Az előző poszthoz

Az eggyel korábbi posztban végre sikerült közzétenni a New Yorkban készített fotóimból egy gyűjtést. Ide, a blogba is berakta a prezit, de nem jön le jól, szétcsúszik, kicsi és nincs benne minden fotó, úgyhogy érdemesebb a linkre kattintva megnézni. Mondjuk, ott sem teljesen olyan, mint a gépemen, de nem baj, örülök neki, hogy az 1 MB/s sebességgel hasító, őskőkori internetkapcsolatunk egyáltalán lehetővé tette a feltöltést. Ötödik próbálkozásra sikerült, a korábbi 4 kísérlet közül kettőnél 28 perc után, 99%-nál fagyott le. Gondolatban az egész Telekomot elküldtem 98-szor a <trágár szó> anyjába. De a lényeg, hogy felment.

Minthogy ez egy gyerekblog, illene a gyerekekről is szót ejtenem, de az az igazság, hogy az egy hétig tartó utazás során eszembe sem jutottak. Viszonylag jól viselték, akkor őrültek meg, mikor hazajöttem, de erre számítottam is. Sajnos mindez egybeesett az én megőrülésem idejével, de már mindannyian jól vagyunk.

My New York

Egy hét gyerekek nélkül

Kutyaharapást szőrével

Avagy ha leéget a gyerekünk, égessük tovább magunkat a blogunkban.

Hetekig tartó esőzés és 10 fok után a hirtelen jött jó időt nehezen hiszi el az ember. Atlétára pólót húz, biztos, ami biztos. Délelőtt egy 2,5 éves, a látóterébe kerülő ismeretlen, újszerű tárgyak iránt aktív érdeklődést mutató gyerekkel vásárol ajándékutalványt az óvó néniknek, kézműves kellékeket az óvó nénik ajándékához a hobbyboltban, teleobjektívet a MediaMarktban, ennivalót a SPAR-ban, a gyereket időnként elviszi megpisiltetni. Az embernek ilyenkor ideje sincs végiggondolni, hogy nincs-e melege. Hazatérnek, ebédelnek, gyerek fekszik, az ember végre szusszan egyet. Örül a teleobjektívnek, próbálgatja. A gyerek felébred, uzsonna, indulás az iskolába. Késésben vannak, mint mindig, mert egy 2,5 éves gyerekkel nem lehet haladni semmivel. Sem az uzsonnával, sem az öltözködéssel, sem a gyaloglással. Az iskolába érkezéskor az ember megérzi, hogy nedves a pólójának a hónalja. Ezt nem szereti különösebben, de van ilyen. A nagylányt kihozzák, beülnek a kocsiba, és akkor az ember szagot fog. Csodálkozik, mert attól, hogy nedves a hónalja, még nem kéne, hogy dögszagú legyen. Ja, igen. Délelőtt sokat stresszelt a bevásárlóközpontban azon, hogy mit fog tönkretenni a 2,5 éves gyerek. De délben még nem volt szaga. Na, mindegy. Új a póló, először van rajta, előtte nem mosta ki, biztos azért. Leveszi, az atléta amúgy is elég. Bekeni hónalját a véletlenül épp nála lévő dezodorjával. Már nincs is dögszaga. Átgurulnak az óvodába. Előkerítik a fiút. Az öltözőben a nagylány a mostanában gyakran alkalmazott debil hangján rákezd:

- Aanyaa aaazt mooondtaaaa...

Az ember nem szól rá, mert már eldöntötte, hogy nem fogja szekírozni emiatt, ne legyen a gyereke komplexusos, aki nem mer megszólalni, ne legyen a gyerekének olyan anyja, aki leégeti mások előtt. Inkább életkori sajátosságnak tekinti ezt a hülyeséget, illetve elfogadja, hogy nagylány a figyelemfelhívás eme esetlen módját képes csak alkalmazni jelenleg. Szóval az ember kíváncsian várja inkább a folytatást.

- ... hooogy dögszaga vaaan.

Akurvaanyád!

A szülők rendesek voltak, felnőttként viselkedtek: fütyörészve vizslatták a mennyezetre aggatott, évszaknak megfelelő díszeket. De gondolom, most már mindenki férje, felesége tudja otthon, hogy X. Bandi anyukájának dögszaga van. Megkérdeztem Verát aztán, hogy mi volt a célja, mert ha az, hogy engem jól felidegesítsen, akkor meg kell, hogy dicsérjem, ügyes volt. Ha nem ez, akkor viszont beszélgessünk. Mint legutóbb is, amikor a fagyizóban a fagyinkat megkapva javasoltam, hogy menjünk ki, ne rontsuk itt a levegőt, mire ő ugyanazzal a debil hanghordozással megkérdezte, hogy azért, mert büdös a leheletünk?* A beszélgetés (monológom) során nem derült ki semmi, csak a vállát vonogatta, úgyhogy be kellett látnom, hogy nem beszélgetni kell vele, hanem inkább nem kell előtte mondani semmit. Például nem tanácsos a továbbiakban kivehető műfogsornak hívni az éjszakai harapásemelőmet sem. Magamat pedig aztán végül megnyugtattam a mantrámmal (csak egészség legyen), az mindig segít.


* Vera szerint mindenkié az, beleértve a sajátját is.

Amúgy hazajöttem

Elnézést kérek kedves hűséges olvasóimtól, akik naponta látogatnak ide újabb cuki gyereksztorikért. Az a baj, hogy nem nagyon van kedvem megírni őket New York óta. Inkább azt tervezem, hogy az egyik barátomnak az útról összeállított preziből kiszedem a személyes poénokat, és blogkompatibilissé teszem, majd ide feltöltöm. Mert sokkal érdekesebb dolgok is vannak a világon, mint másvalaki három gyerekének a hisztijei. Lehet hogy elszálltam, nem tudom, a férjem szerint egyszerűen csak tahó lettem, mert sokat kötekszem vele. Persze rájöttem, hogy valahogy mégis meg kell próbálnom jó képet vágni a szürke hétköznapokhoz, mert a végén még nem küld el jövő szülinapomkor sehová.

Szóval hamarosan visszarázódom, megígérem, addig is itt van Bandi jelen alkotói korszakának egyik gyöngyszeme:

A középső objektum egy torony, az oldalán riasztóval