt végképp nem viselné el az egóm, ha mindössze 28500 Ft-tal tudnék hozzájárulni a családi kasszához. Nem mellesleg ezt már a családi kassza sem viselné el. Úgyhogy a munkába való fokozatos visszarázódás első lépéseként most a gyerek mellett kijutó napi két órámat munkára fordítom. Ami 6 és fél év után egyáltalán nem megy olyan könnyen. Egyszerű volt szoptatás közben beleugatni és kapásból frappáns és szellemes dolgokat odadobni, amikor a férjemnek épp nem jutott eszébe semmi elfogadható megoldás, de állandóan hozni a formát, kötelezően, abba már bele lehet izzadni esetenként. És még van arca visszaírni a fél óra alatt kiszenvedett Facebook posztomra, hogy "Ez mi? Mi köze ennek az <ügyfél>hez?"

A komfortzónám egyik sarokköve volt eddig, hogy naplót írtam a gyerekek életéről, 3 éves korukig naponta, onnantól tömörítve a blogba, emellett a rajtunk kívül senkit nem érdeklő fontos eseményekről (pl. kiesett a foga) továbbra is megemlékeztem a naplójukban. A gyerekek és egyúttal a naplók számának növekedésével ez az egyébként nem teljesen haszontalan tevékenység (bármit is mond a férjem) egyre több időt és energiát emésztett fel, amennyit a sok éjszakázás miatt sokszor képtelen voltam rászánni, ezért egyre nagyobb lemaradásokat kellett pótolnom. Előbb csak pár nappal voltam rendszeresen adós, aztán egy héttel is elcsúsztam, majd előfordult, hogy egyszerre több hetet kellett pótolni, a legvégén egy hónapot, de még ezt is megcsináltam pár nap alatt, viszont közben már a telefonomba írt vázlataimmal is kezdtem elcsúszni. Nem tagadom magam előtt sem, hogy vannak kényszeresen folytatott tevékenységeim, sőt az átkozott perfekcionizmusom miatt a legtöbb tevékenységhez ekképp állok hozzá, ez a naplóírás is ilyen. Vagy csinálom rendesen, vagy sehogy. Augusztus 1-je óta nem írtam nekik. Ez egy borzasztó nagy baromság, mert miért ne írhatnék le ezentúl is lényeges dolgokat, ha épp van három szabad percem, de ez van, átkozott vagyok.

A komfortzónámhoz az is hozzátartozott, hogy normális blogposztokat írok. Mostantól ez sem fog menni, mert nem lesz rá időm. De ha nem akarom teljesen feladni a gyerekek életének dokumentálását, márpedig nem akarom, akkor ki kell lépnem a komfortzónámból a blogolást illetően is. Próbálok arra gondolni, hogy még mindig jobb akárhogyan is, de megőrizni a szép - vagy pont nem szép - emlékeket, mint sehogy. A jövőben tehát terveim szerint rövidebb, tömörebb, egy-egy konkrét eseményt taglaló posztokkal fogok jelentkezni, talán inkább informatívabb lesz, mint szórakoztató. Remélem, azért nem unalmas és érdektelen. De tényleg nem akarom, hogy ilyen csúfos véget érjen ez a nagyszabású projektem, úgyhogy muszáj megpróbálnom folytatni.

A szüléssel az ember élete örökre megváltozik

Ha ez igaz, akkor az a természet egyik felfoghatatlan csodája, ahogyan a két doboz sör leküldését követő, pizza vagy Big Mac azonnali elfogyasztására ösztönző reflex túlél három szülést.

És a 20:14-kor kiérkező szívtelen kazánszervizes nem ejtett útba egy mekit a kedvemért. Nem tud élni.