A change would do you good

Ezért el is megyek dolgozni szeptembertől. Egyelőre álomszerű az egész: napi 6 órás munkaidő, 1 perc távolságra az óvodától, 3-ra az iskolától, reklámügynökség, a régivel azonos munkakör, találkozásunkat a cégvezető a sorsszerű jelzővel illette. Nagyon nem szeretnék felébredni. Mert ugye nem kicsit, nagyon be vagyok fosva így, 7 év után, ki tudja, mennyire ment el mellettem az élet, de arra gondoltam, ha ez most nem lenne, akkor amiatt forgolódnék álmatlanul éjjelente, hogy mi lesz, honnan lesz munkám, kellek-e még valakinek, van-e értelme az életemnek. Szóval ez a fajta stressz mégiscsak örömtelibb, előremutatóbb és jövedelmezőbb, úgyhogy inkább hálát adhatok az Öregúrnak.

Arról nem is beszélve, hogy elmondhatatlanul nehéz három különböző korú gyerekkel egész napokat, heteket, hónapokat eltölteni úgy, hogy az együttlét mindenki örömét szolgálja. Még úgy is, ha a saját örömigényemről lemondok. Ez jó darabig bántott, mert milyen szar már egy citromba harapott anya, aki nincs benne semmi mókában, bolondozásban, aki esténként már attól idegrohamot kap, ha meghallja, hogy anyaaa!, aki már nem akar játszani a gyerekeivel, aki semmin nem tud röhögni, saját magán főleg nem. Ez lettem, ilyen rossz fej, de nemcsak én, hanem mindenki az lett, egymás agyára megyünk, erre pedig csak az lehet a gyógyír, ha több időt töltünk külön, és aztán majd jobban örülünk egymásnak és jobban megbecsüljük azt a kevés együttlétet. Az is bánt, hogy ezennel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a fejemhez lehet vágni, hogy minek szültél annyit, minek neked gyerek, illetve neked semmi nem jó, csak picsogsz egyfolytában, mindegy, hogy iskola van vagy szünidő. A tesóm úgy fogalmazta ezt meg, hogy ideje lenne ráhangolódni az Öregúr humorára. Próbálok, de egyelőre ez csak akkor megy, amikor sört iszom.

Amúgy az nem igaz, hogy nem akarok velük foglalkozni, mert akarok. Azzal nem lenne bajom, hogy meséljek, orvosost játsszak, legózzak vagy játszótérre vigyem őket. Persze, 7 év után kitöltöttem a - mai állapotokhoz képest - élményekben és játékszerekben nem túl gazdag gyerekkorom által bennem hagyott űrt, és most már el tudnék képzelni magamnak jobb időtöltést is, mint a plüssállatok lázának 168-szori megmérése vagy gyurmakolbászok szeletelése. Tekintettel azonban arra, hogy ez az utolsó nyári szünetem nyugdíjig, még képes is lennék jó képet vágni hozzá. Ha látnám, hogy a gyerekeim ettől boldogabbak. De nem azok. 7, 5  és 2,5 évesek, tehát mindannyian mást akarnak játszani. Óriási a korkülönbség köztük, és az is marad, míg felnőtté nem válnak. Elképzelhetetlen bármilyen közös játék. Egész nap ordítanak, percenként. Vagy azért, mert a másik is pont azzal akar játszani, amivel most épp ő, és elveszi, tönkreteszi, kitúrja, lefejeli, vagy azért, mert nem sikerül valami (jól rajzolni, festeni, ráragasztani, befűzni, megvarrani, megkötni...), vagy azért, mert a másikat megdicsérem valamiért, amit pedig ő is meg tud csinálni (vö. *Vera, olyan ügyes vagy, hiszen már évek óta tudsz biciklizni!), vagy azért, mert unatkozik, és én nem vagyok elég empatikus (vö. feküdj hanyatt és köpködj felfele), vagy mert nem akar játszótérre menni, vagy mert miért nem _vele_ játszom, vagy mert már megint azzal a nyári olvasmánnyal és olvasónaplóval nyomasztom, vagy mert újra a kukorica képét szeretné kiszínezni a kifestőben, vagy mert elborult a Jenga, vagy mert Magda túl hamar borította el a Jengát, vagy mert nem tudja, mit akart mondani és engem nem tud rávenni, hogy kérdezgessem, hogy ezt vagy azt akarta-e, vagy mert neki nem lehet befonni a haját, mivel 2 centi hosszú, vagy mert róla nem készült hintázós fotó (mivel nem hintázott)...

Olyankor is balhéznak, amikor nincs baj. Egyik nap meg akartak vetetni velem valami fürdőjátékot, én meg felvetettem, hogy ha olyan nagyon fontos nekik, vegyék meg a zsebpénzükből. Bandi visszatette, Vera hosszas őrlődés után megvette. Hazafelé úton Bandi duruzsolni kezdett Vera fülébe: Ott volt a lehetőség, hogy visszatedd, de te nem tetted. Most akkor majd elfogy a krumplipénzed. Vera bőgni kezdett, a dinoszaurusz meg repült 10 métert. Amikor emlékeztettem rá, hogy a pénz ettől még nem fog visszarepülni, még jobban ordított. Ezért próbáltam döntése pozitív oldalát kidomborítani: Délután építünk barlangokkal teli hegyeket neki a homokban, milyen jó kis dinoland lesz az, meglásd. Vera kapcsolt, mindjárt Bandihoz fordult: Igen, Bandi, majd milyen jó lesz, Magdának és nekem lesz dinónk, neked meg nem. Erre Bandi fogott hozzá üvölteni, én meg ne őrüljek meg.

Különben általában nem veszítem el a kontrollt, csak szimplán faarcú vagyok. De ez annyira szomorú. Abban reménykedem, hátha jó hatással lesz rám, hogy ezt most kiírtam magamból, és holnaptól egy hétig kacagok majd a családi nyaraláson.

Nyissz, olló, fájt

Magda aktív szókincse ezekkel az egységekkel bővült az elmúlt napokban. Most már aztán bármelyik nap bekövetkezhet a szótári robbanás.

Elvittem Bandit a fül-orr-gégészetre, hogy kimosassam a fülét. Ám útközben eszembe jutott, hogy a múltkor oda irányított a gyerekorvos Magdával is, miután megmutattam neki a szerintem talán-letapadt nyelvét, ami szerinte nem letapadt, max. határeset, így hát azt javasolta, hogy mutassam meg egy erre szakosodott kollégának. Ezért aztán Bandival együtt Magdát is becsekkoltam a fül-orr-gégészet pultjánál. A Bandira váró rettentő félelmetes orvosi beavatkozásra előtte alaposan felkészültünk. Beszélgettünk róla, közben arról is biztosítottam minden alkalommal, hogy nem fog fájni, talán kellemetlen lesz kicsit (hogy én mennyire utáltam ezt az értelmezhetetlen kategóriát gyerekkoromban, na mindegy). Vettem neki hősöknek járó meglepetést is, egy kilőhető helikoptert. Hát, megtörtént a dolog, és csak remélni tudom, hogy Bandi nem érzi magát becsapva. Ahogy meglátta a gigantikus, vízzel teli fecskendőt, arca felragyogott, az orvos egy pillanat alatt kitessékelte a dugókat a füléből, majd Bandi boldogan felkiáltott, hogy ez nagyon jó volt.
Szegény kis Magda meg odajött gyanútlanul. Vonakodott már attól is, hogy megmutassa a száját, de arra még viszonylag könnyen rábírtam, mert becsszóra megígértem, hogy nem fogja bántani az orvos, csak megnézi. Nem hazudtam, tényleg azt hittem, hogy adott esetben a sebészeten kell majd külön kérvényezni a mészárlást. Az orvos megnézte, és megállapította, amit a gyerekorvos is: határeset, nem ettől nem beszél, de ha így marad, az R-et nagy valószínűség szerint nem fogja tudni szépen ejteni. Mellesleg 3 éves kor előtt ne beszéljek neki megkésett beszédfejlődésről. (Na, ugye.) Aztán szenvtelen hangon közölte, hogy akkor ő most ezt fel is nyisszantja. Pánikba esni sem volt időm, máris előkapta a Lidocaint és bespriccelt Magda nyelve alá. Magda azonnal átlátta a helyzetet, menekülni próbált, de hármunkkal szemben nem volt sok esélye. A művelet egy pillanat alatt megvolt, Magda ordított, mint a sakál, körülbelül 1 percig, de aztán 3 matrica feledtette vele a traumát. Szerencsére nem annyira, hogy ne tudna nagy büszkén beszélni róla mindenkinek: nyissz, olló, fájt. Azóta is ő játszik a helikopterrel.

Hosszú lesz a szünet

A nyári szünet első napján délelőtt 11-kor mi már hazaértünk délelőtti lazulásunkról, melynek során meglátogattunk egy játszóteret, egy fagyizót, majd az előző csúfos kudarcból nem okulva még egy játszóteret, igaz, azt már csak egy villámlátogatás erejéig, ahonnan két ordító és egy szimplán csak duzzogó gyerekkel sikerült 2 percen belül távoznunk. Vera hazafelé ki is találta, mi lesz a jövő évi anyák napi szónoklata: anya, szeretlek, de jobb lenne, ha K. Szonja vagy Lia anyukája lenne az anyukám. Azóta azon gondolkodom, mit rontok el (nem szó szerint így, ennél csúnyább szó villog a lelki szemeim előtt). Én eddig olyan magabiztos anya voltam, engem nem lehet csak úgy elbizonytalanítani olyanokkal, hogy bezzegszülők úristeneznek a hátam mögött a játszótéren, fene nagy önbizalmamat nem kezdi ki néhány lesújtó pillantás, és még az olyan kéretlen tanácsok sem, hogy le kéne önteni hideg vízzel, vagy hogy jól meg kéne pofozni azt a gyereket. Az előbb megrendeltem egy könyvet a születési sorrendről, hátha kapok valami használható tanácsot Bandival kapcsolatban. A francba, pedig olyan jól megértettük eddig egymást Bettelheimmel.

Bár ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor most is azt gondolom, hogy jól csinálom. Egyszerűen csak nekem extrém nehéz eset gyerekek jutottak, hiszen ki más kaphatna ilyeneket, mint egy magabiztos anya?