A kulcsosgyerek elbújik

Bandinak lettek megint vicces és kevésbé vicces mániái.
Az egyik az elbújás. Ha kinyílik egy szekrényajtó, eszét vesztve szalad, hogy "Ábúk!" És elbújik, mi pedig keressük. Azt úgy szereti legjobban, ha fennhangon soroljuk a lehetséges helyeket, pl. "Hol lehet ez a fiú? A fürdőszobában? ... A szennyestartóban? ... Az erkélyen? ... A szekrényben? ... A játszótéren?" Ő pedig mindegyik után felkiált: "Itt sincs!" És mivel sehol nem találjuk, neki kell diadalittas sikítással előugrania rejtekéből, mi pedig nagyon megörülünk neki.

Szerencsénk, hogy a gyerek képzelőereje még tényleg olyan erő, amely alkalomadtán helyettesít minket, merthogy az sem szegi kedvét, hogy néha nem figyelünk, és nem vesszük észre, hogy elhangzott az ábúk. Nem is keressük, ő viszont ugyanolyan lelkesültséggel ugrik ki a szekrényből egy idő után. De tudom, hogy ezzel nem szabad visszaélni, mert aztán egyszer csak leesik neki, hogy ez nem volt olyan. DE ezt a játékot Bandi SOHA nem unja meg, egyszerűen NINCS vége, a 123. után jön a 124. kör. Viszont van itt egy másik gyerek is, aki ab ovo tudja, mi az a minőségi idő, és annál kevesebbel nem is nagyon éri be ugye. Ez a játék pedig neki nem pálya, értelmesebbekre vágyik már, hiába próbálom néha bevonni, mindig elrontja azzal, hogy "Hát nem látod, anya? Ott van a törlőruha mögött, látszik a füle meg az egész teste is!"

Bandi másik gyengéje a kulcs. De nem ám az a kulcscsomó, amit neki készítettünk használaton kívüli kulcsokból, felnőttesen komoly kulcstartóval, neeem. Kifigyelte, melyik az igazi, melyik nyitja az ajtót valóban, melyik indítja az autót, és neki csak ezek felelnek meg. Belekapaszkodik a lábamba és őrjöng, hogy "Azt is! Azt is!" És megkapja, aztán elvonul egy ajtóhoz, és ott kulcsozik. Gondolom, arról van szó, hogy türelmes ő, ha nem sikerül kinyitnia az ajtót 186-odjára, az első próbálkozók önbizalmával és nyugalmával megy neki 187-edjére is, de csak akkor, ha tudja, hogy van értelme, őt ugyan ne nézze senki hülyének mindenféle fiktív kulcsokkal.

A slusszkulcsot nagyon féltjük, mégis odaadjuk, mert a téligumicserénél nem minden hátsó szándék nélkül elpanaszoltam a gumisnak, hogy ez a gyerek a slusszkulcs betege, és már a Vaterán is kerestem, de csak rozsdás ladakulcsot találtam, azon meg nincs gomb, amire ők találtak egyet a fiókban, egy gombosat, én meg tettem rá kulcstartót is, de minden hiába. Bandinak csak az igazi, a kétgombos felel meg, amelyikkel anya és a papa kocsit hajt. Jelenleg nincs is meg a pótkulcs, mert a kulcsokat ő szépen el is játssza. Általában valamelyik játékosláda aljáról kerülnek elő, merthogy nekem kell őket megkeresnem, Bandinál hiába kérdezősködöm utánuk. A nővére annak idején 11 hónaposan a délelőtti kulcsozást követő ebéd, 2 órás alvás és a komótosan elfogyasztott uzsonna után délután, látva kétségbeesésemet odamászott a szennyesládához, leemelte a tetejét és egyre ingerültebb mutogatással jelezte, hogy mit vagyok úgy oda, ott a kulcs, hányszor mondja még. De Bandi nem Vera. Az egyik nap fél 1-kor pánikolva hívtam a férjemet, hogy nem találom a lakáskulcsot, most hogy menjek Veráért az oviba (akkor még nem aludt ott délután). Mert a pótkulcsot a postaládába dobta tegnap egy le nem kísért vendég, és azt még épp megtehetném, hogy nem zárom be a lakást, de a lépcsőházból sem tudok kijutni, mert nincs itthon egyetlen lépcsőházi szomszéd sem. A férjem azt javasolta, hogy akkor talán keressem tovább a kulcsot, majd pedig, ha lezárult a történet, próbáljak meg tanulni az esetből. Tovább kerestem, közben ordítoztam, hogy "Bandi, hol a kulcs?! Bandi, a kulcs hol van?! Hol van a kulcs, Bandi?!" (variáltam, hátha valahogy megérti, mit akarok). Felhívtam az óvodát is, hogy türelem, megyek, csak be vagyok zárva, ha más nem, az apja megy majd érte taxival, de Maja nénitől nem sok megértést kaptam, csak nevetett rajtam. Aztán egyszer csak Bandi elkezdte mutogatni a könyvespolcot. Áhá! Ledobáltam két méter könyvet, persze, hogy nem volt ott. Abban azért reménykedtem, hogy mégiscsak arrafelé lesz valahol, ezért a polc melletti ágy alól is kipakoltam újra, és végül meglett a rohadt kulcs, amit az óvodából hazaérve első dolgom volt újfent a gyerek rendelkezésére bocsátani a slusszkulccsal egyetemben. Mert a kulcsokat nem lehet nem odaadni neki.

És még szerel is hosszasan, elmélyülten (amihez szintén valódi csavarhúzót igényel, a játék nem jó, ne nevettessem, illetve ne bosszantsam), de ez igazából nem egy nagy valami egy fiúnál, inkább az lenne megemlítendő, ha nem szerelne.

Én megmondtam,

hogy Zsemlének fog örülni a legjobban. Illetve a férjem megmondta.

És gazdagabbak lettünk egy Manófalvi Manóval is, akinek Mazsola nagyon örül, úgyhogy 48.

Életem karácsonyi ajándéka

A világ legjobb karácsonyi ajándékát szolgáltatták ma nekem Vera angyalkái. Igaz, hogy kicsit korán hozták meg, de december 24-én este ki hitte volna el, hogy január 3-ától Vera ott alszik az oviban?
Miután hetek óta megy a délutáni gyötrődés, esténként meg a fáradtságtól kikészült gyerek hisztije van műsoron, tegnap jobb belátásra tért a leány: közölte, hogy holnap, azaz ma délután ott fog aludni az óvodában. Nem éltem bele magam, de a szándék reggel is megvolt még, bepakoltuk hát a hátizsákba az ágyneműt, aztán go. A dajka Kati nénit azzal köszöntötte mosolyogva, hogy ma ott fog aludni, de én ekkor még mindig nem hittem el. Délben az apja ment oda, hogy kint megvárja a történet végét, és most kaptam a hírt: Vera a fejére húzott takaró alatt egyenletesen lélegzik, vááááááááá! Szabad vagyok, szabad! Visszakapom a délutáni saját másfél-két órámat? Nem tudom elhinni. Természetesen az van bennem most is, hogy ki tudja, talán ez volt az első és utolsó ilyen alkalom. Mindegy, nagyon nagyot lépett most előre, és ha tényleg ekkora időmilliomos leszek, hamarosan összeszedem gondolataimat és megírom a fejemben hetek óta egyre terjengősebbé váló "Köszönjük, Óvoda!" c. posztot.

Népsűrűség: 1 fő/négyzetméter

A helyzet az, hogy elértük azt a határt, amikor még épp a mi kezünkben van az irányítás, de félő, hogy ha még tovább sokasodnak, akkor a plüssállatok átveszik az uralmat otthonunkban. Gyengébb pillanataimban már felsejlett előttem a tömegoszlatás céljából bevetett vízágyú víziója.

Összeszámolni ugyan ne álljon neki senki, megmondom én, mennyien vannak a képen: 45-en. És akkor még nincs köztük Másik Buksi, akit valamilyen rejtélyes oknál fogva hónapok óta nem találunk az egyik díszpárnával egyetemben. Én elismerem, hogy ezért jórészt mi vagyunk a felelősek, mert tényleg olyan nehéz ellenállni nekik, mikor a gyerek úúúúgy szereti őket. Vera nem is nagyon játszik mással. Ezért is vettük meg tegnap délelőtt neki karácsonyra Zsemlét (46), akiért a minap képes lett volna feláldozni az összes fenti cimbijét, de ezzel a lehetőséggel eddig egyelőre nem éltünk. "Ugyan, nem olyan mindegy már, hogy eggyel több vagy kevesebb? Ennek az ajándéknak fog örülni legjobban. Na, jól van, megvesszük, de ő lesz az utolsó és kész, vége!"

Alig tüntettük el Zsemlét a szekrényben, néhány órával később, az ovi alapítványának támogatását célzó karácsonyi vásáron csatlakozott hozzánk Donald (47). De Vera szerint annyira szeretett volna velünk hazajönni, és a jó ügy is meg minden... Kihagyhatatlan ajánlat volt, na.

De különben meg Bandi annyira élvezte a kipakolást, fotózást, hogy megfeledkezett a családot lassan őrületbe kergető slusszkulcsmániájáról is (diszkrét utalás a kép jobb szélén), szóval van valami haszna is a nagy tömegnek, de nem baj, akkor sem vállalunk több plüssállatot, eldöntöttük.

Egy napom, avagy miért nem írok mostanában

Azért nem írok mostanában, mert nincs mikor. És nincs saját életem, semmi. Eddig volt, a délutáni altatás alatt másfél óráig azt csinálhattam síri csendben, amit akartam. Ez ideális volt a blogírásra. De sajnos ez már a múlté, mert Vera nem alszik délután. Jó, akkor itt vannak az esték, de a Vera ágyában eltöltött félórás alvásból felébredve félkómásan, fél 11-kor egyszerűen nem tudok fogalmazni. Most is épp ez történik, azaz hosszú percek telnek el úgy, hogy a kezem ugrásra készen áll a billentyűzet fölött, aztán leírok valami egyszerű, tényközlő tőmondatot, majd backspace. De mivel a férjem naponta kérdezgeti, hogy mi van már, és végig kell hallgatnom, hogy mennyire csalódott, és azt hitte, kitartóbb vagyok satöbbi, akkor most tessék, neki ajánlom az alábbi unalmasan megírt, illetve koherensnek a legjobb indulattal sem nevezhető bejegyzést.

A napom:
Reggel elmegyünk hármasban a gyerekekkel az óvodába, leadjuk Verát, aki immár örömmel jár oda, szinte repül befelé, és újabban az ovistársak neveit is tartalmazzák a nap eseményeiről szóló összefoglalói. Sajnos annyira mégsem rajong érte, hogy ott is aludjon délután. Itthon viszont nem alszik, hanem jön, hogy társasjátékozzunk, hogy olvassak mesét, hogy mondjak mesét a Böngészőből, hogy pisilni kell, hogy mégis aludna ("Anya, belémhasított egy érzés, az, hogy aludni szeretnék."... 3 másodperccel a betakarózás után: "Anya, most meg az az érzés hasított belém, hogy társasjátékozni szeretnék."), hogy főzzek teát, hogy olvassak a Dörmögőből, hogy csináljuk meg a feladatot benne, hogy játsszunk valamit, de most már én találjam ki, hogy mit. Ha én csak simán lefeküdnék egy kicsit, mert hullafáradt vagyok, akkor rám mászik és kántálja a fentiek valamelyikét.

De visszatérve még a reggelre, Bandival az ovi után vásárolunk vagy levegőzünk kicsit, majd hazamegyünk, ahol a rásütött "álomgyerek" bélyegnek megfelelve többnyire elfoglalja magát egyedül. Például gyöngyöt fűz vagy takarít, és ha elmélyült játékát megszakítva mégis megkeres, az általában azért van, mert rettentő empatikus lény lévén szeretné, ha osztoznék afölött érzett örömében, hogy valamit sikerült neki megcsinálni.

Szóval ilyenkor még véletlenül sem unalmában fanyalodik rám. Nem úgy délután, amikor nővére már itthon van, az általa szolgáltatott példa pedig ragadós. Ezek ketten azt gondolják, hogy én azért vagyok, hogy őket szórakoztassam. Hogy tologassam őket a dömperben, egymást nem tudják ugyanis, mert Bandi nem jól tolja Verát, aki ezért ordít, Vera meg nem tolja sehogy Bandit, aki meg ezért ordít. És játsszuk azt, hogy én vagyok a dzsinn, Vera meg a hercegnő, és teljesítsem három kívánságát, ami ha megvolt, akkor játsszuk azt, hogy én vagyok a dzsinn, Vera meg a hercegnő, és teljesítsem három kívánságát, ami ha megvolt... Ezek ketten a világon semmit nem játszanak nélkülem. Ha olvasok vagy kávézom vagy kínomban már a telefonomon internetezem (mert én már csak a telefonomon jutok internethez), azt ők úgy értékelik, hogy nem csinálok semmit, ezért odajönnek, rám másznak és előállnak további programjavaslataikkal (bábozz - mondja Vera, bábázz - mondja Bandi is).

Kénytelen vagyok főzésbe vagy a takarításba menekülni, persze akkor is ott lógnak rajtam, de néha nyerek szabad pillanatokat pl. arra való hivatkozással, hogy "menjetek csak ki, ne lélegezzétek be ezt a vegyszert." És ezek a rohadt hosszú téli esték. 7 órakor már nem várok semmi mást, csak hogy kimásszak a Vera ágyából este 10-kor.

Nade. Összességében elég jól viselem ezt általában, a nyálmirigyes ügyem óta képes vagyok totális nyugalomban szemlélni szinte bármit, amitől azelőtt égnek állt a hajam és fejhangon üvöltöttem. És élvezem, mert olyan, mintha kajánul vigyorognék egykori énemre, akit ilyenkor lelki szemeim előtt látok majd' felrobbanni az idegtől, az új énem viszont maga a megtestesült nyugalom. A minap viszont kiderült, hogy ez nem mindig sikerül. Vagy ha sikerül, az lehet, hogy csak a felszín, mert mélyen attól még ott gyűlhet a ki nem adott feszültség. Este befeküdtem Vera mellé, aki megkért, hogy mondjak egy történetet Cifiről. Cif az első és utolsó macskám, nem sokkal Vera születése előtt halálozott el, de Vera nagyon szereti a róla szóló sztorikat, képeket, videókat. Minden este reménykedem abban, hogy nem jut eszébe az esti rituálénknak ez az utolsó eleme, de hónapok óta nem felejti el. És akkor én rittyentek valami szép kis kerek mesét Cifről gyorsan.

Vera: Anya, légy szíves, mondj egy történetet Cifikéről.
Én: Jó. ... ... ... (sóhaj) ... ... ... Cifikének nagyon hosszú bajsza volt.
Hosszú csend.
Vera: Ez volt a történet?
Én: Igen.

S azzal irgalmatlanul elkezdtem röhögni. Nem tudtam abbahagyni, még akkor sem, amikor Vera elsírta magát és elpanaszolta, hogy becsaptam, mert ez nem történet, és nagyon rosszul esik neki, hogy kinevetem. Na, ekkor rájöttem, hogy nagy a baj, mert akkor törnek rám ilyen görcsök, ha nagyon kikészültem, mert nem tudok valamit megoldani és túlstresszelem magam. Ezért aztán péntek este elmentem a húgomhoz, hogy vele és a barátnőmmel együtt nézzük meg a Voice-ot. Nem érdekelt, hogy mit mond Vera, aki ekkor világosított fel engem arról, hogy nem aludt egy percet sem, amíg a kórházban voltam (4 éjszaka), és előrebocsátotta, hogy ezúttal sem fog. A férjemtől a következő levelet kaptam aztán aznap este:

"Csinálta a japán karácsonyt vagy 10 percig, aztán nézte a mesét. Megmondtam, ha sír, Bandu jön ki, ő meg be. Mielőtt bepelenkáztam, megint sírni kezdett, de már - ahogy mondta - örömében. Annak örült, hogy majd hazajössz. Egyébként attól félt, hogy örökre a húgodnál fogsz maradni. Már alszik. 5 perc alatt."

Józsi bácsi

Tudom, hogy rossz az, aki rosszra gondol. De a következő, első kézből származó információim vannak Józsi bácsiról:

Józsi bácsi el szokta vinni Alizt játszani. Mert Aliz ismeri Józsi bácsit.
Mindig ugyanazt játsszák. Nem derült ki, hogy mit.
Józsi bácsi mindig ott van az óvodában.
Józsi bácsi néha fiúkat is elvisz magával játszani.
Talán a sószobába mennek.
Az óvónénik nem tudják, hogy hol van olyankor Aliz.
Józsi bácsi mindig ugyanazt a cipzáras pulóvert hordja.
Nem öreg, középkorú.
Józsi bácsi Verát még nem vitte el sosem.

Olyan ez, mint egy film, ahol minden részlet arra enged következtetni, hogy X a gyilkos, aztán a végén kiderül, hogy Z, de a fejünkben visszapörgetve akkor is stimmel minden apró részlet. Jó, feltételezem, hogy Józsi bácsi fejlesztőpedagógus, logopédus vagy pszichológus lehet, de akkor is kicsit ijesztő volt, ahogy jönnek az újabb infók a sztorihoz, és mind, egytől egyig beleillik egy másik sémába. De vajon miért van az, hogy a gyerek szájából elhangzó "Józsi bácsi el szokta vinni Alizt játszani." mondat azonnal azt a másik gondolatkört aktiválja a felnőtt ember agyában? Amúgy a férjem is rossz, nemcsak én. De azért megkérdezem hétfőn, hogy ki az a Józsi bácsi.

Megfiult

Bandi meg olyan lett, ami miatt azt gondoltam egykor, hogy nem szeretnék fiúgyermeket. De most már mindegy, csinálhat bármit, nekem kell ez a fiúgyermek, méghozzá így, ahogy van.

Például nem lehet vele bevásárolni, vagyis lehet, csak férfiként kell őt kezelni, azaz úgy kell beállítani a dolgot, mintha nem is vásárolnánk, hanem hogy (1) Túró Rudit veszünk, (2) segíthet anyának tolni a bevásárló kocsit, (3) anya öléből felnőtt perspektívából szemlélődhet, (4) lepakolhatja a margarinokat a polcról egyszer. Mert ha azt mondom, megyünk vásárolni, és ennek megfelelően kijelölöm az ő helyét a bevásárlókocsi gyerekülőkéjében, akkor fél percen belül feláll benne, kikéredzkedik, ráutaló magatartással fenyegetőzésbe kezd, hogy az ölemből a földre veti magát, ha nem teszem le rögtön. Ezért leteszem. Teljes extázisban, diadalittasan üvöltve odasétál (ezt is megértük, juhéjj) a zöldségespulthoz és lepakol, illetve körmével inzultálja a paradicsomokat. Aztán mindent megjelöl(ne, ha hagynám) az üzletben, ami puha, mert a folpackba csomagolt élelmiszerek mellett nem lehet elmenni körmölés nélkül. Bemászik a kocsi alsó részébe, letolja az odapakolt 10 liter tejet, a vásárlóközönség riogatása céljából rejtetten mozgatja a kocsit, de időnként elárulja magát azzal, hogy ordít, mert beszorult a lába. Az eladók szörnyülködnek és kioktatgatnak, hogy ez mennyire veszélyes, és szentségelnek, hogy a gyerek magára fogja borítani a kocsit. Hogy demonstráljam hajlandóságomat a helyzet megoldására, ekkor még megpróbálkozom egy kiflivel, ám az abban a pillanatban 10 méterrel odébb landol a földön. A fizetés a legkeményebb, ott már mindegy, mennyire tökéletes logisztikai tervezés előzte meg a bevásárlólista megírását, mert ekkor már nekem is sok dolgom van. Ő itt már kontrollálatlanul garázdálkodhat a csokik és rágók között, megnyomorítja a Kinder süteményeket, amelyeket ezért kénytelen vagyok megvenni. Néha ordítva lefekszik a földre, mert a rendetlenkedés is unalmas egy határ után. Elmászkál, sír, ami jó, mert hallom, hol van épp, segítőkész idegenek azonban mosolyogva visszahozzák, édesen gügyögve neki, hogy "hát ez az anya, csak vásájoj, ez a kis baba meg unatkozik, igaaaaz?" Én meg izzadva dobálok összevissza mindent a szatyrokba, okézom, aláírok, nem kérek matricát, és heherészve, vörösödő fejjel magyarázkodom, hogy "hát nem lehet vele vásárolni, hisz fiú," és irigy pillantásokat vetek más gyerekekre, akik békésen majszolgatják a kiflit a gyerekülésben.

Aztán van a hisztije. Ha valami nem tetszik neki, négykézlábra ereszkedik, homlokát óvatosan letámasztja a földre, majd a hátára gördül és őrült üvöltésbe kezd, miközben néha körülpillant, hogy csekkolja a műsor nézettségét. Abban nincs hiba, azt hiszem, a reakcióval szemben lehet inkább kifogása, mert ugye ilyenkor csak kiröhögöm, ezért egyszer csak abbahagyja az őrjöngést, felkel és megpróbál a lelkemre beszélni olyan cukigyerekesen legörbülő szájjal. És akkor megszeretgetem.
Itt például attól lett frusztrált, hogy a repülőgép emlékparkban egyetlen pilótafülkébe engedtek be csupán, oda is csak sorbanállás után, semmihez nem volt szabad hozzányúlni, erre folyamatosan figyelmeztetett az alapállapotban zárva tartott fülkeajtót kelletlenül nyitogató személyzet, és mivel éreztük a hátunkon az utánunk következők szúrós pillantásait, kb. 2 perc után ki kellett emelnünk a gyerekeinket a fülkéből. Bandit onnantól semmi nem érdekelte, egyre csak kesergett, mígnem az apja kivitte a parkolóba, az autónkba "vezetni."

Számos konfliktusunk fakad a "Nem!" eltérő értelmezéséből. Ha azt mondom, "Nem!", én azt úgy értem, "Azonnal hagyd abba, mert sírás lesz a vége!" Bandi viszont hangosan kacagva, turbó fokozatra kapcsolva folytatja a kérdéses tevékenységet. Szerintem ez tipikus fiú feature, Veránál ilyesmi nem jelentkezett, ellenben az öcsém pontosan ilyen hülyegyerek volt. Bandinál ráadásul nem is kell újra és újra elmondanom, mit nem szabad vagy nem szeretnék, az általam tiltott dolgok felkerülnek a "csakazértis mindig" c. listájára, és az adott szituáció rendszerint aktiválja is őket. Például mindig lerángatja a száradó ruhákat, mindig veri a fejét a vitrin üvegajtajába, ha meglátja benne magát (ezért roppant kulturált módon átmenetileg elbarikádoztuk a szekrényt egy matraccal), mindig felmászik az asztalra étkezni, minden tányérkából eszik egy-egy marékkal, kiborítja a vizet az asztalon, és mérgében, amiért nem hagytam a tócsában pancsolni, letolja a tányéromat az ebédemmel együtt az asztalról... Igazam lett, sírok.

Van ám olyan is, aminek a végén ő sír. Az ablakba való felmászás, a telefonkábelek, lámpazsinór rángatása, az odatolt sámliról a tűzhely kapcsolgatása, boltban az élelmiszerek rongálása, a hűtőszekrény nyitogatása, az aprópénz, zsírkréta, gyöngy szájába vétele esetén hajthatatlan vagyok. Akkor ő négykézlábra ereszkedik, aztán lásd fentebb.
Nem baj, ő akkor is Az Én Fiam.

Ha ő felnőtt volna

Réber László illusztrációi nélkül, sajnos.

Ha ő felnőtt volna, ...
... mindig úszógumiban fürödne a kádban, mert az nagyszerűen távol tartja tőle Bandit.
... mindig belepisilne a fürdővizébe, de úgy, hogy előbb egy játékbögrébe, amiből aztán beleönti a kád vizébe.
... mindig inna a kád vizéből fürdés közben.
... soha nem mosna hajat.
... nem mosdana maga, hiszen már sokszor megmutatta egyévesen, hogy megy neki, hanem az anyja mosdatná, mert estére ő nagyon fáradt. Természetesen nem annyira, hogy ne bírná lejátszani a múmiás játékot.
... nem mosná magának a fogát, hanem az anyja mosná neki, aki e célból mindennap háromszor megjelenne nála.
... este mindig a macis fogkrémjével mosatná a fogát, a többi napszakban pedig a másik három valamelyikével random, illetve beszerezne még egy zöld macskás fogkrémet is, mert olyan van Dorkának az óvodában.
... nem öltözne magától, hanem az anyja öltöztetné, aki számára nem lenne ez plusz teher, mivel úgyis ott van már reggel, délben, este a fogmosás miatt.
... soha nem aludna délután.
... mivel soha nem aludna délután, este már a meséről is lemondana önszántából, mivel úgyis elvesztené a fonalat két mondat után.

Ha ő felnőtt volna, ...
... soha nem adna oda egyetlen játékot sem Bandinak.
... nem hagyná, hogy őutána Bandi is felüljön Plutóra egy százasért kutyagolni, hanem azonnal indulnának tovább, amint ő kész van.
... ha épp Bandi játszik valamivel, azt azonnal elvenné tőle, akkor is, ha neki esze ágában sincs játszani azzal a játékkal. Bandi csak ne játsszon semmivel, mert annak a csúnya és hülye kisfiúnak nem jár semmi.
... akkor is szent meggyőződéssel vallaná, hogy jobb kapni, mint adni.

Ha ő felnőtt volna, ...
... szilvalekváros kenyeret enne minden reggel és este.
... naponta 1 liter kakaót, vaniniás tejet vagy tejeskávét inna.
... nem törődne a csalánkiütésekkel.
... a levest szívószállal inná, a kekszet villával enné.
... a szendvicsről előbb leenné a sonkát, aztán enné csak meg a vajas kenyeret.
... előbb megenné a tojásrántottát, majd utána a kenyeret.
... nem kellene titokban nyalogatnia a sót.
... elérné az édességes szekrényt, amely emiatt nem sokáig lenne édességes szekrény.
... a napi 2 szem Tic Tacot gyógyszeradagoló-kanálból öntené a szájába, ha elveszett a kanál, akkor megkeresné, mert a Tic Tacot másképp nem teheti a szájába, csak az adagolókanállal.

Ha ő felnőtt volna, ...
... fenéken csúszna le lépcsőről lépcsőre akkor is, ha késésben van reggel.
... lehullott faleveleket szedne anyjának minden méteren akkor is, ha késésben van reggel.
... soha nem kötné copfba a haját.
... soha nem köszönne senkinek.
... mindig kismotorral járna. Biciklivel soha az életben.
... minden kerítésre felmászna, úgy menne végig az utcán, és ha szünet van kettő között, akkor láthatatlan szárnyai segítségével átrepülne egyikről a másikra.
... mindig levetkőzne pólóra és bugyira, nemcsak otthon, hanem bármilyen zárt helyre érkezve, akár a bevásárlóközpontban vagy az élelmiszerüzletben is.
... mindig olyan tömböt építene Duplóból, amelyben nem lehet átlátszó és szemes kocka, benne van az összes elem, hogy mást már ne lehessen építeni, és soha nem bontaná le. A tömb egyébként csak a korlátozott kreativitással megáldott egyének szerint tömb, valójában terasz vagy magasan fekvő kutyafuttató.
... mindig bábozna valaki neki, aztán társasjátékoznának is.
... 1 méterről nézné a tévét.
... állva hintázna, kapaszkodás nélkül, nincs abban semmi veszélyes.
... kiállna a nyitott ablakba, mert onnan sokkal jobban ki lehet látni, hát még akkor, ha ki is hajol rajta. És mindezért nem szentségelne senki.
... mindenhová matricákat ragasztana, mert az olyan szépen mutat a bútorokon. És ha egyszer el szeretné adni ezeket a bútorokat, szó sincs arról, hogy keserves munkával le kellene kaparni a matricákat, miért is kellene, amikor így sokkal szebbek, tehát kelendőbbek is, mint üresen.
... a világ összes kutyáját hazavinné a lakásába, hogy boldogan éljenek együtt, amíg meg nem halnak.
... a világ összes plüsskutyáját hazavinné a lakásába, hogy boldogan éljenek együtt, amíg meg nem halnak.
... soha nem halna meg.

Egy valami azonban nagyon érdekes. Ha ő felnőtt volna, akkor az anyjához köthető sok frusztráció ellenére is vele élne, vele lakna, nem menne el tőle sehová, mert anya nélkül nem élet az élet. Egyelőre.

Ez csak jááátééék!

Én még mindig nem aggódom, vagy ki tudja, lehet, hogy mégis, ha mindjárt ezzel kezdem a bejegyzést... Szóval az egy dolog, hogy Vera sosem játszott babával, a babakocsiban is csak plüssállatokat vagy gondosan betakart labdákat sétáltat. Hát szereti a kutyákat, főleg Igazi Buksit, nincs ebben semmi csudálatos.

Na, most mégis játékba kezdett Laura babájával. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Laura a tűzhelyen fekszik egy serpenyőben.

Mint megtudtam, az történt, hogy Laura meghalt, Vera pedig megsüti. Az ok-okozati viszonyt homály fedi, nem lehet tudni, hogy azért halt meg, mert feltette sülni vagy pedig holtan találta, és azért süti meg a kis barátainak, hogy ne vesszen kárba a zsákmány.

Javában zajlott a lakoma, amikor feltűnt a színen egy hívatlan vendég, Bandi, aki kimentette Laurát szorult helyzetéből.

Hát én nem is tudom. Még mindig azt gondolom (= remélem), arról van csak szó, hogy gyerek, akinél nincs tabu, és azt játszik, amit akar. Vagy csak a Jancsi és Juliska inspirálta. Számára nincs ebben az egészben semmi elborzasztó. Nekem viszont elég nehéz volt fegyelmezni magam és csendben maradni, én felnőtt vagyok, és bevallom, nagy megkönnyebbülést éreztem Bandi hősies mentőakciója után.

Hosszú altatás

Hazatértem, jól vagyok, főleg mentálisan, merthogy nincs már tokagolyóm. Fizikailag meg alakulok. Egy kicsit meglepődtem, nem gondoltam, hogy egy 6 centis kis vágás ennyire levesz a lábamról. Úgy képzeltem, most vasárnap már megyek is tornázni, hisz ráérek, de rá kellett jönnöm, hogy az ún. műtét utáni lábadozás, az egy létező műfaj. Tegnap pl. még mindig keresztbe állt a szemem, ha hirtelen odébb vittem a tekintetemet A-ról B-re. És bár a műtét után tudatomra ébredve még nagy erőkkel próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy "nem aludtam!", olyan, mintha 6 nap után még mindig hatna rám az altató. Tegnap este 8-tól ma reggelig meg sem mozdultam.

Totál pánikban mentem be a kórházba, főleg attól féltem, hogy elaltatnak, aztán azt csinálnak, amit akarnak, és én közben úgy fekszem majd ott, mint egy darab szalonna, utána meg ébresztgetnek, én meg csak bámulok, mint egy hülye. Meg hogy tök nehéz leszek és nem bírnak majd átrakni egyik ágyról a másikra. Arra gondoltam, hogy a műtőbe a saját lábamon szeretnék majd besétálni, utána meg egye fene, hajlandó vagyok beülni egy tolókocsiba, ha nagyon nem megy a járás. Szóval leginkább attól irtóztam, hogy elvesztem emberi mivoltomat. Meg attól, hogy nagyon fognak hiányozni a gyerekek.
Bőgve foglaltam el az ágyamat. Aztán megismerkedtem az egyik nagyműtéten átesett szobatársammal, aki 5 perc alatt helyretett. "Nyálmirigy? Az nudli." Azért annál kicsit több lett végül, de akkor pontosan így kellett velem beszélni, ő ezt nagyon jól tudta, mint ahogy azt is, hogy nem szabad megkérdeznie, miért sírok. Nem csodálom, hogy várják vissza a munkahelyére banki ügyfélreferensként. Innentől minden rendben volt. Kaptunk még egy szobatársat, egy nyugdíjas óvodavezetőt, és mindhárman egyetértettünk abban, hogy a mi szobánk a béke szigete a kórházban. Mondjuk, ehhez az is kellett, hogy mindhármunk daganata a jobbik fajtából való legyen. Sokat beszélgettünk az együtt töltött 4-5 nap alatt, minthogy olvasni egyikünk sem volt képes 2 oldalnál többet, hiába voltunk felszerelkezve könnyen és kevésbé könnyen emészthető olvasmányokkal egyaránt. Bőgve búcsúzkodtunk végül egymástól. De nem csak őket köszönhetem a kórháznak, hanem
- egy doktornőt, aki minden bizonnyal a világ legjobb sebésze, aki kezeiben maximális biztonságban éreztem magam, aki egy valószerűtlenül megnyugtató jelenség, és amikor szerettem volna mindezt meghálálni neki, azt mondta, tegyem el a borítékot, költsem inkább a gyerekeimre, ami benne van, 
- kedves, mosolygós nővéreket, takarítókat (igen, ők is kedvesek és mosolygósak),
- olyan vicces momentumokat, mint hogy a műtőben megjelenik a fejem fölött egy arc, és azt mondja: "Jó reggelt, XY vagyok, én leszek a műtős fiúja, szólítson csak Elvis Presley-nek."
- érzelmi hullámverést (a csodálatos szobatársak, illetve kórházi személyzet nagyszerűsége okozta meghatódásokon kívül pl. olyan padlóra küldő megvilágosodásokat, hogy milyen elesett és mély apátiába zuhant emberekkel van tele az osztály, ha a mi szobánk 3 lakóján kívül nincs más, aki megnézné a voice-ot vagy az x-faktort... mondjuk, tényleg szörnyen unalmas volt mindkettő),
- a felismerést, hogy az értékrendemen még mindig van mit finomítani (a férjem nekitolatott egy fának a parkolónkban, hátsó ajtó csere, 100 ezer casco önrész, aminek hírére félkómás állapotom ellenére csaknem hisztériás rohamban törtem ki és el kellett telnie egy-két órának, mire belülről fakadóan, őszintén tudtam vallani, hogy "csak egészség legyen, más nem számít"),
- másfél kiló fogyást.

Lehet, hogy egyszerűen csak felkavarta ez a pár nap azt az állóvizet, amiben évek óta pancsolok, ugye jó ideje nem találkozom mással, csak kisgyerekekkel és kisgyerekes anyukákkal, és nincs olyan, hogy "én, gyerekek nélkül", pláne nem napokig. Hiányoztak, de nem kibírhatatlanul. Ők is feldolgozták valahogy a hiányomat, Bandit sokkal jobban érdekelte az infúziós állvány meg a nővérhívó, amelyen sikerült vészjelzést is leadnia egyszer, tőlem pedig viszolyogva elfordult és két nap után már úgy tűnt, mintha meg sem ismerne. Vera a műtét napja után be sem jött többé hozzám, valószínűleg megrázó lehetett számára a belőlem kiálló csövek látványa, mert miután a hazajövetelem előtti napon telefonon elmesélte, mi mindent játszott aznap, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, kivették-e a csövet, a kezemből is kivették-e, és fájt-e. Ez a nélkülem eltöltött pár nap viszont látszólag (tudom, hogy csak látszólag) nem viselte meg őket különösebben, jól viselkedtek, nem nyávogtak, jókat játszottak, és valahogy azért nélkülem is el tudott aludni Vera esténként. Aztán hazajöttem, eltelt 20 perc, és Bandi már mellém is feküdt kis kiflinek, Vera meg letelepedett a másik oldalamra, majd kijelentette, hogy aznap nem megy Mari mamához (amíg kórházban voltam, nem volt kérdés számára, hogy a nagyanyjánál tölti a délutánokat). Fájdalmas, hogy így kellett ezt megtapasztalni, nem pedig úgy, hogy elutaztam volna napokra egy wellness szállodába ejtőzni, de összességében nem ártott sem a gyerekeknek, sem nekem ez a pár napos szétköltözés.

Kés alatt

Ma felhívtak a kórházból, jövő szerda reggel várnak szeretettel és egy megvetett ággyal, rá 24 órára pedig némi altatógázzal, hogy egy órát kihagyjak az életemből. Meg 5 napot a család életéből. Megkezdtük hát a gyerekek felkészítését. Nem lesz könnyű, de most önző módon mégis attól tartok, hogy saját magam felkészítése még nehezebben megy majd. Mi a fenéért kell egy egész napot, az éjszakát is beleértve ott feküdnöm (= körmeim mellől a bőrt meg a szám szélét rágnom, forgolódnom, túlkombinálnom, pánikrohamokat átvészelnem) a műtét előtt? De próbálok arra gondolni, hogy végre vége lesz ennek az egésznek. Pontosan 1 év kellett a csomó felfedezése óta, hogy megszabaduljak tőle. Tavaly október 29-én támasztottam rá az államat a hüvelykujjamra, akkor vettem észre, azóta naponta átlagosan 15-ször megfogdostam, hogy mekkora. Meg arra is gondolok, hogy végre újra tudok majd pl. Bandi születésére boldog nosztalgiával visszagondolni, nem pedig csak úgy, hogy "fúj, már akkor is ott volt az a golyó, csak még nem tudtam róla, a rohadt életbe, mennyi mindent hordozhat az ember magában, olyankor is, amikor épp a világ legboldogabb emberének érzi magát."

Papa: Ki az egyetlen, aki feltámadt a halottak közül? - Vera: A múmia!

Anamnézisfelvételen jártam az óvodában, ahol volt egy olyan kérdés, hogy mit szeret játszani a gyerek. Említettem a társasjátékokat, a plüssállatok etetését, a Duplót, a játszótéri kis játékainkat és a szerepjátékokat. Aztán még eszembe jutott, hogy vannak a vadulósok, amelyeket a papával játszik, például a múmiás játék. Vera a múmia, a papa a kincsvadász, aki belopakodik a piramisba kincset lopni, a múmia pedig hirtelen életre kel és halálra marcangolja a rablót. Amikor ezt elmeséltem, aha-élménnyel az arcán mosolyogva egymásra nézett a két óvónő. Kiderült, hogy valamelyik nap az udvari játék során egyszer csak arról értesültek az egyik gyerektől, hogy múmiák rohangálnak mindenfelé, és mindenkit megtámadnak, aztán Vera arról is beszámolt, hogy rémálma volt az éjjel, mégpedig az, hogy halálra marcangolta egy múmia. Elképzelem, ahogy szegények hirtelen nem is tudják, mivel nyugtassák meg a zaklatott gyereket, aki ki tudja, milyen élményei hatására álmodik efféléket, és aki az ovistársait belerángatva próbál megszabadulni a szörnyű rémálomban realizálódott lelki tehertől.
Éreztem, hogy akkor itt most bővebb magyarázatra szorul a történet, mert tényleg, hogyan is jut eszébe egy hároméves gyereknek, hogy egy életre kelő halott szerepét alakítsa egy játék során. Nyaralás alatt futott bele ebbe a gyerekbarát tematikájú ugrálóvárba, ahol minden motívumról részletes beszámolót követelt. Így aztán mindent tud már Drakuláról, a csontvázakról, a denevérekről, Frankenstein szörnyéről, a szellemekről, a töklámpásról, a patkányokról és a múmiákról. Leginkább a múmia indította be a fantáziáját, aztán lett ez a játék belőle.

Azután még afelől is megnyugtattam az óvónőket, hogy tutira nem volt ilyen rémálma, minden reggel ezt mondja, ha megkérdezzük, álmodott-e valamit. (Egy darabig az volt a visszatérő rémálma, hogy valaki nem engedi meg, hogy egyen a csokitortájából, de ebben biztos nem volt elég izgalom és új rémálmodnivalót keresett.)
Jó, ezúttal volt alkalmam tisztára mosni magunkat. De mennyi minden lehet még, ami ki tudja, milyen formában jut el az óvónőkhöz. Meg másokhoz. Milyen hírünket kelti ez a gyerek a világban? Nem lehetek ott, hogy mindig mindent megmagyarázzak. Ez eszembe sem jutott, amikor azon siránkoztam, mennyi mindenről lemaradok azután, hogy kiadtam a kezeim közül ezt a gyereket.

Kerestem 1000 forintot

Nem messze tőlünk van egy ugrálóvár, hétvégente fújják fel, semmi extra, csak egy csúszda és egy létra van benne, de Verának pont ideális. A férjem szombaton felvetette, hogy aznap délután menjünk el oda, hisz Vera úgy szereti, és a hideg idő hamarosan úgyis bezavarja az üzemeltetőt a garázsba tavaszig. Miután sikerült fellelkesíteni a gyereket, a férjemnek beugrott, hogy 1. ha meglátja, valószínűsíthetően Bandi is igényt tart majd a szórakozás e formájára, teljes joggal, csakhogy mindössze 3 percig, az 500 forintot viszont így is ki kell fizetni, 2. anyagi körülményeink bizonytalan ideig nem igazán teszik lehetővé az effajta pénzkiadásokat. Semmi baj, a férjem nem szokta még meg (remélem, nem is lesz túl sok ideje rá) az új helyzetet. Ezen kívül 15 percnyi ugrálásra alapozni egy délutáni programot nem bölcs dolog, miután a helyszín semmi más elfoglaltságot nem ígér a váron kívül. Vállalva a népszerűtlen intézkedéssel járó arcvesztés kockázatát javasoltam, hogy mégse menjünk oda. Vera viszont nem volt kifejezetten érdekelt a homlokzatom megóvásában, hát követelőzni kezdett. A pénzkidobás gondolatának hatására megugrott adrenalinszintem azonban hozzásegített a helyzet villámgyors megoldásához: kitaláltam, hogy menjünk el a Vérhalom téri játszótérre, ahol játszhatnánk olyat, mint egyszer is, olyan pókosat. Verának felcsillant a szeme, de az enyém is, mert bevallom, feldobott a gondolat, hogy nem kell belső motivációt keresnem arra, hogy miért is tegyen boldoggá a legalább 3/4 órás intenzív fizikai és agymunkával járó szórakoztatás feladata (vö. a gyermekkel való közös játék öröme), tökéletesen megfelel erre a célra a pénzspórolás mint külső motiváció is.

Az újabb szellemes játékunk:
Anyapók és kislánypók a főhadiszálláson reggel a hálószobában (érted, a HÁLÓszobában, hehehe) ébredezik. Az ott, hátul, fenn:

Elhatározzák, hogy reggeli után (a konyha az alsó szinten található) elfoglalják az ellenséges pókok várait. Előbb ezt:

Majd ezt:

Aztán ezt:

És végül a legnagyobbat is:

Felmásznak, kipaterolják az ott lévő pókokat (Vera az erkélyeken úgy csinál, mintha kidobna valamit, ha van homok fenn, akkor azt), aztán jóízűen elfogyasztják a hálóikon fennakadt legyeket, bogarakat. Miután minden várat bevettek, hazatérnek, felmennek a hálószobába, ahol anyapók elmond kislánypóknak egy mesét a kislánypókról, akinek kistestvére született, és nem örült neki, de végül mégis nagyon megszerette. Alszanak. Lakomázás céljából másnap újra végigjárják az összes várat, este újra hazatérnek, anyapók pedig újra mesét mond egy kislánypókról, aki csak a muslicákat volt hajlandó megenni, mert félt a legyektől, ám az óvodában ráfanyalodott a légyre és rájött, hogy finom.

Annyira boldog volt, engem meg a végén abszolúte nem érdekelt az 1000 HUF, mert én is jól éreztem magam, az arcán ragyogó mosoly meg aztán mindent überelt.

Örülj, hogy a te gyereked!

Amíg nem volt gyerekem, olyan szemmel néztem másokét, hogy mennyire cuki és hogy elfogadnám-e. Találtam is ilyet szép számmal, természetesen csakis lányokat. Aztán megszületett Vera, onnantól nem is értettem egykori önmagamat. Dehogyis fogadnék el egyet sem közülük, mert mindannyian olyan semmilyenek lettek számomra az enyém mellett. Rettenetesen boldog voltam, hogy lány, el sem tudtam képzelni, hogy mit kezdenék egy fiúval.
Aztán jött a második. Veránál a pozitív tesztet meglátva az volt az első gondolatom, hogy lány. Bandinál pedig az, hogy fiú. Meg is ijedtem kicsit, de aztán gyorsan hátat fordítottam az ösztönnek és racionális alapokra helyeztem a kérdést: én csak lányt tudok szülni, ezt egyszer már bizonyítottam is, és próbáltam szuggerálni magam, "honnan tudod, hogy fiú? bármi lehet, majd kiderül a 19. héten, nagyokos." Azért csak nem voltam teljesen nyugodt, mindig ott motoszkált a gondolat, hogy fiú lesz az. Ennek megfelelően produkáltam tüneteket: egy hónapig tartó vérzést a 11-15. hét között, vesemedence-tágulatot (azt hittem, vakbélgyulladásom van, úgy fájt az oldalam, a kórházban azonban kiderült, hogy csupán Bandi próbált a nyakamra lépni, de csak a húgyvezetéket találta meg), két héten át kínzó, 40 másodpercenként rám törő fulladásos köhögőrohamot, ennek következményeként lágyéksérvet, a végén komoly vizesedést, meg már nem is emlékszem, mi mindent még. A 11. héten, amikor véreztem, az ultrahang alapján azt mondta az orvos, idézem, "mintha lenne ott valami kis himbilimbi", akkor először zsigerből nagyon megörültem, hogy fiam is lesz (már ebből tudhattam volna, hogy nem lesz itt gond velem), és borzasztóan féltettem, hogy szegény ártatlan 5 centiméternyi kismadár azzal a kis himbilimbijével, mit sem sejt arról, hogy most mennyire rezeg a léc, és akkor nagyon szerettem.
De nagyon ambivalens viszony fűzött viszont hozzá végig, a terhesség alatt.
Amikor minden rendben volt egészségügyileg, jöttek a szánalmas gondolatok, hogy "én nem fogok kisautókat meg bakugant (bármi legyen is az) venni", meg az, hogy "ha hülye lesz, megveretjük Verával" (azóta már beláttuk, hogy mekkorát tévedtünk a szereposztáskor), és könnyes szemmel olvastam el az Örülj, hogy fiú!-t, hátha találok benne valami kapaszkodót. Fórumokat is böngészgettem, azok meggyőzték az eszemet, hogy tényleg szeretni fogom a fiamat. De azért sokszor eszembe jutott szegény Popper Péter is, akinek sosem volt felhőtlen az anyjával való viszonya, és egyszer, élete végéhez közeledve az anyja nagy nehezen bevallotta neki, hogy ő annyira, de annyira lányt szeretett volna, és sosem tudta feldolgozni, hogy fia lett.
Amikor viszont újra és újra felütötte a fejét valami gond, bepánikoltam, hirtelen nagyon szerettem őt, és magamat okoltam a problémákért, merthogy biztos ez a baj, hogy én nem tudom elfogadni, hogy fiú. De nem akartam magamra erőltetni, hogy boldog vagyok, úgyis tudja az a gyerek, hogy nem annyira, mintha lány lenne. Nagyon bántott az is, hogy ez a kisgyerek, aki mit tehet bármiről, ezt érdemli? És a bennem eltöltött 9 hónap alatt ezt kell neki megélnie? Micsoda állat vagyok én. Sőt, még az sem, mert az állatnak mindegy, milyen a kicsinye, ölni vagy meghalni tud érte. Tényleg abban bíztam, hogy ha megszületik (és végérvényesen fiú), ugyanannyira szeretem majd, mint Verát, aki meg mit tehet arról, hogy lány...
És láss csodát. Amikor rám pakolták, elöntött az anyai szeretet, itt a fiam, az én fiam, de gyönyörű, de jó szaga van, milyen pici, milyen puha, mindene megvan, hát ez nagyon aranyos, az a pici kezecske, az a kis nyivákolás, jaj, meg ne fázzon, takard be, hadd nézzem még egyszer a fülét, takard vissza, drágacsillag, szia Bandi, drága Bandi, az én fiam, van egy fiam... azt akartam, hogy sose érjen véget az a pillanat. Na jó, két óra után már szóltunk, hogy vigyék el felöltöztetni, mert bármennyire ölelgetem, takargatom, szerintem most már fázik, a karom meg leszakad, a fejemet sem tudtam megvakarni órák óta, annyira vigyázok erre a gyerekre. Az volt érdekes, hogy a születése pillanatától odavoltam érte, nem kellettek hozzá hetek, mint Veránál. A legjobb dolog másodszor szülni, mert akkor már eleve anyaként megyek oda, nem pedig a szülőágyon kellene azzá válnom egy pillanat alatt, ami a "szakirodalom" egyik nagy kamuígérete.
Annyira magától értetődő volt ezután, hogy fiú. Az én második gyerekem. Azóta igazából az is jelentőségét vesztette, hogy Vera lány. Úgy értem, Bandi előtt mindennap elmondtuk, milyen jó, hogy lányunk van. És meg sem tudtuk volna, milyen boldogság, hogy fiunk is van, ha Bandi nem annak születik. Most azt mondogatjuk, milyen jó, hogy van ez a két cuki gyerek. Én Bandi születése óta tudom csak tiszta szívből mondani, hogy mindegy, milyen, csak egészséges legyen. A harmadik tényleg mindegy, mi lesz, sőt meg sem fogom kérdezni előre, mert csak akkor akarom megtudni, amikor előjött. Így persze már könnyű ezt mondani, hogy van mindkettőből, tudom.
Na, hát így szerettem-úgy szerettem 1 percesen, pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen csodagyerekem lett. Bandi nem is tankönyvi gyerek, hanem mesekönyvi. Nem tudok róla más képet készíteni, mint nevetőset. Nevetve alszik el és nevetve ébred, akkor is, ha ébresztjük. Párnaposan már fél óráig lefoglalta magát a mellé rakott plüsspingvinnel. Őt valóban elszórakoztatta egy rezgő falevél is, amint azt a csecsemőkről írják a szakkönyvek, amit a pre-Bandi korszakban tapasztalataim alapján csak az anyai frusztrációt növelő demagógiának gondoltam. Meg még rengeteg mindent, pl. hogy mennyi idős korában minimum mennyi időt kell önállóan játszania... bár igazából ezt most is annak gondolom, nem tettem semmit azért, hogy Bandi messze túlteljesítse, azért meg hiába próbáltam tenni bármit is, hogy Vera minimálisan megfeleljen neki. Verával ellentétben Bandi tisztában van azzal, hogy a játszótérre nem azért megyünk, hogy én önfeledten játsszak, majomkodjak, ő pedig nézze, hanem az ő szórakoztatása céljából járunk le mindennap, és ehhez nem kell neki ceremóniamester.
A férjemmel való esti beszélgetésnek mindig van egy "Ez a kis Bandika, ez egy olyan tündér baba." felvezetésű témaköre. Sokszor eszünkbe jut, és elborzadunk a gondolattól, hogy milyen közel járt hozzá, hogy meg sem születik. Azt is gyakran elrebegem, hogy én ezt a gyereket meg sem érdemlem.
Ráadásul, miután lejárató kampányokat indítottam itt az intellektuális előmenetelét illetően, most, hogy Vera óvodai száműzetésével több időm jut rá, még az is kiderült, hogy okos. Sofőr nélkül pl. nem tolja a mikrobuszt.

Épít Duplóból. Két első műve mi más lenne, mint két jármű, legalábbis berregve tolta őket elkészültük után. Az egyik határozottan repülőre emlékeztet.

Eszközhasználat terén lassan meghaladja a felnőtt (!) csimpánzok fejlettségi szintjét. Ha valamit nem ér el, odatolja a porszívót (amit Vera oviban töltött második napja óta nem tudtam elrakni), és arról próbál magasabbra nyújtózkodni.
Vizet kér (dizz!). Ennek az új képességének, illetve az enyémnek, hogy megértem, annyira örül, hogy akkor is vizet kér ebéd közben, ha nem szomjas.
Megkedvelte a könyveket. Lapozgat, hangosan felolvas: vau-vau-vau, cice (cica), de-e-e-e (beeee), drrrrrrrr, drrrrrrrr, vau-vau, háp-háp, gá-gá-gá, bűűűűű (búúú).
Az utcán megnevezi a következő objektumokat: kuka, vau-vau (kutya), cice (cica), drrrrrn (autó, motor, repülő), busz, pampa (lámpa), bam-bam (bármilyen, templomtoronyra emlékeztető tető), düde (duda egy biciklin).
Az "egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény, aki olyan szegény volt, mint a templom egere" hallatán felkapja a fejét és bam-bamozni kezd, de úgy, hogy a bim-bam ritmusában és dallamán énekli.

Azt pedig még nem is említettem, hogy a világ leggyönyörűbb fiúgyermeke. Kezdem megérteni az anyák fiukhoz való beteges kötődésének természetét.

Abba kell hagynom, mert kezd komoly lelkiismeret-furdalás gyötörni, hogy Veráról még soha nem írtam ilyen szépeket, pedig róla is lehetne. Csak hát ő annyi vicces sztorit szolgáltat a hiszti témában, azok meg sokkal szórakoztatóbbak, mint az ömlengés.

A kékszemű szörny

Bandi elmúlt egyéves, de Verában mit sem csökkent az öccse születéséhez társuló frusztráció. Azt hiszem, nagyon rossz lehet az egyetlen személynek lenni a világon, aki nem örül valaki megszületésének.

Előre látható volt, hogy nem lesz sima ügy. Beszéltünk arról Verának, hogy majd ha megérkezik Bandi, Másik Buksi lehetne az övé, mit szól? Nem lehetne. Aztán mikor megszületett Bandi, a második napon már nem is akart bejönni a kórházba hozzám, amikor pedig hazafelé indultunk, a kocsi mellől visszafordult és sírva megindult a kórház irányába, mondván, hogy nem jön velünk, ott marad, mert nagyon beteg. Soha nem adott még puszit az öccsének, bár egyszer-kétszer megsimogatta, de azt is csak megilletődöttségében, az első napokban. Hozzá sem akar érni, visít, ha öccse közelít hozzá, annál borzalmasabb pedig nem is történhetne, mint hogy megszúrja Bandi - máig is pihepuha, selymes tapintású - haja. Ja, de. Újabban nem tűri, ha Bandi rámosolyog, olyankor 1 cm-es távolságból beleordít az arcába. Egy időben pedig állandóan attól félt, hogy Bandi meg akarja őt enni. Gondolom, ezek után nem kell ecsetelnem, mekkora eredmény, hogy már hajlandó együtt fürödni vele.
A testvéri szeretetet nem erősíti épp az sem, hogy a délelőttöket Bandival töltöm édes kettesben, nagy boldogságban, amíg neki ott kell senyvednie az óvodában. Mindennap számonkéri, merre jártam, mit csináltam Bandival. Hazaérve első dolga, hogy körbejárja a lakást és azonnal megsemmisíti kezünk munkáját, ha építettünk, lerombolja, ha rajzoltunk, kidobja. Aztán rendet rak, azaz legféltettebb játékait felpakolja jó magasra, a polcra, nehogy Bandi elérje őket.

Akkor a fentiek alátámasztására némi korpusz:

Vera a bilin ül, ahonnan nem tud hipp-hopp elmenekülni. Bandi rendületlenül közelít. Vera kétségbe esik, visít, majd megtalálja a megoldást:
V: Befogom a szememet, hogy ne is lássam ezt a csúnya-csúnya kisfiút!

Hirdetéseket gyakran szokott írni, post-itekre, amelyeket kiragaszt a lakásban itt-ott. Főleg "eltűnt kutya" témában. Meg másban:
V: Eladó egy undok-undok kisfiú. 20 Ft.

Arról beszélgettünk, milyen ügyes ez a Bandi, mennyi mindent megtanult azóta, hogy megszületett:
V: A legjobb az lett volna, ha nem születik meg.
Én: Ne viccelj, akkor nem lenne kivel játszani a fürdőkádban. Nem hiányozna?
V: Neeeem, akkor még ugrálnék is örömömben, boldog lennék.

Bandi eltávolítását indítványozó előterjesztés:
V: Vigyük le Bandit a szelektív hulladékgyűjtőbe.
Én: És melyik konténerbe dobnád?
V: Az üvegesbe... Á, inkább a papírba, mert az üveg összevissza kaszabolná.

Egyik kedvenc elfoglaltsága Bandi orrszívásának megtekintése (de mindent szeret, amitől Bandi sír):
Én: Ki kell szívni Bandi orrát.
V: Gyerünk a kisszobába! Boldogan ugrándozom!

Két egészen friss ötlet Bandi otthonunktól különböző helyen történő elhelyezésére:
V: Jó lenne Bandit felküldeni a mennyországba.
V: Most beszéltem a sintérrel telefonon. Azt mondta, hogy mindjárt jön Bandikáért.

Minden a Veráé. Azok a játékok is, amelyeket Bandi kapott. Ami pedig nem az övé, abban résztulajdonos. De olyan nincs, hogy "Bandié".
V: Levette a kezemet a szemetesről.
Én: Persze, mert az az övé. Úgy gondolja.
V: Bundikám, az nem a _tiéd_, hanem a _miénk_.

Semmi alakoskodás. Vállalja.
V: Nem vigyázok rá, mert gonosz vagyok és azt szeretném, hogy belenyúljon a konnektorba.


És akkor jöjjön a cáfolat.

Gyereklátogatóba érkezett vendégek felvetik, hogy elviszik Bandit, hadd legyen nekik is kisbabájuk.
V: Nem vihetitek magatokkal, mert akkor nem lesz kistestvérem.

Bandi oltást kap, nagyon sír. Vera kétségbeesett arccal rohangál, mint egy űzött vad.
V: Nagyon sajnálom Bundikát! Nagyon szeretem Bundikát! Bundika, ne haragudj!

Odafigyel, nehogy rázáródjon Bandi kezére a magától becsukódó ajtó. Odébb teszi a kis kezeket, megfogja az ajtót.
V: Bandikám, ez az ajtó bezáródik.

Bandit baleset érte, siófoki kórház:
V: Nem akarom, hogy megvarrják az állát tűvel és cérnával! Az nekem nagyon fáj! Nagyon megszakad a szívem érte. Nagyon fáj a szívem. Be akarok menni Bandikához!

Meséből vett kérdésre stílusosan meséből vett válasza van:
Én: Vera, mit csinálnál, ha jönne egy olyan nagyfiú, mint Hosszú (Laci és az oroszlán), és megverné Bandit?
V: Nagyon mérges lennék és szúrósan néznék. Aztán lelökném a szakadékba. (Oroszlánkirály)

Arról beszéltünk, milyen rossz az árva gyerekeknek, az olyan, mintha a papa és én is elcsatangolnánk innen. És ő nem csak magára gondol:
V: Akkor én beletenném Bandit a babakocsiba és együtt megkeresnénk titeket.

Elgondolkodott, majd így szólt:
V: Nem is tudom, miért bántottam Bandikát. Többet nem akarom bántani.


Annyira szép zárszó lett volna ez, de sajnos nem igaz. Na de nem baj, én is hasonlóan viszonyultam a húgomhoz gyerekkorunkban, ma meg mindennap beszélünk telefonon.

Képzőművészeti alkotások

Megláttam, hogy kirakták a mai produktumot az óvodában. "Vajon van körtés?" És van, és van, és van!

A következő képeknek viszont maximum annyi közük van a gyerekeimhez, hogy Bandival épp Veráért mentünk az oviba, amikor is vezetés közben sem kerülte el a figyelmemet a szomszéd utcában álló költöztetőkocsi tartalma. Abból kellett megtudnom, hogy Pistike itt lakott a környékünkön, hogy ma elköltözött.

Mindig fülel

Férjem, hozzám: Te elfogadnád Scrabble-ben azt, hogy sánta nyúl?
Én: Dehogy. Hát két szó. És a sánta kutyát sem, ugyanezért.
Vera: A sánta kutyát én elfogadnám! Meggyógyítanám.

Vera: Mit fogunk ma csinálni?
Én: Hát tudod, Mari mama már ott ül a buszon, jön hozzánk, mi meg felköszöntjük.
Bandi integetni kezd.

Alakul ez szépen

Kaptam egy biztató hozzászólást az egyik óvodás poszthoz, aminek nagyon örültem, merthogy nekem már van kommentem, jeee! (Ahhoz képest, hogy az elején nem állt szándékomban soha nyilvánossá tenni a blogot, eléggé kinyitottam a világ felé, sőt már igényeim is vannak vele szemben...) Na ugye, gondoltam magamban, mások szerint is kezd menni nekünk ez az óvodáskodás. Tegnap délután azonban szülői értekezletre mentem, ahová mosolyogva érkeztem, de totál megzuhanva támolyogtam ki másfél órával később. Eddig azt hittem, ez az érzés legkorábban az iskolai szülői értekezletek után érheti utol az embert, mert hát egy oviban ugyan mi baj lehet?

Az óvónők beszámoltak arról, hogy a beszoktatás soha nem tapasztalt mértékű sikerrel zárult, a gyerekek édesek, figyelik egymást, kommunikálnak ("Nem kell megenni, ha nem esik jól, csak kóstold meg." - biztatja egyik a másikat, mert látja, hogy az nem akarja megenni az ebédet, vagy "Dömi, mosd meg a kezed, mert ebéd előtt meg kell mosni." - mondja gondoskodón, miközben a sajátjáról nagyvonalúan megfeledkezik), énekelgetik a katicás dalocskát és mondogatják a dióbeles versikét, amit megtanultak. WTF?! Ezek már tanultak versikét meg dalocskát? Az én lányom, aki már kétéves kora óta elszavalja az Anyám tyúkját meg a Családi kör rövidített verzióját, és aki a versekért oly mértékben rajong, hogy fél köteteket kell neki felolvasnom minden elalvás előtt, és aki legalább 80-100 verset tud kívülről (naná, majd könyvből olvasva), erről nem tett említést, kérdésemre pedig most azt mondja, nem tudja, miről szól a dióbeles vers. Gondoltam, hogy nem fog a gyerekekkel körjátékot vagy boltost játszani, de azt nem hittem volna, hogy az (egyelőre) aszociális beállítódása a versek, dalok meghallgatásától is eltántorítja.
Az értekezlet végén a szülők boldogan vették magukhoz gyermekeik első rajzait és festményeit, kivéve engem, az én gyerekem ugyanis nem rajzolt, nem festett. Semmibe nem tudják az óvónők bevonni, egyedül a mesehallgatás köti le, de az is csak 3 mondat erejéig, majd feláll és bedobja, hogy unatkozik és hogy rosszul érzi magát vagy hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj. Időnként elsírja magát, elpanaszolja, hogy neki nehéz elválni az anyjától, a napját pedig jórészt azzal tölti, hogy fancsali képpel ténfereg vagy fekszik a szőnyegen. Amikor a levegőzésre kerül sor, bőg, hogy nem akar kimenni, és mindennap megpróbálja meggyőzni az óvónőket, hogy jobb lenne benn maradni. Lehet, hogy neki tényleg, mivel a kint töltött másfél órából 1-et rendszerint a csúszda mellett állva végigsír. De legalább a friss levegőn bőg.
Amikor este rákérdeztem nála a festésre, elsírta magát, teljesen összezuhant, és előbb kicsúszott a száján, hogy azért nem festett, mert nem jutott neki festék, majd rögtön helyesbített, hogy nem volt kedve (nyilván nem mert szólni az óvónőnek vagy a többi gyereknek, hogy engedjék oda őt is).
Én nem gondoltam, hogy ilyen drámai a helyzet, mert amikor ebéd után érte megyek, mindig cserfes, vidám és be nem áll a szája, jó, jó, reggel sírdogál, meg ma pl. indítványozta, hogy vágjuk őt ketté, illetőleg megmutatta, hogy hol kellene levágni a két lábát a bokáinál, hogy többé ne tudjon óvodába menni, de azt hittem, hogy ezen hamar túlteszi magát reggel, és aztán eljátszogat. Meg amikor a szomszéd gyerekek apja megkérdezte a minap, hogy hogy tetszik neki az óvoda, azt felelte, "naaagyon tetszik."

***

Délelőtt írtam a fentieket, a címet leszámítva, és nem tettem még közzé, gondoltam, délután még majd folytatom azzal, hogy az óvónővel folytatott pár perces beszélgetés alatt elhangzott a gyerekpszichológus szó, meg hogy dacára a sok (de nem túl sok) Ringatónak, Csiribirinek, kézműves körnek Vera mindig mennyire félt a gyerekektől, még a szomszédoktól is, akikkel együtt nőtt fel. És hogy meglehetősen kudarckerülő, ő mindent csak egyszer próbál, az "Ami nem sikerült elsőre, majd sikerül másodjára." egyelőre tartalom nélküli zengzetes szózatként tanyázik a fejében, ezért pl. a festés/rajzolás is úgy megy nála, hogy húz egy vonást, én meg kiegészítem azzá, amivé kívánja, merthogy ő nem tud festeni/rajzolni.

Ezek után amikor ma érte mentem, arról számolt be az óvónő, hogy játszott más gyerekekkel, nagyon jól érezte magát, felszabadult volt és vidám, az udvaron is önfeledten szaladgált. JÁTSZOTT MÁS GYEREKEKKEL! Mindezekről aztán ő is mesélt, mesélt, mesélt, megállás nélkül, amikor már megszűntem a közönségének lenni, akkor felhívtuk Mari mamát, hogy neki is elmesélje a napját, majd Buksi kutyájának folytatta a sztorizást az ágyban. Alakul ez szépen... És az idő is olyan gyönyörű.

Számol

Helyszín: játszótér, csúszda mellett

Vera: Anya, játsszunk liszteszsákosat.
Én: Neee, nincs kedvem.
Vera: De csak ötöt!
Én: Hármat.
Vera: Ötöt!
Én: Hármat.
Vera: Ötöt!
Én: Hármat.
Vera: Jó, akkor hármat, aztán még kettőt.

A játék egyébként úgy zajlik, hogy a csúszda tetején működik a malom, ahol a molnárok nem akarnak dolgozni. Én vagyok a pék, aki sopánkodik a csúszda végénél amiatt, hogy ha nem dolgozik az a lusta molnárnépség a malomban, nem lesz liszt, tehát kenyér sem. Ekkor lecsúszik a liszteszsák (Vera). Örvendek. Felkapom, megdagasztom, megkelesztem, megformázom (minden körben más sütemény lesz belőle), majd beteszem sülni a kemencébe. Ő megszökik, majd megkezdődik az üldözéses követés keresztül-kasul a játszótéren, mígnem felugrik a várat jelentő létrára, kiáltozik, hogy sopánkodjak, mire én újra felveszem a kezdőpozíciót a csúszda alsó végénél és kezdődik minden elölről.

Elismerem, hogy ez egy jó játék (most álszerényen mosolygok), és örülök, hogy van valami, amivel megnevettethetem ezt a gyereket. Pláne ezekben a nehéz napokban. De legalább másfél éve, kikristályosodott formájában minimum egy éve játsszuk ezt napi rendszerességgel. Szerintem sopánkodós mém lettem a játszótéri anyukák körében, nem lepődnék meg, ha holnapután az én sopánkodó fejem társulna az újabb benzináremelés híréhez, szomorú ábrázatommal én is szerepelnék a természeti csapás által sújtott térségekről készült fotókon, vagy egyszerűen képviselhetném én a Nagy Magyar Nemzeti Lelkületet. Arról nem is beszélve, hogy rendszeresen kedvet kapnak más gyerekek is a játékhoz, az anyukájuk azonban csak a legritkább esetben, nekem meg nincs szívem elzavarni őket, így hát belemegyek, hogy ők is liszteszsákok legyenek, őket is megsütöm, rájuk is nagyon mérges vagyok, amikor megszöknek, ők meg kacagnak.

Szereti a fákat

Amíg én gyanútlanul sárgadinnyét vagdalok össze a konyhában, azalatt egy másik szobában...

A leleplezéstől nem mondhatnám, hogy zavarba jött:

Csak álltam földbe gyökerezett lábbal az ajtóban. A látszat ellenére nem japán turistaként élem meg a mindennapjaimat, bár a 49,9 GB méretű, 9073 db fájlt tartalmazó bubu_bundi című mappa karbantartójaként mondhatok én bármit, szóval a lényeg, hogy nem volt karnyújtásnyi távolságra a fényképezőgép. Azon morfondíroztam, hogy oké, ezt most megúsztam, a gyerek nem perecelt le, de ha most az aggódó, felelősségteljes anyát lenyomja a bennem lakozó szenzációhajhász fotóriporter, biztos, hogy tragédia lesz a vége. Előadtam dilemmámat Verának, aki biztosított arról, hogy vigyáz addig Bundikára. Emellett meggyőztem magam azzal, hogy ennek a gyereknek (1) nagy tapasztalata van a dolgok megmászásában, (2) a lemászáskor rendkívül óvatos és megfontolt, (3) különben is fiú, tehát a bátorság és vakmerőség a vérében van, majd végiggondoltam, hogy hol a fényképezőgép és a torkomban dobogó szívvel elrohantam érte. Ezúttal nem éltem meg olyan nagy katasztrófaként, hogy lakásunk alapterülete csak 50 m2. A gyerek nem esett le.

Nem fogok minden napjáról beszámolni, megígérem

De ma fordulatokban gazdag napunk volt, és azt érzem, ez várható a továbbiakban is. Menetel majd, mikor milyen lelkiállapotban.
Reggel egyikünk sem sírt, mintha mi sem lenne természetesebb, elbúcsúzott tőlünk és bevonult a csoportszobába. Egy óra múlva beszaladtam, hogy megkérdezzem az óvónőtől, ott van-e vele Buksi, mert nem emlékeztem, hogy a kezében volt-e, mikor elváltunk, a kutyát meg aztán nem találtuk. (Nyilván arra voltam kíváncsi, hogy hogy van, nem sír-e mégiscsak.) Ott volt vele a kutya, és az óvónő elmondása szerint jól érzi magát, jön-megy, játszik, nem sírt később sem.
Amikor fél 1-re érte mentünk Bandival, az első és egyetlen dolog, amit közölt, az az volt, hogy egyszer sírt, amikor kinn voltak, mert rosszul érezte magát, de aztán megnyugodott, ezúttal is magától. Ennél többet csak harapófogóval lehetett kihúzni belőle, a vallatás során kiderült még annyi, hogy minden rossz volt ma, továbbá hogy semmi nem volt jó, illetve hogy semmi nem tetszett. És nem játszott Franciskával, mert nem mert. Vizet ma sem mert kérni az óvónőktől. Az ebéd ma is leves és második volt, és mindet megette.
Amióta elhoztam, csak sír mindenért, például mert nem tud a kezéből inni, mivel kifolyik belőle a víz, mert elzárta Bandi a vizet, mert nem sikerül szappanbuborékot fújni, mert éhes, mert nem etetem egyszerre őt is Bandival, miközben én is ebédelnék, mert nem tudom rendesen megölelni, miközben etetem Bandit, mert fáradt, de nem akar aludni, mert ki kéne fújni az orrát, mert Bandi megszúrta a hajával, mert nem akar fogat mosni, mert szomjas és nem vizet kér, mert hosszabb mesét akarok neki mondani, mint a Tesz Vesz Város 3 mondatos bevezetője, nem folytatom... És mentegetőzött is szegény: "Most olyan kis sírós vagyok. Mindig rám jön a sírás." Mindjárt megszakad a szívem.

Második nap az óvodában

Reggel 3/4 7-kor kinyílt Vera szeme, majd a következő pillanatban a szája is: "Rosszul érzem magam." Aztán az autóban aggodalmaskodva kérdezősködött, hogy olyan lesz-e ez a nap is, mint a tegnapi, azaz hogy vele leszek-e. Azt mondtam, hogy többnyire igen, de lesz egy kis dolgom, telefonálnom kell majd, akkor kicsit kimegyek. Mielőtt bementünk, zoknit kért, pisilnie kellett, végigmutogatta és megnevezte az összes jelet, megnézte a törölközőket, poharakat, aztán mikor megelégeltem az időhúzást, kézen fogtam és elindultam vele a csoportszoba felé. Elkezdett sírni, hogy ne menjünk be, kinn marad velem stb., aztán az óvónő bólintott egyet jelentőségteljesen, amiből én megértettem, hogy ma én ott már nem játszhatok. Adtam egy puszit a síró gyereknek, mondtam, hogy nem megyek sehová, itt leszek kinn, és kijöttem. Nyilván bőgve. Nagyon nem kellett hallgatózni, anélkül is részese lehettem az élő adásnak: két csukott ajtón keresztül is tisztán lehetett hallani a 3/4 órás "Anyához akarok menni!" c. műsort. Néha leskelődtem, és azt láttam, hogy őrjöngve kapálózik az óvónő ölében. Miután végre csak a szokásos vidám gyerekzsivaj hallatszott (amelyben az én lányom természetesen nem vett részt, akkor már csak rezignáltan hallgatott egy asztalnál ülve), kijött az óvónő, és elmondta, hogy van akarata a gyereknek, most sikerült rávenni, hogy igyon egy bögre kakaót, bújjak el, megkeres, ha gond van, de most megmondja Verának, hogy beszélt velem, és azt kérem tőle, hogy játsszon szépen, ügyesen, érezze jól magát és ebéd után jövök érte. Elbújtam. A levegőzés előtt megkeresett az óvónő, elmondta, hogy minden rendben, Vera játszik, mesét hallgat, javasolta neki, hogy játsszon a többiekkel, ezt Vera elutasította ("Én nem tudok másokkal játszani, csak egyedül."), de egyedül eljátszogat. Időnként megkeresi őt, hogy ígérje meg, hogy anya visszajön érte. Ekkor leléptem. Tudom, hogy ez beteges, de azért a kerítésen kívülről készítettem néhány lesifotót a kinti játékról, kb. 8-10 perc leforgása alatt a következő történt:
Vera a homokozó szélén ül, egy lapáttal felemel egy adag homokot, majd lassan leszórja. Legalább 20-szor.

Feláll, ténfereg, odamegy a csúszdához, lecsúszik.

Megáll a csúszda mellett, percekig néz a messzeségbe.

Haját a fülébe dugdossa.

A látszat ellenére a kislány közeledésére nem reagált valami pozitívan, nem állt le vele beszélgetni.

Aztán tényleg leléptem. Fél 1-kor mentünk érte Bandival, ő épp érkezik:

Onnantól az itthoni elalvásig eluralkodott rajta a közlési kényszer, kb. két órán át folyamatosan beszélt és egyáltalán nem látszott megtörtnek. A következő eseményeket tartotta említésre méltónak:

- Először még sírtam, de aztán megnyugodtam. - Ki nyugtatott meg, az óvónéni? - Neeeem. Én magamat. Elmentem kirakózni, aztán megnyugodtam. Először csak vergődtem, mint az állat. - Miért? - Hát a zöld pólós óvónéni ölében, hogy le akarok szállni.
- A kirakót nem teljesen tudtam kirakni. Olyan játszóteres volt.
- Ittam kakaót. Nagyon szeretem a kakaót.
- Megettem mindent. Volt leves meg második, finom volt, legfőképpen a diós tészta. De a leves is, olyan zöldséges volt megint, kockákkal. Finom volt az is. De az uzsonnámat nem hiszem, hogy megeszem. Olyan furcsa szagot érzek rajta.
- Franciska nagyon aranyos. - Játszottatok? - Nem. De ha jól összebarátkozunk, akkor eljöhet hozzánk játszani. - Vagy te is elmehetsz hozzá. - Nem, ha én elmennék hozzájuk, akkor csak feküdnék a földön, mint egy kutya. - Fruzsi is nagyon aranyos, nem? - Nem. Csak Franciska.
- A narancssárga pólós óvónéninek van egy varázskönyve, abból mesélt. A nyuszinak fájt a foga, és a róka segített rajta, úgy, hogy kihúzta egy madzaggal.
- A kis rókámat nem lehetett kivinni az udvarra, az ilyen kis jószágoknak aludniuk kell, ezért betettem a fiókomba.
- Mit csináltál kint? - Homokoztam, szórtam a homokot, nem magasról, csak lent, csúszdáztam, voltam a kisvonatban meg a kisházban is. - És kinek a kezét fogtad, amikor kimentetek az udvarra? - Egy fiúét. Amikor bementünk, akkor meg a Franciskáét. (Rettenetesen meglepődtem, mert pl. Csiribirin fél év alatt soha, egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy másvalaki kezét megfogja, csak az enyémet, ezért is maradt ki sok jó játékból.)
- Ki csinálta meg a copfodat? - Hát nem emlékszel? Te! Reggel. - De itt valaki megigazította neked, úgy látom. - Ja, a zöld pólós óvónéni. - Hajni néni? - Igen. Borsot akart törni az orrom alá. - Mivel? - Hogy összekötötte a hajamat.

Gondolom, hogy még mindig hátra van a neheze, de azért alakulnak a dolgaink. Mondjuk, most elalvás előtt panaszkodott, hogy fáj a torka és el is szopogatott egy citromos cukorkát :-/ Remélem, nem kell máris  megszakítani a nagy nehezen beindult folyamatot.