Mindenütt jó, de a legjobb ott, ahol épp nem lehetünk

Ezt a bejegyzést a nyaralás alatt írtam, csak internet híján nem sikerült közzétenni. Már itthon vagyunk, most kirakom, de előre mondom, ma merőben mást írnék az egészről. Az utolsó nap mindent megváltoztatott, de arról majd egy másik posztban. Jöjjön akkor változatlan formában a nyaralás felhőtlen napjaiban megírt bejegyzés:

Vera rosszul érzi magát a Balatonon. Szárszón is, Szemesen is (ahol a második hetünket töltjük épp), az apartmanban is, a medencében is, a Balatonban is, a lellei fizetős szuperjó strandon is. Jobban szeret Mari mamánál vagy otthon lenni, és alig várja, hogy újra napi rendszerességgel járjuk a Sagrada Familia és a Torockó játszótereket. A lellei strand csúszdáját többé látni sem akarja, a parton lángost falatozgatva pedig háromszor is elmondta üveges tekintettel, hogy „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” Tegnapelőtt este azon a címen kívánkozott haza, hogy szilvalekváros kenyeret ehetne. Ha a nap végén feltesszük neki a kérdést, hogy jól érzi-e magát a Balatonon, természetesen nemmel felel.

Ez egyébként mind nem igaz, csak duma, mi átlátunk a szitán, annyira még nem rafinált, hogy átverjen. Látjuk, hogy mosolyogva ébred reggelente, hogy felszabadultan játszik most már nemcsak a szárazföldön, hanem a Balatonban is, ha elfelejtkezik magáról, lehet róla nevetős képeket készíteni, és lelkesen szalad, hogy megugasson minden vonatot (amivel nemzetközi mozgalmat teremtett: ezt nemcsak az otthoni és itteni szomszéd Lujzi és Zsigi vette át tőle, hanem már az ugyanitt nyaraló angol gyerekek is woof-woof-woof csatakiáltással üdvözlik az előttünk elhaladó vonatokat). Ilyenkor vidám, önfeledt, szabadlelkű, őszinte kisgyerek. 

Ám ha a tudatosságnak csak egy icipici szikrája is megcsillan viselkedésében, egykettőre érzelmeit mindenáron leplezni próbáló kamasszá cseperedik. Undokká válik, a trambulinon ugrálva pl. egy anyukával és fiával a következő beszélgetést folytatta le:

Fiú: Megmutassam, hány éves vagyok?

Vera: Nem.

Anyuka, a fiának: Nézd, milyen ügyesen ugrál a kislány!

Vera: Én nem vagyok kislány. Nagylány vagyok.

Anyuka: Jó, csak vicceltem…

Vera: Az a vicc, amin az emberek nevetnek.

Ha ilyen pillanataiban jó kedve kerekedik, annyira, hogy a viselkedése felett gyakorolt kontroll elvesztésének veszélye fenyegeti, inkább gúnyos kacagásra vált, pl. egy vidám pancsolás után a Balatonban ringatózó gumimatracon („Muuu-ha-ha-ha-ha!”).

Néha viszont még ennél is nagyobbra nő. Konkrétan egzisztenciális kérdéseket boncolgat. A minap meglátott egy feszületet, kérdezte, ki az ott. Mondtam neki, hogy Jézus, ő egyből szaladt is az apjához a hírrel, hogy nézze csak, ott kapaszkodik Jézus a kereszten. A papa felvilágosította, hogy nem kapaszkodik, hanem odaszegelték, és aztán meghalt. Miután nyakig benne vagyunk a „miért” korszakban, elkezdődött a véget nem érő beszélgetés. A hosszú-hosszú platánsoron* végigsétálva minden kérdésére kielégítő választ kapott, ezt követően ekképp összegezte a hallottakat: Jézust megölték az emberek, mert nem hitték el, hogy ő az Isten fia és hogy Isten szereti az embert. Odaszegelték a keresztre. Akkor ő meghalt, mert fájt neki, eltemették, de aztán feltámadt. Hááát, én kicsi vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem. Azt mondtátok, hogy feltámadt, akkor miért nincs itt, miért van az égben? (Felment Istenhez.) De ha feltámadt, akkor miért ment fel oda? (Mert nem akart már itt maradni az emberekkel.) De akkor miért támadt fel? És ki vette ki a barlangból, ahová eltemették? Hogy jött ki onnan? Azt mondjátok, meghalt, de aztán feltámadt, és kijött a barlangból, aztán meg fel, az égbe – ááá, én ezt nem hiszem... És tényleg, Istennek miért nem kislánya született?

Bandi eközben az első héten azzal kápráztatott el minket, hogy meg tudta mutatni, mit mond a kígyó (tsssz), majd ezt az előadást a nagy érdeklődés ellenére lekeverte, előállt ugyanis következő, hasonlóan nagy lelkesedést kiváltó nevettető műsorszámával. Ha azt mondjuk, „viccelj-bolondozz”, füligszájjal az arcán ingatja fejét jobbra-balra.

Szóval nyaralunk. Tudatos a T/1, mert tényleg. És nem olyan értelemben T/1, mint hogy „rázzuk a csörgőnket”, „már bilibe pisilünk” és „jön a fogunk.” Mert előzetes várakozásaimmal ellentétben mi, felnőttek is nyaralunk, nemcsak a gyerekek. Vera még az első héten lezavarta a kétnapos szorulásos rohamot, a három napig tartó, egész testre kiterjedő csalánkiütést (azóta nem kap tejterméket, szegény gyerek, fagyi nélkül telik el a nyaralás), a rossz időt is letudtuk az első pár napban. Azóta minden szép és jó.** A gyerekek szignifikánsan kevesebbet nyávognak, mint otthon, nagyokat alszanak délután, viszonylag hamar kidőlnek este, időt adva nekünk az olimpiai összefoglalók megnézésére, és ébreszteni kell őket reggelente, nehogy emiatt ugorjon a délutáni alvás… Nem akarok hazamenni :(

* Annyira szép, hogy ha itt laknék, mindennap ott bicikliznék.

** Mondjuk, nem bántam volna, ha tegnap este nem hányja össze az ágyat Vera, illetve nem felejtem ott a Pierre Cardin napszemüvegemet a lellei strand wc-jében (úgy kell annak, aki nem a Balatonban intézi el a pisilést…), de ez nem illett a szövegbe, és fent részletezett állapotomból egyik sem volt képes kizökkenteni.