Dehogyis bárányhimlős

Testét más jellegű pöttyök lepték el mára virradóan.

Farka is van, még hétvégén varrtuk-tömtük-pöttyöztük együtt, csak a fenti képen nem látszik. Az alábbin viszont igen.*

Roppant boldog. Tegnap este alig tudott elaludni az izgatottságtól, ma reggeli első megnyilvánulása pedig az volt, még csukott szemmel, hogy "Menjünk már az óvodába!"
Később bejelentette, hogy jövőre vizslának öltözik, és Frakk lesz a kicsinye. Nekem pedig egyáltalán nincs ellenemre, hogy következő évi jelmezéhez a beszerzési lista egyetlen tétele a barna ruhafesték legyen.


* Jó, tudom, hogy nem valami elegáns dolog a teljes körű informálás szándékának álruhájába öltöztetett dicsekvés, de én annyira utálok varrni és felmosni és vasalni és port törölni és, és ugye mégis varrtam, hát ezután muszáj tapsoltatni magam kicsit, ha már ilyen csúnyán lenyomták az ösztön-énemet a saját készítésű jelmezre vonatkozó óvodavezetői elvárások.

Azt majd ő eldönti, hogy bárányhimlős vagy sem

Reggel észrevettem egy hólyagot Vera hasán. Nem tudtam eldönteni, hogy bárányhimlő-e avagy csupán csalánkiütés figyelmeztet arra, hogy megint túladagoltuk a tejet. Nézegettem negyed órán át, hogy növekszik-e, elmúlik-e, de nem volt semmi változás. Viszketett is neki, a csalánkiütés pedig nem szokott.

Vera: "Szerintem bárányhimlő, jaj, de jó! Akkor nem megyek óvodába! Nagyon boldog vagyok."
Én: "De tudod, hogy akkor nem mégy a jövő heti jelmezbálba sem, nem leszel dalmata, vagy legfeljebb jövőre, középsőben."
Vera: "Most, hogy még egyszer megnéztem, lehet, hogy ez mégiscsak csalánkiütés. És nem is viszket. Hát, igen, nem szabad annyi Maci kávét innom."

5 percen belül nyoma sem volt a hólyagnak.

Egyre csak fújja

Nekem azt mondták, hogy a második gyerek később kezd el beszélni, mert nem kap annyi inputot, mint annak idején az első. Ha tetejébe még fiú is, akkor aztán garantáltan hosszas mérlegelés után kápráztatja csak el a lélegzetvisszafojtva várakozó rokonságot első szavaival. Gondoltam, utánanézek ennek, mert akkor Bandi vagy csodagyerek (nem), vagy valami nem stimmel a közszájon forgó elméletekkel. És tényleg, a pszichológus szerint a másodszülött azért kezd _hamarabb_ beszélni, mint az első, mert rá kevesebb figyelem jut, ezért biztosra kell mennie, hogy megértesse magát a felnőttekkel, szemben elsőszülött testvérével, akit félszavakból is megértett a kívánságait folyton leső anyja. Vicces, hogy logikai bukfenc nélkül, a józan paraszti ész számára teljesen elfogadható módon eredeztethető ugyanabból az okból (nem kap annyi törődést) két egymásnak ellentmondó okozat (hamarabb kezd beszélni vs. később kezd el beszélni). Annyira azért nem vicces, ilyenekkel van tele a világ, mindig mindent meg lehet magyarázni, és én ezt nagyon nem szeretem.

Bandi verbális fejlődésére kanyarodva: már annyi mindent mond, hogy az általa újonnan használatba vett szavakat egy ideje nem is regisztrálom a naplójában. Nehéz szavakkal is megpróbálkozik, a teljesség igénye nélkül a legviccesebbek: mandarin ("mandadin"), hegedű ("aggódó"), pilóta ("pujóta"), kalapács ("kajapcsap"), elromlott ("omjont"). Viszont érthetően kimondja, hogy pincekulcs, katica, cinkegolyó, szitakötő meg papagáj, vagy például az erőszakosságáról bizonyságot tevő "ojjó, kés, vijja kezébe vajó" szósort. Megállás nélkül beszél, főleg este, miután beraktam a kiságyba, olyankor napját végiggondolva fennhangon kiabál:

"Bandu aszik, Andás. Veja aszik, anya aszik, papa aszik. Másik szoba.
Mama ement, Juju ement, aszik, Omba, Cica (Iromba és Cif, az alvócimborái) aszik. 
Manóka, Mazsoja. Gujuj. (Manócskát és Mazsolát tologatta aznap a kiskocsiban.) 
Andás szajad. 
Badid koszos. Szennyes.
Kúúcs, kezembe, azt is. Fújó, húzó, szajag. (fúró, csavarhúzó, mérőszalag)
Aúúúú, pisija kukac. Ajjaj, kukac. Babatej.
Kati néni. Dadus. Hajni néni. Szia! Pápá!
Néni, csengo, tetszik." (ringatós élmények)

Aztán a nem mellett mostanában lett egy univerzális tagadószava: a senki. Ezt a választ adta az elmúlt két napban az alábbi kérdésekre, felvetésekre: Kérsz banánt? / Mi van a pelenkában? / Mossuk meg a fogadat. / Te is álmos vagy? / Adtál te ma már nekem puszit? / Elmégy a papával a boltba? / Gyere motorozni. (a konyhapulton való hűtőmágnes-pakolgatás helyett) / Olyan beteg akarsz lenni, mint Vera, ott akarsz feküdni az ágyban lázasan?! / Emlékszel, mi állt itt a sarokban nemrég? Hova lett a karácsonyfa?
A tagadás egyeduralma viszont végre megdőlni látszik, alkalomadtán az igent is használja, bár remélem, a hozzá társított testbeszéden még tud majd finomítani, mert így mindig csúnyán kiröhögöm, ahogy törzsdöntögetéssel erősíti meg az elhangzottakat.

Viccelődik. Nem tudom, ezt honnan vette, de valamiért elkezdett engem anyuzni, az apját meg apuzni, persze csak azért, hogy reklamáljak, hogy én nem vagyok anyu, én anya vagyok, a papa pedig papa. Verát meg azzal bosszantja, hogy hátratett kézzel járkál peckesen, "Enyim!" felkiáltással rámutat dolgokra, amelyekről tudja, hogy a Veráéi, majd arcán cinikus mosollyal nyugtázza nővére felháborodását ("Azt mondta Bandi, hogy az az ő motorja!!! ... Most meg azt mondja, hogy a Buksi az övé!!!").

Úton-útfélen megcsodálják, hogy milyen sok szót tud, meg hogy többszavas mondatokba rendezgeti azokat, de ezt én már nem is tartom olyan nagy dolognak. Van egy ennél sokkal komolyabb kommunikációs kompetenciája ugyanis: a helyzetnek megfelelően váltogat a társadalmi nyelvi kódok között.
Bár fogalma nincs, mi az a Facebook vagy a 160 karakterben maximalizált eszmefuttatások korában elsatnyult kommunikáció, a Ringatón nyelvi repertoárjából mégis a tetszésnyilvánítás manapság széles körben elfogadott vagy inkább elvárt módját választva egyszerűen csak felkiált a hangszerrel kísért dalok közben: "Tetszik!" A dal végén pedig hozzáfűzi rövid, tömör és velős kommentjét: "Még!" Vagy amikor meglátja a bevásárlóközpontban a spotlámpákkal megvilágított porcelánokat egy gúla alakú üvegszekrényben elhelyezve, rámutat és közli: "Szíp." Mint utóbb kiderült, azt hitte, karácsonyfa ("fa, gyonyoju"), de ez nem meglepő, mert ahogy manapság az üzletek bejáratánál az ünnepi ráhangolódás céljából decemberben kihelyezett, kreatívan értelmezett karácsonyfák kinéznek, ez a darab tökéletesen beleillett a gyerek karácsonyfáról alkotott mentális reprezentációjába.

Ha viszont hozzám beszél, ösztönösen választékos stílusra vált, vagyis lehetőségeihez mérten maximális árnyaltsággal próbálja kifejezni mondandóját. Példák következnek magyarázattal.

(1) "Bandu! Kicsit! Fontos. Kúúcs kezembe, azt is." = Bandi egy kicsit vezetni szeretné az igazi autót. Ez számára nagyon fontos. Kéri a slusszkulcsot.
(2) "Fú, Andás keze. Fú. Koszos." = A komoly fiatalember kézmosás közben megállapítja s egyben rácsodálkozik, hogy milyen koszos a keze.
(3) "Szandájt tajájt Andás. Esett. Másik nincs." = A komoly fiatalember megtalálta az egyik benti cipőjét az asztal alá beesve. A másikat nem.

És nem jutott eszembe semmi frappáns lezárás, ezért beszúrok egy videót eredményorientált fiamról, amelynek semmi köze a poszt témájához, ellenben a címmel találtam kapcsolatot:

Péterke

Az elmúlt hetekben akaratomon kívül beköltözött hozzánk ötödik családtagnak Péterke, aki egy igazi kis köcsög, és annak ellenére, hogy felé áradó szeretetből nem sok jutott neki, nem átallotta nálunk tölteni az egész idei karácsonyt. Egyetlen szerencséje, hogy nem igazi gyerek, különben párszor jól nyakon vágtam volna már. Csak nem találtam rajta fogást. Ő ugyanis a Vera jobbkeze.

Kockás Péter, közismertebb nevén Péterke a Pöttyös Panniban a rosszgyerek. Rafinált Vera pedig újabban azt eszelte ki, hogy ha valami olyat szeretne, aminek a felnőttek finoman szólva nem örülnek, egyáltalán nem kell lemondania róla, majd Péterke, vagy ahogy ő hívta, a Péterke keze elintézi neki. Nem mellesleg, ha Péterkére bízza a piszkos munkát, neki nem eshet bántódása. A téli szünet két hete azzal telt, hogy Péterke szaloncukrokat, mézeskalácsokat és habkarikákat lopkodott a karácsonyfáról, majd megetette szegény ártatlan kis Verával, aki nem tehetett semmiről, hisz ő csak egy erőszakos őrült áldozataként volt kénytelen engedelmeskedni. Vagy amikor délutánonként, a rendes kisgyerekek alvásidejében nekem lett volna egy kis dolgom, Péterke odajött és rátenyerelt a billentyűzetre, majd egy elegáns mozdulattal kikapcsolta a laptopot. Az természetesen csak véletlen egybeesés volt, hogy Vera a délutáni alvás helyett pont társasjátékozni szeretett volna velem, vagy hogy pont édességet szeretett volna enni, a rosszaságokat Péterke NEM Vera megbízásából csinálta. Ez abból is látszott, hogy Péterke rendetlenkedése Verát is mindig nagyon kihozta a sodrából, aki aztán emelt hangon próbálta csintalan és neveletlen kis barátját rendre utasítani: "Péterke, én nem ehetek reggeli előtt édességet, mert akkor nem fogok reggelizni!" Csakhogy aztán Péterke nevében, jobb kezét rázogatva válaszolt is magának: "De, Vera, ezt akkor is meg kell enned! Megeszed és kész!" És mit volt mit tenni, szegény Vera félelmében engedelmeskedve legyűrte a szaloncukrot.

Péterke több ízben inzultálta Bandit is, de gondolom, ezt mondanom sem kell.

Eleinte Verával próbáltam üzengetni Péterkének, hogy hagyja békén a kislányomat, ne mondjon neki butaságokat, kár a gőzért, az én kislányom okosabb ennél. De Péterkét ezzel nem sikerült jobb belátásra bírni, ezért aztán közvetlenül hozzá intéztem szavaimat. Viszont egyre idegesebb lettem attól, hogy egy kézzel beszélgetek, ráadásul még mindig teljesen eredménytelenül, így aztán nyakon csíptem néhányszor (=megragadtam Vera csuklóját), amire Péterke rendszerint erőszakkal válaszolt: kitépte magát a szorításból és ütlegelni kezdett. Péterke elfogadhatatlan viselkedését természetesen Vera sem hagyta szó nélkül, próbálta megregulázni: "Péterke, nem szabad verekedni!" - kiáltott rá ingerülten, majd rácsapott a bal kezével (felhívnám a figyelmet a született pedagógus szavait követő tetteiben megnyilvánuló következetességre). Ám Péterke lecsillapítására irányuló mindennemű szándék hiábavalónak bizonyult. Péterke egyre idegesebben csapkodott maga körül mindent, amit ért.
Már arra gondoltam, felhívok valami pszichológiai segélyhívó számot, ha van ilyen, de a férjem esze stresszhelyzetben általában a helyén van, ezúttal sem hagyta őt cserben, és az egyik kritikus pillanatban hozzásegített minket a megoldáshoz. Mint mindig, most is a logika és a racionalitás győzedelmeskedett a lelkére beszélés, a színjáték folytatása vagy az idegesség vezérelte megoldások felett. Pár nappal azelőtt szemtanúi voltunk annak, hogy egy lányt tetten érnek, amint egy lopott sminkkészletet kísérel meg kicsempészni a Tescóból. Verában mély nyomot hagyott az eset, naponta többször végig kellett vele beszélnünk, hogy vajon miért tette, mi lesz most vele és hogy jobban járt volna, ha inkább csúnya marad a földfelszínen, mint hogy elássa magát szégyenében. A férjem ezt a sztorit kapta elő, így tudatosítva Verában, hogy Péterkéért ő a felelős, Péterke azt csinálja, amit Vera kigondol neki, mert gondoljon csak bele, ha a néni a Tescóban Péterkére hivatkozott volna a számonkéréskor, nemcsak a rendőröket hívták volna ki rá, hanem a rohammentőt is, hogy azonnali hatállyal szállítsák elmegyógyintézetbe.

Azzal Péterke elhagyott minket.

Az eset óta eltelt pár nap alatt aztán rájöttünk, hogy Péterke nem olyan rossz gyerek, csak foglalkozni kell vele. Hiszen Vera karácsonyi ajándékában is benne volt a keze, nem is akármilyen minőségben:

Live Free, Ride Free

Bandi elkezdett motorozni, Vera kedvét is újra meghozva a lakást észak-dél irányban keresztülszelő motorpályán történő oda-vissza száguldozáshoz. Ezzel kiharcolták a "Szegény Judit néni!" megjegyzés részére a Második leggyakrabban elhangzó mondat címet.

A "Bandi, hol a kulcs?!" továbbra is toronymagasan vezet.

Köszönjük, Óvoda!

Máskor nem fogok ígérgetni, mert aztán meg is kell írni a posztot, pedig lehet, hogy időközben meggondolom magam. Kissé mámoros állapotba kerültem ugye attól, hogy Vera saját elhatározásából lett ottalvós óvodás, ezért egyből világgá akartam kürtölni, hogy ez a gyerek bebizonyította: dehogyis kell 7 év az emberi test teljes kicserélődéséhez. Neki elég volt 3 hónap arra, hogy lepattintsa magáról az őt aszociális remetesorba taszító anyját, aki úgy rátelepedett, hogy nem hagyta élni, majd újjászületve egy aktív, mindenre nyitott, társaságban otthonosan mozgó nagyvilági nő váljék belőle. Aztán teltek a napok, és kezdtem egyre tisztábban látni a lassanként feloszló lila köd után, hogy mekkorát tévedtem a helyzet értékelésekor. Mert én tényleg szentül hittem, hogy azért döntött az óvodai alvás mellett, mert annyira jól érzi magát ott, és ebben a magánakciójában egy hosszú, rögös út végső céljának elérését láttam, tűzijátékkal, véget nem érő vastapssal, pezsgővel. De sajnos inkább arról van szó, hogy az ottalvással csupán a kisebb rosszat választotta, mert amit a mi párosunk alakít itt délutánonként, az kriminális, ennél bármi jobb. Téziséhez azonban újabban - immár empirikus alapon - hozzácsapott egy apró kiegészítést: a velem töltött délutánoknál bármi jobb, ami nem az óvoda. De nincs visszaút, mert ha most elgyengülök, akkor egyrészt biztosítom róla, hogy az ottalvás valóban kívánságműsor, másrészt attól tartok, hogy egy-két közösen eltöltött délután is elég most már ahhoz, hogy maradandó lelki sérüléseket szenvedjünk el mindketten.

Hogy mégsem szívleli annyira az óvodát, arról azok a keserű hangú esti meséi árulkodnak leginkább, amelyek az én Cifről szóló történeteim helyett ömlenek belőle az ágyban, elalvás előtt:
Boró és Franciska mindig együtt játszanak, vele nem. Szerinte nem is szeretik őt, mert Franciska például nem engedi, hogy mellé üljön. Szokta javasolni nekik, hogy játsszanak boltost vagy főzzenek (ahogyan én tanácsoltam neki), de sosem játszanak vele. Mások sem, Fanni meg Hanna például nem engedik be a kisházba. Volt, hogy játszott már velük, az egyikük a másikuk kislánya volt, Vera meg ment utánuk, de ő nem volt senkinek senkije. Lédával is szeretett volna levelet gyűjteni a múltkor, de Léda elzavarta. Az nagyon rossz, ha ő valakivel barátkozni szeretne, az meg nem akar ővele. Nem szeret kimenni sem, ha Fanni és Hanna nincs ott, akkor végképp nem. Ott aludni sem szeret, olyankor szokott sírni meg nyöszörögni (állítása szerint azért, mert a kutyájának kötőhártya-gyulladása van vagy fáj a torka, és ő sajnálja). Legszívesebben csak enne az egész óvodában töltött idő alatt. De inkább egyáltalán nem is akar oda járni.

El is ment a kedvem teljesen a poszt megírásától. Aztán újra végiggondoltam, felidéztem magamban a nyári Verát, és végül mégis kedvet kaptam az íráshoz. Mert ha az irreális elvárásokat félretéve a másik oldalról nézzük, onnan, ahonnan indult ez a gyerek, azért mégiscsak rengeteget köszönhetünk az óvodának. Az útnak meg úgysincs vége soha, nem is kell (ezért is vagyok református), és nem azt kell nézni, milyen messze a cél, különben elsírjuk magunkat és nem is megyünk tovább (legalábbis én), hanem hogy milyen sokat haladtunk előre. Ha innen nézem, tényleg nagyon elégedett lehetek. És persze remélem, lesz még "Köszönjük, Óvoda! 2." c. poszt is valamikor, meg aztán később továbbiak.

Naszóval.

Mindenekelőtt köszönet jár az ovinak azért, mert Vera levált rólam, és el tud képzelni maga mellett más felügyelőt is rajtam kívül. Például amikor a kórházban feküdtem, minden alkalmat megragadott arra, hogy Mari mamát tegye meg mókamesterének. Tegnap pedig nyugodt szívvel leléphettem szilveszterezni késő estébe nyúlóan beszélgetni, rántott sajtot enni, majd a rend kedvéért éjfélkor egyet koccintani a húgommal és a barátaimmal.

Ez a leválás ráadásul minden várakozást felülmúlóan könnyen ment. Azt gondoltam, hónapokon keresztül fogok majd reggelente görcsbe rándult gyomorral belépni a kapun attól izzadva, hogy aznap vajon mennyire fog sírni utánam. A beszoktatás sírós-nyakba kapaszkodós részét ezzel szemben két nap alatt letudta, a 3. naptól fogva búcsúzáskor megpuszil, megölel, aztán vidáman integetve válunk el egymástól.

Lehet, hogy nem tudja és nem érzi még, hogyan kell interakcióba keveredni velük, de legalább már nem fél a gyerekektől. Azelőtt ha átjöttek a szomszéd gyerekek, bebújt egy szék mögé és onnan sorolta kívánságait, kínjait. Ha mégis előmerészkedett, akkor rám mászott és követelőzött, hogy játsszak vele vagy mondjak mesét. Olyan is volt, hogy elment fürödni. Vagy az egész időt az etetőszékben töltötte, és amint eltüntetett valamit, szólt, hogy éhes, és kérte a következő fogást. Most meg? Az elégiáit olvasom.* A szomszédban megrendezett idei télapóparti 3 órája alatt mindössze egyszer szólt hozzám, amikor pisilnie kellett, amúgy meg úgy elvegyült a gyermektársaságban, hogy keresnem kellett, ha kíváncsi voltam, mit csinál. Sőt a bandában betöltött szerepét annyira fontosnak értékelte, hogy pisilés előtt megnyugtatásképp odakiáltott a többieknek: "Lányok, mindjárt jövök!"

Verset is mondott a Télapónak, amit tavaly ilyenkor is tudott már, de akkor még nem lehetett rávenni a szereplésre.

Szinte mindent megeszik. Ez meglepő az előéletének ismeretében, de nem kell különösebb pszichológiai előképzettség ahhoz, hogy rájöjjünk, miért ízlik neki ott minden annyira: addig sem kell játszani másokkal. Mindenesetre ha most eltekintek a motivációitól, mégiscsak pozitív eredményként könyvelhetem el, hogy kiszélesedett számára az ételek választéka. Gyakran elrebegi, hogy milyen jól főznek az ovis szakácsok, meg hogy én is tanuljak meg tojáslevest főzni (fúj, vagy az ő szavaival élve: "á, fúj!" - ezt a kifejezést is megköszönjük az óvodának). Korábban az is elképzelhetetlen volt, hogy legalább megkóstolja a neve alapján ehetetlennek ítélt ételeket, most viszont erre simán kapható, így néhányat újra fel is vett a kedvencei közé, pl. a sütőtököt.

Nemhogy hajlandó a kezébe venni a ceruzát, hanem azzal ilyen vonalakat tud húzni, és közben nem követeli hisztizve, hogy fogjam és vezessem a kezét:

Önállóbb lett, vagy legalábbis megvan benne a törekvés. Egyedül veszi fel a pólóját, bugyiját, nadrágját, nekem pedig most nagyon oda kell figyelnem, hogy mindig kapjon elég időt, és a türelmetlenségem nehogy újra aláássa kezdeményezőkészségét, mint már egyszer is.

Mivel Hannának két copfja van, ő is megengedi, sőt inkább kéri, hogy két copfba kössem a haját. Végre lehet belőle lányt csinálni. Egyébként ezt meghallva Hanna anyukája arcára kiült a döbbenet, ő arról számolt be ugyanis, hogy Hanna eddig sajnos maximum kétszer engedte meg neki, hogy copfba kösse a haját. Szerencsénkre Vera ezt épp elcsípte.

És nem igaz, hogy nem szeret óvodába járni. Reggel vidáman megy be. Amikor érte megyek, vidáman ugrik a nyakamba (kivéve, mikor a kezdődő skarlát ledönti a lábáról egy babakonyhai fotelbe). Annyira szereti a dajka Kati nénit, hogy hátat fordítva eddig dédelgetett ábrándjainak, miszerint rendőr vagy bíró lesz, felnőve dadus szeretne lenni, és azt mondja, döntése végleges. Szereti az óvónőket, mert jó meséket mondanak, pont olyan szépen énekelnek, mint én, és jó velük rajzolni, barkácsolni, társasjátékozni meg olyat játszani, hogy tapintás alapján kell megkeresni a zsákban a hasábot, a hengert vagy a kockát (ezek az ő szavai). A tornaóra pedig vágyai netovábbja.

Szóval köszönjük, óvoda! Folyt. köv. pár hónap múlva.

* Sajnos nem találtam meg az ide vágó videót, pedig szívesen megnéztem volna újra. A Big Brother első szériájában szereplő Zsanett nyilatkozta pár évvel a produkció után azt, hogy mennyire megokosodott és kiművelődött, hiszen 3 évvel azelőtt, a BB idején még azt sem tudta, ki az a Rilke. Most meg? Az elégiáit olvassa. - Ez lett az egyik kedvenc családi mémünk.