Úgy volt, hogy ősszel Vera nagyon megszenvedte az óvodai beszoktatást. Nem is beszokott, hanem betört inkább. Később könnyebb lett, elmaradtak a reggeli bőgések, teltek a hetek, sőt egyszer csak szólt, hogy ott szeretne aludni délután. Sajnos 2 nappal később eljött a téli szünet. Ezt követően januárban egyszerűen nem bírt visszaszokni, ennek nyilván az is oka volt, hogy túl nagy dózisban kapta vissza az óvodát, mivel azelőtt nem szokott hozzá, hogy ott is kell aludnia. Megint elkezdődtek a reggeli sírások, a könyörgés, hogy vigyem haza délben, én persze hajthatatlan voltam, mert ha egyszer is engedek, akkor soha többé nem alszik ott. Az óvónők között nem volt egyetértés abban, hogy kell-e segítséget kérnünk. Volt, hogy bőgve mentem haza reggel az egyikük szavai hatására ("Annyi sötét dolog foglalkoztatja, annyi mély fájdalom van benne, ez a gyerek bajban van, segítségért kiált."), egész nap rebegős voltam, és még aznap felhívtam a nevelési tanácsadót, délután viszont már azzal kaptam vissza a gyereket a másik óvónőtől, hogy "Ááá, dehogy is, nem kell ezt túlreagálni, nehezebb neki visszaszokni, más gyerekek is sírnak, nem kell ennyire aggodalmaskodni, majd szólok, ha tényleg baj van."
Én sem voltam teljes mértékben meggyőződve, hogy szükségünk van külső segítségre, sőt ha Bettelheimre (=ösztöneimre) hallgattam, akkor biztos voltam benne, hogy minden rendben. De ettől függetlenül úgy gondoltam, nem árthat, ha eljárunk párszor a nevtanba, mondják ki ők is, ha minden oké velünk, mert azért néha, Vera egy-egy megnyilvánulásától tényleg elsötétült előttem a világ. Az első interjún vázoltam a programpontokat: ovis beilleszkedés nehézségei, kortársakkal való kapcsolat teljes hiánya, komoly testvérféltékenység.
Vera az első két alkalommal jól érezte magát, bár legszívesebben velem ment volna be a szobába, de azért még rá lehetett venni, hogy menjen csak egyedül, mert elbűvölte a sok játék. Azt mondta, mindig Nóri nénihez vigyem óvoda helyett, mert szereti Nóri nénit, és sajnálkozott, hogy milyen messze van az az "egy hét múlva." A harmadik alkalmat megírtam annak idején, és onnantól egészen a végéig ugyanaz ment mindig: a foglalkozásból elment fél óra az udvarlással, hogy menjen már be Nóri nénihez. Ő meg csak bemenekült az asztal alá vagy a fotelek mögé, és onnan kárált Nóri néninek: "Nem szeretlek, csúnya vagy! Gonosz vagy és csaló! Csúnya a nyakláncod! Én csak anyát szeretem. Nem megyek be úgysem, nem akarok játszani semmivel. Rossz játékok vannak nálad!" Rendszerint kemény játékokkal is megdobálta. Nekem még meredekebb dolgokat mondott róla: "Utálom Nóri nénit, mert gonoszabb, mint én." / "Bárcsak lenne egy kardom, akkor legyőzhetném Nóri nénit. Legszívesebben megölném."
Mivel tudta, hogy azért járunk Nóri nénihez, hogy segítsen neki jól éreznie magát az óvodában, előfordult az is, hogy kapcsolt, ezért hangszínt váltva előadta, hogy ő már egyébként szeret óvodába járni, mert ott jókat lehet játszani, aztán felém fordulva közölte, hogy indulhatunk haza. Általában kellemetlenül éreztem magam, amiért így viselkedik, de olyan is volt, amit már végképp nem tudtam én sem megállni röhögés nélkül: amikor Nóri néni a váróba kihozott egy szétszedhető xilofont, azt Vera annak rendje és módja szerint szétkapkodta és szanaszét dobálta, Nóri néni összeszedte és elment a szobájába. Vera észrevett még két darabot, megindult velük Nóri néni szobája felé. Örültem magamban, de elhamarkodottnak bizonyult az ünneplés, mert Vera a résnyire nyitott ajtón csak bedobta a xilofon rúdjait és bekiabált, hogy "Nóri néni, ezeket itt felejtetted." S azzal bevágta az ajtót.
De egyszer csak mindig rászánta magát, hogy bemenjen, és azután rendszerint annyira belefeledkezett a játékba, hogy nem akart hazajönni. A játék úgy zajlott - többek között ezért is tiltakozott annyira ellene minden alkalommal -, hogy Nóri néni soha nem mondta meg konkrétan, mi legyen, max. felkeltette valamivel az érdeklődését (bár már ez sem könnyű feladat), és aztán Verának kellett kitalálnia, hogy mit játsszanak. Ez számára elfogadhatatlan, őt mindig játszatni, szórakoztatni kell, sőt legjobban azt szereti, ha egy felnőtt játszik, ő meg nézi. Valami aztán mégis csak kikerekedett belőle, általában olyasmi, hogy van a Gonosz (sárkány, dinoszaurusz, karmolós macska, tortalopó madarak), aki bántani akarja a Jót (kutya), ezért Vera ártalmatlanítja a Gonoszt (celluxszal körbetekeri, Blu Tack-kel egymáshoz ragasztja őket), hogy megvédje a Jót (a kutyát védő vár ablakait celluxszal beragasztja). A homokos terepasztalon is hozta a formáját: a számára ideális világban emberek és kutyák együtt élnek, de több a kutya. Sajnos aztán a falun végigsöpör egy tornádó, az élőlények meghalnak, de Vera gondosan eltemet mindenkit a temetőbe.
Tegnap volt az utolsó alkalom, Vera úgy sétált be, mint egy kisangyal, többször hangoztatta, hogy nagyon szereti Nóri nénit, hiányozni fog neki a nyáron, a foglalkozás végén alig tudott tőle elszakadni, neki akarta ajándékozni az előzőleg nekem szedett virágot, majd végül valamiféle ígéretet próbált kicsikarni arra vonatkozóan, hogy ősszel újra járhat majd hozzá.
Szerintem nem fog. Mert immár gyerekpszichológus által is megerősített tény, hogy Vera is és én is normálisak vagyunk.
- A gyereket szeretjük. Tudja is.
- Jól gondolom és csinálom a "nem megőrülés"-koncepciót.
- Vera kicsit nehezített pályán halad az anyáról való leválást illetően, de vannak biztató jelei annak, hogy a folyamat elkezdődött (kikéri a véleményemet egy-egy döntési helyzetben, de csak azért, hogy az ellenkezőjét válassza annak, amit én mondok). Én azzal tudok neki segíteni, hogy adok neki valamit, ami a távollétemben is az otthon biztonságát jelentheti neki, ha már ő maga nem ragaszkodik egyetlen tárgyhoz sem (mindig mást visz magával az oviba is). Ezt nehéz megtalálni, kísérletezgetni kell. Pl. varrok egy plusz gombot a ruhájára, amit megfoghat, ha hiányzom neki - nem biztos, hogy ez lesz a megoldás, de talán valami ilyesmi.
- A halál, az természetes, hogy foglalkoztatja. Évekre elegendő foglalatosságot jelent neki ezt kivesézni magában.
- A Gonosz iránti aktív érdeklődés, illetve a megtámad-megöl-meghal-megbűnhődik tematika inspirálta történetalkotás és játék, az is rendben van, fel kell dolgoznia valahogy a halált, a Hófehérkét, a Csipkerózsikát, a boszorkányt, a rendőrséget és a bűnüldözést, a szirénázó mentőautót, a szomszéd bácsi halálát. Az pedig örvendetes, hogy ilyen kreatív, és az általa kitalált történetekkel kijátssza magából a feszültséget és végül majd helyre tesz magában mindent.
- Bandi? Az a jó, hogy őszinte, minden fájdalmát megosztja (és tudja, hogy megoszthatja) velünk, kibeszéli, nem pedig elnyomja magában, hogy majd sok év múlva egy pszichiáternek adjon feladatot a felszínre hozatala.
Ha már így szóba került, szeretném még megemlíteni, hogy példás magatartásáért köszönettel tartozom Bandinak, aki a körülötte zajló cirkusztól elhatárolódva, magányába zárkózva rendszerint csendben alkotott a maga kis elefántcsonttornyában a foglalkozások ideje alatt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése