Könyvajánló: Molnár Jacqueline - Robotok

Van még rajzolt naplós témám, de hogy nehogy megunjátok a színeket nélkülöző, sivár képi világot, most egy igazán színpompás könyvet ajánlok figyelmetekbe, nem akármilyen tartalommal és mondanivalóval. Amikor a szerző egyben a könyv illusztrátora is, az tapasztalataim szerint varázslatra képes. Hát, ez egy ilyen könyv.

A könyv humanoid robotok segítségével mutatja be egy társadalom tagjainak sokszínűségét. A 0243 névre hallgató kis rózsaszín robot a könyv narrátora, aki elmeséli nekünk, mennyire sokfélék is lehetnek ők: szorgalmasak, jókedvűek, néha fáradtak, eltérő színűek, formájúak és érdeklődésűek. Kicsik, nagyok, régiek, újak, szögletesek, gömbölyűek. Nagyon különböznek, de nem jók vagy rosszak, hanem mindannyian ROBOTOK. Idealizált világukban, Robotországban pedig mindannyian arra törekszenek, hogy a különbözőségük ellenére megértsék egymást.

Ez nem mindig sikerül, ilyenkor fordulhat elő, hogy dühösek lesznek és megbántják egymást. Van, hogy elszomorodnak, bánatosak, csalódottak, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnék vagy elvárják. Vannak azonban pozitív érzéseik is, mint a szeretet, a szerelem.

Ha ezt megtapasztalják, olyankor egészen más emberré robottá változnak. A szerelmes vagy szeretetben élő robot mindenre képes, szárnyal és végtelenül könnyed, szinte elrepül. Ez maga a boldogság: ilyenkor a legjobb robotnak lenni.

Fantasztikus, ahogyan a szerző elválasztja a karaktertől a érzéseket. Mert igen, az érzéseink nem mi vagyunk, azok változnak, akár percenként és úgy jönnek-mennek, mint a szél. Nem szabad, hogy befolyásolják az önértékelésünket. Ugyanígy, mások iránti érzéseink sem változtatnak annak a másiknak az értékén semmit. Hát nem gyönyörű?

A könyv szerintem minden jóérzésű embert megérint, egy magát robotnak képzelő, érzéseit nagyon nehezen megélő, felvállaló és kimutató autista gyerek (mint amilyen az én fiam) számára azonban valóban varázslatos.

Olvassátok együtt este, elalvás előtt. Jó éjszakát!

Rajzolt napló 6. (hiba volt)

Ennyi naplós poszt után most már szeretném megmutatni azt is, hogy nem vagyok önhitt mindentudó, és bár nem vagyok rájuk büszke, azért kiteszem ide, a kirakatba a baklövéseimet is. Én tartom magam annyira okosnak, hogy próbálok tanulni a hibáimból, de ti legyetek még okosabbak és tanuljatok másokéiból! Azt fogom itt most illusztrálni, hogy mit NE csináljon senki, ha naplót rajzol.

Az elején nem voltam teljesen tisztában a napló funkciójával, vagy talán inkább a hatékonyság jegyében többféle szerepet is tulajdonítottam neki, mint a valós (vö. élmények reprodukálása). Alább például azt gondoltam, hogy az ilyen kínos szitukat is le KELL rajzolni, mert ha nem foglalkozunk az esettel, akkor semmit nem teszünk a feldolgozása érdekében. Utána szembesültem csak az eredménnyel, miszerint a fejlesztő foglalkozáson a gyerek nem akart erről a kiborulásáról beszélni, sőt annyira frusztrálta, hogy összefogta a két lapot, és nem is akarta, hogy lássa a terapeuta. Ne hozzuk a gyerekünket ilyen helyzetbe. A napló arra van, hogy segítsünk neki felidézni a vele történteket, nem pedig arra, hogy szembesítsük egy-egy ciki, szégyellnivaló viselkedéssel, mert ez nemhogy semennyire sem fogja előre mozdítani a történetek feldolgozását, hanem egyenesen káros. Például árulónak fogja tekinteni a saját anyját.

Az alábbi esetet is megtarthattuk volna magunknak. Csak hát az motivált, hogy a gyógypedagógus is értesüljön a problémáról, azaz hogy a gyerek szerint az egész élet egy nagy verseny, ahol ha nem ő az abszolút győztes, akkor csakis lúzer lehet. Ezt a problémát más fórumon kell megbeszélni a gyerek segítőjével.

Még egy kiborulás. Az anya nem ragadtathatja magát arra, hogy a gyerek naplójában dolgozza ki magából a dühöt.

Nyilván a következő naplórajznak sem volt adaptív funkciója. A gyerek se nem lett figyelmesebb, se nem akart vele eldicsekedni a gyógypedagógusnak. Nem naplóba való téma ez sem.

Ha van valami szorongásos furcsasága a gyerekünknek, akkor az azt idéző megjelenítést is érdemes elkerülni. Hiába említésre méltó esemény, hogy oltást kapott, és hogy az történetesen nem volt mellékhatások nélküli, ha a gyerekünk irtózik a meztelenségtől, akkor a csupasz felsőtest látványa még rajzolt formában is idegesíteni fogja. Bandi még itthon is bujkál zuhanyzás előtt, a lehető legminimálisabb időt tölti ruha nélkül, 3 éves kora óta nem fürdött strandon, 7 éve nincs is fürdőgatyája. A naplójában ez a kép annyira zavarta, hogy letakarta egy lappal, úgy számolt be az eseményről. Ha most rajzolnám, már csak egy kart rajzolnék.

A jól maszkoló, külvilág számára nem is nyilvánvalóan autista embereknek is vannak otthoni rituáléik, viselkedésformáik, megnyilvánulásaik, amelyekkel csak a legszűkebb körüket tisztelik meg. Tisztában vannak azzal, hogy az otthon az a hely, ahol bármit szabad, nem kezelik hülyeként, nem haragszanak rá. Ezek többnyire az egész nap összegyűlt feszültség levezetését szolgálják, és létszükséglet számukra. E szokásokat nem viszik ki a legbelső körön kívülre, mert nagyon jól tudják, hogy a mások előtt tett ilyen megnyilvánulásokkal azonnal a "nem normális" skatulyában landolnak. Akkor hát ne mi, a szülei, a legfőbb bizalmasai legyünk azok, akik a "hülyeségeiket" világgá kürtölik. Még akkor sem, ha "csak" a gyógypedagógusnak mondtuk el.