Bandi és a hiszti

Először gondolkodtam, hogy tényleg érdemes-e külön posztot szánni ennek a nagyjából 3 másodpercig tartó igen ritka természeti jelenségnek. A vak is látja azonban, hogy habár Bandi napja is 24 órából áll, amiből pontosan ugyanannyit tölt velem, mint Vera, fájdalmasan alulreprezentált a blogban. Nem szeretném, ha felnőve majd a szememre vetné, hogy mennyire mellőzött szerepet kapott az életemben, ami persze nem igaz (attól, hogy 0 emberes, még foglalkozunk vele), de itt nem írhatok arról, hogy mekkora tündér ez a Bandi, mert még én is unnám visszaolvasni, nemhogy ő. Arról meg nem tudok egyelőre hosszasan értekezni, hogy micsoda észlény, megint ott tartunk ugyanis, hogy már tudta például, hol a feje, a füle, néha még az orrát is eltalálta, ám a "Milyen nagy leszel?" kérdésre bemutatandó Magastartás c. gyakorlat helyigénye miatt törlődött minden tárolt fájl a memóriájából. Bár titkon abban reménykedem, hogy a látszat csal, rettentő okos ez a gyerek, csak szereptévesztésben van, és azt hiszi, ő okosít minket, így hát számon tartja, mit hányszor kérdeztünk tőle, és ha úgy ítéli meg, hogy ennyi időnek elégnek kellett volna lennie arra, hogy megtanuljuk végre, hol a feje vagy a füle, lemond rólunk és nem mutatja meg többé.

A hosszas mentegetőzés után a lényegre térve, a hiszti nála úgy zajlik, hogy először felbőszítjük valamivel. Ez eleve nem megy könnyen, de azért van néhány dolog, amitől mégis felháborodik. Ezek:
- a mosogatógép ajtajának orra előtt való bezárása,
- élelem (különösen a főtt kukorica) elvételére tett kísérlet,
- távirányítótól, slusszkulcstól, laptoptól, telefontól és más, gombokat tartalmazó elektromos kütyüktől való megfosztottság.
Ha sikeresen túljutottunk az első lépésen, akkor jön a performansz, azaz Bandi arccal a földre borul, üvölteni kezd, 3 másodperc múlva befejezi, aztán feltápászkodik és továbbáll. A jelenet rövid, de annál töményebb, és biztos vagyok benne, hogy sokat foglalkoztatott siratóasszony üknagyanyja ilyenkor arcán elismerő mosollyal bólogatna, ha ezt megérte volna.

A hisztinek van még egy speciális formája Bandinál, ami az autósülésbe való betuszkolás során jelentkezik. Már az autónk látványa előhívja a hamarosan kitörő hisztériás roham figyelmeztető jelét, a nyávogást. Mondom, hogy okos, bár annyira nem, hogy verbális érveléssel meggyőzhető lenne arról, hogy jobban jár, ha nem ellenkezik, magyarán cseppet sem érdekli, hogy jól artikulálva kántálom a játszótér szót. Amikor megpróbálom beültetni, az áldozatára lecsapó krokodil forgó mozgását imitáló technikával megszökik és lecsúszik az ülések alá. Onnan kibányászom, aztán kezdjük elölről, és általában harmadik nekifutásra kifárad annyira, hogy női mivoltom ellenére akkor már végre elbírok vele.

Etetős játékaink

Vera nagyon jó étvágyú gyerek volt, amíg anyatejről volt szó. Aztán ímmel-ámmal megette a gyümölcsöket, a főzelékeket még annyira sem. Az ebéd rendszerint a kukában végezte, pedig nem főztem rosszul, Bandi a bizonyíték, ő is ugyanazokat kapta, és ő nem azért jó alany, mert úgyis mindenevő, a céklát és a spenótot igenis kiköpi, jólvan? A helyzet évek múltán is változatlan, soha nem evett még nyers zöldséget, a gyümölcsök közül csak az almát (kizárólag meghámozva) és a banánt eszi meg nagy ritkán, főtt ételt meg szinte egyáltalán nem. Azért lett néhány kedvence, amire viszont minden körülmények között ráveti magát, de sajnos elég kurta a lista: rizs, tészta bárhogy (de leginkább magában), húsleves, IKEA húsgolyó, szilvalekváros kenyér, főtt kukorica, tejbegríz - ezekhez nyúlok, ha már félek, hogy éhen hal. Egyébként egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit éheztetnek.
Sosem főzök külön neki, mindig azt gondolom, ha éhes, úgyis megeszi azt, ami van. De nem eszi meg. Általában nem csinálok ebből ügyet, én ugyan nem fogom kínozni, nehogy már aktív közreműködő legyek az ételekhez fűződő beteges viszonyának felépítésében, de néha mégis megelégelem és kiakadok, főleg olyankor, ha valamit meg sem kóstol, csak ránézésre - mit ránézésre, az étel nevének hallatán - kijelenti, hogy azt ő nem szereti. Pláne, ha olyan jól sikerül, mint nemrég a rakott karfiol. Arra gondoltam, nem igaz, csak rá kéne bírni, hogy kóstolja meg és aztán megy majd magától is. Persze. Az elmélet két ponton dőlt: 1. Verát ráveszi valaki valamire, 2. Vera a tapasztalatok tükrében megváltoztatja álláspontját. A gyakorlat hozta a várható eredményt: Verát nem sikerült kóstolásra bírni. Akkor elhatároztam, hogy a sokaknál jól bevált módszert alkalmazom, miszerint addig kínálom neki a rakott karfiolt minden étkezés alkalmával, amíg ki nem éheztettem annyira, hogy mégis ráfanyalodik. Azt gondoltam, ha nem kellett ebédre, majd megeszi uzsonnára. Aztán azt, hogy majd megeszi vacsorára. De Vera nem olyan. Este jól kifáradva, farkaséhesen (aznap csak egy negyed lángost evett reggel, semmi egyebet), ételekről álmodozva (Anya, én most szilvalekváros kenyeret eszem. - Vera, nincs is a kezedben semmi. - De, csak láthatatlan.) érkezett haza a strandról. Kérdezgette már a kocsiban, hogy mi lesz a vacsora, mi meg mondtuk neki, hogy rakott karfiol. Ettől bőgni kezdett és megkérte a papát, hogy törjön neki egy faágat levelekkel, mert akkor ő azt fogja vacsorázni. Bitte. Megevett egy hegyijuhar-levelet és a botot is megrágcsálta, aztán ordítani kezdett, hogy csípi a torkát. Ekkor még egyszer felkínáltuk neki a rakott karfiolt, üvöltött, hogy neeeeeeeem kéri, aztán ... ... ... ... ... ... 5 perc alatt betörölt két karéj szilvalekváros kenyeret.

Valamit mégis elrontok, vagy csak érezhető rajtam némi görcsölés a téma kapcsán, mert Verának egyik visszatérő játéka az etetés. A lakásban mindenütt állatok kosztolnak, és nem lehet őket elpakolni, amíg nem fejezték be, és hogy mennyi idő kell nekik, azt nem tudom, de napokig tart egy-egy lakoma. Én ezt megpróbálom tolerálni, amíg nem kerül nagy erőfeszítésbe kerülgetni őket, meg amíg be nem lepi őket a por, hadd játssza ki az a gyerek magából a szorongást. Annak mondjuk nem örülök, hogy a játéka mit sem változik már vagy egy éve, lehet, hogy nem halad semerre a kérdés megoldásában, de erre nem is akarok gondolni.

 további szuper ötletek itt

Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?

Elutaztunk 4 napra Mari mamához és tekintettel az ott töltendő idő rövidségére, illetve arra való hivatkozással, hogy Mari mama polcain több hétre való foglalatosságot ígérő tárgyarzenált fognak találni, a pakoláskor kijelentettem, játékokat és könyveket most nem viszünk. Vera erre kért tőlem egy szatyrot, és elvonult. A táskák mellett este megtaláltam a szatyrot a következő tartalommal:

Igazi Buksi: nem szorul magyarázatra, 10 hónapos volt Vera, mikor hozzáragadt az IKEA-ban, azóta elválaszthatatlan barátok. (Attól való félelmünkben, hogy egyszer valami tragédia történik vele, később vettünk egy másikat is, azóta két Buksi van, Igazi és Másik.)

Könyvek: ennyit ért át a keze egy rántásra, de hogy miért pont ezeket hozta, nem tudom. Természetesen ki sem nyitott egyet sem belőlük sem az úton, sem ott. Mari mamánál sokkal érdekesebb (ritkábban látott) könyvek vannak.

Dezodor: érthető. Szívének kedves új szerzemény, a minap kapta tőlem, amikor kifogyott. Állítása szerint azért van rá szüksége, hogy ne izzadjon ebben a melegben, azóta mindennap használja.

Téli kiegészítők: az előbbiek fényében érthetetlen, de én már felnőtt vagyok... Ő viselte a sapkát és a kesztyűt is, a sapkát rendeltetésszerűen, a kesztyűt pedig szokásához híven a lábára húzva (egyszer régen még aludt is benne egy éjszakán át, amit én finoman szólva este nem tartottam jó ötletnek, de ezzel kapcsolatban is bebizonyosodott, hogy a felnőttek nem értenek semmit, aludt szépen reggelig benne).

Konyhai papírtörlő papírgurigája: a távcsöve. Hogy tudjon távcsövezni.

Hazaérve ki is pakolt, mindent vissza, a helyére.

Lopáskár

Alvás után vasárnap strandolni indultunk a Külker Parkba. Megérkezve Vera leparkolta a Verdákat a pokróc mellett, aztán belevetette magát a gyerekmedencébe. Kb. 20 perces fürdőzés után visszatérve konstatálta, hogy Bal Verda olyan furcsán néz.
Nem örültünk, de soha nagyobb lopáskár ne érjen minket a strandon.

Az ajándékok utóélete

Társasjátékok
Tekintve, hogy a lakásban uralkodó elviselhetetlen hőség (31 fok) miatt az utóbbi hetekben önvédelemből nem sok időt töltünk itthon, a társasjátékok parkolópályán várják a bevetést. Na jó, azért megpróbálok időt szakítani rájuk, mert Vera odavan értük, de ez nem olyan egyszerű egy 11 hónapos, mindent megkóstolni-szétszaggatni próbáló másik gyerek mellett. Bandi általában a játszótéren alszik egyet délelőtt, majd aztán együtt húzzák a lóbőrt délután, így marad az este, amikor Bandi már alszik, és nem csúsztunk még bele az éjszakába (9 előtt). Azért is muszáj erőt venni magamon, mert egyik nap, mikor valamilyen kifogással éltem, világfájdalommal az arcán azt kérdezte: Akkor minek nekem társasjáték, anya, mondd meg, minek?
Nagyon ügyes, minden szabályt ért, teljesen felesleges a színes dobókocka, mert a pöttyöset is tudja használni, és nem jelent neki gondot az 5-6 éves korosztálynak szánt játék sem. Pár napig úgy játszottunk, hogy maximum döntetlenre hoztam ki a játékokat, de aztán kipróbáltam egyszer, hogy mi van, ha hagyom magam nyerni. Végre én nyertem! - kiáltottam fel boldogan, mire ő ledöbbent arccal rám nézett és felvilágosított, hogy ő szeretett volna nyerni. Aztán sírni kezdett, mikor felhívtam rá a figyelmét, hogy a társasjátékozás természetszerűleg csak akkor érdekes, ha az ellenfél is nyerni szeretne, és az is előfordul, hogy neki van szerencséje és tényleg ő nyer. Ezt még meg kell emésztenie, de a játékok iránti lelkesedés töretlen.
A nagy rajongásnak egyébként lett egy pozitív hozadéka. Mivel vészesen közeleg a nappali szobatisztaságot követelményként támasztó óvoda, Vera meg görcsösen ragaszkodott a délutáni alvásnál is a pelenkához (Mi lesz, ha bepisilek? - Nem baj, akkor lecseréljük a lepedőt, kimossuk a ruháidat. - Neeeem, pelenkát kérek, különben ha pisilni kell, kijövök az előszobába és idepisilek a kőre. - Oké, nem vitatkozom, kapsz pelenkát.), előálltam azzal, hogy ha nem kellene pelenkára költenünk, egy idő után összegyűlne annyi pénz, hogy tudnánk neki venni egy újabb társasjátékot. Először veszni látszott az ügy, azt felelte ugyanis, hogy van neki elég, nincs szüksége többre. Mondtam neki, hogy meg fogja unni őket idővel, persze erre is volt válasza: Majd Lülüék megint hoznak a születésnapomra. Ezt a párbeszédet folytattuk le napokon keresztül, mígnem atyai nyomásra (Vera, nem vehetsz fel pelenkát délután, tiszta melegkiütés a derekad!) pár napja úgy döntött, bugyiban alszik. Nem pisilt be, és túlzott lelkesedésében mindjárt az éjszakai pelenkáról is lemondott, de ezzel azért inkább én szeretnék még várni (tudom, hogy hülye vagyok, de azt reggelre tényleg mindig telepisili).

Locsoló
Elsődleges haszonélvezője a házilag nevelt égig érő paszuly, együttes erővel pedig a szunnyadó gondoskodó ösztönt is felébresztették a lányban: reggel-este megöntözi a babocskáját, és napközben is ellenőrzi időnként, hogy nem száraz-e a föld vagy nem kókadoznak-e a levelek.

Játék zuhanyrózsa
Ha önkezűleg intézi az arcba fröcskölést, nincs hiszti, remélem, ez egyben az ordításmentes hajmosás irányába tett első lépést is jelenti.

Kutyás falmatrica
Kiválasztotta a helyet, én felragasztottam egy délután, ő meg boldogan hajtotta álomra fejét. Aztán a papa kérdésére este beszámolt arról, hogy nagyon örül a kutyáknak, valamint képzeljük el, ezek a kutyák meg akarják őt ölni. Mivel tudom, miféléket gondoltam a halálról gyerekkoromban (természetesnek tartottam, és hogy félelmetes dolog lenne, meg sem fordult a fejemben), nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget. Azért kíváncsi voltam, miért akarják őt megölni azok a kutyák, de ezt nem tudta megmondani. Kis idő elteltével újra felhozta a témát, kiderült, hogy csak ketten akarják eltenni láb alól. Mondtam, hogy ez nagyszerű, mert akkor többen vannak, akik nem akarják bántani, és lehet, hogy ez a három majd meggyőzi a másik kettőt, hogy ne öljék már meg Verát. Másnap egyszer csak meghozta a megnyugtató hírt: "az történt, amit mondtál, anya, már az a két kutya sem akar megölni."
Lehet, hogy kicsit erős még egy háromévesnek az Oroszlánkirály meg a 101 kiskutya? Mentségemre legyen, hogy soha nem néz egyedül semmit (jó, kivételes esetekben néha, de akkor nem ilyeneket), mindig megbeszéljük, mi miért történik, és tévés mese csak este van.

Újszerű megközelítés

Szomszéd bácsi: Na és, Vera, szereted a kistesót?
Vera: Nem tudom. Még sosem ettem belőle.

Mostan színes porszívócsövekről álmodik

Lehet, hogy a 11 hónapos fiam
- nem tudja megmutatni, hol van az okos kis feje és a pocakja, viszont lelkesen tapsol, ha megkérdezzük bármelyiket,
- csak egy egy hónapon át tartó, napi min. 10-15 alkalmas tréning eredményeképp tanulta meg, hogy hol a lámpa,
- azzal egyidejűleg, hogy megtanulta, hol a lámpa, minden mást elfelejtett,
- a könyvek iránt semmiképpen sem tartalmuk miatt mutat érdeklődést, sőt, igazából már nem is mutat, hiszen már réges rég feltérképezte a papír textúráját és a lapozás mikéntjét,
- szókincse egyelőre a magyar nyelv szókészletének egyetlen elemére korlátozódik (te).

És még hosszan sorolhatnám, mi mindent nem tud.

Az én fiam azonban
- tele szájjal nevet mindenkire, aki rámosolyog,
- nem szokása a sírás, kizárólag akkor él a figyelemfelhívás e drasztikus eszközével, ha nagyon-nagyon éhes vagy nagyon-nagyon álmos,
- pápát int magától, kérés nélkül, mert beazonosítja a szituációt (pl. otthonról való távozáskor mindig integet az ajtónak, nem számít, hogy mindannyian elhagytuk a lakást, na de a boltba megérkezéskor is magától integet az eladónak),
- érti a kérem-köszönöm-tessék hármasát, a kérem-re engedelmesen átnyújtja, ami a kezében van (kivéve, ha az étel vagy slusszkulcs),
- a labdát ide gurítja,
- kukucskálós játékot kezdeményez úgy, hogy arcát eltakarja, és várja, hogy érdeklődjenek, merre lehet ez a Bandi, aztán kacagva leleplezi magát, amikor már nagyon kétségbeesetten keresik,
- a legelmélyültebb játék közben is riadót fúj az agya bármilyen étkezéssel összefüggő szóra, hiába van hosszú mondatban elrejtve és nem kap külön hangsúlyt sem, pl. a "Vera, ha befejezted a gyurmázást, mosd meg a kezed, mert a kukorica már ott vár téged az asztalon." felhívást meghallva azonnal jelentkezik, hogy ő kéri.

És még hosszan sorolhatnám, mi mindent tud.
De mind közül a legcsodálatosabb tudománya az önálló játék, akár egész nap ugyanazzal a tárggyal.

A tegnap reggeli porszívózás után rávetette magát a csőre, hogy ő azt nem engedi elrakni, mondtam neki, "rendben, fiam, legyél is házias, hadd áldja majd a menyem a nevemet, rajtam ne múljon." Ez volt fél 8-kor. A fél 10-es indulásig nem volt gondom rá, és sajnos nem dokumentáltam az eseményt, mert közben volt mit csinálnom, és különben sem olyan nagy dolog az, hogy a fiam két órán át ugyanazon tárggyal játszik. A nap hátralévő részében viszont már fényképezőgéppel a kezemben én is csodájára jártam, mi zajlik. A játszótérről hazaérve újult erővel vágott bele a csövezésbe:

Megvizsgálta más fényviszonyok közepette is, elvontatta ide-oda a lakásban:

Kipróbálta, hogy az ágyra is fel tudja-e vinni magával. Fel tudta:

A párnák között is élvezettel tekergette a kerekét:

Egy pillanatra elvonta figyelmét egy ugrókötél:

És ekkor azt hittem, ebéd után már nyugodtan elrakhatom azt az alaposan megvizsgált csövet, hogy végül rendre is neveljem ezt a gyereket. De nem. Belekapaszkodott, úgy kiabált velem, hogy hát ezt meg hogy képzelem.
A délutáni alvás után ugyanott folytatta, ahol abbahagyta:

Néha megmászta a fellépőt, ilyenkor gondosan leparkolta oldalkocsiját:

Este, a játszótérről hazaérkezve boldogan üdvözölte rég nem látott ismerősét:

Miután elaludt, a cső végre visszakerült a szekrénybe.

Este van, este van

Vera szerint itt az emberek ekcémásak, a papa pedig a kanál nem jó végével eteti a kislányát.