Nem látok a hóeséstől, de hallom a gyerekek hangját

Kb. 3 hete elkezdtem megírni egy posztot arról, hogy milyen az élet három gyerekkel, de nem jutok a végére, mert idő hiányában rendszerint egy-két mondat után fel kell függesztenem az írást. Na meg mert jelenleg a fontossági sorrendben a blogírás elé tolakodott az alvás. Talán befejezem egyszer, elöljáróban csak annyit, hogy ma meg kellett hoznom azt a fájdalmas döntést, miszerint idén kihagyom az orfűi Kispált. Nem annyira azért, mert feláldozom magam az anyaság szent oltárán és a gyerekeimet egy éjszakára sem hagyom másra, mint inkább azért, mert egyszerűen arra nincs most energiám, hogy a menetrend szerinti szoptatások mellett az estére-éjszakára felkészülve egész nap fejjek, délután levezessek 250 km-t, aztán - a szoptatásra berendezkedett melleim kímélése érdekében csak mérsékelten ugrálva - bulizzak 3 órát, majd éjjel újra vezessek 250 km-t, hogy itthon aztán kezdődjék a nap egy a tüdőgyulladásból épp kilábalóban lévő 3 éves, valamint egy a fogzás miatt feszt a mellemen lógó féléves gyerekkel. A döntés után pont úgy bőgtem, mint 16 éves koromban, életem első Kispál koncertje után, csak akkor azt sajnáltam, hogy vége, hát most meg el se jutok.