Szerződés

 Amikor nagyon eszköztelennek érzem magam egy jelenséggel szemben, akkor előveszem a zsarolás szerződés nevű lehetőséget. Egyszerűen tényleg nincs más megoldás. Kérve kérni, lelkére beszélni nem sok értelme van, csak körberöhög. Jaj, de szörnyű a gyermeki természet... És mivel nyíltan fenyegetni nem akarom, mert az olyan erőszakos, megpróbálom úgy tálalni a követelésemet, mint hogyha a megegyezés közös érdekünk lenne.

Magdába nem sok finomság szorult, ezt már azon láttam, ahogyan fél-egyéves korában beült az ölembe. Nem kertelt, csak odamászott, félrelökte a kezemet és erőteljesen befúrta magát a legkirályibb trónba. Akkor ezt még vagánynak gondoltam, de akkoriban még Bandiról sem sejtettük, miféle diagnózist kapunk róla pár év múlva, nemhogy Magdáról. Magda egy borzasztóan szerethető gyerek, miközben borzasztóan nehéz szeretni. Ha valaki képes a bárdolatlan stílusa és viselkedése mögé látni, akkor tudja, hogy nagyon nagy szíve van. Már ha a nagy empátia nem sérti az érdekeit. De nem, tényleg, akit szeret, azt a végletekig szereti, nem váltogatja a barátait, mindig csak egy van neki, de az véresen komoly. De közben van ez az autizmusa is a sok maszkolással, alkalmazkodással, önmonitorozással, ami felőrli, kimeríti, így aztán a hozzá közel állókat tiszteli meg azzal, hogy elengedi magát előttük. A családját, mondjuk. Így lesz például egy kimerítő nap végén a saját anyja szarházi rohadék vagy mocskos féreg. A nyomaték kedvéért kivágja behajlított karját, majd jelentőségteljes arccal kiemeli ökléből a középső ujját. Anyja megérteni megértheti a fenti okok miatt, de el kell ezt tűrnie? Hiszen a szülő szeretné olyanná nevelni, hogy a társadalomba valamelyest képes legyen majd beilleszkedni ez a frusztrált görcs. Olyan nagy dilemma ez. Az otthon az a hely, ahol sok mindent megengedhetünk magunknak, akár ezt is. Az anya röhöghetne is ezen talán. De hát nincs az a nagy szerelem, barátság, szerzett rokon, ami/aki ezt túléli, nem? Állandóan megy ez a hülye egyensúlyozás aközött, hogy feltétel nélkül szeressem őt és értsem meg az autizmusát, illetve aközött, hogy neveljek belőle a társadalomba beilleszkedni képes embert. Na, mindegy, az anyaságot még egy teljesen hétköznapi, normál esetben is csak elrontani lehet, hát még egy nehezített pályán. Majd segít a pszichológus, én meg billegek itt, most épp arrafelé, hogy terelgessem valamilyen, mások számára elfogadható viselkedés irányába. Megelégeltem hát a szarházi rohadékozást meg a mocskos féregezést és aláírattam vele egy szerződést arra vonatkozóan, hogy ha ilyen jelzőkkel illeti az anyját, az valamiféle jutalommegvonással jár.

A szerződésbe foglalt másik probléma a lopkodás, de egyelőre próbálok ebből nem csinálni nagyobb ügyet, mintha csak valami gyerekes csínytevés lenne, bár az ügylet részéről való kendőzése aggodalomra ad okot, még várok. A szerződéstől várom itt is a csodát, amelynek értelmében teljes zsebpénzelkobzás sújtja a bűnelkövetőt.

Játssz és nyerj!

 Aki felismeri őket, kap egy pontos labdát:

Sikertörténet

Bandi: Nagyon nyitott vagyok, amiért hajlandó vagyok örülni a születésnapi ajándékomnak.

Ha én azt tudnám, mi a titok

Az ABA-terápiás módszertanban rendelkezésünkre állnak eszközök, amik segítenek egy-egy nemkívánatos viselkedést kivezetni, kívánatosakat meg behozni. Kell hozzá némi kreativitás, de nem megugorhatatlan feladatok ezek. Koncepcionálásukban és megalkotásukban én azonban olyan szépen el tudok tévedni, hogy tanítani lehetne. Ott kezdődik ugye, hogy fogalmazzuk meg a problémás viselkedést, majd aztán találjuk ki, mivel motiváljuk a gyereket az elhagyására. Ez nem olyan egyszerű, mert hát van egy olyan szempont is, hogy csináljuk ezt pozitívan. Ne a kifogásolt viselkedést büntessük, hanem a kívánatost jutalmazzuk. Nálam azt hiszem, ott bukik el a dolog, hogy a problémát is és a megoldást is nagyon pozitívan próbálom megfogni, szembemenve az emberi természettel és a világ rendjével, amely mérhetetlen távol áll ettől az idealizmustól, de ez csak tipp. Ha valaki tudja az igazságot, ne tartsa magában.

Mondok két példát. Az egyiket szakemberek találták ki, és működik is, a másikat én, és hát...

Nyitottság-hegy

A pedagógiai szakszolgálat által szervezett iskolaelőkészítő foglalkozások vezetői bevezettek egy utánozhatatlanul sikeres eszközt: a NYITOTTSÁG-HEGYET. Ha valamit a gyerek nem akart megcsinálni, csak feltették a kérdést, hogy "Tudsz-e annyira nyitott lenni most arra, hogy ...?" Ha igen, akkor máris szintet lépett a Nyitottság-hegyen. Gyönyörűen látszik, hogy itt a probléma is pozitívan volt megfogalmazva, vagy legalábbis nem lett kimondva a valóság, miszerint a gyerek befeszült. Rém motiváló volt számára, hogy ha itt most enged, akkor nem szamár, hanem okos, nyitott, ez pedig értékelendő, gyerünk felfelé. Annyira ösztönző volt ez, hogy otthon már ő vezette be az eszközt, maga rajzolta meg a hegyet. Ezen lépdelt felfelé az egész család, mindenkinek volt egy kis piktója (ez a képen most nem látszik).

Hát, ez nekem nagyon megtetszett. Levontam a következtetést, POZITIVITÁS, zseni, ez a kulcs!

Szép szavak szivárványa

Történt aztán, hogy megelégeltem a gyerekek kegyetlenül ocsmány, egymást sértegető beszólogatásait. Okosan beláttam, hogy nem hoz eredményt a csúnya beszédért való letorkolás. Kerestem hát a lehetőségét, hogy pozitívan fogjam meg a dolgot: a Nyitottság-hegy analógiájára megalkottam a SZÉP SZAVAK SZIVÁRVÁNYÁT. Ebben a mesebeli színpompás világban akkor lehet feljebb szállni a hőlégballonunkkal, ha annak ellenére, hogy majd' felrobbanunk, annyira felbosszantott, mégis szépen beszélünk a másikkal. Hiszen itt is mi történik? A gyerek frusztrált, mégis uralkodnia kell magán, legalábbis, ha feljebb szeretne jutni, akkor mindenképp.

Erre mi történik? Válogatott ocsmányságokkal illetik egymást rendületlenül, a hőlégballonok pedig szépen átlebegnek a Nyitottság-hegyre, hogy ott szolgáljanak a továbbiakban.

Hát, ez van. Annyira nem tudnak nyitottak lenni, hogy ne sértegessék egymást.

Kötelező irodalom

Semmi köze az autizmushoz, de ezt konteókkal súlyosan terhelt korunkban kötelező tananyaggá tenném az iskolában. Minden GYEREK számára, neurotipikusságtól, autizmustól, sni-státusztól, diszektől, adhd-től, normalitástól, diverzitástól és mindenféle tényezőtől függetlenül. Sőt, továbbmegyek: minden FELNŐTT számára is.

Nem írok róla, mert már sokan megtették nálam jobban, pl. itt

Off: Mennyire sajnálom, hogy annak idején szociológia szakos hallgatóként nem vettem részt a néhai Lakatos László összeesküvés-elméletekről szóló kurzusán...

Reciprocitás

Szerintem sokszor azért vannak jó ötleteim egy-egy jelenség, viselkedésmód vagy akár krízishelyzet kezelésére a gyerekeknél, mert autistaként magamból indulok ki. Egy nehéz vagy megoldásra váró szituációval kapcsolatban mindig elgondolkodom, hogy egy ilyen esetben nekem mi segített volna, amikor gyerekként nem tudtam megbirkózni a helyzettel. 

Itt van  például a reciprocitás kérdése, ami ugye egy autista személy beszélgetései során szinte sosem tapasztalt jelenség. Azt mindig éreztem, hogy ciki feszt csak magamról beszélni, de semmi fogalmam nem volt, hogyan kell mások felé nyitni, mit lehet tőlük kérdezni, főleg, ha ők nem valami közlékenyek. Azt is éreztem viszont, hogy kínos a csend, ezért még mindig az volt a kisebb rossz, ha magamról beszéltem. Most is hajlamos vagyok rá, de mivel folyamatosan kontrollálom magam (az az átkozott, folyamatos, mindenre kiterjedő kontroll!), egyszer csak elvágom a beszélgetést. Amúgy fejlődöm ebben, de ezért küzdök három éve pszichoterápia keretében és azon kívül is.

Bandinál hónapok kitartó - a Kis herceg rókája módon való -, lépésről lépésre történő közeledéssel elértem, hogy annyira közel engedett magához, hogy kitalálta, hetente egy este mellette feküdve mondjam el nekik az esti meséket. Addig hozzá sem lehetett érni, évek óta nem lehet megpuszilni*, szóval elég távol tart magától testi kontaktus terén. Miután elkezdtem ezt a heti egyszeri mellette mesélést, azt is elfogadta, hogy a mese végeztével nem hagyom el az ágyat és a szobájukat pánikszerűen, hanem beszélgetünk még egy kicsit együtt.

Amikor nála feküdtem, hogy, hogy nem, mindig a Brawl Stars volt a téma. Jókat röhögtek, hogy hülyeségeket beszélek ezzel kapcsolatban, tesztelték a tudásomat, ami persze egyre szélesebb lett a hetek során, de azért Bandi kinevetett azért, amiért két kevéssé "OP" skin lett a kedvencem. Ladybug Bea és Sakura Spike. Állítólag ezekkel nem sokra mennék a harcokban, de mit csináljak, ha nálam a kedvességfaktor nagyobb erő :)

Tudom, hogy ha a gyerek az őt érdeklő dolgokról beszélni akar nekünk, akkor azt meg kell hallgatni már csak a jövőbeli harmonikus, nyitott, őszinteségen alapuló kapcsolat reményében is, egy idő után mégis kezdtem ezt a témát nagyon unni. És akkor kitaláltam, hogy rendben, beszélgethetünk a Brawl Starsról, de csak akkor, ha először mindig feltesz nekem valamilyen velem kapcsolatos kérdést. Ami nem lehet pl. az, hogy melyik a kedvenc brawlerem, mert az nem velem kapcsolatos, hanem a Brawl Stars-zal.

Az elején nagyon izzadt. Adtam neki tippeket, pl. hogy tudja-e, mi a kedvenc színem. De mivel nem egy megalkuvó fajta, nem is érte be alibikérdésekkel. Tényleg elkezdett gondolkodni, és aztán valami varázslat történt. Mivel dokumentáltam a naplóban ezeket a szerda esti kérdéseket, most közkinccsé is teszem.

 Az anya részéről is előfordul a szerződésszegés:

Aztán pedig amikor már biztos volt benne, hogy kiválóan meg tudja oldani ezt a helyzetet, vagyis a feladat elvesztette kihívás jellegét, megkaptam ezt a kérdést is:

* Azóta már meg lehet, de csak a haját, amiben megegyeztünk, hogy az szinte már nem is ő, hiszen egyetlen idegszála nem fut már bele a hajszálaiba. Ezért ő ezt tudja úgy tekinteni, hogy nem puszilom meg, én meg tudom úgy venni, hogy megpuszilom <3