Szorult helyzet

Inkább még időben szólok, hogy az emésztési folyamat végtermékéről (annak állagáról) lesz szó, szóval aki még jelen tagmondatot is olvassa, azt szeretettel üdvözlöm a poszt olvasói közt. Fényképek nem lesznek.

Az anyatejes táplálást követően Verának gyakran okozott keserves napokat a székrekedés, nem úgy nekem a romeltakarítás, úgy értem, soha nem állított túl nagy kihívás elé a pelenkagyártók azon kérésének tiszteletben tartása, hogy a szemétbe dobás előtt a pelenka tartalmát ürítsük a csatornahálózatba. Egyszerűen elég volt kifordítani a pelenkát a wc fölött, és hozzá sem kellett érnem a cucchoz. Katasztrófahelyzet akkor áll elő, ha már a harmadik termés nélküli napba lépünk, ilyenkor megpróbáljuk kiudvarolni belőle, ő meg időnként elsírja magát, mert a fájdalomtól félve nem meri elengedni, ami az övé. Az egyik legdrámaibb ilyen esetet a gyerekorvos idézte elő, amikor erélyesen ráparancsolt Verára, hogy ezentúl a bilibe vagy a wc-be intézze a dolgát, és a nyomatékosság kedvéért hozzátette, hogy ezt most ő nagyon komolyan mondja. Ekkor Vera 2,5 éves volt, tehát szerintem azt a határt még közel sem lépte át, amikortól a pelenka már abszolút tűrhetetlen, és minden létező eszközt - akár az ilyen drasztikusakat is - be kell vetni a cél érdekében, ráadásul már rég bilibe pisilt, és csak az egyéb esetekre kért magára pelenkát. A rendelőből kilépve kijelentette, hogy akkor ő soha többé nem fog kakálni, és ehhez négy napig tartotta is magát. Vera ugye nem eszik gyümölcsöt, zöldséget, így vadásznom kell az olyan rostdús ételekre, amelyeket hajlandó lenyelni. Van a főtt kukorica (télre pár cső betárazva a fagyasztóba extra vészhelyzet esetére), a szilvalekváros kenyér, a VitaTigris (kár, hogy csak kétféle van belőle) és a boltok polcain magát +70% rosttartalommal kellető fügés JóReggelt! keksz. Már mindezeket bevetettük, de Vera csak nem adta meg magát, a negyedik napon pedig már 5 percenként sírva táncolt egyet, engem meg ugyanilyen időközönként kivert a víz, hogy most mi lesz, aztán végül az lett, hogy a glicerinkúp kényszerítő erejében bízva nem siettettük az esti fürdést, hanem hagytuk pancsolni a meleg vízben, aztán...
Vera táplálását illetően nem lehet elég körültekintően eljárni, pl. olyasmi, mint egy kakaóscsiga, túró rudi, egy egész kifli, vagyis ami egy normális gyerek számára akár jelentheti a tízórait, nálunk szarvashiba kategória, legalábbis ha bármelyiket zsarolás nélkül hagyjuk neki megenni. Muszáj nekünk kezdeni, mert ha nem mi zsaroljuk őt, akkor aztán ő zsarol minket. Úgy kell csinálni, hogy ilyesmit csak akkor kaphat, ha evett előtte gyümölcsöt. Például azzal kell kezdeni a napot, és csak azután jöhet bármi más. A nyaralás elején azonban elkövettük azt a hibát, hogy könnyelműen engedélyeztünk neki egy-egy lángost, jégkrémet délelőtt, vagy vajas kiflit reggelire. Sajnos ilyenkor az történik, hogy ezekkel jóllakik, és esze ágában sincs tízóraizni, ami nálunk mindig gyümölcs, aztán ha az ebéd nem tészta, akkor azt is fanyalogva tolja el, az újabb gyümölcs-time alkalmával még mindig tartja magát, egészen addig, míg meg nem sajnáljuk a szegény éhező gyermeket annyira, hogy vacsorára mégis kap egy kis valamilyenes kenyeret. Miközben családunk másik három tagja két pofára tömte az egyik nap leszedett, másnap eladott siófoki, mesébe illően édes barackot, Verának olyan székrekedése lett, mint még sosem. Mikor aztán hatalmas kínok közepette megoldódott a helyzet, és mindannyian megkönnyebbültünk, Vera feltette keresztkérdéseit.

Vera: Anya, az oroszlán mit eszik?
Én: Hát tudod, ragadozó. Húst.
Vera: Az oroszlán nem eszik gyümölcsöt?
Én: Nem.
Vera: És ő tud kakálni?
Én: Tud.
Vera: Nem eszik gyümölcsöt, és mégis tud?
Én: Igen. Mert ő ilyen, ragadozó, az ő szervezetének erre van szüksége. De az ember mindenevő. Vagyis akkor működik jól, ha húst is eszik meg gyümölcsöt és zöldséget is.
Vera: De én oroszlán vagyok. Nala.
Én: Jó, akkor ezentúl nem eszel fagyit, szilvalekváros kenyeret, csokit, kukoricát sem.

Úgyhogy megegyeztünk, hogy mégsem Nala.

A barackra egyébként egész Balatonszárszó próbálta rábeszélni: a termelő-eladó néni (Vera válasza: "Eszem ágában sincs megenni."), az előttünk vagy utánunk vásárlók, az egyik nő vitaminokról, rostokról, mézédes ízekről, beszélő barackokról szóló nagymonológja után Vera csak annyit vetett oda neki távozáskor hanyagul, hogy "Én a helyedben nem enném meg." A legpimaszabb reakciója pedig az volt, amikor a férjem ecsetelte nekem a barack mesés mivoltát, és áradozott, hogy olyan finom, sőt finomabb, mint egy jégkrém, amikor is Vera a kifestőjéből fel sem nézve flegmán megkérdezte: "Ezt most kinek mondogatod? Nekem?"