Vera háromévesen a szerelemről

Legyen valami lenyomata a gyermeki tisztaságnak, mielőtt kikerül a kezeim közül a romlott erkölcsű világ karmai közé (khm, mintha én nem onnan való volnék) (na jó, de már nem).

Korának megfelelően egyelőre ésszel próbálja feldolgozni, mi ez az egész, vagyis kérdezget, válaszolok, konstatál. Tudja, hogy a szerelem egy nagyon erős kötődés valakihez, megkérdezte például, hogy az egykori általános iskolás, másodikos olvasókönyvemben szereplő mesében (amelynek utolsó sorát még ma is rendszeresen bőgve olvasom fel) az oroszlán és a kiskutya szerelmesek voltak-e egymásba. Tisztáztuk, hogy barátok voltak, a barátok is nagyon szeretik egymást, csak másképp, mint a szerelmesek. Pár nappal később előjött azzal, hogy "Simba és Nala barátok vagy szerelmesek? Mert a kettő nem lehet együtt." Hogy ez utóbbi következtetést miből vonta le, nem tudom, de örültem a deduktív gondolkodás e korai megcsillanásának, és megbeszéltük, hogy gyerekkorukban még barátok voltak, aztán mikor felnőttek, egymásba szerettek.

Így hát tudja, hogy ha felnőnek az emberek, szerelmesek lehetnek egymásba, és hogy olyankor összeházasodnak és lesz gyerekük. Ha ez a téma szóba kerül, biztosít arról, hogy soha nem lesz szerelmes, mert nem akar elköltözni tőlünk, hanem mindig velünk fog lakni. Arról természetesen nincs tudomása, hányszor hangzik el hetente itthon a "Mikor viszi már el valaki a háztól?" kérdés, attól pedig nagyon felpaprikázódik, ha valami bántódás éri, és úgy próbáljuk vigasztalni (=bosszantani), hogy mire menyasszony lesz, elmúlik. Ő nem fog felnőni és nem lesz soha menyasszony, mondta már ezerszer! Mondjuk, ha meglát egy bármilyen kutyát az utcán, és felkiált, hogy "Szeretnék egy olyan kutyát!", tudja és nem tiltakozik ellene, hogy csak felnőtt korában lehet róla szó, majd amikor saját háza lesz nagy kerttel.

Arról is beszéltünk már sokat, hogy az érzés nem mindig kölcsönös. Megkérdezte párszor, hogy miért szomorú a zene, ami szól a rádióban. Mondtam, hogy biztos szomorú volt a zeneszerző, aki komponálta, de miért volt szomorú?, talán mert mondjuk szerelmes volt egy nőbe, kérte, hogy menjenek sétálni, a nő meg azt mondta, hogy nem teszik neki a zeneszerző, nem szeretne vele sétálni menni. Ezt is nagyon jól megtanulta, szinte szóról szóra elismételte, amikor egyszer cigányzene szólt a rádióban, amit ő szomorúnak ítélt meg, aztán meg is magyarázta nekem, miért ilyen ez a zene: "Biztos szomorú volt a cigányférfi, aki komponálta, mert lehet, hogy szerelmes volt egy cigánynőbe, de a cigánynő nem ment vele sétálni."

Egyelőre úgy képzeli, hogy a viszonzatlan szerelem című viszonyban ő csakis a szerencsésebbik oldalon állhat. Mikor azt a példát hozom, hogy tegyük fel, egyszer Zsigi azt mondja neki, hogy szerelmes belé, menjenek el sétálni és mindig csak vele szeretne játszani a játszótéren stb. stb., akkor félbeszakít, hogy inkább Lujziba lesz szerelmes, és ha felhívom rá a figyelmét, hogy az emberek többnyire az ellenkező nem képviselői közül választanak párt, megegyezünk abban, hogy Zsigi epekedhet, neki úgyis Bandi lesz a férje. Mert ő nem szereti a fiúkat, egyedül Bandi - vagy ahogy ő hívja, Bundika - tetszik neki. Az idei nyári nagy szerelme amúgy mindenképpen én vagyok, többször is biztosított irántam táplált gyengéd érzelmeiről ("Anya, én szerelmes vagyok beléd!").

Gyereket márpedig szeretne, kislányt és kisfiút is állítólag. Érdekes, hogy annak ellenére vágyik rájuk, hogy (úgy) tudja, ahhoz kell egy férj is. Remélem, hogy az az élménye sem szegi majd gyerekvállalási kedvét, hogy egyik este, mikor zuhanyozni készültem és ennek megfelelő öltözékben indultam a fürdőszobába, odacsörtetett hozzám, megfogta az egyik mellemet (napok kérdése már csupán, hogy meddig részesül még a tartalmából esténként Bandi) és számonkérő hangon nekem állt: "Neked meg miért ilyen kicsi a melled? És miért lóg le?" Megráztam magam, és mintha a gyerekszülésről szőtt ábrándjaimnak ez mindig is része lett volna, mosolyogva elmondtam neki, hogy azért olyan kicsi, mert már nincs benne tej, és azért lóg, mert kettejüket összesen csaknem 2,5 évig szoptattam, és ettől kissé megereszkedett.

Végezetül pedig a duplófigurák szereplésével előadott, általa írt és rendezett egész délelőttös szerelmi drámája, amelynek cselekményét sikerült viszonylag nagy részletességgel lejegyeznem:

Szerelembe esett egymás iránt a ló (menyasszony) és a zsiráf (vőlegény).

A piros fotelben megtartották a menyegzőt, ahol a nagy lakoma után az ifjú párban maradt egy kis hiányérzet és megette a násznépet. Kiérkezett a rendőrség, megtörtént a számonkérés.

A szerelmesek börtönbe kerültek.

Odabenn ütötték-vágták egymást, mígnem kiszabadultak, majd sétálni indultak.
És még mindig nem volt elég a tragédiából, a séta során a ló - a zsiráf alig észrevehető közreműködésével - leesett a Tündérszikláról, amelyet az ágytámla szimbolizált.

Meghalt szegény. A zsiráf nagyon sajnálta. Függöny.

Mi a francot lehet kezdeni egy egyéves és egy hároméves gyerekkel itthon, bezárva, egyedül?

Azért írom ezt a posztot, mert nem szeretnék úgy járni szerintem a gyerekeim felnőtt korukban nem szeretnének úgy járni, mint én, amikor azt kérdezem az anyukámtól, hogy hogy is volt ez meg az, amikor mi kicsik voltunk, és az anyukám mindig azt feleli, hogy "Nem tudom, kislányom, nem emlékszem, olyan régen volt." Legutóbb például arra a kérdésemre érkezett az automatikus válsz, hogy mit csinált velünk olyankor, amikor nagyon kicsik (ez fontos) voltunk + mindketten betegek, tehát a négy fal között volt kénytelen megoldani szórakoztatásunkat. Nemhogy erre nem tudott válaszolni, de még azt illetően is elbizonytalanodott, hogy előfordult-e, hogy egyszerre betegedtünk meg. "Nem tudom, biztos volt ilyen, nem emlékszem."
És azért is írom ezt a posztot, mert különben pár év múlva magam is lesajnálóan tekintenék vissza jelenlegi önmagamra és irigyelném mostani problémáimért magam, amikor (a részletek külső memóriában történő tárolása nélkül) mindössze annyit tartalmazna nagy élettörténeti narratívám e kis szelete, hogy meg voltam őrülve két gyerekkel itthon, és nem tudtam velük mit játszani. "Na, _vajon_ mit lehet játszani két gyerekkel? Labdaaaa, Duplooo, építőkockaaaa, meseee, rajzoláááás, főzééés, bááármi? Semmi? Gratulálok!"

Vera a hosszúhétvége előtti pénteken lázasodott be, épp egy hete, az orvos ma nyilvánította gyógyulttá. Tegnapelőtt átvette tőle Bandi a stafétabotot, rá hagyományozta nővére a láthatatlan vírust, most ő köhög, ő lázas, de orvosi műszerekkel semmi sem mutatható ki rajta sem, így újabb remek hétnek nézünk elébe. Egy-egy napunk az alábbiak szerint alakul a börtönben:

7-kor kelünk, kezdetét veszi az első etap, amely a kb. fél 2-es fektetésig tart. Reggelizünk, felöltözünk, papának pápá, jöhet a játék.

Játsszunk balatonost!
Leterítem a kék pokrócot, rajzolok halakat, labdákat, kérem Verát, színezze ki, ő nem színezi, kiszínezem, kivágom, Bandi egyet elszakít, Vera ordít, összekapkodja a halakat és felteszi őket jó magasra, a polcra, hogy Bandi ne érje el. Kérem Verát, hogy hozzon plüssállatokat, akik fuldokolnak, mentsük ki akkor őket a tengerből, hoz párat, Bandi merészel hozzáérni az egyikhez, mire Vera összekapkodja az állatokat és felteszi őket jó magasra, a polcra, hogy Bandi ne érje el. A játéknak vége.

Akkor építőkockázzunk!
Bandi és Vera kiborítja a kockákat, építeni kezdünk, mihelyt Bandi észrevesz két egymásra helyezett kockát, azonnal lerombolja, Vera ordít, én próbálok koncepciót köríteni a szituációhoz, miszerint Bandi a természeti csapás, amely végigsöpört a falun, újjá kell építenünk, Verának azonban elment a kedve az építéstől.

Labdázzunk!
Bandinak gurítom, kérem, hogy gurítsa vissza, Bandi visszagurítja, gurítom Verának, ő vissza, gurítom Bandinak, Vera megunja, vége a játéknak.

Anya, szeretnék megnézni egy mesét az interneten!
Vera megnéz egy mesét az interneten, ezalatt kimegyek Bandival az erkélyre, hátha jön repülő, nem jön, de ezzel 45 másodpercig így is lefoglalom, aztán kicsavarodik a kezemből, beteker a szobába, egyenesen a laptophoz, hogy szétrángassa, elnyomkodja, Vera ordít, valahogy azért végignézi a mesét.

Vera, kifestőzz kicsit!
Keresünk egy képet, megkapja a zsírkrétát, Bandi azonnal megindul az asztal felé, felmászik zsírkrétát dobálni. Vera ordít, felteszi a kifestőt és a zsírkrétát jó magasra, a polcra, hogy Bandi ne érje el. Erről az egyről fénykép is van, de az összes játék hasonlóan ér véget, azaz valaki nagyon frusztrált:

Gyerekek, akkor rajzoljunk együtt!
Nagy tekercs papírt kiterítünk, hogy rajzoljunk papírVerát, Verát körberajzolom, Bandi kitépi alóla a papírt, összeragasztjuk, elkezdjük kifesteni, Bandi újra letépi a felét, összegyűri, Vera ordít, újra produktum nélkül ért véget a játék.

Gyere, Bandi, formabedobózzunk!
Bandi együttműködik, Verának azonban cseppet sincs ínyére az alternatív program, azaz hogy közben ő kirakózzon egyedül. Odajön ő is formabedobózni,  Bandit elüldözi, aztán pikkpakk megunja, a játéknak vége. Ugyanez lezajlik a kockatoronnyal, a montessori toronnyal és a hordóval.

Jó, akkor hol az a kirakó?
Kirakózunk, Bandi is szeretne, de csak elrontja, ami már megvan, Vera ordít, vége a játéknak.

Duplózzunk!
Építeni kezdünk, Bandi ezzel egyidejűleg megkezdi a bontási munkálatokat. Vége a játéknak.

Hozz egy könyvet, olvasok!
Vera hoz egy könyvet, olvasni kezdek, Bandi kicsavarja a kezemből, majd én az övéből "a könyv érték" címszóval. Ezt még néhányszor eljátsszuk, aztán nem olvasok tovább.

Vera, gyurmázz!
Lásd, kifestőzés.

Jó, akkor játsszunk orvosost!
Elkezdjük vizsgálgatni a plüsskutyát, Bandi megjelenik és szétdobálja az orvosi felszerelést, Vera összeszedi őket és felteszi jó magasra, a polcra, hogy Bandi ne érje el. A játéknak vége.

Anyaaa, vágni szeretnék.
Jó, olló, papír elő, adagolom közben Verának, hogy Bandi is fog tépkedni, Vera vágni kezd, Bandi tépni. Köztük helyezkedem el. Megvan a megoldás! 3 percig. Vera ennyi idő után feladja, ordít, hogy nem tud vágni, együtt vágunk, Bandi kiszúrja az ollót, rástartol, Vera ordít, felteszi jó magasra, a polcra, hogy Bandi ne érje el. Nem vágunk tovább.

Hanem tépünk.
A papírfecnikből aztán salátalevest főzünk, majd azt elfogyasztjuk, megállapítjuk, hogy milyen kis malac ez a Bandi, nevetünk... - "Na ugye, hogy van megoldás..."

Fél 2-kor lefekszenek aludni, én pedig kedvemre panaszkodhatok a blogban két órát.
Második kör: délután 4-től 7-ig ugyanez. Aztán végre fürdetés, fektetés.

Tudom, hogy el kéne foglalniuk magukat, nem az én feladatom kéne, hogy legyen a játszatásuk, de nekünk ez nem megy. Verának soha nem sikerült, Bandinak menne, csakhogy mindig azt akarja csinálni ő is, amit a nővére, a nővére viszont őrjöng ettől. Ha meg leereszkedünk Bandi szintjére, az Verát nem tekeri.
Tegnap egyébként úgy voltam vele, hogy ha semmi nem jó, akkor felnőtt dolgot fogunk csinálni. Kínomban kiporszívóztam (már amennyire Bandi engedélyezte, hogy én is használjam a porszívót), meg a konyhaművészetbe menekültem (szardíniakrém reggelire, őszibarackos csirke és kuszkusz ebédre, zabkorpás palacsinta uzsonnára), de persze Bandi a tűzhely előtt is ott rángatta a lábamat ordítva, ami egyébként nem jellemző rá, de hát nem igazán lehet egy lázas beteg gyerek szemére vetni, hogy nyűgösködik kicsit. Alig várom, hogy kiszabaduljunk a játszótérre.

Empátia?

Van ez a könyvünk, a Télapó és Ezüstmackó, amelyben a Télapó Marcinak egy ezüstmackót hoz, a húgának, Mónikának pedig nem átallja egy labdával kiszúrni a szemét. Azt hiszem, én is kiborultam volna Mónika helyében, szegény mindent megpróbált, hogy megszerezze a mackót, de Marcit nem hatotta meg. Este Mónika sírt az ágyában, és valahol mégiscsak jó testvér lévén (vajon van ilyen az ő korukban?) ekkor már Marci is csak gondterhelten sóhajtozott, álmatlanul forgolódott, míg eszébe nem jutott, hogy zsebpénzéből vesz egy ugyanilyen ezüstmackót a húgának másnap.

Papa: Vera, nézd csak, milyen rendetlen ez a Mónika, este nem pakolta el a játékait, a babája ott hever a földön.
Vera: Nem rendetlen. Ledobta a földre. Mérges volt, mert ő is Ezüstmackót szeretett volna kapni a Télapótól.

Na most én szerettem volna azt gondolni és büszkén hirdetni, hogy ez a történet is Vera korához képest kiemelkedően fejlett, magas szintű empátiás készségét illusztrálja, de be kell ismernem, hogy valójában csak magából indul ki.

Ígéretes kezdet

Annyira féltem az óvodakezdéstől, de egyelőre úgy tűnik, feleslegesen aggódtam. Gond nélkül lezajlott az össznépi ovis játszódélelőtt. Igaz, nélkülünk.

Vera 6. napja beteg, főleg éjszakánként lázas, de nappal is előfordul, és nem nagyon értem, hogy lehet ez, eddig valahányszor beteg lett, pár nap alatt kikászálódott belőle, láz sem kínozta még soha másfél napnál tovább. Jó, igazából értem, nincs mit csodálkozni rajta, csak nem számítottam erre. Mert mit várjak tőle, ha nem eszik gyümölcsöt, zöldséget, és alapjáraton is olyan fehér, hogy ha nem kizárólag színesre festett falaink lennének, ő lenne bújócskában a király. Még a kéthetes balatoni nyaralás sem hagyott rajta semmilyen nyomot. Tegnap elvittem a gyerekorvoshoz (most helyettes rendel épp, így nem ismeri Verát), aki döbbenten kérdezte, hogy mindig ilyen fehér-e, mert most nagyon rosszul néz ki. Megállapította azonban, hogy legalább belül minden normális színű rajta, azaz nincs baja se a torkának, se a mandulájának, meghallgatta, a tüdeje is tiszta, ezután sürgősséggel beutalt egy vizeletelemzésre (a produktumért dicséret jár a gyereknek, nem is kellett neki pisilni, mégis szót fogadott, méghozzá villámgyorsan elintézte, mert sietnünk kellett haza, hogy az addig Bandira vigyázó szomszédasszony mehessen dolgára mielőbb), az is rendben. Szóval nincs ok. Azért érthetetlen ez, mert kezdettől fogva felordít időnként, hogy
- nagyon fáj a torka (de nem szopogatja a tablettát, mert az epres nem ízlik, a citromostól pedig állítólag viszket a nyelve),
- köhög (de csak ha már nem bírja visszatartani, mert neki elvei vannak, ő nem köhög, inkább bugyborékol, mi meg 5 másodpercenként köszörüljük a torkunkat az apjával, sőt gyakran már mi nem bírjuk ki köhögés nélkül)
- és taknyos (de nem fújja az orrát, mert rájön a sírás, akkor mi az orrszívót emlegetve próbáljuk együttműködésre bírni, így végül fújja, de csak alibiből, érdekes, hogy ilyenkor mintha fogalma sem lenne arról, mit értünk az alatt, hogy mérgesen).

Kezdek attól félni, hogy a tudatalattija dolgozik nagy alattomban. Mert annyira retteg az óvodától. Egy éve beszélünk róla alkalmanként, mert a szomszéd gyerekek akkor mentek oviba, de már akkor leszögezte, hogy ő nem lesz óvodás. Felvilágosítottam, hogy ez nem az ő döntése lesz, mert kötelező, meg egyébként is jól fogja érezni ott magát, higgye el, ő ezt megértette, de azért azt felelte: "De én olyan kisgyerek vagyok, aki soha nem fog óvodába járni." Hónapokkal később valamennyire megbarátkozott a gondolattal, de túlságosan nem: "Én ott egész nap csak sírni fogok. És megmondom az óvónéninek, hogy én nem alszom délután, mert én csak akkor alszom, ha ott fekszel mellettem." Mindegy, legalább be lehet majd tuszkolni valahogy, aztán a többi az óvónők dolga, hehe.
A játszódélelőttből kimaradtunk, de a szülői értekezleten természetesen megjelentem. Ez volt életem első ilyen eseménye, és makett mivoltom ellen fellázadva szándékosan a deviáns, szétszórt, roppant spontán és laza anyuka benyomását próbáltam kelteni, akinél a semmiség kategóriába tartozik az elsőszülött gyerekének intézményesítése, azaz az utolsó pillanatban estem be (gondosan ügyelve azért, hogy ne az utolsó utániban), és a gyerek által telefirkált füzetet vittem magammal, mint akinek nincs otthon 36 másik üres.  Mindjárt letörte szarvaimat a mellettem ülő anyuka, akinek se papírja, se tolla nem volt. Így hát én spontán kisegítettem őt, mert véletlenül volt nálam még egy toll, papírt is téptem neki a füzetemből, és mikor észleltem, hogy még mindig nem teljes a komfortérzete, egy friss Éva Magazint is átnyújtottam neki alátét gyanánt. Rágógumit és ásványvizet nem kért.
Vera az Őzike csoportba fog járni, a jele a körte, amit már csak a férgeséből választhattam ki (de ezt legalább telefonon egyeztettem vele), miután délelőtt már elvitték a jelek javát. És két olyan óvónénit kapott, akik mindketten tegnap kezdtek az óvodában, így nem tudok róluk semmit. Első ránézésre szimpatikusak, és tettem róla, hogy Verának is azok legyenek már látatlanban is: az óvónénik egy nagy doboz narancsos TicTacot küldtek neki azt üzenve, hogy gyógyuljon meg, és nagyon várják már, hogy megismerjék őt és Buksi kutyát. Minden eszközt be kell vetnem, úgy érzem.

Szorult helyzet

Inkább még időben szólok, hogy az emésztési folyamat végtermékéről (annak állagáról) lesz szó, szóval aki még jelen tagmondatot is olvassa, azt szeretettel üdvözlöm a poszt olvasói közt. Fényképek nem lesznek.

Az anyatejes táplálást követően Verának gyakran okozott keserves napokat a székrekedés, nem úgy nekem a romeltakarítás, úgy értem, soha nem állított túl nagy kihívás elé a pelenkagyártók azon kérésének tiszteletben tartása, hogy a szemétbe dobás előtt a pelenka tartalmát ürítsük a csatornahálózatba. Egyszerűen elég volt kifordítani a pelenkát a wc fölött, és hozzá sem kellett érnem a cucchoz. Katasztrófahelyzet akkor áll elő, ha már a harmadik termés nélküli napba lépünk, ilyenkor megpróbáljuk kiudvarolni belőle, ő meg időnként elsírja magát, mert a fájdalomtól félve nem meri elengedni, ami az övé. Az egyik legdrámaibb ilyen esetet a gyerekorvos idézte elő, amikor erélyesen ráparancsolt Verára, hogy ezentúl a bilibe vagy a wc-be intézze a dolgát, és a nyomatékosság kedvéért hozzátette, hogy ezt most ő nagyon komolyan mondja. Ekkor Vera 2,5 éves volt, tehát szerintem azt a határt még közel sem lépte át, amikortól a pelenka már abszolút tűrhetetlen, és minden létező eszközt - akár az ilyen drasztikusakat is - be kell vetni a cél érdekében, ráadásul már rég bilibe pisilt, és csak az egyéb esetekre kért magára pelenkát. A rendelőből kilépve kijelentette, hogy akkor ő soha többé nem fog kakálni, és ehhez négy napig tartotta is magát. Vera ugye nem eszik gyümölcsöt, zöldséget, így vadásznom kell az olyan rostdús ételekre, amelyeket hajlandó lenyelni. Van a főtt kukorica (télre pár cső betárazva a fagyasztóba extra vészhelyzet esetére), a szilvalekváros kenyér, a VitaTigris (kár, hogy csak kétféle van belőle) és a boltok polcain magát +70% rosttartalommal kellető fügés JóReggelt! keksz. Már mindezeket bevetettük, de Vera csak nem adta meg magát, a negyedik napon pedig már 5 percenként sírva táncolt egyet, engem meg ugyanilyen időközönként kivert a víz, hogy most mi lesz, aztán végül az lett, hogy a glicerinkúp kényszerítő erejében bízva nem siettettük az esti fürdést, hanem hagytuk pancsolni a meleg vízben, aztán...
Vera táplálását illetően nem lehet elég körültekintően eljárni, pl. olyasmi, mint egy kakaóscsiga, túró rudi, egy egész kifli, vagyis ami egy normális gyerek számára akár jelentheti a tízórait, nálunk szarvashiba kategória, legalábbis ha bármelyiket zsarolás nélkül hagyjuk neki megenni. Muszáj nekünk kezdeni, mert ha nem mi zsaroljuk őt, akkor aztán ő zsarol minket. Úgy kell csinálni, hogy ilyesmit csak akkor kaphat, ha evett előtte gyümölcsöt. Például azzal kell kezdeni a napot, és csak azután jöhet bármi más. A nyaralás elején azonban elkövettük azt a hibát, hogy könnyelműen engedélyeztünk neki egy-egy lángost, jégkrémet délelőtt, vagy vajas kiflit reggelire. Sajnos ilyenkor az történik, hogy ezekkel jóllakik, és esze ágában sincs tízóraizni, ami nálunk mindig gyümölcs, aztán ha az ebéd nem tészta, akkor azt is fanyalogva tolja el, az újabb gyümölcs-time alkalmával még mindig tartja magát, egészen addig, míg meg nem sajnáljuk a szegény éhező gyermeket annyira, hogy vacsorára mégis kap egy kis valamilyenes kenyeret. Miközben családunk másik három tagja két pofára tömte az egyik nap leszedett, másnap eladott siófoki, mesébe illően édes barackot, Verának olyan székrekedése lett, mint még sosem. Mikor aztán hatalmas kínok közepette megoldódott a helyzet, és mindannyian megkönnyebbültünk, Vera feltette keresztkérdéseit.

Vera: Anya, az oroszlán mit eszik?
Én: Hát tudod, ragadozó. Húst.
Vera: Az oroszlán nem eszik gyümölcsöt?
Én: Nem.
Vera: És ő tud kakálni?
Én: Tud.
Vera: Nem eszik gyümölcsöt, és mégis tud?
Én: Igen. Mert ő ilyen, ragadozó, az ő szervezetének erre van szüksége. De az ember mindenevő. Vagyis akkor működik jól, ha húst is eszik meg gyümölcsöt és zöldséget is.
Vera: De én oroszlán vagyok. Nala.
Én: Jó, akkor ezentúl nem eszel fagyit, szilvalekváros kenyeret, csokit, kukoricát sem.

Úgyhogy megegyeztünk, hogy mégsem Nala.

A barackra egyébként egész Balatonszárszó próbálta rábeszélni: a termelő-eladó néni (Vera válasza: "Eszem ágában sincs megenni."), az előttünk vagy utánunk vásárlók, az egyik nő vitaminokról, rostokról, mézédes ízekről, beszélő barackokról szóló nagymonológja után Vera csak annyit vetett oda neki távozáskor hanyagul, hogy "Én a helyedben nem enném meg." A legpimaszabb reakciója pedig az volt, amikor a férjem ecsetelte nekem a barack mesés mivoltát, és áradozott, hogy olyan finom, sőt finomabb, mint egy jégkrém, amikor is Vera a kifestőjéből fel sem nézve flegmán megkérdezte: "Ezt most kinek mondogatod? Nekem?"

Bandi egyéves

Bandit első születésnapján azzal ajándékoztuk meg, hogy odavágtuk a nagyanyjának megőrzésre. 

Sajnálom, hogy így alakult, de nem volt más választásunk, mivel aznap esküvőre voltunk hivatalosak, és úgy ítéltük meg, hogy Bandi jelen formájában (aktuális érdeklődési körével és kvalitásaival) vállalhatatlan egy ilyen eseményen. Láttam magam előtt, ahogy négykézláb, a kábeltengerben bukdácsolva kurjongat, ha meglát egy autót, repülőt, bármilyen járművet, lebontja a dekorációt, üvölt, ha ezt nem engedik neki, bebújik a menyasszony ruhája alá, meg amit még el sem tudok képzelni. Azt hiszem, az esküvői fotósok rémálmának tökéletes megtestesítője. Most már soha nem fog kiderülni, mi lett volna, ha elvisszük. Ellenben fény derült arra, hogy egy esküvő emelkedett pillanataiban a hároméves nővére is teljességgel vállalhatatlan. Vera a ceremónia alatt félhangosan kifejtette véleményét Linda és Norbi frigyéről: "Szerintem Norbi nemet fog mondani és Linda nagyon fog sírni. Na nem baj, Linda majd beleszeret egy másik fiúba. (...) Én félek a menyasszonytól és a vőlegénytől, mert vérszomjas fenevadak. (...) Azt akarom, hogy Linda és Norbi váljanak szét." Nagyon kellemetlen volt, azt sem tudtuk, hova dugjuk meg milyen süteménnyel tömjük be a száját.

De ez Bandi posztja. Bár aznap nem ünnepeltünk, a lelkemet ünneplőbe öltöztettem és egész nap (sőt már előző nap is) nosztalgiáztam meg emlegettem félóránként, hogy mi történt egy évvel ezelőtt. Az ünneplés és ajándékozás pedig a következő két napra tolódott. Ő is kapott daubneres csokitortát, nagyon meghatódott, de aztán - egykori egyéves nővérével ellentétben - kiéhezett vadállat módjára vetette rá magát.

Nem készültünk ajándékhegyekkel, nemes egyszerűséggel kapott egy dömpert, mert a játékoktól amúgy sem lehet férni itthon, azt az egykori elhatározásomat pedig feladni kényszerültem, hogy minden ajándékozás alkalmával kapni fognak könyvet is a gyerekeim, miután Bandi restanciája az olvasás terén közismert. Azonban igazi fiúként lelkesedett az új járgányért.

Másnap előálltunk az ajándék élmény jellegű másik felével. Minthogy minden járműtől extázisba jön (még a 10 km magasságban hangtalanul haladó repülőket is kiszúrja az égen), elvittük kisvonatozni, amivel rettenetesen boldoggá tettük.

Kapott lángost is a kiskakas.

Aztán lelibegtünk a hegyről, ami előbb nagyon tetszett neki, minden szembejövő kirándulót széles mosollyal és integetéssel üdvözölt.

Félúttól viszont úgy gondolta, kiszállna, hogy négykézláb tegye meg az utat hazafelé. A papa azon erőfeszítése teljes mértékben hiábavalónak bizonyult, hogy meggyőzze az egyévest a panoráma szépségéről, ezért csak testi erőfölényét alkalmazva tudta további 7-8 percen át maradásra bírni, amíg végre leértünk.

Furcsaságok strandja

Miután elsorolta, mi minden furcsa itt, és tényleg semmit nem hagyott ki (a fakírt illetően érezte, hogy nem illik oda, de azért meg kellett magyaráznom, ki az és mit csinál ott), kérdeztem, van-e még valami. Pár másodperc gondolkodás után jött a válasz: "Igen, az, hogy nincs cápa, mert ez egy tengerpart, és a tengerben élnek cápák."

Javított kiadás

Nagyon örülök, hogy még Balatonszemesen megírtam az előző bejegyzést a nyaralásról, mert ha most, az utolsó napon történtek hatása alatt kéne összefoglalnom, mi történt az elmúlt két hétben, nem hiszem, hogy a valós képet festeném. Ráadásul így nyugodtan elmerülhetek és dagonyázhatok az önsajnálatban, mert a szép részét már nem kell megírni.

Az utolsó nap mérlege: két kiborulás Vera hisztijei miatt, egy roncsolt áll, majd a járulékos kórházi ellátás. Mindent meg tudok magyarázni.

Egész reggel világfájdalommal az arcomon sóhajtoztam, hogy hjajjj, hát ez is eljött, tudtam, hogy így lesz, jaj de fáj... Utolsó óra, utolsó nap, nem fog a kréta, nem fog az agy - nyomorúságom megfejelése gyanánt ezt énekelgetve szórakoztatott a kedves férjem, amivel már majdnem elérte, hogy nem is bántam, hogy vége, de aztán kiderült, hogy Verának sokkal kifinomultabb módszere van erre is.
Délelőtt átmentünk a lellei strandra, hogy kellemes emlékekkel zárjuk a nyaralást. A strandtörölközőnk landolásával egyidejűleg Vera elkezdte rosszul érezni magát, miután jeleztem, hogy copfba kötöm a haját, hogy ne kelljen este megmosni. Idegesen kitépte a hajából a gumit, aztán elindult a lavina: nyávogni kezdett, hogy menjünk haza, rossz kedve van, nem akar fürödni, inkább körhintázna. Tapasztalatból tudom, hogy ha idejekorán nem vesszük elejét a hisztiroham kirobbanásának, akkor még nagyobb vesztesként fogok kikeveredni a szituációból, így hát kapituláltam, a 35 fokban elmentünk körhintázni, amit láthatóan roppantul élvezett.

Aztán mégis elindultunk fürödni, de a kényes királykisasszony hidegnek találta a 29 fokos vizet, és mivel a copfkészítési szándékom által rá mért ütés még benne volt, újra felvette a nyávogás fonalát, és nem akart bejönni a vízbe. Egy darabig bizonygattam, hogy jöjjön csak, a homokzátonynál már meleg lesz a víz, higgye csak el, és megint játszunk 101 kiskutya megmentőset, de ekkor már mindegy volt, mit mondok. Üvöltve elhagyta a partot, én meg figyeltem, de nem mentem utána. Csak akkor, amikor már kétségbeesve szólongatott, hogy hol vagyok. Visszatértünk a törölközőnkre, ahol magát egyre jobban belelovalva folytatta az ordítást. Haza akart menni. Emlékeztettem rá, hogy rajta kívül hárman vagyunk még itt, és mindhárman maradni szeretnénk (bár akkor magamban már egyáltalán nem voltam biztos), ezért kénytelen lesz alkalmazkodni. Közben visszajött a család másik fele is, mert valami miatt Bandi sem szívlelte a vizet aznap. Végül Vera már annyira őrjöngött, hogy elmenekült mellőlünk egy család, majd mikor a körülöttünk ülők megrökönyödésére azt kérdezte tőlem, hogy miért bántom (ti. azzal, hogy nem veszem az ölembe, hogy simogassam és aztán nem indulunk haza), családomnak hátat fordítottam és elhagytam a helyszínt. Leültem a parton, vettem pár nagy levegőt, 10 perc múlva visszatértem, hogy megnyugtassam a még mindig üvöltő hülyegyereket. Játszottunk még egyet a játszótéren, aztán hazamentünk ebédelni-aludni. Útközben arra gondoltam, hogy ha már megvettük a napijegyet, mindenképp visszamegyünk alvás után, úgyis megvolt már a napi hiszti, nem lehet gond délután. Persze. A második hiszti ideje akkor érkezett el, amikor tálaltam az ebédet, Vera meg előállt azzal az igényével, hogy etessem. Anyád. Nem voltam hajlandó etetni, sőt azzal fenyegettem, hogy ha nem eszi meg, akkor én fogom megenni az övét is, mert még éhes maradtam. Elkezdődött a huzavona: Etess! - Nem etetlek. Nem eszed meg? Akkor megeszem én. - Neeeem, megeszem! De etess! - Eszemben sincs. Megehetem akkor? - Neeeeeem! Etess! - és így tovább. Őrjöngve felmentem az emeletre Bandival, mert ő meg már annyira fáradt volt, hogy önkívületi állapotban üvöltött, még be sem tudtam pelenkázni, annyira dobálta magát. Közben a papácskája megetette a hároméves babát (és nem vagyok kíváncsi azok véleményére, akik szerint lóizét az izéjébe, akkor nem eszik, én biztos, hogy egy falatot sem kanalaznék a szájába, elkényeztetett kis hülyegyerek, mert ez nálunk nem így megy, hanem órákig veri magát, végeláthatatlanul), Bandit letettem aludni, Vera feljött, fogmosás után mesélni kezdtem, de elbőgtem magam a Pöttyös Pannin, ám neki nem volt jó, hogy a papa olvasson, ezért újra feltápászkodtam a padlóról és ledaráltam neki a mesét és a verseket. Tudtam, hogy nem megyünk vissza aznap Lellére. Az év legmelegebb napjának délutánját sétálással, lángosevéssel és játszóterezéssel töltöttük, miközben minden normális ember benn fürdött a Balatonban, ám a gyerekeknek cseppnyi hiányérzetük sem volt, sőt.

Iszonyatosan fáradt voltam, egész délután úgy éreztem, keresztbe áll a szemem, és arra gondoltam, bár már aznap este be lehetne vágódni a kocsiba és hazahúzhatnánk a francba. De már késő volt ehhez. Hazamentünk és épp vacsorát akartam készíteni Bandinak, aki kinn maradt az apartman előtt, egyedül, a szomszéd gyerekek biciklijével....... Felhasadt az álla, látszott a kis szalonnája is, ömlött a vér, a szájából is, mert a nyelvét is elharapta. Irány a siófoki kórház, ahol összeragasztották neki sebragasztóval, és kapott egy kis szakállat. A kezelés alatt nagyon sírt (csak mert lefogták), de magát nem meghazudtolva hazafelé úton már vidáman viccelt-bolondozott. Természetesen aznap este mindent szabad volt ennek a szegény-szegény lesérült kisfiúnak, kivételesen még a konnektorba is belenyúlhatott, hehe.

Az a csoda, hogy ez csak az utolsó este történt meg vele, mert amit művelt a nyaralás két hete alatt, az kriminális volt. Folyamatosan a nyomában kellett lennie valakinek, mert mindenre felmászott, a babakocsi tetejére, a székekre, amelyek a következő pillanatban borulnak, a csigalépcsőre, kábeleket rágott volna, letapogatta volna az összes konnektort, belemászott volna az 1,20-as medencébe (természetesen háttal, ahogy az okos babák lemásznak). Totálisan kettészakította a családot, mert egyikünknek minden pillanatban felette kellett őrködni.
Vera nagyon sajnálta egyébként, a kórházba menet végig sírt a kocsiban, hogy ne varrják össze tűvel Bundika állát, ez neki nagyon fáj meg hogy fáj a szíve. A kórházban is mindenképp be akart menni a rendelőbe, végig sírt a váróban, hogy be akar menni Bundikához. Az ellátásra várakozó többi beteg meg is jegyezte, hogy biztosan orvos lesz ebből a kislányból, ha felnő, de Vera felvilágosította őket, hogy rendőr lesz vagy kalauz, és hogy korábban bíró szeretett volna lenni, de már nem. Otthon viszont helyreállt a rend, amikor megkértem, hogy egy pillanatra figyeljen oda Bandira, amíg leszaladok pelenkáért, és ő utánam kiáltott, hogy nem vigyáz rá, mert ő gonosz és azt akarja, hogy Bundika nyúljon bele a konnektorba.

Mindenütt jó, de a legjobb ott, ahol épp nem lehetünk

Ezt a bejegyzést a nyaralás alatt írtam, csak internet híján nem sikerült közzétenni. Már itthon vagyunk, most kirakom, de előre mondom, ma merőben mást írnék az egészről. Az utolsó nap mindent megváltoztatott, de arról majd egy másik posztban. Jöjjön akkor változatlan formában a nyaralás felhőtlen napjaiban megírt bejegyzés:

Vera rosszul érzi magát a Balatonon. Szárszón is, Szemesen is (ahol a második hetünket töltjük épp), az apartmanban is, a medencében is, a Balatonban is, a lellei fizetős szuperjó strandon is. Jobban szeret Mari mamánál vagy otthon lenni, és alig várja, hogy újra napi rendszerességgel járjuk a Sagrada Familia és a Torockó játszótereket. A lellei strand csúszdáját többé látni sem akarja, a parton lángost falatozgatva pedig háromszor is elmondta üveges tekintettel, hogy „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” Tegnapelőtt este azon a címen kívánkozott haza, hogy szilvalekváros kenyeret ehetne. Ha a nap végén feltesszük neki a kérdést, hogy jól érzi-e magát a Balatonon, természetesen nemmel felel.

Ez egyébként mind nem igaz, csak duma, mi átlátunk a szitán, annyira még nem rafinált, hogy átverjen. Látjuk, hogy mosolyogva ébred reggelente, hogy felszabadultan játszik most már nemcsak a szárazföldön, hanem a Balatonban is, ha elfelejtkezik magáról, lehet róla nevetős képeket készíteni, és lelkesen szalad, hogy megugasson minden vonatot (amivel nemzetközi mozgalmat teremtett: ezt nemcsak az otthoni és itteni szomszéd Lujzi és Zsigi vette át tőle, hanem már az ugyanitt nyaraló angol gyerekek is woof-woof-woof csatakiáltással üdvözlik az előttünk elhaladó vonatokat). Ilyenkor vidám, önfeledt, szabadlelkű, őszinte kisgyerek. 

Ám ha a tudatosságnak csak egy icipici szikrája is megcsillan viselkedésében, egykettőre érzelmeit mindenáron leplezni próbáló kamasszá cseperedik. Undokká válik, a trambulinon ugrálva pl. egy anyukával és fiával a következő beszélgetést folytatta le:

Fiú: Megmutassam, hány éves vagyok?

Vera: Nem.

Anyuka, a fiának: Nézd, milyen ügyesen ugrál a kislány!

Vera: Én nem vagyok kislány. Nagylány vagyok.

Anyuka: Jó, csak vicceltem…

Vera: Az a vicc, amin az emberek nevetnek.

Ha ilyen pillanataiban jó kedve kerekedik, annyira, hogy a viselkedése felett gyakorolt kontroll elvesztésének veszélye fenyegeti, inkább gúnyos kacagásra vált, pl. egy vidám pancsolás után a Balatonban ringatózó gumimatracon („Muuu-ha-ha-ha-ha!”).

Néha viszont még ennél is nagyobbra nő. Konkrétan egzisztenciális kérdéseket boncolgat. A minap meglátott egy feszületet, kérdezte, ki az ott. Mondtam neki, hogy Jézus, ő egyből szaladt is az apjához a hírrel, hogy nézze csak, ott kapaszkodik Jézus a kereszten. A papa felvilágosította, hogy nem kapaszkodik, hanem odaszegelték, és aztán meghalt. Miután nyakig benne vagyunk a „miért” korszakban, elkezdődött a véget nem érő beszélgetés. A hosszú-hosszú platánsoron* végigsétálva minden kérdésére kielégítő választ kapott, ezt követően ekképp összegezte a hallottakat: Jézust megölték az emberek, mert nem hitték el, hogy ő az Isten fia és hogy Isten szereti az embert. Odaszegelték a keresztre. Akkor ő meghalt, mert fájt neki, eltemették, de aztán feltámadt. Hááát, én kicsi vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem. Azt mondtátok, hogy feltámadt, akkor miért nincs itt, miért van az égben? (Felment Istenhez.) De ha feltámadt, akkor miért ment fel oda? (Mert nem akart már itt maradni az emberekkel.) De akkor miért támadt fel? És ki vette ki a barlangból, ahová eltemették? Hogy jött ki onnan? Azt mondjátok, meghalt, de aztán feltámadt, és kijött a barlangból, aztán meg fel, az égbe – ááá, én ezt nem hiszem... És tényleg, Istennek miért nem kislánya született?

Bandi eközben az első héten azzal kápráztatott el minket, hogy meg tudta mutatni, mit mond a kígyó (tsssz), majd ezt az előadást a nagy érdeklődés ellenére lekeverte, előállt ugyanis következő, hasonlóan nagy lelkesedést kiváltó nevettető műsorszámával. Ha azt mondjuk, „viccelj-bolondozz”, füligszájjal az arcán ingatja fejét jobbra-balra.

Szóval nyaralunk. Tudatos a T/1, mert tényleg. És nem olyan értelemben T/1, mint hogy „rázzuk a csörgőnket”, „már bilibe pisilünk” és „jön a fogunk.” Mert előzetes várakozásaimmal ellentétben mi, felnőttek is nyaralunk, nemcsak a gyerekek. Vera még az első héten lezavarta a kétnapos szorulásos rohamot, a három napig tartó, egész testre kiterjedő csalánkiütést (azóta nem kap tejterméket, szegény gyerek, fagyi nélkül telik el a nyaralás), a rossz időt is letudtuk az első pár napban. Azóta minden szép és jó.** A gyerekek szignifikánsan kevesebbet nyávognak, mint otthon, nagyokat alszanak délután, viszonylag hamar kidőlnek este, időt adva nekünk az olimpiai összefoglalók megnézésére, és ébreszteni kell őket reggelente, nehogy emiatt ugorjon a délutáni alvás… Nem akarok hazamenni :(

* Annyira szép, hogy ha itt laknék, mindennap ott bicikliznék.

** Mondjuk, nem bántam volna, ha tegnap este nem hányja össze az ágyat Vera, illetve nem felejtem ott a Pierre Cardin napszemüvegemet a lellei strand wc-jében (úgy kell annak, aki nem a Balatonban intézi el a pisilést…), de ez nem illett a szövegbe, és fent részletezett állapotomból egyik sem volt képes kizökkenteni.