A kékszemű szörny

Bandi elmúlt egyéves, de Verában mit sem csökkent az öccse születéséhez társuló frusztráció. Azt hiszem, nagyon rossz lehet az egyetlen személynek lenni a világon, aki nem örül valaki megszületésének.

Előre látható volt, hogy nem lesz sima ügy. Beszéltünk arról Verának, hogy majd ha megérkezik Bandi, Másik Buksi lehetne az övé, mit szól? Nem lehetne. Aztán mikor megszületett Bandi, a második napon már nem is akart bejönni a kórházba hozzám, amikor pedig hazafelé indultunk, a kocsi mellől visszafordult és sírva megindult a kórház irányába, mondván, hogy nem jön velünk, ott marad, mert nagyon beteg. Soha nem adott még puszit az öccsének, bár egyszer-kétszer megsimogatta, de azt is csak megilletődöttségében, az első napokban. Hozzá sem akar érni, visít, ha öccse közelít hozzá, annál borzalmasabb pedig nem is történhetne, mint hogy megszúrja Bandi - máig is pihepuha, selymes tapintású - haja. Ja, de. Újabban nem tűri, ha Bandi rámosolyog, olyankor 1 cm-es távolságból beleordít az arcába. Egy időben pedig állandóan attól félt, hogy Bandi meg akarja őt enni. Gondolom, ezek után nem kell ecsetelnem, mekkora eredmény, hogy már hajlandó együtt fürödni vele.
A testvéri szeretetet nem erősíti épp az sem, hogy a délelőttöket Bandival töltöm édes kettesben, nagy boldogságban, amíg neki ott kell senyvednie az óvodában. Mindennap számonkéri, merre jártam, mit csináltam Bandival. Hazaérve első dolga, hogy körbejárja a lakást és azonnal megsemmisíti kezünk munkáját, ha építettünk, lerombolja, ha rajzoltunk, kidobja. Aztán rendet rak, azaz legféltettebb játékait felpakolja jó magasra, a polcra, nehogy Bandi elérje őket.

Akkor a fentiek alátámasztására némi korpusz:

Vera a bilin ül, ahonnan nem tud hipp-hopp elmenekülni. Bandi rendületlenül közelít. Vera kétségbe esik, visít, majd megtalálja a megoldást:
V: Befogom a szememet, hogy ne is lássam ezt a csúnya-csúnya kisfiút!

Hirdetéseket gyakran szokott írni, post-itekre, amelyeket kiragaszt a lakásban itt-ott. Főleg "eltűnt kutya" témában. Meg másban:
V: Eladó egy undok-undok kisfiú. 20 Ft.

Arról beszélgettünk, milyen ügyes ez a Bandi, mennyi mindent megtanult azóta, hogy megszületett:
V: A legjobb az lett volna, ha nem születik meg.
Én: Ne viccelj, akkor nem lenne kivel játszani a fürdőkádban. Nem hiányozna?
V: Neeeem, akkor még ugrálnék is örömömben, boldog lennék.

Bandi eltávolítását indítványozó előterjesztés:
V: Vigyük le Bandit a szelektív hulladékgyűjtőbe.
Én: És melyik konténerbe dobnád?
V: Az üvegesbe... Á, inkább a papírba, mert az üveg összevissza kaszabolná.

Egyik kedvenc elfoglaltsága Bandi orrszívásának megtekintése (de mindent szeret, amitől Bandi sír):
Én: Ki kell szívni Bandi orrát.
V: Gyerünk a kisszobába! Boldogan ugrándozom!

Két egészen friss ötlet Bandi otthonunktól különböző helyen történő elhelyezésére:
V: Jó lenne Bandit felküldeni a mennyországba.
V: Most beszéltem a sintérrel telefonon. Azt mondta, hogy mindjárt jön Bandikáért.

Minden a Veráé. Azok a játékok is, amelyeket Bandi kapott. Ami pedig nem az övé, abban résztulajdonos. De olyan nincs, hogy "Bandié".
V: Levette a kezemet a szemetesről.
Én: Persze, mert az az övé. Úgy gondolja.
V: Bundikám, az nem a _tiéd_, hanem a _miénk_.

Semmi alakoskodás. Vállalja.
V: Nem vigyázok rá, mert gonosz vagyok és azt szeretném, hogy belenyúljon a konnektorba.


És akkor jöjjön a cáfolat.

Gyereklátogatóba érkezett vendégek felvetik, hogy elviszik Bandit, hadd legyen nekik is kisbabájuk.
V: Nem vihetitek magatokkal, mert akkor nem lesz kistestvérem.

Bandi oltást kap, nagyon sír. Vera kétségbeesett arccal rohangál, mint egy űzött vad.
V: Nagyon sajnálom Bundikát! Nagyon szeretem Bundikát! Bundika, ne haragudj!

Odafigyel, nehogy rázáródjon Bandi kezére a magától becsukódó ajtó. Odébb teszi a kis kezeket, megfogja az ajtót.
V: Bandikám, ez az ajtó bezáródik.

Bandit baleset érte, siófoki kórház:
V: Nem akarom, hogy megvarrják az állát tűvel és cérnával! Az nekem nagyon fáj! Nagyon megszakad a szívem érte. Nagyon fáj a szívem. Be akarok menni Bandikához!

Meséből vett kérdésre stílusosan meséből vett válasza van:
Én: Vera, mit csinálnál, ha jönne egy olyan nagyfiú, mint Hosszú (Laci és az oroszlán), és megverné Bandit?
V: Nagyon mérges lennék és szúrósan néznék. Aztán lelökném a szakadékba. (Oroszlánkirály)

Arról beszéltünk, milyen rossz az árva gyerekeknek, az olyan, mintha a papa és én is elcsatangolnánk innen. És ő nem csak magára gondol:
V: Akkor én beletenném Bandit a babakocsiba és együtt megkeresnénk titeket.

Elgondolkodott, majd így szólt:
V: Nem is tudom, miért bántottam Bandikát. Többet nem akarom bántani.


Annyira szép zárszó lett volna ez, de sajnos nem igaz. Na de nem baj, én is hasonlóan viszonyultam a húgomhoz gyerekkorunkban, ma meg mindennap beszélünk telefonon.

Képzőművészeti alkotások

Megláttam, hogy kirakták a mai produktumot az óvodában. "Vajon van körtés?" És van, és van, és van!

A következő képeknek viszont maximum annyi közük van a gyerekeimhez, hogy Bandival épp Veráért mentünk az oviba, amikor is vezetés közben sem kerülte el a figyelmemet a szomszéd utcában álló költöztetőkocsi tartalma. Abból kellett megtudnom, hogy Pistike itt lakott a környékünkön, hogy ma elköltözött.

Mindig fülel

Férjem, hozzám: Te elfogadnád Scrabble-ben azt, hogy sánta nyúl?
Én: Dehogy. Hát két szó. És a sánta kutyát sem, ugyanezért.
Vera: A sánta kutyát én elfogadnám! Meggyógyítanám.

Vera: Mit fogunk ma csinálni?
Én: Hát tudod, Mari mama már ott ül a buszon, jön hozzánk, mi meg felköszöntjük.
Bandi integetni kezd.

Alakul ez szépen

Kaptam egy biztató hozzászólást az egyik óvodás poszthoz, aminek nagyon örültem, merthogy nekem már van kommentem, jeee! (Ahhoz képest, hogy az elején nem állt szándékomban soha nyilvánossá tenni a blogot, eléggé kinyitottam a világ felé, sőt már igényeim is vannak vele szemben...) Na ugye, gondoltam magamban, mások szerint is kezd menni nekünk ez az óvodáskodás. Tegnap délután azonban szülői értekezletre mentem, ahová mosolyogva érkeztem, de totál megzuhanva támolyogtam ki másfél órával később. Eddig azt hittem, ez az érzés legkorábban az iskolai szülői értekezletek után érheti utol az embert, mert hát egy oviban ugyan mi baj lehet?

Az óvónők beszámoltak arról, hogy a beszoktatás soha nem tapasztalt mértékű sikerrel zárult, a gyerekek édesek, figyelik egymást, kommunikálnak ("Nem kell megenni, ha nem esik jól, csak kóstold meg." - biztatja egyik a másikat, mert látja, hogy az nem akarja megenni az ebédet, vagy "Dömi, mosd meg a kezed, mert ebéd előtt meg kell mosni." - mondja gondoskodón, miközben a sajátjáról nagyvonalúan megfeledkezik), énekelgetik a katicás dalocskát és mondogatják a dióbeles versikét, amit megtanultak. WTF?! Ezek már tanultak versikét meg dalocskát? Az én lányom, aki már kétéves kora óta elszavalja az Anyám tyúkját meg a Családi kör rövidített verzióját, és aki a versekért oly mértékben rajong, hogy fél köteteket kell neki felolvasnom minden elalvás előtt, és aki legalább 80-100 verset tud kívülről (naná, majd könyvből olvasva), erről nem tett említést, kérdésemre pedig most azt mondja, nem tudja, miről szól a dióbeles vers. Gondoltam, hogy nem fog a gyerekekkel körjátékot vagy boltost játszani, de azt nem hittem volna, hogy az (egyelőre) aszociális beállítódása a versek, dalok meghallgatásától is eltántorítja.
Az értekezlet végén a szülők boldogan vették magukhoz gyermekeik első rajzait és festményeit, kivéve engem, az én gyerekem ugyanis nem rajzolt, nem festett. Semmibe nem tudják az óvónők bevonni, egyedül a mesehallgatás köti le, de az is csak 3 mondat erejéig, majd feláll és bedobja, hogy unatkozik és hogy rosszul érzi magát vagy hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj. Időnként elsírja magát, elpanaszolja, hogy neki nehéz elválni az anyjától, a napját pedig jórészt azzal tölti, hogy fancsali képpel ténfereg vagy fekszik a szőnyegen. Amikor a levegőzésre kerül sor, bőg, hogy nem akar kimenni, és mindennap megpróbálja meggyőzni az óvónőket, hogy jobb lenne benn maradni. Lehet, hogy neki tényleg, mivel a kint töltött másfél órából 1-et rendszerint a csúszda mellett állva végigsír. De legalább a friss levegőn bőg.
Amikor este rákérdeztem nála a festésre, elsírta magát, teljesen összezuhant, és előbb kicsúszott a száján, hogy azért nem festett, mert nem jutott neki festék, majd rögtön helyesbített, hogy nem volt kedve (nyilván nem mert szólni az óvónőnek vagy a többi gyereknek, hogy engedjék oda őt is).
Én nem gondoltam, hogy ilyen drámai a helyzet, mert amikor ebéd után érte megyek, mindig cserfes, vidám és be nem áll a szája, jó, jó, reggel sírdogál, meg ma pl. indítványozta, hogy vágjuk őt ketté, illetőleg megmutatta, hogy hol kellene levágni a két lábát a bokáinál, hogy többé ne tudjon óvodába menni, de azt hittem, hogy ezen hamar túlteszi magát reggel, és aztán eljátszogat. Meg amikor a szomszéd gyerekek apja megkérdezte a minap, hogy hogy tetszik neki az óvoda, azt felelte, "naaagyon tetszik."

***

Délelőtt írtam a fentieket, a címet leszámítva, és nem tettem még közzé, gondoltam, délután még majd folytatom azzal, hogy az óvónővel folytatott pár perces beszélgetés alatt elhangzott a gyerekpszichológus szó, meg hogy dacára a sok (de nem túl sok) Ringatónak, Csiribirinek, kézműves körnek Vera mindig mennyire félt a gyerekektől, még a szomszédoktól is, akikkel együtt nőtt fel. És hogy meglehetősen kudarckerülő, ő mindent csak egyszer próbál, az "Ami nem sikerült elsőre, majd sikerül másodjára." egyelőre tartalom nélküli zengzetes szózatként tanyázik a fejében, ezért pl. a festés/rajzolás is úgy megy nála, hogy húz egy vonást, én meg kiegészítem azzá, amivé kívánja, merthogy ő nem tud festeni/rajzolni.

Ezek után amikor ma érte mentem, arról számolt be az óvónő, hogy játszott más gyerekekkel, nagyon jól érezte magát, felszabadult volt és vidám, az udvaron is önfeledten szaladgált. JÁTSZOTT MÁS GYEREKEKKEL! Mindezekről aztán ő is mesélt, mesélt, mesélt, megállás nélkül, amikor már megszűntem a közönségének lenni, akkor felhívtuk Mari mamát, hogy neki is elmesélje a napját, majd Buksi kutyájának folytatta a sztorizást az ágyban. Alakul ez szépen... És az idő is olyan gyönyörű.

Számol

Helyszín: játszótér, csúszda mellett

Vera: Anya, játsszunk liszteszsákosat.
Én: Neee, nincs kedvem.
Vera: De csak ötöt!
Én: Hármat.
Vera: Ötöt!
Én: Hármat.
Vera: Ötöt!
Én: Hármat.
Vera: Jó, akkor hármat, aztán még kettőt.

A játék egyébként úgy zajlik, hogy a csúszda tetején működik a malom, ahol a molnárok nem akarnak dolgozni. Én vagyok a pék, aki sopánkodik a csúszda végénél amiatt, hogy ha nem dolgozik az a lusta molnárnépség a malomban, nem lesz liszt, tehát kenyér sem. Ekkor lecsúszik a liszteszsák (Vera). Örvendek. Felkapom, megdagasztom, megkelesztem, megformázom (minden körben más sütemény lesz belőle), majd beteszem sülni a kemencébe. Ő megszökik, majd megkezdődik az üldözéses követés keresztül-kasul a játszótéren, mígnem felugrik a várat jelentő létrára, kiáltozik, hogy sopánkodjak, mire én újra felveszem a kezdőpozíciót a csúszda alsó végénél és kezdődik minden elölről.

Elismerem, hogy ez egy jó játék (most álszerényen mosolygok), és örülök, hogy van valami, amivel megnevettethetem ezt a gyereket. Pláne ezekben a nehéz napokban. De legalább másfél éve, kikristályosodott formájában minimum egy éve játsszuk ezt napi rendszerességgel. Szerintem sopánkodós mém lettem a játszótéri anyukák körében, nem lepődnék meg, ha holnapután az én sopánkodó fejem társulna az újabb benzináremelés híréhez, szomorú ábrázatommal én is szerepelnék a természeti csapás által sújtott térségekről készült fotókon, vagy egyszerűen képviselhetném én a Nagy Magyar Nemzeti Lelkületet. Arról nem is beszélve, hogy rendszeresen kedvet kapnak más gyerekek is a játékhoz, az anyukájuk azonban csak a legritkább esetben, nekem meg nincs szívem elzavarni őket, így hát belemegyek, hogy ők is liszteszsákok legyenek, őket is megsütöm, rájuk is nagyon mérges vagyok, amikor megszöknek, ők meg kacagnak.

Szereti a fákat

Amíg én gyanútlanul sárgadinnyét vagdalok össze a konyhában, azalatt egy másik szobában...

A leleplezéstől nem mondhatnám, hogy zavarba jött:

Csak álltam földbe gyökerezett lábbal az ajtóban. A látszat ellenére nem japán turistaként élem meg a mindennapjaimat, bár a 49,9 GB méretű, 9073 db fájlt tartalmazó bubu_bundi című mappa karbantartójaként mondhatok én bármit, szóval a lényeg, hogy nem volt karnyújtásnyi távolságra a fényképezőgép. Azon morfondíroztam, hogy oké, ezt most megúsztam, a gyerek nem perecelt le, de ha most az aggódó, felelősségteljes anyát lenyomja a bennem lakozó szenzációhajhász fotóriporter, biztos, hogy tragédia lesz a vége. Előadtam dilemmámat Verának, aki biztosított arról, hogy vigyáz addig Bundikára. Emellett meggyőztem magam azzal, hogy ennek a gyereknek (1) nagy tapasztalata van a dolgok megmászásában, (2) a lemászáskor rendkívül óvatos és megfontolt, (3) különben is fiú, tehát a bátorság és vakmerőség a vérében van, majd végiggondoltam, hogy hol a fényképezőgép és a torkomban dobogó szívvel elrohantam érte. Ezúttal nem éltem meg olyan nagy katasztrófaként, hogy lakásunk alapterülete csak 50 m2. A gyerek nem esett le.

Nem fogok minden napjáról beszámolni, megígérem

De ma fordulatokban gazdag napunk volt, és azt érzem, ez várható a továbbiakban is. Menetel majd, mikor milyen lelkiállapotban.
Reggel egyikünk sem sírt, mintha mi sem lenne természetesebb, elbúcsúzott tőlünk és bevonult a csoportszobába. Egy óra múlva beszaladtam, hogy megkérdezzem az óvónőtől, ott van-e vele Buksi, mert nem emlékeztem, hogy a kezében volt-e, mikor elváltunk, a kutyát meg aztán nem találtuk. (Nyilván arra voltam kíváncsi, hogy hogy van, nem sír-e mégiscsak.) Ott volt vele a kutya, és az óvónő elmondása szerint jól érzi magát, jön-megy, játszik, nem sírt később sem.
Amikor fél 1-re érte mentünk Bandival, az első és egyetlen dolog, amit közölt, az az volt, hogy egyszer sírt, amikor kinn voltak, mert rosszul érezte magát, de aztán megnyugodott, ezúttal is magától. Ennél többet csak harapófogóval lehetett kihúzni belőle, a vallatás során kiderült még annyi, hogy minden rossz volt ma, továbbá hogy semmi nem volt jó, illetve hogy semmi nem tetszett. És nem játszott Franciskával, mert nem mert. Vizet ma sem mert kérni az óvónőktől. Az ebéd ma is leves és második volt, és mindet megette.
Amióta elhoztam, csak sír mindenért, például mert nem tud a kezéből inni, mivel kifolyik belőle a víz, mert elzárta Bandi a vizet, mert nem sikerül szappanbuborékot fújni, mert éhes, mert nem etetem egyszerre őt is Bandival, miközben én is ebédelnék, mert nem tudom rendesen megölelni, miközben etetem Bandit, mert fáradt, de nem akar aludni, mert ki kéne fújni az orrát, mert Bandi megszúrta a hajával, mert nem akar fogat mosni, mert szomjas és nem vizet kér, mert hosszabb mesét akarok neki mondani, mint a Tesz Vesz Város 3 mondatos bevezetője, nem folytatom... És mentegetőzött is szegény: "Most olyan kis sírós vagyok. Mindig rám jön a sírás." Mindjárt megszakad a szívem.

Második nap az óvodában

Reggel 3/4 7-kor kinyílt Vera szeme, majd a következő pillanatban a szája is: "Rosszul érzem magam." Aztán az autóban aggodalmaskodva kérdezősködött, hogy olyan lesz-e ez a nap is, mint a tegnapi, azaz hogy vele leszek-e. Azt mondtam, hogy többnyire igen, de lesz egy kis dolgom, telefonálnom kell majd, akkor kicsit kimegyek. Mielőtt bementünk, zoknit kért, pisilnie kellett, végigmutogatta és megnevezte az összes jelet, megnézte a törölközőket, poharakat, aztán mikor megelégeltem az időhúzást, kézen fogtam és elindultam vele a csoportszoba felé. Elkezdett sírni, hogy ne menjünk be, kinn marad velem stb., aztán az óvónő bólintott egyet jelentőségteljesen, amiből én megértettem, hogy ma én ott már nem játszhatok. Adtam egy puszit a síró gyereknek, mondtam, hogy nem megyek sehová, itt leszek kinn, és kijöttem. Nyilván bőgve. Nagyon nem kellett hallgatózni, anélkül is részese lehettem az élő adásnak: két csukott ajtón keresztül is tisztán lehetett hallani a 3/4 órás "Anyához akarok menni!" c. műsort. Néha leskelődtem, és azt láttam, hogy őrjöngve kapálózik az óvónő ölében. Miután végre csak a szokásos vidám gyerekzsivaj hallatszott (amelyben az én lányom természetesen nem vett részt, akkor már csak rezignáltan hallgatott egy asztalnál ülve), kijött az óvónő, és elmondta, hogy van akarata a gyereknek, most sikerült rávenni, hogy igyon egy bögre kakaót, bújjak el, megkeres, ha gond van, de most megmondja Verának, hogy beszélt velem, és azt kérem tőle, hogy játsszon szépen, ügyesen, érezze jól magát és ebéd után jövök érte. Elbújtam. A levegőzés előtt megkeresett az óvónő, elmondta, hogy minden rendben, Vera játszik, mesét hallgat, javasolta neki, hogy játsszon a többiekkel, ezt Vera elutasította ("Én nem tudok másokkal játszani, csak egyedül."), de egyedül eljátszogat. Időnként megkeresi őt, hogy ígérje meg, hogy anya visszajön érte. Ekkor leléptem. Tudom, hogy ez beteges, de azért a kerítésen kívülről készítettem néhány lesifotót a kinti játékról, kb. 8-10 perc leforgása alatt a következő történt:
Vera a homokozó szélén ül, egy lapáttal felemel egy adag homokot, majd lassan leszórja. Legalább 20-szor.

Feláll, ténfereg, odamegy a csúszdához, lecsúszik.

Megáll a csúszda mellett, percekig néz a messzeségbe.

Haját a fülébe dugdossa.

A látszat ellenére a kislány közeledésére nem reagált valami pozitívan, nem állt le vele beszélgetni.

Aztán tényleg leléptem. Fél 1-kor mentünk érte Bandival, ő épp érkezik:

Onnantól az itthoni elalvásig eluralkodott rajta a közlési kényszer, kb. két órán át folyamatosan beszélt és egyáltalán nem látszott megtörtnek. A következő eseményeket tartotta említésre méltónak:

- Először még sírtam, de aztán megnyugodtam. - Ki nyugtatott meg, az óvónéni? - Neeeem. Én magamat. Elmentem kirakózni, aztán megnyugodtam. Először csak vergődtem, mint az állat. - Miért? - Hát a zöld pólós óvónéni ölében, hogy le akarok szállni.
- A kirakót nem teljesen tudtam kirakni. Olyan játszóteres volt.
- Ittam kakaót. Nagyon szeretem a kakaót.
- Megettem mindent. Volt leves meg második, finom volt, legfőképpen a diós tészta. De a leves is, olyan zöldséges volt megint, kockákkal. Finom volt az is. De az uzsonnámat nem hiszem, hogy megeszem. Olyan furcsa szagot érzek rajta.
- Franciska nagyon aranyos. - Játszottatok? - Nem. De ha jól összebarátkozunk, akkor eljöhet hozzánk játszani. - Vagy te is elmehetsz hozzá. - Nem, ha én elmennék hozzájuk, akkor csak feküdnék a földön, mint egy kutya. - Fruzsi is nagyon aranyos, nem? - Nem. Csak Franciska.
- A narancssárga pólós óvónéninek van egy varázskönyve, abból mesélt. A nyuszinak fájt a foga, és a róka segített rajta, úgy, hogy kihúzta egy madzaggal.
- A kis rókámat nem lehetett kivinni az udvarra, az ilyen kis jószágoknak aludniuk kell, ezért betettem a fiókomba.
- Mit csináltál kint? - Homokoztam, szórtam a homokot, nem magasról, csak lent, csúszdáztam, voltam a kisvonatban meg a kisházban is. - És kinek a kezét fogtad, amikor kimentetek az udvarra? - Egy fiúét. Amikor bementünk, akkor meg a Franciskáét. (Rettenetesen meglepődtem, mert pl. Csiribirin fél év alatt soha, egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy másvalaki kezét megfogja, csak az enyémet, ezért is maradt ki sok jó játékból.)
- Ki csinálta meg a copfodat? - Hát nem emlékszel? Te! Reggel. - De itt valaki megigazította neked, úgy látom. - Ja, a zöld pólós óvónéni. - Hajni néni? - Igen. Borsot akart törni az orrom alá. - Mivel? - Hogy összekötötte a hajamat.

Gondolom, hogy még mindig hátra van a neheze, de azért alakulnak a dolgaink. Mondjuk, most elalvás előtt panaszkodott, hogy fáj a torka és el is szopogatott egy citromos cukorkát :-/ Remélem, nem kell máris  megszakítani a nagy nehezen beindult folyamatot.

Szakadós ma is

Ma volt az első napunk az óvodában. Az történt, amit vártam. (Aki a gondolatok teremtő ereje, illetve az önbeteljesítő jóslatok témakörében kíván kommentelni, azt megkérem, hogy enélkül is megviselt idegzetem kímélése érdekében fogja vissza magát.)

Reggel még büszkén feszített az általa kiválasztott ovis hátizsákjában, még a reggelinél sem volt hajlandó levenni magáról.

Nem is tudom, mi jött rá, valami pillanatnyi elmezavar lehetett, ez a megmagyarázhatatlan lelkesültség homlokegyenest szembement az elmúlt néhány hétben általa szajkózott, oviról látatlanban alkotott véleményével, miszerint "Egyáltalán nem várom az óvodát.", "Nem akarok óvodába menni, az óvoda rossz!, "Az óvodában egész nap sírni fogok.", "Az óvónénik gonoszak.", "Én ott nem fogok aludni, mert nem leszel ott." És tényleg nagyon ki volt bukva már a gondolattól is, amikor pl. elolvastam Janikovszky Éva Már óvodás vagyok c. könyvének első történetét, sírva fakadt, és azt kérte, többet ne olvassak ebből a könyvből. És soha, egyetlen óvodás témájú történetet sem akart meghallgatni újra.
Ezek után az első dolog, amit meglátott odabenn, hogy a gyerekek sírnak. Mindkét óvónéni nyakában lógott egy-egy gyerek, további négy-öt pedig sorban állt a papírzsebkendő-tároló előtt. Megtudakoltuk, hogy melyik a szekrénye (nincs rajta jel, mert a körte még rendelés alatt, nem vagyok totálhülye), átöltöztettem. A benti szandált nem akarta felvenni, mondván, hogy nem fázik a lába, de azért csak rábeszéltem. Rácsodálkozott a kis mosdókra és a wc-re, amit mindjárt ki is próbált.

Aztán bementünk a szobába, kis téblábolás után leült a reggelizőasztalhoz, elfogyasztotta a tízórait (fél vajas zsemle, a zalaira emlékeztető felvágottról lemondott), aztán birtokba vette a kiskonyhát, hogy főzzön valamit Perdinek, az otthonról hozott kutyának.

Egy darabig engem invitált segéderőnek, de kis idő múlva csatlakozott Franciska, akivel szóba elegyedett (Perditát Mari mamától kapta a hétvégén, aki az ő anyukájának az anyukája, és most jóllakott a kutya, mert evett barackot), az én szívemről meg leesett egy darabka kő. Azért tudtam, hogy még hosszú az út.

A 10 órakor kezdődő levegőzésig folyamatosan engem rángatott, hogy játsszak vele valamit, mutassam meg ezt vagy azt, olvassak neki mesét, azt is kizárólag egy olyan könyvből, amelynek láttán felcsillant a szeme, mert megvan itthon is. Már ekkor elmondta párszor, hogy menjünk haza, hogy rosszul érzi magát és hogy fáradt. Átvillant az agyamon, hogy ugye nem az alumíniummentes, azaz a megkérdőjelezhető hatékonyságú dezodorommal vérteztem fel magam az idegesség eredményezte izzadás ellen? Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem.
Kivonultunk az udvarra. Ott már elkezdett sírni, csak a hazamenetelt emlegette, nem, nem akarta megvárni az ebédet. Az óvónők odajöttek, kedvesen hívogatták játszani, erre ő még inkább rázendített, és amikor Orsi néni kiadta az engedélyt az anyához bújásra, én is elkezdtem bőgni. Legszívesebben hazarohantam volna vele, hogy soha többé vissza se nézzünk, hanem éljük le az egész életünket örök szimbiózisban, boldogan, otthon. Aztán gyorsan erőt vettem magamon, nem akartam, hogy ezt lássa rajtam (mintha nem érezné tökéletesen...), és arra gondoltam, hogy lehetek ekkora bőgőmajom, még ott sem hagytam ezt a gyereket és már bőgök, mi lesz így a következő napokon meg később. Rábeszéltem, hogy nézzük meg a házikót, költözzünk be mi ketten, és elmondom neki, mit csináltam gyerekkoromban én az oviban, mert nekem a kisház volt a kedvencem. Innentől jobbra fordultak a dolgok. Beköltöztünk, jöttek vendégek (Franciska, Hanna, Fruzsi, Beni, Vilmos, Dorka), aztán elvonatoztunk velük Párizsba, a Balatonra, majd Kanizsára, ők mindannyian masiniszták voltak, én meg az utas. Főztek is nekem, főzelékeket meg minden. Tulajdonképpen az történt, ami a játszótereken szokott: játszom Verával, majd ránk ragad egy falka gyerek. Volt azért még sírásra okot adó esemény, pl. hogy nem szabad felmászni a kisvonat tetejére vagy hogy nem szabad a vonatból kiönteni a homokot, meg hogy a csúszdán csak ülve szabad lecsúszni, illetve hogy vizet az óvónénitől kell kérni neki, saját magának, nem engem kell delegálni, mindegy, majd megszokja ezeket. Vizet meg úgyis kénytelen lesz ő kérni, ha nem vagyok ott. Eltelt a délelőtt, megkönnyebbültem. Jött az ebéd.

A jelen lévő anyukákat (ekkor már csak 2 fő) kiküldték a szobából. Akkor megint féltem kicsit, hogy mi lesz, majd biztos ki akar jönni, ha észreveszi, hogy eltűntem, de nem akart kijönni. Megette a levest, a zöldségeket is beleértve (!), a másodikat is, ami husi (az első kifejezés, amit az óvodában tanult) volt rizzsel, és a husi (grrr) nem rántott vagy sült volt, hanem olyan "lés". Hazafelé úton pedig kicsomagolta az uzsonnát és azt is elfogyasztotta, bár az a furcsa sonka (parizer) nem ízlett neki.
Az ablakon leskelődve egyébként  láttam, hogy ő is az ablakot lesi és alig várja, hogy kiengedjék. Ez a beszoktatás úgy megy állítólag, hogy ha a helyzet megérett rá, az óvónők diszkréten szólnak, hogy anyuka hagyja el a szobát, most, de ami minket illet, az egész délelőtt folyamán esély sem volt arra, hogy eltűnjek a színről, sőt még a látóteréből sem. És ha épp nem sírt, az nem jelentette azt, hogy nem fog a következő pillanatban.
Most alszik, nyakában a körtés medállal, amit az óvónéniktől kapott. Külön ezért kimászott az ágyból, hogy előkeresse a hátizsákból. Talán van remény, hogy megszokjuk mindketten az új életünket.

Olyan szakadós ma a szál

Mint utóbb kiderült, tegnapelőtt szoptattam Bandit utoljára. Az a szörnyű ebben, hogy nem lehet előre tudni, melyik az utolsó, csak utólag, így nem is lehet rá felkészülni. Hiába tudtam ezt már egy-két hete és próbáltam estéről estére elmismásolni a dolgot, "elfelejtkezni róla", mivel tej már tutira nem jött belőle, annak meg mi értelme, hogy én legyek az élő rágókája ennek a gyereknek. Most mégis úgy érzem magam, mint egy megvert kutya vagy - tudom, hogy ez perverznek hangzik - mint egy elhagyott szerelmes.
Én szerettem szoptatni, és nem büszkélkedésből írom, ha már itt tartunk, akkor ez inkább a lustaságomat demonstrálja (kevergetni éjjel 2-kor? üveget mosogatni, sterilizálni? pénzt költeni rá? soha! és hogy vigyem magammal bárhova is?), de egyik gyerekem sem kapott tápszert soha, azt sem tudjuk, mi fán terem. Az is fáj, hogy eddig mindkétszer kényszer hatására kellett abbahagynom a szoptatást. Veránál azért, mert úgy nem estem teherbe, most viszont még az ok is inkább szomorú, el kell mennem ugyanis a nyálmirigyműtétre, amitől be vagyok rezelve (ezért is húztam-halasztottam annyira az utóbb időben a leválasztást, és kapaszkodtam görcsösen az esti rágódásba). Bár mindenképp örömteli fordulat lesz az életemben, ha a műtéten túlesve kiiktatódik a napirendemből az a programpont, hogy 68-szor megtapogatom az egycentis nyálmirigydaganatomat, hogy nem lett-e kisebb vagy nagyobb (az optimista-pesszimista skálán való aktuális pozíciómtól függően).
Tegnap este az történt egyébként, hogy a babatej után felvettem Bandit az ölembe és vártam, hogy szokásához híven jajveszékelni kezdjen az anyatejért, de a követelőzés ezúttal elmaradt. Azért némi diszkomfortérzet eluralkodott rajta, ezt onnan tudom, hogy nem hajtotta a vállamra a fejét, de túlzottan nem kesergett. Így hát befektettem a kiságyba, amit ugyan nem tartott olyan jó ötletnek, mint én, de gyorsan bedobtam neki Laurát, aki mostanában a legkedvesebb alvócimborája, aztán elhagytam a szobát. Vártam, hogy mikor esik le neki, hogy csúnyán meglopták, ... ... ... ... ... ... ... de azt várhattam. Mesélni kezdett kis barátjának arról, hogy hogy megy az autó ("drrrrrrrrrr" - hároméves nővérét megalázóan, hibátlanul pergeti az r-et), párszor szerepeltette leggyakrabban használt, univerzális jelentésű kifejezését ("den" vagy "ten" - amelyik épp sikerül), majd a mese véget ért, s azzal elaludtak. Laurát egyébként Vera kapta, de az egyetlen dolog, amit rendszeresen csinál vele, hogy levetkőzteti. Bandit viszont már egészen kiskorában megigézte a pislogó kék szem, amelyet kedvére tapogathat, nyalogathat, nyitogathat-zárogathat, és olyan összeszokott párost alkotnak a kiságyban, hogy nincs mit tenni, engedélyezem nekik az együtt alvást. Remélem, mire óvodába megy, dobja Laurát, és nem lesz köznevetség tárgya a kis babájával, de ez még messze van.

Erről jut eszembe, az én fiamon már most látszik, hogy megbecsüli majd a nőket. Laurát nem csak az együtt alvásra használja, egyszer már elvitte autóján is egy körre, ami természetesen senki másnak nem adatott még meg az ismeretségi köréből.

És akkor ... nagy levegő, megrázza magát, kitörli a szeméből a könnyeket, előre tekint és listát ír a szoptatásmentes élet előnyeiről:

1. annyi tejet ihatok, amennyi belém fér
2. este nem muszáj nekem lefektetni a gyereket
3. újra kicsi a mellem (azt hiszem, ez csak számomra előny)
4. hordhatok kulturált melltartókat (már ha egyáltalán szükség van rájuk)
5. nem kell melltartóban aludni
6. lehet hason aludni
7. van az az ital, amitől hülye leszek ... ja, alkohol, köszi, tudtam, hogy van rá szó
8. ja, mehetek bulizni