Digitális bennszülött

"Hú, hú, szejjem vagyok!" - szokta mondani esténként a fürdőlepedőbe csavart Bandi. Úgyhogy nem lepett meg különösebben, amikor egy hosszabb gyanús csend után mögé lopakodtam, és a válla fölött átnézve ezzel szembesültem:

Az pedig végképp normális ezeknél a mai fiataloknál, hogy ellopják a telefonomat a polcról, kényelembe helyezik magukat vele a fotelban, kinyitják a billentyűzárat (?), megnyitják a Jegyzeteket, azon belül nyitnak egy új lapot, majd oda begépelik tömören, velősen megfogalmazott mondandójukat.

M, mint Magzat, Magda vagy Mihály

Na, hát van itt ez a kis M, aki egyelőre olyan, szegény, mintha nem is lenne, remélem, ez nem marad így örökre. Háromszor láttam eddig ultrahangon, az elsőnél annak örültem, hogy tényleg ott van, a második alkalommal már emberformájával bűvölt el, tegnap pedig, a kombinált teszten földön túli boldogsággal az arcomon szemléltem a félhomályban, hogy milyen ügyes, mekkorákat ugrik, milyen szép kis kezei vannak és hogy már nyeli a magzatvizet. Mintha életemben először láttam volna ilyesmit. Jó azért látni, hogy ilyen kis konkrét, mert eddig csak annyi jutott neki az anyai szeretetből, hogy esténként megtapogatom a még mindig lapos hasamat, hogy ugye, ott van, és tudja, hogy szeretem attól, hogy nem simogatom egész nap. A mellem már nagyobb lett, de két gyerek lelkiismeretes, kitartó szoptatása után egy darabig még várnom kell, hogy feszüljön is, ami persze nem baj, mert én hason szeretek aludni, ez pedig Verával és Bandival már kezdettől fogva nem ment. Na jó, de velük nem kínozott másfél hónapon át tartó másnaposságérzés sem, ez most nem tudom, hogy fordulhatott elő. Mint ahogy azt sem értem, hogy lettem olyan fene nagy kívánós, hogy reggel, délben, este savanyú káposztával megpakolt olajos kenyeret ettem két héten át. Ilyet:

Na de a lényeg, hogy minden rendben van a gyerekkel, lehet világgá kürtölni, hogy coming soon. Ülőmagassága 64 mm, tehát kb. ekkora:

Még nem nagyon látszik kívülről, csak az veszi észre, aki jól ismer. Például Vera, aki egyik este odaszaladt hozzám és rám kiáltott: "Anyaaa, neked egyre nagyobb lesz a hasad! Lehet, hogy kisbaba van benne!" Akkor még nem vallottam be neki, mert meg akartam várni a kombinált teszt eredményét, így vázoltam egy másik lehetőséget, amellyel meg is békélt: "Vagy csak meghíztam." Annyira, hogy amikor a kombinált teszt után kérdeztem tőle, mit gondol, mit mondott az orvos, csak meghíztam vagy kisbaba van a hasamban, ő rávágta, hogy szerinte meghíztam. Nagyon nagyot nézett aztán, és rögtön elkezdett arról kérdezősködni, hogy hogy fog onnan kijönni. Erről már korábban is faggatózott, úgyhogy most már nem kerteltem, megmondtam, hogy a nők puncikáján, amitől elfehéredett, és megkérdezte, hogy miért nem a fenekén. Mert az nagyobb. Jogos. Aztán kérdezte, hogy az fáj-e, végül nagyon gyorsan eldöntötte, hogy akkor neki mégsem lesz kisbabája soha.

Szóval most van három ekkora gyerekem:

Bandit hiába kértem, hogy bújtassa el a kukacot, az ellenkezőjéért természetesen hiába könyörgök neki pelenkázáskor, amikor is összeszorított combokkal röhögve kiabálja, hogy "Hoj a kukac? Ejbújt a kukac!"

Vera úgy ül itt, mint aki rettentő boldog, végül is az, de nem a kistestvér érkezése miatt, hanem mert megengedtem neki, hogy felvegye a viszonylag szűk kutyás pólóját a 30,5 fokos hőmérsékletű lakásban. A gyerekkel kapcsolatban indítványozta, hogy a hozzánk közel eső árvaházban helyezzük el Bandival együtt. A férjem kérdezte tőle, hogy nem sajánálná-e, amikor elmegyünk a ház előtt és azt látjuk, hogy Bandi ott ül a fűben és szomorúan nézi a kerítésen túlról a mi boldog kis családunkat. "Nem. Dobnánk be neki almát." A teljesség kedvéért azért azt is hozzá kell tennem, hogy amúgy többnyire mégis pozitívan áll hozzá, persze mindig hozzáteszi, hogy csak akkor örül, ha lány. De azt is mondta már, hogy jó lenne, ha valami szép kislány lenne vagy egy kedves és szép kisfiú, nem pedig olyan, mint az a csúnya, gonosz Bandi, akiből elege van. És lelkesen újságolja minden szembejövőnek, hogy képzelje, egy kisbaba van az anya hasában. Úgyhogy most örülök, hogy eddig nem avattuk be.

Amikor a gyerekpszichológus az anyát teszi rendbe

Akkor a nevelési tanácsadóról. Ami abban segített, hogy megnyugtatott engem, illetve kijelölt nekem utakat, hogy merre tovább. Verának nem tudom, használt-e, bízom benne, hogy igen. Most jön a nyári szünet, és abban egyeztünk meg a gyerekpszichológussal, hogy amennyiben szeptemberben még úgy érzem, szükségünk van rájuk, jelentkezem. Tehát nincs is itt semmi gond.

Úgy volt, hogy ősszel Vera nagyon megszenvedte az óvodai beszoktatást. Nem is beszokott, hanem betört inkább. Később könnyebb lett, elmaradtak a reggeli bőgések, teltek a hetek, sőt egyszer csak szólt, hogy ott szeretne aludni délután. Sajnos 2 nappal később eljött a téli szünet. Ezt követően januárban egyszerűen nem bírt visszaszokni, ennek nyilván az is oka volt, hogy túl nagy dózisban kapta vissza az óvodát, mivel azelőtt nem szokott hozzá, hogy ott is kell aludnia. Megint elkezdődtek a reggeli sírások, a könyörgés, hogy vigyem haza délben, én persze hajthatatlan voltam, mert ha egyszer is engedek, akkor soha többé nem alszik ott. Az óvónők között nem volt egyetértés abban, hogy kell-e segítséget kérnünk. Volt, hogy bőgve mentem haza reggel az egyikük szavai hatására ("Annyi sötét dolog foglalkoztatja, annyi mély fájdalom van benne, ez a gyerek bajban van, segítségért kiált."), egész nap rebegős voltam, és még aznap felhívtam a nevelési tanácsadót, délután viszont már azzal kaptam vissza a gyereket a másik óvónőtől, hogy "Ááá, dehogy is, nem kell ezt túlreagálni, nehezebb neki visszaszokni, más gyerekek is sírnak, nem kell ennyire aggodalmaskodni, majd szólok, ha tényleg baj van."

Én sem voltam teljes mértékben meggyőződve, hogy szükségünk van külső segítségre, sőt ha Bettelheimre (=ösztöneimre) hallgattam, akkor biztos voltam benne, hogy minden rendben. De ettől függetlenül úgy gondoltam, nem árthat, ha eljárunk párszor a nevtanba, mondják ki ők is, ha minden oké velünk, mert azért néha, Vera egy-egy megnyilvánulásától tényleg elsötétült előttem a világ. Az első interjún vázoltam a programpontokat: ovis beilleszkedés nehézségei, kortársakkal való kapcsolat teljes hiánya, komoly testvérféltékenység.
Vera az első két alkalommal jól érezte magát, bár legszívesebben velem ment volna be a szobába, de azért még rá lehetett venni, hogy menjen csak egyedül, mert elbűvölte a sok játék. Azt mondta, mindig Nóri nénihez vigyem óvoda helyett, mert szereti Nóri nénit, és sajnálkozott, hogy milyen messze van az az "egy hét múlva." A harmadik alkalmat megírtam annak idején, és onnantól egészen a végéig ugyanaz ment mindig: a foglalkozásból elment fél óra az udvarlással, hogy menjen már be Nóri nénihez. Ő meg csak bemenekült az asztal alá vagy a fotelek mögé, és onnan kárált Nóri néninek: "Nem szeretlek, csúnya vagy! Gonosz vagy és csaló! Csúnya a nyakláncod! Én csak anyát szeretem. Nem megyek be úgysem, nem akarok játszani semmivel. Rossz játékok vannak nálad!" Rendszerint kemény játékokkal is megdobálta. Nekem még meredekebb dolgokat mondott róla: "Utálom Nóri nénit, mert gonoszabb, mint én." / "Bárcsak lenne egy kardom, akkor legyőzhetném Nóri nénit. Legszívesebben megölném."
Mivel tudta, hogy azért járunk Nóri nénihez, hogy segítsen neki jól éreznie magát az óvodában, előfordult az is, hogy kapcsolt, ezért hangszínt váltva előadta, hogy ő már egyébként szeret óvodába járni, mert ott jókat lehet játszani, aztán felém fordulva közölte, hogy indulhatunk haza. Általában kellemetlenül éreztem magam, amiért így viselkedik, de olyan is volt, amit már végképp nem tudtam én sem megállni röhögés nélkül: amikor Nóri néni a váróba kihozott egy szétszedhető xilofont, azt Vera annak rendje és módja szerint szétkapkodta és szanaszét dobálta, Nóri néni összeszedte és elment a szobájába. Vera észrevett még két darabot, megindult velük Nóri néni szobája felé. Örültem magamban, de elhamarkodottnak bizonyult az ünneplés, mert Vera a résnyire nyitott ajtón csak bedobta a xilofon rúdjait és bekiabált, hogy "Nóri néni, ezeket itt felejtetted." S azzal bevágta az ajtót.

De egyszer csak mindig rászánta magát, hogy bemenjen, és azután rendszerint annyira belefeledkezett a játékba, hogy nem akart hazajönni. A játék úgy zajlott - többek között ezért is tiltakozott annyira ellene minden alkalommal -, hogy Nóri néni soha nem mondta meg konkrétan, mi legyen, max. felkeltette valamivel az érdeklődését (bár már ez sem könnyű feladat), és aztán Verának kellett kitalálnia, hogy mit játsszanak. Ez számára elfogadhatatlan, őt mindig játszatni, szórakoztatni kell, sőt legjobban azt szereti, ha egy felnőtt játszik, ő meg nézi. Valami aztán mégis csak kikerekedett belőle, általában olyasmi, hogy van a Gonosz (sárkány, dinoszaurusz, karmolós macska, tortalopó madarak), aki bántani akarja a Jót (kutya), ezért Vera ártalmatlanítja a Gonoszt (celluxszal körbetekeri, Blu Tack-kel egymáshoz ragasztja őket), hogy megvédje a Jót (a kutyát védő vár ablakait celluxszal beragasztja). A homokos terepasztalon is hozta a formáját: a számára ideális világban emberek és kutyák együtt élnek, de több a kutya. Sajnos aztán a falun végigsöpör egy tornádó, az élőlények meghalnak, de Vera gondosan eltemet mindenkit a temetőbe.

Tegnap volt az utolsó alkalom, Vera úgy sétált be, mint egy kisangyal, többször hangoztatta, hogy nagyon szereti Nóri nénit, hiányozni fog neki a nyáron, a foglalkozás végén alig tudott tőle elszakadni, neki akarta ajándékozni az előzőleg nekem szedett virágot, majd végül valamiféle ígéretet próbált kicsikarni arra vonatkozóan, hogy ősszel újra járhat majd hozzá.

Szerintem nem fog. Mert immár gyerekpszichológus által is megerősített tény, hogy Vera is és én is normálisak vagyunk.
- A gyereket szeretjük. Tudja is.
- Jól gondolom és csinálom a "nem megőrülés"-koncepciót.
- Vera kicsit nehezített pályán halad az anyáról való leválást illetően, de vannak biztató jelei annak, hogy a folyamat elkezdődött (kikéri a véleményemet egy-egy döntési helyzetben, de csak azért, hogy az ellenkezőjét válassza annak, amit én mondok). Én azzal tudok neki segíteni, hogy adok neki valamit, ami a távollétemben is az otthon biztonságát jelentheti neki, ha már ő maga nem ragaszkodik egyetlen tárgyhoz sem (mindig mást visz magával az oviba is). Ezt nehéz megtalálni, kísérletezgetni kell. Pl. varrok egy plusz gombot a ruhájára, amit megfoghat, ha hiányzom neki - nem biztos, hogy ez lesz a megoldás, de talán valami ilyesmi.
- A halál, az természetes, hogy foglalkoztatja. Évekre elegendő foglalatosságot jelent neki ezt kivesézni magában.
- A Gonosz iránti aktív érdeklődés, illetve a megtámad-megöl-meghal-megbűnhődik tematika inspirálta történetalkotás és játék, az is rendben van, fel kell dolgoznia valahogy a halált, a Hófehérkét, a Csipkerózsikát, a boszorkányt, a rendőrséget és a bűnüldözést, a szirénázó mentőautót, a szomszéd bácsi halálát. Az pedig örvendetes, hogy ilyen kreatív, és az általa kitalált történetekkel kijátssza magából a feszültséget és végül majd helyre tesz magában mindent.
- Bandi? Az a jó, hogy őszinte, minden fájdalmát megosztja (és tudja, hogy megoszthatja) velünk, kibeszéli, nem pedig elnyomja magában, hogy majd sok év múlva egy pszichiáternek adjon feladatot a felszínre hozatala.

Ha már így szóba került, szeretném még megemlíteni, hogy példás magatartásáért köszönettel tartozom Bandinak, aki a körülötte zajló cirkusztól elhatárolódva, magányába zárkózva rendszerint csendben alkotott a maga kis elefántcsonttornyában a foglalkozások ideje alatt:

Vakáció!

Azt hiszem, az óvoda első (szeptemberi) és utolsó (júniusi) napjának reggelén, induláskor készített fotó sokkal többet mond a Vera által 10 hónap alatt megtett hosszú útról, mint hogyha írnék egy terjengős posztot a témában.

Na és most szeress, próbáld, hogy szeretsz-e, próbáld, hogy szeress, legalább te

Vannak olyan szituációk, amelyekben nem olyan evidens, hogy a gyerekem iránt érzett semmi mással össze nem mérhető, önzetlen, feltétlen, kimeríthetetlen, tiszta, mindent elsöprő erejű anyai szeretet ugyanúgy elönti a szívemet, hogy aztán cunamiként zúduljon tova a gyerekre, mint mondjuk amikor kikérem az óvodás csoportból és a nyakamba ugrik, vagy amikor szerepelni látom az óvodai évzárón, vagy amikor kézen fogja a testvérét, mert sietni kell, nehogy megázzon szegényke.

Újabb felfedezésem a hisztikezelés területén, hogy legtöbbször már a részemről akár 1 órán át tanúsított sztoikus nyugalom és a hozzá társított birkaarc sem elég ahhoz, hogy helyreálljon Vera lelki egyensúlya. Ez neki kevés. Vagy ki tudja, lehet, hogy egy szintet lépett előre a beszélő mögöttes szándékainak felismerése terén, és kifejlesztette szenzorait a cinizmusra és az iróniára, így nincs ínyére a viselkedése által kiváltott hatás (mostanában kérdezgeti, mi az az irónia, konkrét példákat is hoz rá, engem meg rendszeresen tetten ér, pl. ha azt mondom esőben, 12 fokban, hogy de szép idő van, végre, akkor tudja, hogy az ott és akkor nem megfelelő kijelentés). A lényeg, hogy ha az én nyugalmam ellenére már nagyon belelovalta magát az őrjöngésbe, követelőzni kezd, hogy öleljem meg, simogassam, fogjam a kezét, nyugtassam meg, vagyis ölelgessem, puszilgassam és őszintén mondogassam, hogy nagyon szeretem. Őszintén. Ez eleinte nagyon nem ment, mert legbelül azért ideges voltam, és legszívesebben hátat fordítottam volna neki. És ő ezt érezte is. Egyre jobban sírt ilyenkor, mire végül megsajnáltam, és akkor már tudtam őszintén csinálni.
Mostanra úgy szoktam MINDIG nagyon szeretni, mindegy, hogy mennyire őrjítő, amit csinál, hogy úgy en bloc, összességében azt kezdtem hinni róla, hogy ő MINDIG, minden pillanatban azt a bizonyosságot akarja, hogy szeretem, és amikor ilyen rohama van, akkor már nagyon úgy érzi, és nagyon szenved attól, hogy nem szeretem. Ezért ha hülye, akkor most már tényleg képes vagyok még inkább szeretni. Ez elég zavarosnak hangzik, gondolom. Mert az is, és nem is ilyen idilli a helyzet mindig, azért előfordul, hogy miközben teljesítem valamelyik eszement kérését, közben magamban puffogok, hogy hülye meg idióta. De ez csak egy pillanat, aztán rögtön megsajnálom, mert hiszen szenved. Attól, hogy én egyszerűen csak hisztinek értékelem az előadását, mert nekem ez a legkényelmesebb, ő még kínlódik.

Mondok példákat arra, amikor nehéz szívből jövő szeretettel viszonyulni hozzá, mert azt épp elnyomja egy másik érzés.

Amikor éjjel fél 4-kor megjelenik az ágyamnál és arra kér, hogy keressem meg a szalagot, ami valószínűleg beesett az ágy mögé, amíg aludt. Nem keresem, gyere, feküdj ide, megölellek. Sírni kezd, egyre hangosabban, közben kántálja, hogy keressem meg. Nem keresem, mert megbeszéltük számtalanszor, hogy vagy olyan dologgal alszik, ami nem esik be az ágy mögé, vagy pedig csak reggel keressük meg. Sír fél órán át, büntetésből vizet kér, aztán hogy öleljem meg, aztán hogy simogassam, aztán hogy közben a kezét is fogjam, aztán taknyos, aztán megint simogassam és így tovább. És nekem biztosítanom kell arról, hogy szeretem, miközben ő meg van győződve az ellenkezőjéről, hiszen nem keresem meg neki a szalagot.

Amikor reggel ordítva tépi le magáról azt az egyetlen nadrágot, illetve pulóvert, amit hajlandó felvenni a kollekciójából (hadd ne meséljem el, hogy hány reggel hány ordítással eltöltött félórája kellett egyáltalán ahhoz, hogy ennél az egynél kikössünk), mondván, hogy bő a dereka, illetve kicsit félreáll a kapucnija. Nincsenek ilyenkor érvek, mint pl. ha az elmúlt 1 hónapban nem volt bő, akkor most sem az, vagy hogy szorosabbra veszem, illetve megigazítom a pulóver kapucniját. Ezek a ruhadarabok már nem kerülhetnek vissza rá. Kiderül egy térdnadrágról, hogy az jó lesz, pulóver meg nem kell. Aztán mikor elindultunk, azért sír, mert fázik. És nekem szeretnem kell, mert ha nem így érzi, sírva megy be az óvodába, egész nap olyan kis sírós lesz, tehát még este is, amikor már újra velem van.

Amikor reggel 5:40-kor megjelenik az ágyunk mellett és felkéredzkedik közénk. De nem aludni. Forgolódik, nyöszörög, aztán beszélni kezd, de minden megnyilvánulása nyávogás. Anyázik, a papát kirugdossa az ágyból (A papa miért van itt?), inni kér, pisilnie kell, kapcsoljam fel a villanyt a fürdőszobában, tépjek neki papírt én, mert most olyan kis gyenge, visszafekszik, öleljem meg, simogassam, adjak neki párnát, kéri a napi TicTacját keljünk már fel, társasjátékozzunk, olvassak mesét, még egyet, (NEM!), de még egyet, de még egyet, de miért nem?, de taknyos, de éhes, de fáj a hasa, de ne orrszarvút adjak a multivitaminból, hanem oroszlánt. Be szeretne menni Bandihoz, bemegy, felébreszti, fel szeretne öltözni (ennek körülményei az előző bekezdésben). Csak úgy mos fogat, hogy "Ordítsanak a manók!" (én kölcsönzöm a fogkefétől rettegő fognyűvő manócskák hangját.) De nem akar óvodába menni, de azt a plüsskutyát akarja vinni, amelyik épp nincs meg. Mindeközben percenként ásítozik, mert hullafáradt.

Amikor hétvégén délelőtt játszóházba visszük, délután végigjátszom vele Bandi alvásidejét, majd elindulnánk játszótérre, de mivel ő már hullafáradt, semmi sem jó neki. Nem öltözik fel (mert nem találunk megfelelő ruhát), ordít, hogy ne menjünk játszótérre. Nagyon szeretem - nem segít. Fél óra üvöltés után eldöntöm, hogy Bandival elmegyek csak én. Rákapcsol, oké, akkor a lehetőség újra adott, felöltözik-e. Nem. Elindulok Bandival, puszi, szeretlek, ordít. Visszamegyek, mert nem indítottam el a szárítógépet. Addigra eldönti, hogy ő is jön, de hiába van 25 fok, hosszú nadrágot, pólót, pulóvert, kabátot és sapkát ölt. Végig bőg, közben megosztja velem érzéseit: "Egy senkiházi vagyok, egy semmirekellő. Engem senki sem szeret. Jó lenne, ha meghalnék, és akkor nem kéne tovább szenvedni. Rossz az élet, haljon meg mindenki. Anya, miért nem szólsz semmit?" - "Azért, mert nagyon elfáradtam attól, hogy téged nyugtatgatlak. És most nagyon szomorú vagyok, és nincs kedvem megszólalni sem." Beülünk a kocsiba, 2 perc alatt elalszik. A férjem elmegy Bandival játszótérre, én a kocsiban ülve várom, hogy felébredjen. Megtörténik, és ugyanott folytatódik minden: "Nem akarok játszótérre menni, ebből elegem van, délelőtt játszóház, délután játszótér. Hát nem szörnyű unalmas minden?" Oké, nem megyünk játszótérre, messziről integetünk a papának és Bandinak, mi meg bemegyünk a bevásárlóközpont élelmiszerboltjába. Csak tudnám, mitől jobb ez, mint a játszótér.

De nagyon szeretem, nem lehet nem szeretni, ő is megmondta.