Aktualitás 2.

Az előző részben megszületett Vera. Most ugrunk két évet előre az időben (mához képest még mindig bő másfél évet vissza), és jöjjön Bandi története.

Bandi

Bandival 2011. augusztus 1-jére voltam kiírva. Nem tudom, miből gondoltam július elejétől, hogy már bármelyik pillanatban szülhetek, az otthonának a tőlünk 200 km távolságra fekvő kisvárost valló anyukámat is iderendeltem már akkor, merthogy a szülés alatt neki kell vigyáznia Verára. Magamban viszont jól kitoltam a szülés időpontját megint csak a végsőkig, megint csak erősen pszichésen. Teltek a napok, már a szülés előtti depresszión* is túljutva apatikusan néztem a plafont esténként, gondolván, hogy szerintem aznap sem szülök. Az az igazság, hogy ezúttal sem akartam elkapkodni, mert féltem attól, hogy elvesztem a Vera mellett a második év végére részben visszakapott szabadságot. A szüléstől nem féltem, és attól sem, hogy mit kezdek majd a gyerekkel, mert most már úgy éreztem, mindent tudok és mindent kibírok, akár a két hónapon át tartó folyamatos gyereksírást is, hisz tudom már, hogy el fog múlni. Újfent a várakozásoknak megfelelően alakult minden: könnyű szülés, angyalgyerek. De mivel angyalgyerek, a szabadságomtól sem fosztott meg egy pillanatra sem, vele ugyanúgy éltem tovább az életemet, mint a születése előtt.

Az utolsó héten már kétnaponta jártam a kórházba ctg-re, jöttem-mentem vidáman a reggeli napsütésben, egyáltalán nem volt ellenemre, hogy gyerekdalok énekelgetése helyett a saját gondolataimban merülhetek el autókázás közben. Az idillbe azonban belerondítottak 8-án reggel az orvos kijózanító szavai, miszerint ha másnap estig nem indul meg a szülés, be kell fáradnom 8-ra, ballonos méhszájérlelés (fúj) céljából, hogy aztán másnap kiudvarolhassuk ezt a lusta gyereket. Mivel úgy hittem, szülés magától csak éjjel tud megindulni (tudtam, hogy nem csak, de akkor is), másnap, 9-én reggel kiborulva ébredtem az ágyamban. Mi?! Még mindig itt vagyok?! Rettegtem a szülésmegindítástól, mert az olyan mesterséges, és mi van, ha a testem nem tudja, hogy arra meg mi a helyes válasz, aztán az orvos végül kettévág. Attól a gondolattól is rosszul voltam, hogy emiatt egy nappal többet kell bent töltenem a kórházban. Én legszívesebben ambulánsan szültem volna, azaz a két órás megfigyelés elteltével beültem volna a kocsiba és viszlát, hiszen ez csak egy szülés. Mivel ezt itt még nem lehet, tüntetőleg normális ruhát is beraktam a kórházi csomagomba mondván, hogy én nem hálóingben fogok ott az ágyban lebzselni, hanem rendes ruhában rendes nappali életet élek majd. Na de mindentől függetlenül azért én is úgy gondoltam, hogy 41+2-nél már nincs mire várni.
Aznap délelőtt még lesétáltam a hegyről Verával Túró Rudiért, majd vissza, hátha segít a lépcsőzés (oda-vissza másfél km). Nem segített. Délután 4-kor már bőgtem. 6-kor hazajött a férjem, 7-kor elindultunk a kórházba. Beletörődtem az elkerülhetetlenbe, és a kocsiban a lemenő nap sugarai által sárgára festett pesti rakpartot fényképezgettem épp, amikor egyszer csak feltűnt, hogy rendszeres, 5-6 perces összehúzódásaim vannak.

Nagyon megörültem, de el sem mertem hinni. Ám mire beértünk, 1 centire nyitva volt a méhszáj, jeee! A ctg-n is látszott, hogy beindult, mutatott 100%-os összehúzódásokat, bár abszolút nem fájtak és rövidek voltak. Telefonon meginterjúvolták az orvosomat, hogy mi legyen a ballonnal. Feltételezhetően annak reményében, hogy aludhat reggelig, elrendelte, hogy a ballont tartsák jól elzárva a fiókban. Mint Veránál is, felkínálták az alternatív szülőszobát, amit ezúttal is visszautasítottam, mert én pont úgy szülök, ahogy azt elképzeltem korábban anélkül, hogy valaha szültem volna: üldögélek, aztán a kitoláshoz lefekszem egy állítható támlájú szülőágyra. Én nem járkálok közben, csak ha ki kell mennem pisilni, de azt is alig bírom ki. Kaptam tehát egy normál szobát, azt gyorsan belaktam, a férjemet pedig hazaküldtük aludni. Beállítottam a rádiót, de este volt már, így a szerkesztők az ínyenceket/értőket célozták meg valami kortárs, számomra befogadhatatlan borzalommal. Ezért elővettem az én zenéimet (Schubert impromptu-i, Beethoven VII. szimfóniája, Haydn: Évszakok - mire ezek lejártak, meg is lett Bandi, bár úgy rémlik, mintha a Schubert kétszer ment volna), aztán ültem megkönnyebbülten és boldogan a szülőágyon. Olvasgattam. Egyszer nagyszerű ötletem támadt: elkezdtem írogatni az újság egyik oldalának aljára az összehúzódások időpontját, és a főbb mérföldköveket, hogy ne csak egy nagy összbenyomás maradjon az egész szülés, mint Veránál, hanem segítsen valami az emlékezésben később. Például most.
Az ügyeletes szülésznő óránként érdeklődött hogylétem felől, és minden alkalommal javasolta, hogy ne aktivizáljam magam ennyire, próbáljak inkább aludni, mert hosszú lesz az éjszakám. Nekem viszont eszemben sem volt léhaságokkal tölteni a drága időt, nem őrültem meg, hiszen ez saját idő!, de a megugrott adrenalinszintem sem hagyott volna épp édesdeden alukálni. Fél 11 körül visszarendeltem a férjemet, mivel akkor már 3 centisre nyílt a méhszáj, és számítani lehetett rá, hogy gyorsan megleszünk ezúttal is. Akkor még mindig nem fájt semmi elviselhetetlenül, csak beszélgettünk a nagy nyugalomban. Meg is jegyeztem, milyen jó kettesben lenni, mert bár általában otthon is kettesben töltjük az estéket, itt most nincs másik szoba, ahonnan akármikor átjöhetne Vera.
Negyed 12-kor kezdett igazán fájni is, kb. 4 percenként, ekkor már 4 centis volt a méhszáj. Á fászomát... A férjem innentől ügyesen elfoglalta magát, videózgatott és fényképezett, illetve tesztelgette helyettem a 65 cm átmérőjű labdát, amit nem bántam, mert egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy a kezemet szorongassa vagy a homlokomat törölgesse. Azt viszont nem bírtam volna ki, ha nincs ott velem.
Fél 1-kor megérkezett a szülésznőm, Jaj, ez már ennyire komoly? - kérdeztem. Igen, megerősítésképpen elfolyt a tiszta magzatvíz. Már látom, hogy nem volt ennek a gyereknek még semmi baja odabenn, kár lett volna kitessékelni akarata ellenére szegényt. De utólag okosnak lenni nem nehéz. A kitépett újságlapról leolvasható továbbá, hogy fél 2-kor még csak 5 cm-nél jártunk. Fú, gondoltam, ez nem lesz jó, és bár racionálisabb (vagy pesszimistább) vagyok ennél, de elkezdtem vizualizálni minden fájásnál, hogy hogy tágul a méhszáj. Talán ennek hatására, talán nem, negyed 3-kor 6 centis volt, háromnegyed 3-kor 7, és ekkor megjelent az orvosom is. Már nagyon álmos voltam, két fájás között aludtam 1-1 perceket, és megállapítottam, hogy nappal jobb szülni. Az orvos hasonló véleményen volt, úgyhogy gyorsan emlékeztettem arra, hogy két éve nemcsak hogy munkaidőre időzítettem a dolgot, hanem lehetőségeimhez mérten még az ebédidőt is megpróbáltam szem előtt tartani.
3:13-kor közölték, hogy nincs méhszáj, lehet nyomni. Jaj, ne! Egy fájás erejéig ellenálltam, azon mesterkedtem, hogy valahogy elsumákoljam, meg hogy ne fájjon annyira. Na meg hát féltettem a kéthetes borzasztó köhögés hatására márciusban előjött és attól fogva ott éktelenkedő aranyeremet is, és irtóztam a gondolattól, hogy még nagyobbra növeljem. Sajnos ez itt nem vezetett semmire. Úgyhogy megadtam magam, akkor fájjon. Azért csak két fájás közben bőgtem és kántáltam, hogy Basszus már :( Az orvos meg arra biztatott, hogy tudja, hogy nagyon feszít, de nem tudunk mit tenni, ne törődjek vele, nyomjam meg. Ja, tényleg, milyen igaza van. Aztán már nyomtam, ha kellett, ha nem, nem is éreztem, mikor van fájás és mikor csak szimpla kettészakadok-érzés. De legalább azt már tudtam, hogy hogy kell nyomni (bár féltem, hogy két év alatt elfelejtettem, de nem). Egyszer szólt az orvos, hogy már mindjárt kinn van, ott a feje, fogjam csak meg. Veránál még erre nem tudott rávenni, ezt olyan undorítónak éreztem akkor, de utólag már megbántam. Most éltem a lehetőséggel, és örülök, hogy megérinthettem születése előtt, de akkor nagyon kiborultam, hogy még csak ott jár. Még csak?! Már ott van! - jött a biztatás, és nem tudom, hogy tudott mindig előkapni valamit, amivel képes volt hatni rám. Mondjuk, ez a szakmája és némi gyakorlatra is szert tett az évtizedek során, tudom. Azt is mondta, hogy ügyes lány vagyok, de én egyáltalán nem éreztem magam annak. Inkább nyomorultnak meg szánalmasnak, amiért bőgök meg basszusozok. Végül összeszedtem magam, és csak kijött az a tökfej. Azt hittem, itt vége. Veránál ekkor már nem kellett nyomnom, gondoltam, Bandi is mindjárt kicsúszik. Vártam őrült sokáig (2-3 másodperc is lehetett), amikor önkívületi állapotban könyörögni kezdtem, hogy húzzák már ki belőlem. De nem lehetett, mert akkor eltört volna a válla, várnom kellett a következő fájásra, hogy majd akkor nyomjak még egy utolsót. Megdöglök. :(((((((( Megvártam, nyomtam, és végre valahára 3:34-kor meglett. 4050 gramm, 57 centi. Első dolga volt lepisilni. Nagyon aranyos volt, azonnal beleszerettem, de ezt már egyszer mondtam.
A lepény viszont nagyon nem akart leválni, a vénás oxitocin sem segített, vártak, megrángatták, megint vártak, megint rángatták a köldökzsinórnál fogva, időnként kívülről is próbáltak rásegíteni a hasba könyököléses technikát alkalmazva, én pedig hatalmas önuralomról téve bizonyságot, nem próbálkoztam a reflexszerű fejberúgás technikájával cserébe. Már a műtét is szóba került, de végül 30-35 perc után nagy nehezen megadta magát a lepény. Aztán összevarrtak kb. 2 öltéssel. Közvetlenül utána azt mondtam, nem bánom, hogy ezt már csak egyszer kell végigcsinálnom az életben. Egy hónappal utána biztos voltam benne, hogy még minimum két gyereket akarok, de a mámor aztán elillant. Elég lesz egy is.

* A fogalmat én alkottam azon lelkiállapot megjelölésére, amikor a várandós kismamának (lehet, hogy az általánosítás nem indokolt, ez csak a saját tapasztalatom, nem áll mögötte nagy mintán elvégzett empirikus kutatás) a terminushoz közeledve _mindig_ készen kell állnia arra, hogy _bármelyik_ pillanatban beindulhat a szülés, esténként azzal a tudattal kell álomra hajtania a fejét, hogy akár azon az éjjelen is beindulhat, reggelente pedig meg kell állapítania, hogy az sem az az éjjel volt, és végül ebbe a megterhelésbe belefárad, leereszt. Ellenszere az az önszuggesztió (szintén saját tapasztalat), hogy "Nem ma szülök." Mert így csak egyszer téved, nem sorozatosan, nap mint nap.

Eleinte gyerekblogot vezetett, de aztán rossz társaságba keveredett...

A keresőoptimalizálás területén elért eddigi legfényesebb sikerem, hogy a Google a "száradó bugyira is feláll" keresőszavakra az én gyerekblogomat dobja ki valakinek. Ötödik helyen.

Az ember ne őrüljön meg

Azt hiszem, kicsit átment a blog realisztikusból idealisztikusba. Pedig semmi nem változott, csak én. Ma is szinte mindennapos lehetne, mint amit megénekeltem a blog első pár bejegyzésében, csakhogy ma már rendszerint nem vagyok olyan hülye, hogy megengedjem magamnak a kiborulást, bármi történjék is. Ha már majdnem elcsábulok egy kis fejhangon ordibálásra, működésbe lép a riasztó: Neked kell okosabbnak lenned, hülye! Mert rájöttem, hogy csak két címke közül választhatok: OKOS vagy VESZTES. Micsoda felismerés... De nem, a felismerés három éve is megvolt, de hogy sikerüljön megvalósítani is, ahhoz igen sokat kellett gyakorolni. Ezúton is köszönöm trénerem, Vera fáradhatatlan, kitartó munkáját e téren. Ha viszont nem borulok ki, nem is írom meg az esetet, mert mi érdekes lenne abban. Csakhogy azért elég frusztráló dolog mindig OKOSnak lenni. Erre tegnap jöttem rá, amikor különböző tényezők véletlenszerű együttállásának köszönhetően kifejlesztettem a kiborulás egy kevésbé látványos, sajátos formáját. Szóval megy ez még nekem.

Vera január eleje óta nem bír visszaszokni az óvodába, amikor már épp alakulna, akkor beteg lesz, majd  kezdődik minden elölről. A héten viszont végre egészen jól mentek a dolgok, reggelente vígan sétált be, és még az is előfordult, hogy délután szemrehányást tett nekem, amiért olyan korán mentem érte. Tegnap reggel azonban olyan pofont kapott az élettől, hogy egész nap nem tért magához. Fül- és szemtanúja volt ugyanis, amint két csoporttársa és felmenőik megbeszélik, hogy ovi után bandázni mennek egy harmadikhoz. Ezután az egyik lány szerette volna megnézni, mit hozott aznapra magával Vera. Ő viszont csak szorongatta a három műanyag kiskutyát és mesterkélt haraggal az arcán elfordult. Tudtam, mi a baja. Egy darabig hallgatott, aztán megszólalt: Anyaaa, szeretnék én is elmenni egy ovistársamhoz délután. Anyai szív megszakad. Nagyon nagy előrelépés, hogy végre megvan benne a szándék, csakhogy nincs senki, akivel olyan jóban lenne. Többnyire még mindig egyedül játszik, bár szeretne most már másokkal, de nem megy neki. Csak nézi, vagy jobb esetben utánozza őket. Azt feleltem neki, hogy nem lehet, mert délután Nóri nénihez (nevelési tanácsadó gyerekpszichológusa) megyünk. Végül is nem hazudtam.
- De akkor utána!
- Az már nem fér bele a délutánba.
- Akkor ezután a nap után!
- De most hétvége jön.
- Akkor jövő héten.
- Jó, majd megbeszéljük és megszervezzük.
- De mikor? Én most akarok.
Ez így ment tovább, amíg végre be nem toltam a csoportszobába.
Az egészet egyébként a többi anyuka is hallotta, de nem szóltak semmit. Anyai szív még jobban megszakad. Nem haragszom rájuk, de sokan közülük tudják, hogy Verának milyen nehéz ügy a beilleszkedés, én ilyen esetben azt hiszem, valamit léptem volna, vagy nem is tudom, nem vagyok ilyen helyzetben. Nem tudhatom azt sem, hogy esetleg korábban nem próbálták-e arra ösztönözni a gyerekeiket, hogy játsszanak Verával, amire azok azt mondták, hogy nem akarnak vele. Mindegy.
Azt sem bántam ezután, hogy Bandi annyira sír utánam a játszóházban, ahol magára hagytam 3/4 órára. Azon gondolkodtam, mit kéne csinálni. El kellene hívni magunkhoz valakit? De kit? És egyáltalán eljönne hozzánk bárki? Vera annyira kívülálló a csoportban, hogy az újonnan érkezett, a kapcsolatháló hasonlóan periférikus pozícióját elfoglaló csoporttársra kiéhezett hiénaként csapott le, és felkarolta, terelgeti, játszani hívja, vigasztalgatja. Talán őt kellene elhívni?

Vágás.

Délután kissé késve érkeztünk érte Bandival, aztán a fokozódó hóhelyzet miatt lépésben haladtunk a városban, én ideges voltam, hogy elkésünk, Vera meg feltűnően rosszkedvű. El is panaszolta, hogy aznap semmi jó nem történt az óvodában. Gondoltam, majd Nóri néninél jobb kedvre derül, az eddigi két alkalommal jól érezte ott magát. Most viszont már a kocsiban elmondta, hogy semmi kedve oda menni, menjünk inkább játszóházba. Ennek megfelelően állt a dologhoz ott is. Nem akart kiszállni az ölemből, nem akart nélkülem Nóri néni szobájába bemenni, aztán 10 perc alatt háromszor kiszaladt hozzám a váróba, legutoljára már nem ment vissza. Elkezdte dobálni a játékokat, rugdosni a pszichológus cipőjét, már velem sem maradt benn, és többször hangoztatta, hogy ma minden rossz volt az óvodában és itt is, fáradt a keze is, a lába is, aztán egyre hangosabban kiabált, hogy menjünk haza, azonnal. Úgy kívánt hazajutni, hogy felöltözni nem volt hajlandó, csak kuporgott egy fotelban. Végül csak sikerült harci díszben útnak indulni, és egy pillanatra úgy tűnt a Lipóti Pékségben, hogy sikerült lekenyerezni egy pozsonyi kiflivel, de amint kitettük a lábunkat az utcára, megint kezdődött a terror: hogy a szél az arcába fújja a havat, hogy nem bír jönni, hogy lecsúszik a nadrágja, hogy fázik a keze, hogy menjünk már haza... Hozzáteszem, hogy 100 méterre volt a kocsi, ez jelentett számára leküzdhetetlen távot. A kocsiban a hazafelé tartó (hómentes esetben 10 perces, ezúttal 1 órás) úton először az okozott számára gondot, hogy megítélése szerint nem húztam meg eléggé a biztonsági övet. Fejhangon üvöltött kb. 20 percig, hogy álljak meg és húzzam szorosabbra, mert meg fogja büntetni a rendőr. Én pedig türelmesen válaszolgattam, hogy nem lehet, nem tudok megállni, amúgy higgye el, hogy meghúztam eléggé. Aztán addig rángatta az övet, míg kibújt valahogy belőle, őrjöngött, hogy így nem szabad utazni egy gyereknek, miért nem értem ezt meg, utána megpróbált a két ülés között előre mászni, hogy az ölembe üljön. Visszatessékeltem és kértem, hogy kapaszkodjon. A következő 20 percben az artikulátlan üvöltés oka az volt, hogy túl hosszú a sálja, haladéktalanul vágjam le a lelógó végeket. Én még mindig birkákat megalázó türelemmel válaszolgattam, hogy ez esetben soha többé nem tudnánk megkötni a nyakában azt a sálat. Az utolsó 20 percben felkínálta a lehetőséget, hogy egy mesével megnyugtassam. Én pedig éltem a lehetőséggel, és miközben regisztráltam magamban, hogy a Városmajor úton egyetlen alkalommal tudtam kettesbe kapcsolni, valamint hálát adtam magamnak az okos eszemért, hogy még délelőtt elintéztem a hétvégi bevásárlást, elmeséltem neki (illetve nekik, mert Bandi is ott ült, de ennél több szerep nem jutott neki délután) a Piroskát.

És én egyáltalán nem voltam ideges. Miért? Mert ez mindennapos. Ennyit meg nem őrjönghetek, mert akkor már nem a saját ágyamban fekve írogatnék róla, hanem egy elmegyógyintézeti kórteremben magamról. Jó, ennyire nem szokta behergelni magát, de ez rajtam múlik, mert ha én nem uralkodnék magamon, akkor minden napra jutna ilyen sztori. Nem tudom, miért került most ennyire magán kívülre. Próbáltam végig szem előtt tartani, hogy neki most mennyire fáj, ami reggel történt, talán ez is segített, hogy ne ordítsak.
Aztán hazaértünk. Vázoltam a helyzetet a férjemnek, és ekkor mégiscsak elöntött a keserűség. És mivel már biztonságban éreztem magam és az esti fektetési szertartást, és bár nem ez az alapértelmezett megküzdési stratégiám, megittam egy sört, majd még egyet. Csak ültem a fotelban, kortyolgattam, nem érdekelt, hogy a levetett gyerekruhák szanaszét hevernek a földön, hogy nem pakoltam el a játékokat, hogy jól be lesz-e kenve a gyerek a testápolójával, ja, Bandi nem is fürdött? Kit érdekel? Ettek valamit? Mit bánom én, majd szólnak, ha éhesek. Mit gondolnak most rólam a gyerekeim? Le van szarva. Aztán egyre jobban sajnáltam magam, a lelkem egy kommentért sírt, vagy legalább egy lájkért a Facebookon, csak szeressen már valaki... Végül is nem szeretett senki, ezért lájkoltam én egyet-kettőt, majd elfogyott a sör, leöblítettem három pohár vízzel és elmentem esti mesét olvasni meg altatódalokat énekelni. Sörszagúan, ahogy azt Vera megjegyezte.

Aktualitás 1.

Írhatnékom van, de most nincs igazán téma. Ami lenne (Vera-óvoda-nevtanos gyerekpszichológus háromszöge, valamint Bandi és az otthagyós játszóház bimbózó kapcsolata), az még nem ért véget, és nem akarom világgá sírni, hogy dráma van, mert aztán kiderül másnap, hogy nincs is, akkor helyesbítek, majd két órán belül megint jön egy újratervezés, aztán...
Ezért aztán valóra váltom régóta dédelgetett álmomat, vagyis megírom a szüléstörténeteimet. Azért is, mert a gyerekekre hagyományozott fotók és videók sorából a véres jelenetek ki fognak maradni, viszont szeretném, ha tudatuk számára hozzáférhető saját emlékképeik híján legalább egy meséjük lenne e meghatározó életeseményükről. Plusz még Vekerdy Tamás is biztos megdicsérne, hogy a gyerekek képzeletére bízom a történethez tartozó képek megalkotását, hehehe.

Vera

2009. 06. 23. - 8 napos túlhordásban voltam, én tényleg nem akartam szülni az utolsó pillanatig, mert féltem attól, hogy mit fogok majd kezdeni a gyerekkel, ha ott lesz a kezemben. A szüléstől világéletemben rettegtem, de érdekes módon a dupla kék csík az egész félelmet áthúzta egy pillanat alatt előző év októberében, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy majd odamegyek, aztán megszülöm, mint mindenki. Onnantól fogva attól féltem igazán, ami a szülés után jön. Minden a várakozásoknak megfelelően történt: könnyű szülés, majd a nehéz idők.

2009. 06. 24. hajnali 2 óra - összehúzódások kezdődtek, jöttek is egymás után 10-15 percenként, de nem fájtak. Azt hittem, csak jóslók. Hisz én nem szülhetek, még van egy napom addig. Jaj, nem. Nem, én még nem vagyok kész erre, nem lehet igaz, hogy holnap már gyerekem lesz...
Hajnal fél 5-kor már 6-8 perces összehúzódások jelentkeztek, továbbra sem fájtak, de azért akkor már elhangzott, hogy "Szerintem én szülök, de most komolyan. Menjünk." 6-kor bementünk a kórházba, persze végig ott volt a kétely, hogy hülyének néznek-e majd, amiért vaklármázom itt pár jóslófájástól. Nem néztek hülyének, de mondták, hogy nem kellett volna annyira sietni. Ültünk és vártunk. Az akadémiai negyedórát gondosan betartva negyed 9-kor besétált az orvosom, majd miután beszélt valamit a szülészeti helyzetről (túlhordás, fél-egy centire nyitott méhszáj, nincs mire várni), fél 9-kor burkot repesztett, amiből megtudtuk, hogy tiszta volt a víz. Fú, mindig sejtettem, hogy eljön ez a pillanat, de ez akkor most már tényleg az? De jó lenne inkább holnap... Jó, mindegy, itt a vége. Akkor szülök. De hülyén hangzik, biztos mert olyan ritkán mondhatom ezt el életem során így, folyamatos jelenben. Szülök. ÉN. Most még. Aztán egyszer csak az lesz, hogy van egy gyerek és én. Mindjárt lesz egy lányom. Mi lesz, ha nekem pisilni kell, ő meg sír? Na, akkor megyek, megmondom a férjemnek. - válogatott zagyvaságok jöttek-mentek a fejemben. Kívülről talán úgy látszott, hogy normális vagyok, belül viszont tiszta hülye voltam, mint egy kis rihegő-röhögő, zavarát leplezni próbáló tizenéves, úgy éreztem magam. Szerintem ezt nem lehet felfogni, vagy csak nekem nem ment, nem tudom, de hiába volt 9 hónapom arra, hogy tudatosítsam magamban. Kisétáltam a férjemhez, hogy hozni kéne a cuccot a kocsiból, mert az orvos is azt mondja, hogy szülök, a gyereknek sincs már fürdővize. Láttam, hogy akkor ő most megijedt, cö cö cö, te félsz? Én nem. (Elképzelhető, hogy ő pont ugyanezeket gondolta magában rólam.)
Kaptam egy szülőszobát, bekapcsoltuk a rádiót, kitöltöttem a papírokat, aztán szófogadó lányként tettem a dolgomat. A terhestornán tanultaknak megfelelően sóhajtoztam nagyokat, de azért sokat nevettünk. Két óra elteltével elhangzott az első á fászomát, majd a többi, egyre sűrűbben. Ettől függetlenül rendületlenül sóhajtoztam. Voltak kételyeim annak idején a terhestorna értelmét illetően, ám a szülőágyon minden előre begyakorolt és készségszintre fejlesztett fogás igen hasznosnak bizonyult.
A személyzet nem nagyon zaklatott minket, a szülésznő átlag fél óránként benézett, hogy minden oké-e, a tágulás előrehaladásával kapcsolatban a fantasztikus volt a sztenderd jelzője. Tényleg az volt, első két órában 2 centi, a harmadikban 7. A férjem is ki-be sétálgatott, három óra alatt megivott 4-5 kávét, amit egyre nehezebben toleráltam, de ez először nem volt tudatos, mert többnyire mással voltam elfoglalva, de aztán egyszer csak leesett, hogy legnagyobb bajom nem is az összehúzódások elviselése, hanem hogy menten elhányom magam a rám lehelt kávészagtól, így el kellett zavarnom magam mellől az élő kávégépet. Fél 12-kor megkérdezte az orvos, hogy fáj-e, mert ő úgy látja, igen. Jeleztem neki, hogy annyira nem vészes, kibírom, de azért már tudnék csúnyákat mondani.
"Mondjon!"
Szófogadó, ám jólnevelt lány válaszol: "Anyám, borogass."
"Ennyi? Csúnyábbat nem tud?"
Jólnevelt lány elengedi magát: "A francba."
A Portugálból vett idézettel mégsem akartam sokkolni, úgyhogy ennyiben maradtunk. Fájdalomcsillapítót azért nem kértem, mert amikor épp fájt, akkor nem bírtam megszólalni, amikor viszont vége lett, mindig úgy éreztem, nem is fájt ez annyira, még várok kicsit, majd meglátom.
Aztán volt egy nagyon furcsa élményem. Negyed 1 körül csak ketten voltunk a szobában a férjemmel (plusz Vera, de ugye ő még nem), amikor éreztem, hogy ez viszont már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon (kurvára) fáj, és hogy talán ez már tolófájás lesz, de hát mit tudtam én azt így, elsőre, hogy az-e. A férjemet kiküldtem, hogy kerítse elő a szülésznőt, és csak vártam, vártam, három fájás is lement már, de nem jöttek vissza, majd megjött a férjem egyedül, és a homlokáról tisztán leolvasható "Hazudok." felirattal elmondta, hogy mindjárt jön a szülésznő is. Ekkor bepánikoltam, majd pár másodpercre felülről, a plafon magasságából láttam magunkat, de annyira megijedtem a gondolattól, hogy esetleg meghaltam, hogy rögtön magamba szálltam (becsuktam a szemem és arra gondoltam, "mi ez a hülyeség?!" - remélem, legközelebb is ilyen egyszerű lesz). Fél 1-kor végre tényleg megjelent az orvos és a szülésznő, én már rettenetesen kínlódtam, attól még jobban, hogy elárulták, nincs méhszáj, és fél óra múlva gyerek lesz. Mennyi??? Fél óra??? Á fászomát.
Nekem többen mondták előtte, hogy a kitolás igazából már csak levezetés és megkönnyebbülés meg hogy nem is fáj. Hazudtak. Szerintem ezt a részét nem lehet kibírni. Csak akkor lehet kibírni, ha túljutottam azon a ponton, amikor megadom magam annak érdekében, hogy mielőbb legyen vége, tényleg, mindegy, mi lesz addig, nem bánom, akkor fájjon, csak legyen már vége. És akkor elkezdtem normálisan nyomni. Amivel kapcsolatban a minden fórumon nyomatott tanács (csukjam be a szemem, nehogy aztán véreres szemmel sokkoljam a gyereket napokig) teljesen félrevezető volt számomra. Én pont ettől nyomtam fejre. Egyszer csak rájöttem, hogy ha jól csinálom, annak köze nincs a szememhez (Bandit már tágra nyitott szemekkel vártam két évvel később, és nem lett véres). Egyébként szerintem az is hozzásegített a megoldáshoz, hogy a két oldalról támogató orvosom és férjem arról értekeztek, hogy melyik fülemben milyen fülbevalók vannak (bal: két szív és egy pötty, jobb: két virág). Ez kb. úgy terelte el a figyelmemet a produkcióról, mint a wc-n ülő, székrekedéssel küzdő emberét a bulvárújság. A lényeg, hogy végül elkezdtem jó helyre nyomni, aztán háromnegyed órás kitolási művelet eredményeképp 13:10-kor előjött Vera. Legalábbis a feje, és temperamentumáról sokat sejtetően már akkor elkezdett sírni. Még kint se vagy, te! - üdvözölte a szülésznő, aztán kibányászta a vállát, majd őt is, teljes egészében (3230 gramm, 53 centi). Extra rövid volt a köldökzsinór, rám sem tudták fektetni, így hát szétválasztottak minket, és megkaptam végre, a kezeimbe. Volt gátvédelem (forró vizes gézlapok - ha volt valami a kitolási szakaszban, ami a csodás jelzővel illethető, akkor ez volt az), de 2 centin múlott, hogy nem lett tökéletes. De mit bántam én azt akkor. Hisz szültem egy gyereket, akivel minden rendben.

Bandit majd legközelebb.