Magda 3

Szegény kis Mucika. Hároméves lett. Ha visszagondolok, hogy mekkora durranást jelentett ez annak idején Veránál, akkor kissé elszégyellem magam. Aztán meg elkezdem máshonnan nézni a dolgot, és rájövök, hogy a legtöbb, amit adhatok neki, az pont ez a lazaság. Magda pontosan olyan, amilyen én szeretnék lenni. De egyre inkább fogalmam sincs, hogy hogy sikerült ezt nála elérni pont nekem.

Az történt, hogy a karácsonyi ajándékvásárlás közepette egyszer eszembe ötlött, hogy neki szülinapja is lesz, awww, arra is kell neki valami ajándék. Róttam a köröket a Regióban, izzadtam, mint a fene, hogy mi a francot vegyek, hiszen egy harmadik gyereknek már mindene megvan enélkül is. Aztán benéztem a Playmobilok közé is, hátha. És nem? Hát de. Ha valaki megérdemli a Playmobil játszóteret, akkor az tényleg Magda, aki képes elmélyülten foglalatoskodni az életkorának megfelelő játékokkal, illetve hajlandó is azok rendeltetésszerű használatára. Aki megmentette a mundér becsületét, és visszatért a hitem abban, hogy gyerekek tudnak és akarnak is nekik szánt játékokkal játszani. Úgyhogy megvettem neki a játszóteret, valamint két kirakót, mert bármilyen hihetetlen, de ez a gyerek kirakózni is szeret.

Aztán nagy erőkkel vártuk a karácsonyt. Néha eszünkbe jutott, hogy lesz neki szülinapja is, de hát mindig vannak fontosabb és sürgetőbb teendők karácsony előtt. Fát venni, ajándékokat csomagolni, mézeskalácsot sütni, jaj, a szaloncukor-akasztó, a töltött káposzta, a hal, a kukoricasaláta, a hörghurut, a hányós-fosós vírus... Lement a nagy hajrá, a szomszédokat leszámítva mindenki örült a rollereknek, az 50m2-ünkből 1-et elfoglaló trambulinnak és az egyéb jól eltalált ajándékoknak. És akkor egyszer csak leesett, hogy elő kéne készíteni ezt a szülinap dolgot is, ha már annyira fogadkoztunk Magda születésekor, hogy az ő szülinapját márpedig olyan hatalmas csinnadratta fogja mindig is övezni, hogy a karácsonyi fények messziről fognak integetni. Ehhez képest 25-én délután vált világossá számunkra, hogy 26-án sem tart nyitva egyetlen cukrászda sem, hiába van nekünk vágyódásunk akkora pompára, ez kevés Daubnernek ahhoz, hogy szélesre tárja előttünk az ajtót. Nem mondom meg, hogy melyik helyen sikerült menteni a menthetőt három félhalott tortalappal és némi ehetetlen vajas krémmel, méregdrága tűzijátékkal, és három figura (ördög, pénzes zsák, tévémaci) jelentette marcipánválasztékkal. Mégiscsak kihúztak a szarból, és nélkülük torta híján kényszerültünk volna valamit villantani a gyerekünk 3. születésnapján. Igaz, hogy hetek óta emlegette, hogy nyuszis tortája lesz, de végül mégis úgy összegezte a nap eseményeit, hogy jóvót a születésnap. Imádom. (Nem érdekel, hogy ez a szó foglalt, akkor is.)

Karácsonyváró

Hát, valahol sejtettem, de igazából nem hittem el magam sem, hogy ez lesz. Hogy nem lesz időm írni, miután dolgozni kezdek. Hiszen a blogom az életem része: bármi történt velem az elmúlt 4 és fél évben, azonnal arra gondoltam, hogy majd hogyan fogom neki elmesélni, arról nem is beszélve, hogy ő a világ legolcsóbb és legmegértőbb pszichológusa. Néha fellelkesülök és azt gondolom, hogy márpedig én akkor is írni fogok, nem adhatom fel, igenis, szabad 5 perceimben fogok pikkpakk, szellemesen megfogalmazott, vicces sztorikat lefirkantani. Aztán hirtelen véget ér a mániás szakasz, és rájövök, hogy ha a gyerekek és a timingok, táblázatok mellett vannak egyáltalán, úgy kreatív energiáimat célszerű lenne egyéb területeken szolgálatba állítani, például a munkában.

Szóval időm nincs, az oké. Az a másik kérdés, hogy van-e továbbra is sztori, amit meg kéne itt énekelni. Lenne, most mindjárt be is bizonyítom itt, alább, nem ezzel van a gond. A gond velem van, természetesen, mint mindig. Fel tudnak idegesíteni most is, gyakorolják is ezt a képességüket rendszeresen, de mindhiába. Én úgyis elmegyek dolgozni, az abszolúte gyerekmentes övezetbe, ahol a nevemen szólítanak olyan felnőttek, akikkel lehet együttműködni, és máris minden jó lesz. A munkahelyem lett az új játszóterem, ott szívok friss levegőt, ott nyugszom le, aztán onnan jövök haza.

Na, de mindegy, most írok egy gyors státuszt róluk, hadd örüljenek.


Verával minden rendben, és ezt hiába hangoztatjuk napi szinten, számára ez elvesztette dicséret jellegét. Ő azt hiányolja, amit a többiek kapnak, ő meg nem, például hogy édes kisbaba, de ügyesen mondtad, hogy kalácsoncsafa vagy elálmostam (=elálmosodtam), de ügyesen furulyázod a cicuskám, kelj felt, de ügyesen megtanultál bukfencezni, de szépen mosod a fogad egyedül, de ügyesen felvetted a nadrágodat... Pedig tényleg ő (lenne) az, akivel nincs gond, képességeihez mérten segít nekünk és a testvéreinek is, együttműködik, szót fogad, önálló, és egy csomó mindenben lehet rá számítani. Erre elkezdett most követelőzni a kicsiknek járó dicséretekért, amiket ha nem kap meg, akkor kötekszik és félreérthetetlenül azon dolgozik, hogy felidegesítsen (hülyeségeket csinál). Direkt ugrál az ágyon azon az alapon, hogy aznap még nem kértük meg rá, hogy ne tegye. Üldögél az IKEA-s kiskocsiban, pedig alig fér bele, nincs már senki, aki tologatná, de csak azért sem száll ki, hiába rángatja Magda. Ha nem veszek neki fülmelegítőt, akkor ő készít magának hajráfból és zokniból, és köti az ebet a karóhoz, hogy ő akkor is abban megy adventi istentiszteletre. Ha rajta kívül mindenki megette a sajtmártásos rakott brokkolit, és ezzel kapcsolatban megjegyzést teszünk, bőgve nekiáll betömni, és tele szájjal ordítja, hogy tessék, most örültök? Ha nem vagyok hajlandó tápláló étel helyett tejfölös tésztával kitömni, akkor vehemensen nekiáll, felmászik a konyhapultra, előveszi a tésztát, az edényt, hogy majd ő megfőzi, de ez nagyon nevetséges, mert közben egészen nyilvánvalóan arra vár, hogy valaki leállítsa még idejében, mielőtt komolyra fordulnának a munkálatok. Na, mindegy, az legyen a legnagyobb baj vele, hogy egy kis figyelmet szeretne. Az iskola rendben van, bár nem volt időm fogadóórára menni, azért mindkét tanító nénivel elvégeztem az egykérdéses, feleletválasztós tesztet a minap (ugyan mondd már meg, van valami gond, kellene tudnom valamiről? - igen / nem), és állítólag nincs ok aggodalomra. A cinizmusát illetően sem kell aggódnom továbbra sem, nagyon szeretem az ilyen reakcióit:

- Valakinek el kellene pakolni a Duplót.
- Legyen az a valaki mondjuk te.

Vagy:

- Amikor kicsi voltál, naponta 4-szer aludtál. 4-szer 18 percet. Egyébként bőgtél vagy vinnyogtál, és folyamatosan szórakoztatni kellett. Volt, amikor azt éreztem, hogy kiugrom az ablakon.
- És Bandi?
- Bandi egy tündér baba volt, semmi gondunk nem volt rá. Evett, aludt, nevetett.
- Na, és most?



Hát Bandiról nem is tudom, mit mondjak. Állandóan beteg, és az ezzel járó itthonlétet annyira megszokta, hogy amikor két betegségkampány között 2-3 napra bevisszük az oviba, őrjöng, hogy az rossz lesz, nem akar oda menni. Pedig szereti az óvó néniket és mosolyogva megy be a csoportba. Az óvó néniknek készített karácsonyi ajándékban (papírcsíkokat tettünk egy-egy dobozba nekik arról, amit a gyerekeink mondtak róluk) azt emelte ki Marika nénivel kapcsolatban, hogy ha unatkozni látja, azonnal intézkedik, pl. megkéri, hogy vegye le a valamelyik dobozt a polcról. Tehát fontos neki, hogy foglalkozzanak vele. Itthon, munkanapokon azért ezt elég nehéz megoldani, de amikor sikerül, akkor meg időnként, teljesen irreleváns pillanatokban - mondjuk, memóriajáték vagy meseolvasás közben - bedobja eltorzult arccal, bicskanyitogató stílusban, szótagolva, hogy u-nat-ko-zom. Vannak érthetetlen dolgai, már két faliórát vetetett le velünk a falról mondván, hogy fél tőlük, vagy a kazánnak háttal állva hajlandó csak zuhanyozni, mert a kazán egy hülye gép. Ő a furcsa gyerekünk, ez van. Remélem, hogy csak ennyiről van szó, és ki fogja nőni. Ja, tényleg, van újabban valami, ami pont attól furcsa, hogy nem furcsa. A botokból, kötelekből, vállfákból, műanyag csövekből, összetekert-agyoncelluxozott papírokból összeállított tűzgép, robbanóventilátor és hasonló, a felnőtt elme számára nehezen értelmezhető játékai mellett pár napja lett egy valósághoz közelítő elfoglaltsága is: a boltos. Ráadásul nem is Verát utánozta le, ebben épp Vera majmolja őt. Papírdobozból készített egy pultot, vannak termékei (papírgalacsinok), a pult alatt egy megafon (egy hajlított pvc cső), amit forgalomnövelés céljából szokott bevetni, és vannak pénzei (ruhákról leszedett árcédulák). Egy darabig lehetett a cédulákkal, illetve post-itekkel fizetni, törzsvásárlói státuszomat viszont abban a pillanatban elvesztettem, amint az apja igazi pénzzel kezdett fizetni, amit aztán Bandi bedobál a perselybe. El is vette az eszét a pénz teljesen, még véletlenül sem hirdet karácsonyi szuperakciót, mint ahogy Vera teszi, és pökhendi stílusban kergeti el a potenciális vevőket:

- Mennyibe kerül a papírgalacsin?
- 104 Ft.
- Olyan sok?
- Akkor ne vedd meg.

Nagyon röhögtem, mert a nagybátyámra asszociáltam, akinek élete egyik emlékezetes és nagyívű projektje a közeli üdülőövezetben létesített, egy nyarat megért élelmiszerüzlet volt. Miután hasonló kommunikációs stílust alkalmazott vásárlóival szemben (Csak ilyen kávé van? / Magának ilyen se!), üzlettulajdonosi mivoltában egyetlen idény alatt kellett, hogy kiteljesedjen. Na, mindegy, azért nagyon örülök, hogy Bandi mindennapjaiba valami emberi tevékenység is befurakodott.



Magda meg egy igazi kis rossz gyerek, de jó értelemben rossz, szerintem mindenki ilyet szeretne. És még büszke is rá. A bölcsiben már többször ültették le a történtek fölötti elmélkedés céljából, például amikor dobálta a játékokat vagy veszélyes sebességgel száguldozott a motorral. Teljes mellszélességgel vállalja, hogy ő tépte le a dekorációt a falról, sőt hozzáteszi, hogy újra le fogja tépni. Ha bármi olyat kérnek tőle, ami nem kedvére való, akkor ordít, hogy NEM!, és tényleg nem csinálja. Állítólag akadnak napok, amikor _mindenre_ ez a válasza. Jó, hát nekem nem kell bemutatni a temperamentumát, itthon engem is őrületbe tud kergetni az akaratosságával, de hogy a bölcsiben sem hazudtolja meg magát, azért igazán büszke vagyok rá.
Teljes értékű tagja lett a családnak, szavazati joggal rendelkezik (az ő szava is számít, ha az a kérdés, hogy a lépcsőn menjek-e le vagy a lejtőn), él is jogaival (Nálam voooolt! - a játékot ugye nem vesszük el attól, aki játszik épp vele), de még erősen hajlamos az önbíráskodásra (Bandi, kimész a szobából, ott maradsz! - simán kitoloncolja, amiért Bandi trollkodott mesenézés közben).
Valami fantasztikus tulajdonsága, hogy úgy játszik a játékokkal, ahogyan azt a gyártó elképzelte. Az orvosi készlettel megvizsgálja és meggyógyítja Sárga Túró nevű kutyáját, a Duplóból házat épít, ősanyákat megszégyenítő átszellemült arccal tologatja a babakocsit, vasutat épít, majd azon tologatja a vonatot, főz a játéktűzhelyen, kirakózik. Egy édes kis gombóc.


Most téli szünet van, eddig többnyire itthon ülünk különböző betegségek miatt (Magda bekapta a hányós-fosóst, Bandi meg a szokásos hörghurutos köreit futja, de nagyjából már kilábaltak belőle mindketten), és mégsincs őrület. Békesség, nyugalom uralja a légkört, talán mert van közös ügyük: nagyon várják a karácsonyt. Már csak egyet kell aludni. Remélem, így marad minden a szünet végéig.

A teknős és a bodobács

Vera írt egy mesét. De nem is ez a nagy dolog, hanem az, hogy fél órán át nem hallottam a hangját.

De különben nincs igazam, a mese is nagy dolog. Egyrészt mert az ötlet kipattanásától számított fél órán belül összehozta, másrészt mert képes volt a léptéket magára szabni. Egy könyv írásába is belekezdett ugyanis két és fél hónapja. A terjedelmet 5 db félbehajtott, üres A/4-es lapban határozta meg, és mindjárt az első nap eljutott a címadás jelentette első mérföldkőig a regényírás rögös útján. A borítót egy teljesen átlagos kinézetű rajzolt kutya foglalja el, a mű pedig a rendkívül eredeti és meglepő A kiskutya címet kapta. Bár mindennap magával viszi az iskolába a készre kötött anyagot (mert ugye ki tudja, ha ott jön az ihlet, nem kéne elengedni), azóta semmi nem történt. Én pedig két és fél hónapja mindennap belelapozok, nehogy lemaradjak a folytatásról.

Minden oké

Nincs nagyon okom panaszkodni, ha így haladunk, lassan okafogyottá válik a blogolás.

Az iskolában minden rendben: nincs matekdráma, mondjuk az olvasás kicsit döcögős, de majd jobb lesz. Viszont elég önálló a gyerek, pl. megemlítette tegnap, hogy ja, meg kellett tanulni A cinege cipőjét, elfelejtette mondani múlt héten, de ma fel is mondta, úgyhogy pipa. Ráadásul újabban kimerészkedik az amúgy nem túl kiterjedt baráti körének határain túlra, mindennap azon kapjuk, hogy mással focizik, szaladgál, színcápázik az udvaron.

Az óvodában is minden rendben: kifogtunk egy fantasztikus óvónénicserét, az eddigi csúcsszuper Marika néni mellé érkezett egy hasonló kaliber Csilla néni, Bandi odavan érte. Ennek megfelelően kezd kinyílni, tegnap este elmondott egy általam soha nem hallott, egészen hosszú, szemléletes metaforákban, hasonlatokban dúskáló, nem épp 1.0 kategóriájú verset az októberről, ilyen még soha nem fordult elő. Szívesen jár Buborék tornára, és a Hangszervarázsra, legutóbb még azt is észben tartotta, hogy van némi házi feladat a hétvégére. Mindennap fest. Ilyet pl.:

Fényévekre távolodtunk a tűziventilátoroktól

Azt azért nem bánnám, ha ennél kicsit kevesebbet lenne a száján a szar, de hát mit tegyünk, ebből is látszik, hogy ez a kérdés még mindig foglalkoztatja, és továbbra sem lezárt ügy az anyagcsere témaköre. (Most épp macskák lakják a wc melletti mosógépet, akikhez esténként bekopogunk, hogy meghoztuk a vacsorát. De mindennap kapnak, mikor 20, mikor 5 perc leforgása alatt.)

A bölcsődében is minden rendben: Magda mindent mond (természetesen azt is, hogy szar), megállás nélkül, kerek mondatokban beszél. Reggel nem sír, csak mondja, hogy síjok, de nem. Sztorizik, legfőbb témája önmagához híven az ebéd. Nagylány lett, így mesenézés helyett este leül rajzolni ő is a még nagyobbakkal, már az ő művei is nagyban emelik az előszobában-étkezőben megrendezett kiállításunk színvonalát. Éjszaka csak egyszer ébred, amikor át kell hozunk magunkhoz.

A munkahelyemen is minden rendben: dolgozgatok, a munka megyeget. A túlzott mértékű stressz-szintemet letornáztam az egészséges tartományba, és bár vannak még hullámvölgyek, sokkal hamarabb kikászálódom belőlük, mert már motivál, hogy újra megmásszak egy hegyet.

Lehet, hogy a gyerekekkel sem lett volna eddig semmi gond, ha nem törődöm annyit velük, hanem megyek inkább dolgomra. Egyszer majd kiderül.

Év eleji összegzés

Döcögősen indul az új tanév, akárcsak az új élethelyzetben való blogolás.
Eddig ahhoz voltam hozzászokva, hogy Verával nem kell itthon tanulni, mert mindent elintéznek a napköziben, most meg egyszer csak kiderült, hogy matekból az összeadáson és a kivonáson kívül nem ért semmilyen feladatot. Irtózatos hisztik közepette helyretettük a dolgokat egy hétvége alatt, másnap pedig megírta a bébikönnyű tudáspróbát.
Bandival minden oké, legalábbis a helyzet nem rosszabb, mint eddig. Őrjöngős hisztiből jut minden napra, főleg amiatt, hogy ami Verának megy, az neki miért nem. Például a kocsiban ülve, a karját felfelé kinyújtva egész tenyerét kiteríteni a mennyezetre. És akkor még örülhetek, hogy megpróbálta, hiszen a legtöbb dologgal úgy van, hogy végignézi, és ordítva közli, hogy azt ő is tudja, csak most épp nem csinálja. Vagy azt ordítja, hogy épp azt csinálja (pl. épp varr vagy verset szaval), amit jóvá kell hagynunk, sőt meg kell dicsérnünk (pl. de szépet varrtál, de szép ez a vers), ha megelégeltük a hisztis rángatózást.
Magda az első két hétben sokat sírdogált a bölcsiben, folyamatosan ölben tartotta valamelyik gondozó néni, olyankor hajlandó volt világfájdalmas arccal, de legalább csendben üldögélni. Már a bölcsibe menet sírt, hogy papa éjtem, siet, bent mindent kitalált, hogy a búcsút elodázza, amit egyszer csak meguntam és betuszkoltam, aztán 5-10 percig álltam kinn, az előtérben, amíg abba nem hagyta a sírást. Szerencsére ez már nem ilyen vészes, a dajka néni is megdicsérte, hogy milyen aranyos és kedves, beszélget, játszik, motorozik, jól eszik, alszik. Nekem is beszámol délutánonként: böcsi, jóvót, kicsit sítam, ebéd meettem, papa jött éjtem, motoj edobtam. Nagyon cuki, ennél egyébként összetettebb, jobban szerkesztett és nyelvtanilag egészen tűrhető mondatokat is mond, szóval a szabályok szépen alakultak eddig is a fejében, a szavak is gyűlnek, csak a száján volt valami lakat, ami mostanában esett le neki.
Én meg dolgozom. Mivel elég stresszelős, teljesítménykényszeres típus vagyok, a munkámra irányuló visszajelzés hiányában erős paranoid hajlammal megátkozva (2-3 hét után ugyan mit tudnának még visszajelezni), meglehetősen megterhelő ez az új helyzet mindenki számára. Most épp nagyon utálom magam ezért. Én teljesen másképp képzeltem a munkába állást, hiszen 7 év alatt kicserélődött minden sejtem, átéltem egy tokagolyós sztorit, gyerekeim lettek, új ember vagyok, szóval azt hittem, én már kikerültem a munkahelyi stressz hatásköréből, mit nekem pár tucat új ember, ügyfél, kampány, nekem már másról szól az életem, én már tudom, mi az igazán fontos az életben, amely véges és csak egy van belőle. Sajnos nem lettem új ember, vagyok, aki voltam, a Vajákos Biri. Nem ártana egy önismereti tréning.
Viszont már három hét eltelt, és még nem volt beteg senki. Csak így tovább.

Update

A poszt közzététele után 18 perccel kiderült, hogy Verának 38 fokos a láza. És még a Telekom által szélessávúnak mondott 1 Mbit/s-os internetünk is beszart. És ne beszéljek ocsmányul.

Ezzel a poszttal most már tartozom

Az olvasóknak is, de elsősorban a gyerekeknek, akik felnőve majd eszelős lelkiismeret-furdalástól elgyötörten olvassák ezt a sok lehangoló bejegyzést, amint szeretett anyjuk dagonyázik az önsajnálatban. Bár a blogomat elsősorban a frusztrációim, valamint az anyai énemet ért traumák feldolgozására használom, most mégis félreteszem a picsogást, és szépeket fogok írni a gyerekekről és a mögöttünk álló nyári szünetről. Nem, nem csak azért, mert ma beindult végre a verkli, és olyan büszke voltam Verára, amint szaval az évnyitón mikrofonba, meg mert Bandi reggel az oviban néma csendben, krokodilkönnyekkel a szemében üldögélt a szekrénye előtt, meg mert Magdáról megtudtam, hogy a bölcsiből való távozásom után, pár perces motorozást követően egyszer csak bebújt a házikó végébe sírdogálni. Azért minden látszat ellenére szeretem őket.

Mert egyébként három dolog van, amit érdemes szem előtt tartani: (1) ha hülyék, az nem csak az ő hibájuk, (2) persze, hogy hülyék, ez természetes, hát gyerekek, és aki ezt nem veszi tudomásul, az is hülye, (3) alapvetően cukik, csak néha hülyülnek meg.

Vagyis nem lehettek mindig hülyék a nyári szünetben. Nem is voltak azok.

A nyaralásunk például várakozáson felül jól sikerült. Nem viccelek. Idén először nem érzem ablakon kidobott pénznek a szállásért kifizetett tetemes összeget, hanem inkább a szállásadót abszolúte jogosan megillető sikerdíjnak tudom be. Nem volt említésre méltó hiszti. A cirkusznak is csak a nemzeti jelzővel ellátott formája. Vera haladt az olvasónaplóval. Maximálisan kihasználtuk a sík terep előnyeit, sokat bicikliztünk. Bandi őrjöngés nélkül megtanult biciklizni. Délutánonként szó nélkül elaludtak (hogy aztán este 10-ig hepajkodhassanak). Nem volt egyetlen felnőttnek sem ellenére, hogy a gyerekek még 10-kor is ébren vannak. A gyerekeink többnyire nagy egyetértésben játszottak a szomszéd gyerekekkel. A gyerektársaságba idén Magda is felvételt nyert, és egész jól megtalálta a helyét a nagyok között.

Aki elmúlt 120 cm, ugorhat

A kép nem tükrözi az olvasónapló elkészítése során

hullajtott vér, veríték és könnyek mennyiségét

Anya a Balaton közepére is fényképezőgéppel érkezik

Továbbra is nagy sláger

a pénzbedobó játékautomata és a tetoválás

Többet már össze sem lehetne terelni

Miután felvágták a nyelvét, Magda elkezdett beszélni. Ezért most már az ő szava is számít, a többiek figyelnek rá, emberszámba veszik, amitől nagyon boldog. Igaz, hogy beszéde alig érthető, és emiatt a többiek röhögnek rajta, ő ellenben azt hiszi, hogy megkapó szellemessége vált ki derültséget, de így végül is mindenki elégedett.

Inspirálják egymást. Persze e téren Bandinak még mindig van hová fejlődni, de mégiscsak attól tanult meg biciklizni, hogy Verától látta, milyen jó, és azért rajzol olyan szépeket, mert 2 év alatt eljutott oda, hogy Vera árnyékában ő is fel merje venni a ceruzát. Magda meg egyenesen azt képzeli, mindent megcsinálhat, amit a nagyok, így ugrik le az ablakból a gyűrűhintával, és  így mászik fel az emeletes ágyra a létra használata nélkül, intenzív karmunkával.

Ha Bandi megtudja, hogy lehet

négylevelű lóherét is találni, akkor ő talál.

Ha Magda erről értesül, ő is talál egyet.

Igaz, hogy 3 levelű, de ő úgy számol,

hogy ed, hámhom, néd.

És akkor Verának is kell egy.

És nem adja fel, megkeresi.

Bár még nyár elején úgy tűnt, Vera végképp kinőtte a játszóteret, és elunja az életét is egy-egy ott töltött délelőttön, de kitartó munkám eredményeképp mégis újra ráérzett az ízére. Nem volt más választása, alkalmazkodnia kellett, mert Bandit és Magdát még muszáj levinnem. (Mondjuk általában erős érv volt a játszótér mellett a másik választható opció, miszerint itthon maradunk olvasni vagy olvasónaplót készíteni).

Kicsit ciki, de csak idén nyáron

tanult meg hintát hajtani

Közös projekt, együttműködés -

tényleg, ez még jó is lehet

Vera 7, Bandi 5 éves lett.

7 éves

5 éves

És ahogyan a tűzijáték végén lövik csak fel a legszebb, leglátványosabb rakétákat, én is most rukkolok elő a nyár legnagyobb durranásával. A vakáció legcsodálatosabb fejleménye kétségtelenül a testvéri viszonyokban beállt legújabb, szülői szívet melengető fordulat. Bandi és Magda között mesébe illő, kölcsönös rajongásként leírható kapocs szövődött, ami ráadásul Verának külön jó, mert így őt mindenki békén hagyja végre (még mindig azt mondja, neki nem kellett volna testvér, és akkor lenne legboldogabb, ha egyke lenne). A két kicsi között meg naponta többször lejátszódik a Szeretsz? - Szelele. dialógus, ilyenkor általában megölelik, megpuszilják egymást, borzasztó édesek.

Ez már nem csak egy ritkán elcsíphető pillanat

Élményeiket megosztják egymással

És amúgy extra édesség egy ilyen kupac gyerek, úgyhogy egy szavam nem lehet.

A change would do you good

Ezért el is megyek dolgozni szeptembertől. Egyelőre álomszerű az egész: napi 6 órás munkaidő, 1 perc távolságra az óvodától, 3-ra az iskolától, reklámügynökség, a régivel azonos munkakör, találkozásunkat a cégvezető a sorsszerű jelzővel illette. Nagyon nem szeretnék felébredni. Mert ugye nem kicsit, nagyon be vagyok fosva így, 7 év után, ki tudja, mennyire ment el mellettem az élet, de arra gondoltam, ha ez most nem lenne, akkor amiatt forgolódnék álmatlanul éjjelente, hogy mi lesz, honnan lesz munkám, kellek-e még valakinek, van-e értelme az életemnek. Szóval ez a fajta stressz mégiscsak örömtelibb, előremutatóbb és jövedelmezőbb, úgyhogy inkább hálát adhatok az Öregúrnak.

Arról nem is beszélve, hogy elmondhatatlanul nehéz három különböző korú gyerekkel egész napokat, heteket, hónapokat eltölteni úgy, hogy az együttlét mindenki örömét szolgálja. Még úgy is, ha a saját örömigényemről lemondok. Ez jó darabig bántott, mert milyen szar már egy citromba harapott anya, aki nincs benne semmi mókában, bolondozásban, aki esténként már attól idegrohamot kap, ha meghallja, hogy anyaaa!, aki már nem akar játszani a gyerekeivel, aki semmin nem tud röhögni, saját magán főleg nem. Ez lettem, ilyen rossz fej, de nemcsak én, hanem mindenki az lett, egymás agyára megyünk, erre pedig csak az lehet a gyógyír, ha több időt töltünk külön, és aztán majd jobban örülünk egymásnak és jobban megbecsüljük azt a kevés együttlétet. Az is bánt, hogy ezennel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a fejemhez lehet vágni, hogy minek szültél annyit, minek neked gyerek, illetve neked semmi nem jó, csak picsogsz egyfolytában, mindegy, hogy iskola van vagy szünidő. A tesóm úgy fogalmazta ezt meg, hogy ideje lenne ráhangolódni az Öregúr humorára. Próbálok, de egyelőre ez csak akkor megy, amikor sört iszom.

Amúgy az nem igaz, hogy nem akarok velük foglalkozni, mert akarok. Azzal nem lenne bajom, hogy meséljek, orvosost játsszak, legózzak vagy játszótérre vigyem őket. Persze, 7 év után kitöltöttem a - mai állapotokhoz képest - élményekben és játékszerekben nem túl gazdag gyerekkorom által bennem hagyott űrt, és most már el tudnék képzelni magamnak jobb időtöltést is, mint a plüssállatok lázának 168-szori megmérése vagy gyurmakolbászok szeletelése. Tekintettel azonban arra, hogy ez az utolsó nyári szünetem nyugdíjig, még képes is lennék jó képet vágni hozzá. Ha látnám, hogy a gyerekeim ettől boldogabbak. De nem azok. 7, 5  és 2,5 évesek, tehát mindannyian mást akarnak játszani. Óriási a korkülönbség köztük, és az is marad, míg felnőtté nem válnak. Elképzelhetetlen bármilyen közös játék. Egész nap ordítanak, percenként. Vagy azért, mert a másik is pont azzal akar játszani, amivel most épp ő, és elveszi, tönkreteszi, kitúrja, lefejeli, vagy azért, mert nem sikerül valami (jól rajzolni, festeni, ráragasztani, befűzni, megvarrani, megkötni...), vagy azért, mert a másikat megdicsérem valamiért, amit pedig ő is meg tud csinálni (vö. *Vera, olyan ügyes vagy, hiszen már évek óta tudsz biciklizni!), vagy azért, mert unatkozik, és én nem vagyok elég empatikus (vö. feküdj hanyatt és köpködj felfele), vagy mert nem akar játszótérre menni, vagy mert miért nem _vele_ játszom, vagy mert már megint azzal a nyári olvasmánnyal és olvasónaplóval nyomasztom, vagy mert újra a kukorica képét szeretné kiszínezni a kifestőben, vagy mert elborult a Jenga, vagy mert Magda túl hamar borította el a Jengát, vagy mert nem tudja, mit akart mondani és engem nem tud rávenni, hogy kérdezgessem, hogy ezt vagy azt akarta-e, vagy mert neki nem lehet befonni a haját, mivel 2 centi hosszú, vagy mert róla nem készült hintázós fotó (mivel nem hintázott)...

Olyankor is balhéznak, amikor nincs baj. Egyik nap meg akartak vetetni velem valami fürdőjátékot, én meg felvetettem, hogy ha olyan nagyon fontos nekik, vegyék meg a zsebpénzükből. Bandi visszatette, Vera hosszas őrlődés után megvette. Hazafelé úton Bandi duruzsolni kezdett Vera fülébe: Ott volt a lehetőség, hogy visszatedd, de te nem tetted. Most akkor majd elfogy a krumplipénzed. Vera bőgni kezdett, a dinoszaurusz meg repült 10 métert. Amikor emlékeztettem rá, hogy a pénz ettől még nem fog visszarepülni, még jobban ordított. Ezért próbáltam döntése pozitív oldalát kidomborítani: Délután építünk barlangokkal teli hegyeket neki a homokban, milyen jó kis dinoland lesz az, meglásd. Vera kapcsolt, mindjárt Bandihoz fordult: Igen, Bandi, majd milyen jó lesz, Magdának és nekem lesz dinónk, neked meg nem. Erre Bandi fogott hozzá üvölteni, én meg ne őrüljek meg.

Különben általában nem veszítem el a kontrollt, csak szimplán faarcú vagyok. De ez annyira szomorú. Abban reménykedem, hátha jó hatással lesz rám, hogy ezt most kiírtam magamból, és holnaptól egy hétig kacagok majd a családi nyaraláson.

Nyissz, olló, fájt

Magda aktív szókincse ezekkel az egységekkel bővült az elmúlt napokban. Most már aztán bármelyik nap bekövetkezhet a szótári robbanás.

Elvittem Bandit a fül-orr-gégészetre, hogy kimosassam a fülét. Ám útközben eszembe jutott, hogy a múltkor oda irányított a gyerekorvos Magdával is, miután megmutattam neki a szerintem talán-letapadt nyelvét, ami szerinte nem letapadt, max. határeset, így hát azt javasolta, hogy mutassam meg egy erre szakosodott kollégának. Ezért aztán Bandival együtt Magdát is becsekkoltam a fül-orr-gégészet pultjánál. A Bandira váró rettentő félelmetes orvosi beavatkozásra előtte alaposan felkészültünk. Beszélgettünk róla, közben arról is biztosítottam minden alkalommal, hogy nem fog fájni, talán kellemetlen lesz kicsit (hogy én mennyire utáltam ezt az értelmezhetetlen kategóriát gyerekkoromban, na mindegy). Vettem neki hősöknek járó meglepetést is, egy kilőhető helikoptert. Hát, megtörtént a dolog, és csak remélni tudom, hogy Bandi nem érzi magát becsapva. Ahogy meglátta a gigantikus, vízzel teli fecskendőt, arca felragyogott, az orvos egy pillanat alatt kitessékelte a dugókat a füléből, majd Bandi boldogan felkiáltott, hogy ez nagyon jó volt.
Szegény kis Magda meg odajött gyanútlanul. Vonakodott már attól is, hogy megmutassa a száját, de arra még viszonylag könnyen rábírtam, mert becsszóra megígértem, hogy nem fogja bántani az orvos, csak megnézi. Nem hazudtam, tényleg azt hittem, hogy adott esetben a sebészeten kell majd külön kérvényezni a mészárlást. Az orvos megnézte, és megállapította, amit a gyerekorvos is: határeset, nem ettől nem beszél, de ha így marad, az R-et nagy valószínűség szerint nem fogja tudni szépen ejteni. Mellesleg 3 éves kor előtt ne beszéljek neki megkésett beszédfejlődésről. (Na, ugye.) Aztán szenvtelen hangon közölte, hogy akkor ő most ezt fel is nyisszantja. Pánikba esni sem volt időm, máris előkapta a Lidocaint és bespriccelt Magda nyelve alá. Magda azonnal átlátta a helyzetet, menekülni próbált, de hármunkkal szemben nem volt sok esélye. A művelet egy pillanat alatt megvolt, Magda ordított, mint a sakál, körülbelül 1 percig, de aztán 3 matrica feledtette vele a traumát. Szerencsére nem annyira, hogy ne tudna nagy büszkén beszélni róla mindenkinek: nyissz, olló, fájt. Azóta is ő játszik a helikopterrel.

Hosszú lesz a szünet

A nyári szünet első napján délelőtt 11-kor mi már hazaértünk délelőtti lazulásunkról, melynek során meglátogattunk egy játszóteret, egy fagyizót, majd az előző csúfos kudarcból nem okulva még egy játszóteret, igaz, azt már csak egy villámlátogatás erejéig, ahonnan két ordító és egy szimplán csak duzzogó gyerekkel sikerült 2 percen belül távoznunk. Vera hazafelé ki is találta, mi lesz a jövő évi anyák napi szónoklata: anya, szeretlek, de jobb lenne, ha K. Szonja vagy Lia anyukája lenne az anyukám. Azóta azon gondolkodom, mit rontok el (nem szó szerint így, ennél csúnyább szó villog a lelki szemeim előtt). Én eddig olyan magabiztos anya voltam, engem nem lehet csak úgy elbizonytalanítani olyanokkal, hogy bezzegszülők úristeneznek a hátam mögött a játszótéren, fene nagy önbizalmamat nem kezdi ki néhány lesújtó pillantás, és még az olyan kéretlen tanácsok sem, hogy le kéne önteni hideg vízzel, vagy hogy jól meg kéne pofozni azt a gyereket. Az előbb megrendeltem egy könyvet a születési sorrendről, hátha kapok valami használható tanácsot Bandival kapcsolatban. A francba, pedig olyan jól megértettük eddig egymást Bettelheimmel.

Bár ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor most is azt gondolom, hogy jól csinálom. Egyszerűen csak nekem extrém nehéz eset gyerekek jutottak, hiszen ki más kaphatna ilyeneket, mint egy magabiztos anya?

Kamuposzt, hogy az előző bejegyzést lejjebb toljam eggyel :)

Miután a tömegrendezvényeket kerüljük, gyereknapra azt találtuk ki, hogy elmegyünk a Velencei-tóra, valami strandra. Aznap reggel azonban Bandi és Vera rajzolás közben, szóváltást követően annyira összebalhéztak, hogy végül lefújtuk az egészet. Az Eiffel-tornyot rajzolták le, Bandi hiányolta a Veráéról a második szintet, ezért berajzolta, ezt Vera nyilván nehezményezte, innentől pedig a kisgyerekes szülők által jól ismert módon, 10 másodperc alatt eszkalálódott a dolog. A férjemmel összenéztünk, és egyszerre mondtuk ki, hogy nem megyünk sehová. Százhárom, egy, kettő, három! - még röhögtünk is. Anyanya left the conversation. Vesztére a papa tovább folytatta: Nem hiányzik ez nekünk, azt csináljátok, mint az állatok. Jó, itthon maradunk, ez lesz a gyereknap. Köszönjétek magatoknak. Nem, nem megyünk, látom magam előtt, hogy mi lesz, ha elmegyünk, nem hiányzik ez nekünk, itthon maradunk és kész, majd malmozunk... Vera sírva próbálta menteni a helyzetet, mindent megígért, de hiába. Aztán mikor látta, hogy ez a hajó nem jön már vissza érte, hangnemet váltott: Azt kívánom, papa, hogy szarjon a fejedre egy madár! Olyan büszke voltam rá, hogy elvittem őket aznap játszóházba.

Tudom, hogy ezt a posztot legalább egymillióan megírták már előttem

Van egy iskolás, egy óvodás és egy hivatalosan még nem is bölcsis (fizetős gyerekmegőrző szolgáltatás élvezője heti kétszer, de jövőre már igazi bölcsis) gyerekem. Tehát intézményekbe járnak, azaz megoldott a napközbeni ellátásuk, ez pedig végre lehetővé teszi az anya visszaállását a munkába.

Annak tudatában vállaltunk gyerekeket, hogy lesz őszi, téli, tavaszi és nyári szünetük. Mint ahogy azzal is tisztában voltunk, hogy a kisgyerekek gyakran megbetegszenek. Gondoltuk, hogy nem lesz könnyű kibekkelni, amíg nagykorúvá cseperednek, de hát van más választásunk? Gyerekeket akartunk, ez is a csomag része.

Az azonban, ahogy mindezen felül gazdálkodnak az időmmel a nevelési-oktatási intézmények, kezd az agyamra menni. Legfőképp az ideológiák, amiket mögéjük állítanak. Elfogadom, sőt egyetértek azzal, hogy fontosak a közös élmények, meghatározóak a gyerekek egész életére nézve, és akkor lesz a gyerekek halmazából jó közösség, ha a szülők sem maradnak meg atomoknak. Hát lássuk, hogyan képzelik ezt az építkezést az intézmények:

* Gyerekenként évi 4-5 olyan rendezvény van, amelyre nekem örömmel kell süteményeket sütni, különlegesebb alkalmakkor árulni és megvenni is magamtól, jóízűen elfogyasztani, aztán jóllakottan és vidáman időzni a tömegünnepen, nem is elrohanni a világ végéig, jóhogy. Mint az közismert, utálok sütni, a házi süteménykészítéssel kapcsolatban elsőként eszembe jutó kifejezések a nem futott fel, összeesett, a külseje megégett, de belül még nyers, ragacsos, csomós, nyelős, hol a kutya. És nekem ennek ellenére kell boldogan csinálni, mert hiszen a jó ügy, a közös tevékenység, az élmény, a közösségépítés. El kell tűrni a neheztelést, amiért nem akarok beállni árulni, tényleg, miért nincs ott az apuka is, hogy mialatt én gyűjtöm a pénzt az intézménynek, ők a közös élményeket gyűjtsék a gyerekekkel. Persze, csak felfogás és hozzáállás kérdése, nem kéne ebbe belehalni. Nem is halnék, ha nem kaptak volna vérszemet és nem tolták volna ennyire túl. Karácsonyi vásár, húsvéti vásár, anyák napja, diákfesztivál, családi nap, évzáró, búcsúztató, batyus bál, és még mi minden nem jut most eszembe. Mondjuk tény, hogy régebben ez nem volt ennyire szembeötlő, de most három gyerekem három különböző helyre jár.

Szülinapra készült

A másik szívfájdalmam ezekkel a rendezvényekkel kapcsolatban, hogy kötelezően ajánlottak. Mi kb. Vera 2 éves kora körül szoktunk le a tömegeket vonzó események látogatásáról. Az arcfestés, a csillámtetoválás, a kézműves foglalkozás, a népi játékok, a lufifújás, a bűvész, a bábelőadás, a gyerekkoncert mind olyan hívószavak, amelyek garanciát jelentenek arra, hogy a mi családunk távol marad az eseménytől. Minden porcikám tiltakozása ellenére (az elvárások erősebben hatottak rám) mégis részt vettem a bölcsőde családi napján pár hete. Minden attrakcióra kb. fél órát kellett (volna) vinnyogó gyerekek közt várakozni, de ezen túltettem magam, hiszen nem siettünk sehová, és ameddig az enyémek nem vinnyognak, miért is ne. Az térített észhez végül, amikor kiválasztottuk a hajtogatott lufi sorát, Vera türelmesen várt 25 percet, majd mikor sorra került, és kapott egy lufit, elhajtotta a többi szülő, hogy ez itt nem neki van, hanem a bölcsiseknek, úgyhogy Magdának már nem járt lufi, hacsak nem adta neki Vera a sajátját. Majdnem elszálltam, olyan ideges lettem, egyrészt _családi_ napnak nevezték az eseményt, másrészt Vera a várakozás alatt szó nélkül engedett maga elé türelmetlen bölcsiseket. Ezek szerint a nagy testvér csak addig jó, amíg a büféből fogyaszt. Úgyhogy feldúltan távoztunk, itthon fújtam nekik világító lufit, és egy újabb lépést tettem afelé, hogy máskor pénzen váltsam meg az efféle bulik alóli mentességet. Inkább kifizetem, amibe ez került volna nekem, és aztán tiszta lelkiismerettel, kisimult idegrendszerrel elviszem a gyerekeket fagyizni vagy biciklizni.

* Gyerekenként évi 5 nevelés nélküli munkanap. Ez kell, a fejlődés, a színvonal, a továbbképzés, az értekezlet fontos, értem.

* Gyerekenként évi 2-3 szülői értekezlet.

* Családi sportdélután. Családi kidobós játék péntek délután 2-kor, kétszer egy évben. Közös élmény, közös móka, közös kacagás.

* Anyák napja. Ezt nem szép dolog felhánytorgatni, de akkor is délutáni program, amelyen meg kell jelenni, és nem azért kell sírni, mert az ember az irodában félbehagyott, másnap bepótolandó munkájára gondol. Amúgy meg meg lehet kövezni, de nem szeretem sem a szembedicsérést, sem a hálálkodást. Ráadásul miért? Mert én úgy döntöttem, hogy gyereket akarok, megszültem, és azóta megadom neki a tőlem telhető legjobbat, mivel az életem értelme? Miért kell neki ezért nyilvánosan hálálkodni?

* Családi kirándulás. Vajon tényleg vágynak a szülők arra, hogy az ovis csoporttal együtt zarándokoljanak el olyan, szervezői tevékenységet nem igénylő kirándulásokra, tehát unásig látogatott desztinációkra, mint a Normafa, kisvasút, vadaspark, Margitsziget? Szabadságuk terhére? De hát a csapatépítés, a közösség, az élmények, értem.

* Családi udvartakarítás, családi játékkarbantartás, kerítésfestés. Eszközöket szívesen vesznek. A közösen végzett munka öröme, a végeredmény léleksimogató ereje, értem.

* Őszi családi kézműves délután, 3-tól. Családi karácsonyi kézműves délután 3-tól, családi húsvéti kézműves délután 3-tól. Még szerencse, hogy meg is vehetjük, amit készítettünk, így aztán hónapokig nem feledjük a közös élményt, hála a polcon porosodó, atomjaira hullott, ragasztópisztoly beizzítására váró műremekeknek.

* 2-kor el kellene vinni a gyereket tantestületi értekezlet, ünneplés, nevelőtestületi megbeszélés stb. miatt.

* Fogadóórára a délutáni alvásidőben lehet menni, fél 2-kor. Nem, sajnos máskor nincs erre idő, lehetőség.

Mindent értek, ezek fontos dolgok, de én most hogy kezdjek újra intenzíven dolgozni? Hogy merjek felelősen elvállalni bármit? Mindenesetre most nagyon boldog vagyok, hogy két és fél hónapig csakis én dönthetem el, milyen élményekkel gazdagítom a gyerekeim életét. Aztán jövő nyáron, meg a továbbiakon már nem tudom, mi lesz, de most ezzel nem foglalkozom, még a végén az ideit is agyonvágja az aggodalmaskodás. Egyébiránt bébiszitterünknek már jeleztem: legalább egy éven át számíthat rá, hogy a havi fizetéseimet szalaggal átkötve fogja tőlem megkapni.


UPDATE
Kissé megugrott a blogom nézettsége a napokban, ezért elkezdtem rosszul érezni magam emiatt a lejárató kampány miatt. Úgyhogy érlelődik egy újabb poszt a fejemben, amelyben mindent jóvá teszek. Mert egyébként mindhárom intézményben a legjobb helyen és kezekben vannak a gyerekeim, amiért meg irtó hálás vagyok, és az oktatáspolitika jelen helyzetét tekintve talán meg sem érdemeljük.

Az előző poszthoz

Az eggyel korábbi posztban végre sikerült közzétenni a New Yorkban készített fotóimból egy gyűjtést. Ide, a blogba is berakta a prezit, de nem jön le jól, szétcsúszik, kicsi és nincs benne minden fotó, úgyhogy érdemesebb a linkre kattintva megnézni. Mondjuk, ott sem teljesen olyan, mint a gépemen, de nem baj, örülök neki, hogy az 1 MB/s sebességgel hasító, őskőkori internetkapcsolatunk egyáltalán lehetővé tette a feltöltést. Ötödik próbálkozásra sikerült, a korábbi 4 kísérlet közül kettőnél 28 perc után, 99%-nál fagyott le. Gondolatban az egész Telekomot elküldtem 98-szor a <trágár szó> anyjába. De a lényeg, hogy felment.

Minthogy ez egy gyerekblog, illene a gyerekekről is szót ejtenem, de az az igazság, hogy az egy hétig tartó utazás során eszembe sem jutottak. Viszonylag jól viselték, akkor őrültek meg, mikor hazajöttem, de erre számítottam is. Sajnos mindez egybeesett az én megőrülésem idejével, de már mindannyian jól vagyunk.

My New York

Egy hét gyerekek nélkül

Kutyaharapást szőrével

Avagy ha leéget a gyerekünk, égessük tovább magunkat a blogunkban.

Hetekig tartó esőzés és 10 fok után a hirtelen jött jó időt nehezen hiszi el az ember. Atlétára pólót húz, biztos, ami biztos. Délelőtt egy 2,5 éves, a látóterébe kerülő ismeretlen, újszerű tárgyak iránt aktív érdeklődést mutató gyerekkel vásárol ajándékutalványt az óvó néniknek, kézműves kellékeket az óvó nénik ajándékához a hobbyboltban, teleobjektívet a MediaMarktban, ennivalót a SPAR-ban, a gyereket időnként elviszi megpisiltetni. Az embernek ilyenkor ideje sincs végiggondolni, hogy nincs-e melege. Hazatérnek, ebédelnek, gyerek fekszik, az ember végre szusszan egyet. Örül a teleobjektívnek, próbálgatja. A gyerek felébred, uzsonna, indulás az iskolába. Késésben vannak, mint mindig, mert egy 2,5 éves gyerekkel nem lehet haladni semmivel. Sem az uzsonnával, sem az öltözködéssel, sem a gyaloglással. Az iskolába érkezéskor az ember megérzi, hogy nedves a pólójának a hónalja. Ezt nem szereti különösebben, de van ilyen. A nagylányt kihozzák, beülnek a kocsiba, és akkor az ember szagot fog. Csodálkozik, mert attól, hogy nedves a hónalja, még nem kéne, hogy dögszagú legyen. Ja, igen. Délelőtt sokat stresszelt a bevásárlóközpontban azon, hogy mit fog tönkretenni a 2,5 éves gyerek. De délben még nem volt szaga. Na, mindegy. Új a póló, először van rajta, előtte nem mosta ki, biztos azért. Leveszi, az atléta amúgy is elég. Bekeni hónalját a véletlenül épp nála lévő dezodorjával. Már nincs is dögszaga. Átgurulnak az óvodába. Előkerítik a fiút. Az öltözőben a nagylány a mostanában gyakran alkalmazott debil hangján rákezd:

- Aanyaa aaazt mooondtaaaa...

Az ember nem szól rá, mert már eldöntötte, hogy nem fogja szekírozni emiatt, ne legyen a gyereke komplexusos, aki nem mer megszólalni, ne legyen a gyerekének olyan anyja, aki leégeti mások előtt. Inkább életkori sajátosságnak tekinti ezt a hülyeséget, illetve elfogadja, hogy nagylány a figyelemfelhívás eme esetlen módját képes csak alkalmazni jelenleg. Szóval az ember kíváncsian várja inkább a folytatást.

- ... hooogy dögszaga vaaan.

Akurvaanyád!

A szülők rendesek voltak, felnőttként viselkedtek: fütyörészve vizslatták a mennyezetre aggatott, évszaknak megfelelő díszeket. De gondolom, most már mindenki férje, felesége tudja otthon, hogy X. Bandi anyukájának dögszaga van. Megkérdeztem Verát aztán, hogy mi volt a célja, mert ha az, hogy engem jól felidegesítsen, akkor meg kell, hogy dicsérjem, ügyes volt. Ha nem ez, akkor viszont beszélgessünk. Mint legutóbb is, amikor a fagyizóban a fagyinkat megkapva javasoltam, hogy menjünk ki, ne rontsuk itt a levegőt, mire ő ugyanazzal a debil hanghordozással megkérdezte, hogy azért, mert büdös a leheletünk?* A beszélgetés (monológom) során nem derült ki semmi, csak a vállát vonogatta, úgyhogy be kellett látnom, hogy nem beszélgetni kell vele, hanem inkább nem kell előtte mondani semmit. Például nem tanácsos a továbbiakban kivehető műfogsornak hívni az éjszakai harapásemelőmet sem. Magamat pedig aztán végül megnyugtattam a mantrámmal (csak egészség legyen), az mindig segít.


* Vera szerint mindenkié az, beleértve a sajátját is.

Amúgy hazajöttem

Elnézést kérek kedves hűséges olvasóimtól, akik naponta látogatnak ide újabb cuki gyereksztorikért. Az a baj, hogy nem nagyon van kedvem megírni őket New York óta. Inkább azt tervezem, hogy az egyik barátomnak az útról összeállított preziből kiszedem a személyes poénokat, és blogkompatibilissé teszem, majd ide feltöltöm. Mert sokkal érdekesebb dolgok is vannak a világon, mint másvalaki három gyerekének a hisztijei. Lehet hogy elszálltam, nem tudom, a férjem szerint egyszerűen csak tahó lettem, mert sokat kötekszem vele. Persze rájöttem, hogy valahogy mégis meg kell próbálnom jó képet vágni a szürke hétköznapokhoz, mert a végén még nem küld el jövő szülinapomkor sehová.

Szóval hamarosan visszarázódom, megígérem, addig is itt van Bandi jelen alkotói korszakának egyik gyöngyszeme:

A középső objektum egy torony, az oldalán riasztóval

Just for the record

Holnap elutazom New Yorkba, egy hétre. Nincs is jobb dolgom most, mint posztot írni. Nem is írok igazi posztot, csak gyorsan lejegyzem ezt a pár vicces dolgot. Nincs köztük összefüggés, csak nem akarom elfelejteni. (Ilyeneket régebben a kézzel írott naplójukba írtam be, csak ugye azokat kinyírtam tavaly szeptemberben.)

* Vera egyedül zuhanyzik. (Jövő héten háromnapos erdei iskolába mennek, ezért vezettük be ezt az újítást. És működik.)

* A papa vasárnap rosszul érezte magát, lázas volt (36,3 - több mérés is megerősítette az adatot a nap folyamán, a végén meg kellett kérnem, hogy ne merítse az elemet a lázmérőben), fájt a torka, köhögött, és az állapotára az sem volt kedvező hatással, hogy súlyos betegségét férfináthaként diagnosztizáltam. Másnap itthon maradt, délután mégis úgy döntött, hogy Bandit ő hozza el az óvodából, hogy kimozduljon. Veráért én mentem Magdával. A kocsiba beülve Vera megkérdezte:
- Most megyünk Bandiért?
- Nem, őt ma a papa hozza el.
- Aki tegnap még haldoklott?

* Magda a délutáni alvása előtt mindennap leszed egy fluoreszkáló matricát, és magára ragasztja. És így alszik.

* Veráék mindennap lottóznak az iskolában, matekórán. Fejszámolás, 20-as számkörben. Például azt mondja a tanító néni, hogy "5 ... meg 6... ből 8 ... annak a kisebbik számszomszédja, egyenlő" - és le kell írni az eredményt. Öt ilyet kell kiszámolni egymás után. Verának rendszerint 4-ese van. A minap ezt szóvá tettem:
- Vera, megint négyesed van. Hogy leszel így milliomos?
- A lottómilliomosoknak mindig elromlik az élete.

* Eredetileg csak a fentieket akartam megírni, de olyan rosszul érezném magam, ha nem írnék valamit Bandiról is... Ööööö, ööö, ... ... ja, megvan! Vannak meglepően logikus kérdései és megnyilvánulásai. Persze most hirtelen csak egy példa jut eszembe, amikor a Peppát nézve megkérdezte, hogy a szobabiciklin minek van lámpa és csengő.

* Ja, és Bandi ilyet tud rajzolni:

* Vera meg ilyet:

Gránátalmával festette ki a kutyát, aki azért néz kérdőn,

mert hirtelen nem érti, mi történik vele,

amikor valaki szembespricceli egy locsolócsővel

Na, megyek csomagolni.

Ez most Veráról szól vagy Bandiról?

Dolgom ezer, mert mindjárt utazom, plusz jövő héten bölcsi jelentkezés, amihez tengernyi dokumentációt és ajánlást kellene összeszednem, és sehogy sem állok velük, mivel a háromból két gyerekem most is itthon lábadozik, de a tegnap délutánról mégis meg kell emlékeznem, különben elfelejtjük. Vera már megint szavalt, most egy kerületi versenyen, és ezúttal is második lett. Én nem láttam, mert Magda alvásidejében történt, így egy osztálytársa anyukája vitte el, de állítólag nagyon ügyes volt. Nyilván, ha második lett. Előtte azért mondogatta, hogy rosszul van, és azt gondolták, biztos nagyon izgul. Viszont ő egyáltalán nem izgulós fajta (mert szerintem még nem jutott eszébe, hogy ettől izgulni is lehet), úgyhogy sejteni lehetett, hogy valami kerülgeti mégiscsak. Magdának is hasmenése van már majdnem egy hete, szóval az állam a helyén maradt, mikor kora estére belázasodott Vera is. Minden figyelem a lányokra terelődött, ápoltuk a betegeket, örültünk az előkelő helyezésnek, meg hogy ez már milyen komoly verseny volt, még dupla mesecédét és egy 3000 Ft-os Alexandra utalványt is kapott, Lukácsházi Győző volt a főítész, na, hát, na, mi nagy dolgok ezek. Mindeközben Bandi eszelősen őrjöngött: ezúttal épp azon, hogy a Barbi nevű ovistársa által _neki_ rajzolt ventilátor mellé véletlenül odabiggyesztett egy 2 cm-es, kiradírozhatatlan piros vonalat, és nem volt jó, ha leragasztom, az sem, ha kiegészítem konnektorba bedugott vezetékké, az sem, ha rajzolok egy ugyanolyan ventilátort, mert az nem ugyanolyan, a második sem, a harmadik sem. De ez nem nagy ügy, Bandi mostanában minden nap produkál valami ilyesmit, kibírhatatlanul borzasztó, de már megszoktuk. Ez sem tűnt különbnek az átlagosnál. Azért valahol sejtettem, hogy a szupersztár Vera lehet most az oka, de hát ezt nem lehet megkérdezni és megbeszélni vele, mert az ő megküzdési stratégiája továbbra is a jól bevált tagadás (pl. Vera nem volt szavalóversenyen / Vera utolsó lett a szavalóversenyen / én voltam a szavalóversenyen / én nyertem oklevelet), ezzel meg sajnos nem tudok vitába szállni. Ám reggel sehol sem találtuk az oklevelet. Majd a papírszemétben végül ráleltünk:

Mindkettejük keze benne van

Bővül a család

Valaki állapotos nálunk, de mindenki nyugodjon meg, nem én vagyok az. De jó, akkor mégis lehet örülni? Nem egészen. Gömbi terhes. Hamarosan megszületik a kis Gumbi, a kisfiúcica, persze magát a terhességet is próbálom addig húzni, ameddig csak ki lehet belőle hozni izgalmas sztorikat.

A kis Gumbi egyelőre anyukája hasán keresztül

rugdossa a neki odakészített gombolyagokat

Nem volt más választásunk, újítani kellett. Egyszer, még januárban töltött el egyetlen árva éjszakát Bandi egy tőlünk különböző helyen, ami elegendőnek bizonyult arra, hogy újra ráérezzen a visszatartás ízére, úgyhogy azóta folyton rezeg a léc. Esténként megy a majomkodás, színjáték, és igaza volt a férjemnek, hogy Gombit és Gömbit még nem szabad szélnek eresztenünk, mint ahogy én azt jól kiterveltem, hogy a legközelebbi kereszthuzatra felültetem őket. A nagymamánál eltöltött egyhetes tavaszi szünet (én is ott voltam, nem azért) visszahozta a Laevolacot, a macskacsaládot és a wc-ben esténként megtartott, elengedést stimuláló brainstormingokat is.

Majd csak vége lesz egyszer

Talált, süllyed...

4 nap telt el egészségben. Magda két napra betette a lábát a bölcsődébe a múlt héten, és vasárnapra 39 fokos láza lett. De semmi baj, nem kell sajnálni. Úgy értem, engem. Van mivel elfoglalni magam, rávettem magam egy kis muszáj-tevékenységre, ami hetekig kitart, és én is jobban leszek tőle. Verának köszönhetem egyébként, magamtól nem buzog bennem ennyi tettvágy.

Pénteken, iskola-óvoda után betértünk a játszótérre. Nem sokkal utánunk megérkezett Vera három osztálytársa és azok testvérei. Vera nagyon megörült, odaszaladt, majd 2 perccel később elsomfordált. A lányok nagyon éltek, hatan ültek a libikókán, kosárhintáztak, rugós hintáztak, szaladgáltak nagy nevetve egyik játéktól a másikig. Vera is szeretett volna velük játszani, de nem tudta felvenni a fonalat, és nem találta köztük a helyét. Inkább visszajött hozzám, és le is mondott a közös játékról. Végül aztán a lányok bújócskázni kezdtek, és mivel ennek szabályai Vera számára ismertek és követhetők, tehát semmi spontaneitást nem igényel részéről a társas helyzet, beszállt. Ő volt a hunyó, a lányok elbújtak, mindannyian ugyanoda, Vera egy pillanat alatt megtalálta őket. Egy másik lány lett a hunyó, a többi lány szaladt, Vera kivételével mindannyian egy helyre bújtak el újra. Én távolról figyeltem, és tudtam, mi lesz, az is lett. Verát nem keresték meg, már rég mást játszottak, amikor Vera 8-10 perce még mindig egy fa mögül leste őket. A férjem hozta elő, mondván, hogy a bújócskát már lefújták a szülők, mert a lányok kiszöktek a játszótér területéről. Egész este kerestem a lehetőséget, hogy éreztessem vele, hogy (attól, hogy a szociális készségei olyanok, amilyenek... jó, olyanok, mint az enyémek) én szeretem, meg hogy okos, hogy ügyes, hogy szép, hogy értékes, hogy szeretni való. Ő kapta a legfinomabb falatokat vacsorára, neki akartam legszebben énekelni az esti dalokat.

Este beszélgettünk. Kérdeztem, hogy ezekkel a lányokkal jóban van-e az iskolában. Hát, nem különösebben. Kérdeztem, hogy a csodálatos K. Szonján kívül van-e valaki, akivel jóban van. Nincs, talán Kinga. És amikor az udvaron vannak, mit csinál? K. Szonjával szokott sétálgatni és beszélgetni. Miről? Például arról, hogy ha eljön K. Szonja, vagy Vera elmegy hozzájuk, akkor mi lesz. Ja, és képzeljem, K. Szonja nagyon fél a pókoktól, és akkor ő azt mondta neki, hogy hát akkor nálunk nagyon fog félni, mert itt minden szegletben van egy pók, de ne aggódjon, azok csak állnak ott mereven, mintha szobrok lennének, és néznek, nem csinálnak mást. És mit mondott K. Szonja? Hogy akkor nem jön el hozzánk.

A dalait ugyanúgy énekeltem neki, mint a többieknek.

Nincs két hete egyébként, hogy körbejártam egy székkel a lakást, és az összes szegletből kiporszívóztam a pókokat és lakosztályaikat. De most mit tudok csinálni? Mégsem írhatok levelet K. Szonja anyukájának, hogy na, hallod, ezek a gyerekek, milyen vicces csudipofik...

De hiába aljas rágalom ez a pókos sztori, elismerem (sose tagadtam), hogy nem uralkodik nálunk példás rend és tisztaság, úgyhogy ha már így alakult, hogy újra itthon ülünk, a következő hetekben rendet rakok. Ami a selejtezést illeti, a se nem hasznos, se nem szép besorolású tárgyakkal szemben kíméletlen leszek, és nagy erőkkel készülök a lomtalanításra. A CD vajon minek számít?

Szokásos tavasz

Több mint egy hónapot töltöttünk bezártságban ilyen-olyan betegségek miatt. Ami az ehhez való pozitív hozzáállást illeti, évek óta edzésben vagyok, ezért nálam nem ütközik nehézségbe az ürömben az öröm megtalálása.

Szemközti ház helyett szemközti odú.

Még mindig jobb ezt látni az ablakból.

Szmog helyett kék ég sok felhővel.

Igen, tényleg, még mindig jobb ezt látni az ablakból.

De hát az ember mégsem birka. Ezek az örömforrások azért ki tudnak apadni egy hónap alatt. Különösen, amikor közben át kell vészelnem egy gyerekellátással súlyosbított influenzát nekem is. Úgyhogy nem tagadom, azon a héten annyi mesét bámultunk, mint eddig egész életünkben. Főleg Peppa Piget. Nem nagyon tudom hova tenni Magdánál ezt a vonzalmat, mindenesetre az az előnye megvan, hogy beszédtanításban fényévekre van tőlem ez a malac. Magda magyarul még mindig nem nagyon beszél. Én ezeket tudtam neki megtanítani kicsivel több mint két év alatt:

ne

de

ez

ott

szeze = szia

papap = papa

aa = anya

Vevev = Vera

Babab = Bandi

Mamama = Mari mama

Lala = Lülü

lala = lila

ződ = zöld

teet = tejet

fev = víz

fev = fúj

egy (ezt hüvelykujjával is mutatja, amikor még egy Peppa Piget szeretne megnézni)

kaka, pukk, p (az utolsó az, hogy pisilnie kell)

dagadt (ezt Banditól tanulta és tökéletesen mondja, talán lehetnék én is kitartóbb a maradék 19 999 szó* megtanításában)

Ezeket is csak akkor mondja, ha nem érzi, hogy produkáltatják, különben csak szégyenlősen nézi szeme sarkából a közönséget. Ezzel szemben angolul egy csomó mindent megért, és próbál mondani is. A Peppa Piget nézve folyamatosan kommentálgat. Gátlások nélkül utánozza, amit hall, pl. hogy Baby Alexander első szava a puddle, hogy Grandpa pig mozdonya azt mondja, choo-choo-choo, meg hogy Dzojdz (George) kedvence a dinosaur, hrrrr. Egy iPad játékban a minap egy mondatból kihallotta a bubble szót, és eszeveszetten integetett a tévé felé, hogy Peppa! Peppa!, és aztán meg kellett keresnem neki a Bubbles című részt. Elmutogatja, hogy melyik epizódot kívánja megnézni, mert már ez sem mindegy neki. Nagyon cuki. De ha így folytatja, egy esélye lesz egyetemet végezni: ha felveszik a Magyar mint idegen nyelv szakra (jó, jó, tisztában vagyon vele, hogy ott nem magyarul beszélni tanítják a hallgatókat). Egyébként most már kezd az agyamra menni, hogy nem beszél. Nem aggódom, nem azért. Hanem mert most már túlságosan összetett gondolatai vannak, amiket egyszerűen képtelen a fent részletezett szókincse, a mutogatás, illetve mások erőszakos rángatása segítségével előadni. Na mindegy, bármi is lesz, azt bizonyára hamarosan megtanulja kimondani, hogy nem értem, tanulj már meg beszélni.

Visszatérve a betegségek miatti karanténhoz: egy darabig tűrtem, amit a sors rám szabott. Kb. 3 hét után viszont kezdtem becsavarodni a gyerekjátékoktól, a gyerekkönyvektől, a gyurmázástól, bábozástól, a gyerekkonfliktusoktól, na meg a menekülési utat jelentő mintha-cselekvésektől. Mert a gyerekektől bármit lehet csinálni, amit anyának muszáj (porszívózni, főzni, teregetni, főzni, mosogatni, rendet rakni), ellenben semmit nem lehet, ami anyának öröm (újságot vagy internetet olvasni, a könyv fel sem merül, gitározni, blogban sajnáltatni magát, egyáltalán laptopot saját használatra felnyitni, újítás céljából ételrecepteket böngészni, listát írni arról, hogy mi kell a DM-ből, de közben hol vagyok már az örömteli elfoglaltságoktól...). Mivel a játékokból elegem volt, de a muszáj-cselekvésekre sem éreztem ellenállhatatlan késztetést, mintha-cselekvésekbe menekültem. Ezekkel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy - a pisilést leszámítva - nem lehet őket ülve végezni, és a tökéletes hatás elérése érdekében elengedhetetlen az ügybuzgó arckifejezés. Ilyenek: kávéfőzés, ablakon kibámulva kávéfogyasztás, teafőzés, teahűtés, ablakon kibámulva tea kortyolgatása, rendrakás címszóval két játékállat átszállítása a gyerekszobába, majd ottragadás a telefonnal 2-5 percig, kényszeres vízivás, pisilés, postaládához leszaladás, gyerekek által elérhetetlen magasságokban, szekrények mélyén összeráncolt szemöldökkel _dolgok_ keresése, madaraknak mag kiszórása. A lényeg, hogy a gyerek úgy érezze, mintha muszáj-cselekvéseket végeznék, és hagyjon már békén a sünbábjával.

Már tényleg az utolsókat rúgtam, és úgy éreztem, nem bírom tovább a bezártságot, amikor az itthon lévő két gyerek egészségi állapota kedden végre lehetővé tette (volna), hogy kimenjünk megnézni a sarki kutyát. És nem. Szakadó eső, hóvihar, szélvihar. Csak álltam az ablakban, Geréb Ágnesre (a házi őrizet kapcsán, amiről a tévében láttam egyszer egy riportot) gondoltam, mint már annyiszor ilyen helyzetben, hogy én ezt most már nem bírom. Majd' megőrültem, hogy beszéljek valakivel, de mégsem hívtam fel senkit, mert nyavalyogni nem akartam, mást meg úgysem tudtam volna. De aztán szépen, higgadtan végiggondoltam, hogy ez az utolsó nap, a következő napot úgyis mindenki nevelési-oktatási intézményben fogja tölteni, és különben is délután Bandit elviszem most már Hangszervarázsra, úgyhogy mindjárt levegőhöz jutok, addig pedig már csak kicsit kell bábozni. Meg is nyugodtam, a sünbáb sziporkázott.

A délutáni alvásból azonban Bandi rosszkedvűen ébredt. Persze, hiszen mentünk a Hangszervarázsra, ahol egyébként jól érzi magát, de ez most a 3 hét utáni újbóli óvodakezdés szimbóluma volt számára. Így hát bőgve sétált ki a szobából, majd belenézett a tükörbe. Ezt mostanában nem szoktuk neki megengedni, miután a téli szünetben kifejlesztett egy újfajta módszert saját maga behergelésére: magát nézve, egyre inkább eltorzuló ábrázattal vinnyogja el szívfájdalmát.

Kezdődik

Eleinte kedvesen érveltem neki, megölelgettem, megértettem és megfogalmaztam neki az érzéseit. A meggyőzés lehetőségéről lemondva később némán és rezignáltan öltöztettem, majd mikor már késésben voltunk, egyre ingerültebben sürgettem. Végül 3/4 órás előadását megelégelve a kocsiban elszakadt a cérna.

- Hát hova viszlek, a vesztőhelyre?! Mit képzelsz már, a rohadt életbe!

- Igen, a Hangszervarázs rossz! Ne vigyél oda!

- A rohadt életbe már! Az ember utánajár, kikeresi, kifizeti, megszervezi, hogy ott legyen a gyereke, mert a kis lelkének majd ez lesz a jó, és ezt kell hallgatnia? (Tudom, hogy ciki ez az "ember a lelkét kiteszi, és mit kap cserébe" duma, de ez van, ezt mondtam, vállalom.)

- Ezt kell! Ne vigyél oda! Otthon akarok maradni.

- Mit gondolsz, abból áll az élet, hogy anyádat otthon duplóztatod meg báboztatod?

- Igen, abból áll!

- Hát nem abból áll! Játsszál az óvodában most már végre!

- Nem akarok egyetemre (óvodába - a szerk.) menni!

Azt a boldogságot nem tudom leírni, amit másnap délelőtt éreztem itthon, egyedül, egy bevásárlóközpont Facebook-posztjait fogalmazgatva a nagy csendben. Akkor jöttem rá, hogy nem is a bezártságot nem bírom, hanem a gyerekekkel való hetekig tartó összezártságot. Sajnálom, ez biztos ciki, ilyenkor lehet a fejemhez vágni, hogy te akartál három gyereket, meg hogy minek az ilyennek gyerek, meg szaranya. Hát, igen, a címkék gyakoriság szerint felsorolt listájában igen előkelő helyet foglal el a most anya hisztizik. Jogos. Annyit tudok felhozni a saját mentségemre, hogy az anyaság és a gyereknevelés kapcsán előálló pozitív és negatív érzések, események, sztorik arányait tekintve a blog nem reprezentatív. Fröcsögni, panaszkodni szeretek, ömlengeni nem. Illetve de, csak nem itt, írásban.

* Jó, tudom, attól függően, hogy mit tekintünk szónak, kb. 500 000 - 1 000 000 szó van a nyelvünkben. De egy átlagos felnőtt 10-20 000 szót használ, úgyhogy én ennek felső határát lőttem be elérendő szint gyanánt Magdának.

Farsang még egyszer

Hogy ne mindig csak panaszkodjak: legalább a Bandi jelmezeivel nincs sok bajom.
Élete első farsangján, a bölcsődében fekete macska volt, mi más.

Volt macskafüle is,

de ezen a képen csak az emberfüleit viseli

Kiscsoportban ugyanannak öltözött, csak kicsit továbbképzelte magát: varázslómacska kívánt lenni. Így csak egy kis bővítést igényelt a meglévő macskajelmez. Készítettem hozzá egy palástot, illetve kapott egy kalapot és egy varázspálcát.

Varázsló fekete macska

Idén még ennél is csekélyebb mértékű energiabefektetést igényelt részemről a dolog, ugyanis ezúttal repülő varázsló fekete macska akart lenni. Próbáltuk lebeszélni, hogy ennek meg már mi értelme van, és hogy nem is fog látszani a szárny a palásttól, de hajthatatlan volt. Akkor legyen a szárny a paláston!

Repülő varázsló fekete macska

Ezzel repült

Rosszul esett neki, hogy boszorkánynak nézték a többiek, de szerintem meg örüljön inkább, hogy nézték bárminek is. Azt nem tudom, jövőre mi lesz, hogyan tovább innen. Ha viszont netán újítani szeretne, gondolatait megpróbálom majd a Batman irányába terelni.

Nyilván megírom újra: Téli szünet

Rájöttem, hogy ha nem teszem, akkor soha többé nem írok semmit. Úgyhogy <sóhaj> kezdem elölről.

Emelkedett pillanatokban gazdag, többnyire békés karácsonyunk volt. Természetesen sötét percekben sem volt hiány, hiába az ünnepi fények ragyogása. Nem baj, én ezekre is ajándékként tekintek, hiszen mi lenne a blogommal nélkülük?
Egyelőre az új év is sikerekben gazdag, hiszen mindjárt az első napokban megoldottunk egy az egész fürdőszobára kiterjedő vízszivárgást, rábírtuk a Telekomot, hogy szolgáltasson végre folyamatos internetet (még ha csak 1 megás is, basszuskulcs), beütemeztük a jóárasított tányéros tévé évi rendes, 10 ezer Ft-os javíttatását, és Magda is meggyógyult, miután a bölcsődei előmenetelét illető karrierista törekvéseiről sokat sejtetően az első nap előtt lebetegedett. Azóta viszont már bölcsis nagylány.

Akkor hát a téli szünet eseményei kronologikus rendben:

☻ Magda a szünet előtti csütörtökön fosni kezdett. Az időzítés remek (végül is mikor nem az, ha fosásról van szó): az iskolába-óvodába történő délutáni indulást megelőző negyed óra alatt 4-szer. Ezzel meg is adta a kezdő löketet az esti performanszomhoz, amelynek során úgy elgurult a gyógyszerem, hogy a szomszéd nem volt rest felöltözni, átslattyogni a mi lépcsőházunkhoz és felcsengetni, hogy ezt közölje velem. Nagyon ciki volt, de sajnos elkövettem azt a hibát, hogy felvettem a versenyt a 3/4 órája hisztiző fiammal, aki nem bírt megbirkózni a hírrel, hogy nem volt sajtos kifli a boltban, aztán a kudarccal, hogy nem tudja _jól_ megfújni az anyósnyelvet, majd a tejesdobozokból építeni szándékolt torony többszöri leomlása felett érzett csalódottsággal sem. Én pedig egy idő után úgy elkezdtem ordítani (majd ezután hatszor meggondolom, hogy vegyek-e neked valamit, ******, dehogy veszek neked eztán bármit is, *******, megőrülök, agyvérzést kapok************, összetörök valamit, *********, hol egy tányér********, agyonverlek, *********), hogy megszólalt a csengő. Nagyon kiborultam, aznap rá sem bírtam nézni Bandira, és oké, hogy extrém hülye volt, de arról nem ő tehet, hogy ennyire elragadtattam magam. Aztán amikor megittam egy doboz sört, rájöttem, hogy tulajdonképpen tényleg elgurult a gyógyszerem, hiszen aznap elfelejtettem bevenni a Valerianámat. Ó, hát megvan az ok, nincs itt baj! Minden jó, ha a vége jó.

Azóta találkoztam már a szomszéddal, épp tanúja volt, amint szanaszét hullajtok a házunkhoz vezető lejtőn két karton tejet (24 liter). Segített összeszedni, több körben lehozni, nyomoromat nem tetézve azzal, hogy szóba hozza legutóbbi találkozásunkat.

☺ A kiborulásom egy nem várt mellékhatásaként jelentkezett viszont egy, a nevelési elveimet érintő üdvözítő paradigmaváltás. Esténként Bandi mellé fekve szoktam félórás műsort adni altató- és egyéb aktuálisan kedvenc dalokból. Ilyenkor Bandi hátat fordít, és nagy kegyesen eltűri, hogy megölelem. Az ominózus estén ezzel ellentétben matricaként tapadt rám, ami úgy térített észhez a folyamatos lelkiismeret-furdalás állapotából, hogy a fal adta a másikat. Tényleg, mi a fene folyik itt már két éve? Komolyan én kuncsorgok ennek a gyereknek a szeretetéért? A gyerek a nemtörődöm szaranyát is szereti, még akkor is, ha agyba-főbe veri. Ehhez képest mi az én megbocsáthatatlan bűnöm? Hogy szültem egy testvért? Álljon már meg a lakodalmas menet, hagyjuk szépen abba ezt a szánalmas játszmát. Abbahagytuk, Bandi meg szeressen csak szépen így is.

☻ A hasmenés egyébként nem állt meg Magdánál. Végigkísérte az egész szünetet, folyamatosan adtuk egymásnak a stafétát a családban. Amikor pedig kiapadni látszott a forrás, akkor következett a húgom, aki két napon át kizárólag azért kelt csak fel az ágyból, hogy a hálószoba és a WC közötti távon mért rekordjait döntögesse. Miatta még a karácsonyi PUF koncertre sem jutottunk el, nagyon mérges voltam, de így lett az állás 1:1, hiszen két éve miattam nem mentünk (szültem).

☺ Bandi egész szünetben nem tudott elmenni anélkül Magda mellett, hogy rákiáltana: Dagadt!

Egyik alkalommal felhívtam a figyelmét az angyalkák esetleges jelenlétére, akik valószínűleg nem örülnek, ha ilyet hallanak. Pláne azok után, hogy Bandi milyen terjedelmes kívánságlistát diktált a nekik írt levélbe.

Bandi kívánságlistája, keresd a kakukktojást

Bandi pökhendi válasza: Kik azok az angyalkák?

Nem is hoztak neki semmit a listájáról.

☺ Hoztak viszont rengeteg remek dolgot. Úgy érzem, idén nagyon jól eltaláltam az ajándékaikat, ami nem tűnik nagy mutatványnak, pedig az. Az évek során volt már jó néhány mellélövésem, tudom is, hogy miért. Szerintem a játékgyártók külön dolgoznak a két célcsoportra: van a GYEREK, és van a múlt rendszer hiánygazdaságában felcseperedett, a játékszerek területén előzetes nélkülözést elszenvedett, ebből kifolyólag ma nyakló nélkül harácsoló SZÜLŐ. Szerencsére ezúttal sikerült elég gyerekesen gondolkodnom az ajándékok kiválasztásakor. A gyerekek azóta is játszanak a játékokkal, érdeklik őket az új könyvek, és napokig nem akarták kitenni a lábukat a lakásból, amit én az ajándékválasztásaim eredményességének egyértelmű jeleként értékeltem. Igaz, hogy mialatt épp ezt fejtegettem a húgomnak telefonon, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Vera azt sorolja, mi mindenről mondott volna le egy IKEA-s plüsskutyáért cserébe, de nem baj. A sok szajré azóta is nagy becsben van.

Kölcsönös az érdeklődés egymás ajándékai iránt

Vera kutyás rajza a kutyás könyvből

Bandi tűziventilátoros cicás rajza a cicás könyvből

Számára nemcsak az volt élmény, amikor

elkészült az összes megvarrandó cucc

Gép

Magda egyik kedvence a könyv,

amelyben Áder János is szerepel

Ár-érték arányban verhetetlen ajándék a szerpentinszalag

☺ Az öcsém számára az lett volna az egyik ajándékom, hogy megtanulom gitározni, illetve attól nem teljesen függetlenül elénekelni a Szívrablást. Másfél hónapon át gyakoroltam napi rendszerességgel, már amikor a gyerekek engedték, hogy én gitározzak helyettük. Hiába mondogattam nekik, hogy hát ez volna az ajándék, de ha nem engednek gyakorolni, nem lesz műsor, vagy legalábbis az ajándékértéke erősen kérdéses lesz, nem hatotta meg őket. Amikor dec. 24-én megérkezett a család, és Vera meglátta az öcsémet, fennhangon feltette nekem a kérdést: Na, anya, megtanultad a Hülye voltált? Hogy honnan ez a maró cinizmus 6 éves létére, rejtély. De nem bánom.
Végül mégis "előadtam" a számot, de hozzátettem, hogy ez még nem a fellépés, hanem csak egy nyilvános próba, az igazi fellépés egy év múlva lesz. A nyilvános próbán az öcsémet leszámítva minden jelenlévő feszengett, már aki nem hagyta el a szobát közben. A gitáros öcsém az egyetlen, aki azonnal látja egy ilyen produkcióról, hogy mennyi munka van benne, úgyhogy jó fej volt, nem szegte kedvem, sőt. El is határoztam, hogy jövő idén karácsonyra bővítem is a repertoáromat, és többslágeres előadóvá képezem magam. Tervben van még a Zár az égbolt, a Vér és bél, illetve a Tegyetek el befőttet. Nagyon elszánt vagyok, azóta is mindennap gyakorolok gyakorolunk a gyerekekkel.

☺ Aztán kaptam egy pocsék pénztárcát. Az úgy volt, hogy pár héttel karácsony előtt a Mammutban jártam, ahol az egyik üzletben beszarás gyönyörű színes bőrpénztárcák vetették ki rám a hálójukat. Mégsem vettem meg egyiket sem, mert az erről való egyeztetés ügyében indított telefont a férjem nem vette fel. Hazaérve persze megsúgtam neki, hogy szeretnék ilyen szép, színes pénztárcát karácsonyra, adtam hozzá pontos(nak hitt) helymeghatározást is, majd ő elment és vett nekem egyet. Vesztemre az emeletre rosszul emlékeztem, ő meg a rossz emeleten keresett egy másik pénztárcást. Hosszas keresgélés után végre talált az áruk között egy nagyon színes darabot, és bár ő maga is pocséknak látta, mit értek én hozzá alapon megvette.

Első dolgom volt visszavinni, és levásárolni... egy másik ronda, de legalább csak szimplán fekete pénztárcára. Ezzel fogom gyászolni kb. 10 évig minden egyes nap, minden egyes vásárláskor a soha meg nem vett színes pénztárcát.
Visszatérve a karácsonyhoz, bár ronda volt a pénztárca, először nagyon megörültem neki, mert megnyugodtam, hogy ezek szerint mégsem valami nagyszabású ajándékot kaptam, amint azt a férjem pár nappal karácsony előtt meglebegtette. De aztán csak megtaláltam még egy ajándékot a fa alatt... A francba, hogy el kell vinnem ezt a randa pénztárcát New Yorkba.

☺ Szóval meglehetősen ideges lettem, hiszen ez négy repülőút, ebből kettő az óceán fölött, ha én belezuhanok és cápák martalékaként kell végeznem, azt én nem élem túl. Nem a saját irhámat féltem annyira, mint inkább a gyerekek lelkét. Na, mindegy, hogy megnyugodjak, elkezdtem kevergetni magamnak a viceházmester fröccsöket rozéból. Mert közben elhatároztam, hogy kultúrnő leszek, és azon ritka alkalmakkor, amikor a szalonspicc által ígért könnyed létbe kívánkozom (véletlenül sem tovább...), bort fogok fogyasztani. Majdnem 40 éves vagyok, nem ihatok többet sört, az olyan alpári. De mivel 3 alkalomból 2 fejfájásba torkollott, eldöntöttem, hogy maradok az alpári nők sorában. Mielőtt valaki felvetné a lehetőségét, nem a mennyiséggel volt baj, ráadásul a bor ízének még erőteljesebb elnyomása érdekében időközben sportfröccsre váltottam, tehát tengernyi sok vízzel hidráltam magam folyamatosan, vagyis semmi nem indokolta a másnaposságot.

☺ Magda kétéves lett.

☻ GYES-en vagyok.

☻ A nagyok nem bírtak uralkodni indulataikon, és teljesen kibuktak azon, hogy most azt a kis dagadt malacot ünnepeljük.

Még a tortája is rosszízű

☺ Magda pedig még mindig nem beszél. Arra gondoltam, most már akkor kibekkelhetnénk így a miért-korszakot. Bár azt már mondja, hogy dagadt, még az is lehet, hogy innentől megered a nyelve.


Még volt pár esemény meg vicces történet, de itt mégis abbahagyom. Így is nagy teljesítmény tőlem, hogy eddig újra megírtam. Viszont annyira aktualitását vesztette az egész, hogy kit érdekel már, beleértve magamat is, bocsánat. (A francba, pedig milyen jó lenne majd egyszer visszaemlékezni arra is, amikor Bandi azzal fenyegette Magdát, hogy Nagyon bútorbolt!!!*)


* Állítólag a kisgyerek Antal Imrét annak idején az apja a vészjósló hangzású Bútorbolt! szóval rendszabályozta.