Múlt hétvégén lementünk a Velencei-tóra korcsolyázni. Nagyszerűen érezte magát mindenki, sőt mi több, Vera egyenesen a világ legjobbjaként értékelte a napot - aki ismeri Verát, az tudja, hogy ennél nagyobb elismerés nincs is. Jó, a nagy boldogság oka nem annyira a családi együttléttel járó felhőtlen kacagás és bolondozás volt, mint inkább az alább illusztrált eseménysor, de mindegy, azért értékeljük, hogy nemcsak Magdában van meg az örömre való képesség.
Szóval jól kifárasztottuk magunkat és a gyerekeket, aztán a hazaindulás előtt még elvittük őket pisilni. Útközben le kellett fotóznom egy épületet (2 katt, 8 másodperc), a férjem viszont a WC-t keresve pont ezalatt nézett a gyerekektől különböző irányba, na, ez pont elég volt Magdának arra, hogy meglépjen. Nem ijedtem meg, ugyan már, itt van, csak nem látom, az én gyerekem nem tűnhet el, a híradóban csak _mások_ eltűnt gyerekeinek a fotóit szokták mutogatni. 3-4 perc után sokkot kaptam és egyre kétségbeesettebben kapkodtam a fejem, rohangáltam a parkoló és a part menti épületek között, lepergett lelki szemeim előtt, hogy lement a jégre, ahol elesett és összetörte magát, hogy a parkolóban elütötte egy kocsi, hogy miért nem vettem meg sosem azt a telefonszámos karszalagot, hogy hívom a rendőrséget, hogy milyen ruhában van, hogy nem találják meg, hogy sötétedéskor is ott szaladgálok még a parton a nevét kiabálva, hogy éhes és nem kap enni, hogy elrabolták és már nincs az országban, és hát láttam magam a híradóban sírni. Aztán egyszer csak megkérdezte egy idősebb pár, hogy nem egy kisgyereket keresek-e, merthogy ők láttak egyet amarra menni a sétányon, nagyon magabiztosan igyekezett valahová. Verát és Bandit magam után rángatva elindultam amarra, és úgy 100 méterrel odébb kiszúrtam a nyomi kis sapkáját. Nem tudom, hogy hogy, mert borzasztó sokan voltak a parton, a büfések állítása szerint nagyobb volt a rajcsűr, mint a nyári csúcs idején. Odarohantam, épp egy babakocsis anyuka kérdezgette tőle, hogy hol van anya, ő meg csak sírt.
Nem mintha tőle vártam volna el, hogy el ne merjen kószálni, amíg a baromarcú anyja nem figyel, de azért csak faggattam kedvesen, persze válaszokat nem tudtam kiszedni belőle a miértekre. Ő csak elment, messzije. A történtekről adott beszámolója szerint nyávogott és azt mondogatta, hogy anya éjtem jön. Aztán levonta a tanulságot: többé nem kell messzije menni. A nap hátra lévő részében kb. félóránként magától felhozta, hogy többé nem kell messzije menni, tehát foglalkoztatta az eset. Remélem, hogy átkerült a hosszútávú memóriájába is belőle valami.
Megvagy, te kis maszatos
Tudom, hogy a spanyolviaszt már nem én fogom szabadalmaztatni, de ezúttal a saját bőrömön volt alkalmam megtapasztalni az adrenalin vitathatatlan fájdalomcsillapító hatását. Amikor szaladni kellett amarra, teljesen megfeledkeztem az egy órával azelőtt történtekről, amikor is úgy seggre estem, hogy percekig nem bírtam felállni a jégről, és aminek eredményeként a járásom is kábé olyan lett, mintha épp akkor szöktem volna meg a szülészetről. Másfél hét elteltével még mindig felébredek éjjel minden fordulásnál. Abban a 10 percben viszont mit sem nem éreztem az egészből és úgy futottam, mint egy gazella.
