Basszuskulcs. Basszuskulcs. Basszuskulcs.

Azt kaptam ma a férjemtől a születésnapomra, hogy május közepén elrepülök a húgommal Portugáliába, 3 napra. Azon túl, hogy ajjjj, mibe kerül ez (mert magamat nem tudom meghazudtolni), totál összeizéltem magam, hogy mi van, ha leesünk az égből és soha többé nem látjuk egymást a gyerekeimmel. És nem lettem sokkal nyugodtabb attól sem, hogy leszedáltam magam két sörrel. Azóta őket ölelgetem bőgve. És még a fogyókúrámnak is lőttek. Mekkora lúzer vagyok.

Update: Vera írt nekem egy levelet (hármójuk nevében), amit csak a repülőn bonthatok majd ki. Azt mondja, ha elolvasom, akkor még jobban fognak nekem hiányozni. Jaj, nekem...

Update: nagyon szerel

Természeti csapás

Mint mindig, idén is vidéken, Mari mamánál töltöttük a tavaszi szünetet. Miután nem csinált titkot belőle senki, már előtte világossá vált számomra, hogy a fél családom menekül előlem. Mikor felhívtam az öcsémet, hogy ha van kedve, velünk tarthat már a hét közepén, finoman elhárította az ajánlatot (még sok dolga van, inkább csak a hétvégére jön). Amikor megkérdeztem a húgomat, miért utazik vissza már vasárnap, másfél nap után, kertelés nélkül megmondta, hogy kell neki a hétfő kipihenni a gyerekeimet. De mit is csodálkozom ezen, amikor már megjelentek a rendszert belülről bomlasztó elemek is: indulásunk reggelén kezét időnként izgatottan összedörzsölgetve feltűnően jókedvűen énekelgetett a férjem. Nem, ő nem jött velünk. Nem baj, Mari mama majd örül nekünk - gondoltam én. Mondjuk, ez így igaz, örült is, de egy héttel később, amikor erőtartalékai szépen leapadtak, és a tornádó sújtotta övezetre hajazó lakásán végignézett, szerintem egyéb jelzők is eszébe jutottak az unokái kapcsán, mint a legnagyobb ajándék, a csillagos napsugár vagy az ééédes, drága tünemény.
Mert ugye itthon ilyen biztonsági óvintézkedéseket voltunk kénytelenek fokozatosan bevezetni az évek során:

A 3 db súlyos puzzle széket a szekrény tetején tároljuk

A fotelbe Magdának azért nem szabad felmásznia,

mert az csak egy köztes állomás az ablakpárkányra vezető úton

A táncparkettnek használt asztalt Magda
azelőtt a székeken keresztül érte el

Amióta egyik reggel az ágyamban landolt

a wc-kefe, a szárítógép tetején tároljuk

Ez nem szorul különösebb magyarázatra

Az üvegajtós szekrényt védő barikád sajnos

már rég nem tölti be funkcióját, Magda ide is felmászik már

Én sem szeretem, hogy így élünk, de legalább már látom a végét. Egyszer majd rend lesz itt, egyszer majd nyugodtan főzök finomakat, egyszer majd elpakolom a polcokra felhalmozott papírokat, törékeny tárgyakat, egyszer majd hordani kezdek ékszereket, egyszer majd magam mögött hagyom a farmer-pamutpóló korszakot is...
Mari mama viszont ezen az életszakaszán már elég régen túllépett. Életének néhány kisgyerekmentes évtizede alatt összegyűjtött pont annyi mütyürt, kütyüt, könyvet, nyakláncot, vázát, hűtőmágnest, lakásdíszt, hogy ha arra három kisgyerek rászabadul, az együtt eltöltött egy hét után nem fog sírva könyörögni, hogy nyári szünetben legalább kétszer ilyen hosszúra tervezzük a leruccanást ezekkel a cuki kis unokákkal.
Egy darabig próbáltam a megfelelő pillanatokban egy-egy hasznos mantrát elejteni és sugallni, hogy nem ez a gond, hanem a betegség: Ezek csak tárgyak. Nem függünk a tárgyaktól. / Csak egy hetet kell kibírni... Akkor viszont már én is jobbnak láttam hallgatni, amikor ebéd közben elintéztem, hogy egy - a szekrény hátuljának nekitámasztott - porcelán kínálótál meginduljon kifelé, magával sodorva az elé helyezett jénait, hogy az aztán ezer darabra törve beborítsa a fél konyhát, beleértve a konyhapultra kihelyezett ételeket. Mari mama kb. egy órán át takarította a konyháját, ezalatt én szerettem volna láthatatlan lenni, de legfőképpen azt szerettem volna, ha a gyerekeim válnak láthatatlanná. Ez végül nem nagyon sikerült, jobb híján a konyha nagy ívben való elkerülésével próbáltam megoldani, de egy idő után ráeszméltem, hogy már nincs is olyan nagy baj. A ha már lúd, legyen kövér mintájára kivitelezett rombolást követő romeltakarítás olyan hosszúra nyúlt, hogy annyi ideig egyfolytában lehetetlen kiborulva tombolni és őrjöngeni. Az valószínűleg lezajlott az első pár percben, majd jött a beletörődés, végül megkockáztatom, hogy még élvezte is anyukám az őt körülvevő nyugalmat, bár ő lehet, hogy most megereszt egy anyádvalagát, miközben ezt olvassa. De ha abból indulok ki, hogy esetenként itthon a mosogatás szolgáltat alibit, amikor is nincs kedvünk gyerekkel foglalkozni, gyerekkérdésekre válaszolni, gyerekorrot fújatni satöbbi, és titokban versengünk a férjemmel azért, hogy ki csinálja meg (mondjuk, az nem fair, hogy ha ő nyeri a tendert, akkor is úgy állítja be, hogy mekkora áldozat ez részéről, és mindig neki kell megcsinálni, miközben én csak vidáman bukfencezek a gyerekekkel), akkor szerintem anyukám sem lehetett a velünk eltöltött 7. napon annyira kiborulva ettől az egy teljes órán át csendes magányban űzött felnőtt tevékenységtől.
Na, mindegy, ami elmúlt, elmúlt, most valahogy arra kell koncentrálnom, hogy a gyerekeimet megneveljem, és a nyári szünetben esedékes nagyvizit elől nehogy kihátráljon az anyukám. De szerencsére az még elég messze van, addig remélhetőleg kipiheni magát. Másoknál pedig úgysem teszünk látogatást, arról már jó ideje leszoktunk.