Krumplipénz

A Krumpliperselyt a 2013/14-es nevelési évben is üzembe helyeztük, és mivel Bandi is intézménybe került, vagyis lett munkája (a társas szabályok elsajátítására irányuló, kortárs közösségben folytatott szabad játék), ő is gyűjtögette a pénzt az év során. Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy elég érett lenne a zsebpénz gyűjtéséhez és elköltéséhez, magyarán annyit fog fel az egészből, hogy időnként megetetheti a pénzéhes Krumpli kutyát, nyaraláskor pedig választhat a játékboltban valamit, amit vagy megkap, vagy azt mondja anya, hogy erre nem elég a pénzed. De mint tudjuk, ami Verának jár, arra Monkey Bandi is igényt tart.

Fejenként 2340 Ft gyűlt össze, amit az alábbiak szerint költöttek el.

A nyaralás első napján, a strandra megérkezve, a Balatonra egyetlen pillantást sem vetve mindjárt a pénzért valami vackot kiokádó automata* felé vették az irányt. Verának ezzel kapcsolatban már vannak rossz emlékei, ezért biztosra ment: 3 db 100 Ft-osért kívánt valamilyen hercegnős órához jutni, és mivel nagyjából mindegyikőjüket szereti, nagyot nem bukhatott rajta. De azt gondolta, Aranyhajat dob majd neki a gép, mert neki az jár. Azt dobott, így Verának ezúttal a szerencse kiszámíthatatlanságával nem kellett szembesülnie. Nem úgy Bandinak, aki természetesen szintén beruházott egy ilyen órára, látott ugyanis egy macskát az automata oldalán, és mindjárt azt képzelte, hogy ő pedig olyat fog kapni. Bedobta, elforgatta, majd miután egy ideig farkasszemet nézett a szerelmes tekintetű Jasmine-nal, sírva fakadt. Hamar megvigasztalódott viszont attól a felfedezéstől, hogy ezek nem is órák, hanem hercegnőt a falra vetítő karkötők. Azt kell, hogy mondjam, ez tényleg megérte, nagyon szeretik, esténként pedig elalvás előtt, az ágyban fekve világítanak velük, és olyat játszanak, hogy Aranyhaj és Jasmine találkoznak a szoba túlsó falán.

Hercegnős vetítő karkötő - 300-300 Ft

Másnap elmentünk fagyizni. Kaptak egy-egy gömböt. Kértek még egyet-egyet. Cukorral. Miután ezeken túl voltak, távozóban bejelentették igényüket egy-egy rolettire, amit megtagadtunk tőlük, mert már nagyon mehetnékünk volt, mire kijelentették, hogy akkor megveszik a krumplipénzükből. Ja, az más.

Roletti - 30-30 Ft

A nagybevásárlás azonban még mindig váratott magára. A hét közepén egy masszív esőfelhővel együtt ennek is eljött az ideje, amikor is jobb program híján bementünk Siófokra. Kb. 25 percet töltöttünk el egy játékboltban eredmény nélkül. Vera nagyon sok játékra szemet vetett (főleg Barbie babákra és plüsskutyákra), de a legtöbbjükre már nem volt elég a pénze. Bandi csak téblábolt, jött utánunk rendületlenül a három polc között megtett összesen 38 kör során, és látszott, hogy stratégiája a kivárás, ő csak Vera után dönt. Megbeszéltük, hogy nem kötelező most elkölteni a pénzt, a pénz nem azért van, hogy mindenáron elköltsük, hanem azért, hogy ha szükségünk van valamire, megvegyük belőle. Nem vettek semmit. Aztán elmentünk ebédelni, mikor is Verát legyűrte a döntés utáni kognitív disszonancia érzése, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett az iránt az egyéves kisgyerekekre pozicionált kutyás fürdőjáték iránt, amit 20 perccel azelőtt hosszas mérlegelés után mégis visszahelyezett a polcra. Vinnyogás, vívás a papával, akinek esze ágában sem volt visszamenni a belvárosba, anya villámhárít, ebéd után visszagurulás. Hiába, mert ez idő alatt megvette valaki az egyetlen csomag ilyen kutyás fürdőjátékot, így aztán Vera kénytelen volt megtapasztalni a döntésképtelenség lesújtó következményeit is. Nagyon sírt, én meg vigasztalgattam, hogy emögött bizonyára valami sorsszerűség állhat, és Balatonszemesen is megnézzük, hátha lehet ilyet kapni. Nem tettem hozzá, hogy másfélszer drágábban. Még aznap látogatást tettünk a szemesi bazársoron, ahol Bandi 20 másodperc alatt megvásárolt egy Bahia szagú és kinézetű csörgős fejű famacskát, Vera pedig 30 perc keresgélés után végül meggyőzte magát arról, hogy a nagy nehezen kiválasztott kutyás táska sokkal jobb, mint a kutyás fürdőjáték lett volna.

Macskacsörgő - 1450 Ft / Kutyás táska - 1600 Ft

Mivel egy mátrafüredi bazárban egyszer, régebben már szembejött Verával az a kutyás fürdőjáték, tudom, hogy a Regio (Vera szerint Régi jó játékbolt) forgalmazza. Akkor még követelőzött érte, de nem voltam hajlandó egy 4 éves gyereknek megvenni. Levélben kérte az angyalkáktól, ők sem hozták el neki. Annyira megsajnáltam viszont a fenti kaland után, hogy megvettem neki (igen, az 5 és fél évesnek) a Regióban idén karácsonyra. Egyúttal csekkoltam, mennyibe kerül a végül megvásárolt kutyás táska, 995 Ft...

Nem sok pénzük maradt. Verának 410, Bandinak 560 Ft-ja. Hamar le is szoktak arról, hogy véres kardként hurcolják a "Krumplipénz" varázsigét, mert már tudták, hogy szinte semmire nem elég. Időközben hazajöttünk, és az egyik vásárlás alkalmával, míg én a sonkára vártam, elmentek a cukorsorra szétnézni. Kis zöld dobozkával a kezükben tértek vissza, hogy azt megveszik, ha van még annyi pénzük. 500 Ft. Vera minden igyekezetével azon volt, hogy lebeszélje Bandit az üzletről, felhívta figyelmét arra, hogy nem biztos, hogy cica van benne, az is lehet, hogy kutya. Bandi hajthatatlan volt, berakta a dobozt a bevásárlókocsiba, Vera meg szomorúan kullogott mellettünk. A pénztárnál azonban kiderült, hogy csak 400 Ft az a dobozka. Vera, mint akit puskából lőttek ki, elrohant és fél percen belül megjelent egy sárga dobozkával.

Pet surprise - 400-400 Ft

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a tavalyi zsebpénzprojekt legnagyobb vesztese Bandi. Viszont mindennél értékesebb gyakorlati tapasztalatokra tett szert a valószínűségszámítás területén. Ha túllép a tagadás fázisán (ez egy kutyának öltözött cica - mondogatta sírva), egyszer még hálás lesz érte.
Verának 10, Bandinak 160 Ft-ja maradt. Azt mondják, ezt már megtartják, és majd hozzácsapják a jövő nyári zsebpénzükhöz. Talán fizethetnék némi kamatot a tartós lekötésre, majd meglátom.



* Nem tudom, mi a hivatalos neve.

És akkor az anyja visszaültette a szoknyájára, attól várta a megváltást

Szóval elkezdődött az óvoda, Bandi egy hetet járt, majd két hétig beteg volt. Itt tartunk most. Azt hiszem, ideje belátni, hogy ez a gyerek lelki roncs lett, és addig kell szeretni még az eddiginél is jobban (vagy másképp), ameddig nem késő.

Amíg Magda meg nem született, minden a legnagyobb rendben volt közöttünk. Szerelemtől fátyolos tekintettel lestem minden mozdulatát, csodáltam szépségét. Élveztem, hogy odabújik hozzám... mit odabújik? Olyan gondosan beilleszti a fejét a nyakamba, úgy körbefonja rajtam kezét-lábát, hogy szomszédos puzzle-darabok vagyunk, ha ölbe veszem. (Szerencsére ez még mindig így van.) Boldog voltam attól, hogy milyen egyszerű vele az élet, teljesen kiszámítható módon működik, nem hisztizik,  jól eszik, éjjel alszik, nem jön át az ágyamba, még csak nem is kell mellé feküdnöm, hogy elaludjon, és le voltam nyűgözve attól, hogy nem kell napestig szórakoztatni, hanem önállóan és elmélyülten játszik.
Amikor vártuk Magdát (és nem tudtuk a nemét), sokszor megbeszéltük a férjemmel, hogy Bandi nem lehet szendvicsgyerek, mert mi annyira, de annyira oda fogunk rá figyelni, hogy fogalma se lesz róla, hogy van ilyen kategória. Mikor Magda megszületett, az egyik első gondolatom az volt, hogy de jó, akkor Bandi lesz _a_ fiam, ő ebben lesz különleges.
Hát, egyelőre úgy fest, hogy ő egyáltalán nem érzi magát különlegesnek. Magdától már az első pillanatban rosszul lett. Többé nem akart bejönni látogatni, beteg is lett, száj- és körömfájás kínozta, tiszta kiütés lett az arca, bár ezt még Magda születése előtt kapta el. Én csak azt láttam, hogy olyan fénytelen lett az arca (a mai napig az), és hogy nem akar a szemembe nézni, a húgom meg azt mondta, hogy olyan lett, mint amikor egy felnőttről azt mondja: elég szarul néz ki. Aztán előjött ezzel a szarakodással (erről még azért nem írok, mert benne vagyunk a sűrűjében, ha stílusos akarok lenni, akkor nyakig ülünk a szarban), majd végig betegeskedte a tavaszt és a nyár eső felét. Nagyon bántam már, hogy beadtam bölcsődébe, inkább rá kellett volna szánni azt a pár hónapot ősszel, aztán meg így is, úgy is itthon ült egész tavasszal, csak így még beteg is volt. De olyan jó ötletnek tűnt előtte, úgy éreztem, szüksége van már a közösségre, és hogy jól fogja magát érezni, ami lehet, hogy így is volt, és nem lett volna semmi gond, ha nem születik testvére. De hát született, és - számomra legalábbis - nem derült égből, tehát nekem lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az apróságot szem előtt tartva Bandival foglalkozom inkább, mint hogy megírok pár(száz) termékajánlót. De mindegy, ez már így alakult, most már nem tudok ezen változtatni, mit rágódjak rajta tovább. Inkább bizakodva tekintettem a jövőbe, és arra gondoltam, nyáron lecsillapodnak a kedélyek, nagyokat nevetünk majd együtt, nyaralunk, szaladgál sokat a játszótéren és megerősödik ez a gyerek, és megoldódnak a dolgaink szeptemberre.
Semmi sem oldódott meg, a szarakodás egyre rosszabb, az étvágya rettenetes (egy év alatt 900 grammot, tehát nem egészen egy kilót hízott, ami úgy jöhetett ki, hogy tavaszig hízott, majd aztán az utóbbi fél évben csont és bőr alkatúra fogyott), és tessék, az óvodában eltöltött egy hét után jött a menetrend szerinti kéthetes betegség. Az önálló játéknak is lőttek, helyette inkább önállóan ténfereg és önállóan nem csinál semmit. Bármit próbálok játszani vele, nem érdekli, inkább odébbáll. Amikor hazaér Vera, felvillanyozódik, és kezdetét veszi a majmolás. Ugyanazt játssza, mint Vera, minden szavát ismétli (azzal a különbséggel, hogy a kutyát cicára cseréli), ha közben Vera megköszörüli a torkát, akkor ő is köszörüli, ha Vera sóhajt egyet, akkor ő is sóhajt. Csak egyetlen dologban nem utánozza, sajnos...

A felső légúti nyavalyából tulajdonképpen most egész könnyen kigyógyult. Már mehetne is újra oviba, de azt mondtam a gyerekorvosnak a kontrollon, hogy köszönjük, nem kérünk igazolást. Mert nem fogom óvodába vinni, amíg meg nem oldódik a szarozós ügye. Jaj, de jó! - tört fel belőle, mert gondolom, magától nem akart ő rendelkezni az én időbeosztásomról, de szíve szerint ezt tanácsolta volna ő is. Három gyereke van, szóval érintett a középsőgyerek-témában. És aztán bekapcsolt és szinte egy szuszra eldarált nekem egy sor evidenciát, amelyeket eddig nem láttam a szemellenzőmtől, de a döntésem (azaz a fegyverletétel) után annyira nyilvánvaló lett minden:

- ezek jelek, örüljek, hogy kijönnek, nem pedig elfojtja (mint annak idején a gyerekorvos középső gyereke, aki most 16 évesen sorolja a régmúlt sérelmeit)
- ezek visszahozhatatlan hónapok, amelyeket most együtt tölthetek vele és szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem, hogy nem viszem óvodába
- a középső gyerek attól zakkan meg, hogy olyan ügyes és okos szeretne lenni, mint a nagyobb testvér, és olyan kis aranyos, mint a kisebb, de egyik sem fog neki menni, ezért olyan semmilyennek érzi magát
- nagyon fontos, hogy legyen csak vele közös program, a másik kettő ne legyen ott, mert attól, hogy nem mondja vagy nem mutatja, még van igénye a kizárólagos figyelemre
- ha a kizárólag rá fordított figyelem hatására megtapasztalja, hogy ő is ugyanolyan fontos, mint a másik kettő, akkor majd magára talál, és nem lesz olyan semmilyen

És hihetetlen, hogy alig egy héttel a nagy nehezen meghozott döntés után már pozitív jeleket tapasztalok, de ezek egyelőre még elbuknak a Breaking-próbán, úgyhogy közlésükkel még várok egy kicsit.

Vera újabb fotónaplója

Eltelt egy év, mióta Vera megkapta a fényképezőgépét, és ha nem is olyan nagy lelkesedéssel fotózgat, mint kezdetben,* azért mégis összegyűlt annyi anyag, amely megér egy posztot. Könnyed, nyári levezetésnek is megteszi.

Ami a technikai részét illeti, váltogat a fotó és videó funkció között, és készít videókat is, bár azok gyakran csak hosszú fényképek. Megtanult zoomolni és tudja használni az önkioldót.

Továbbra is kedveli a szép textíliát, különösen, ha lepkés és/vagy virágmintás és/vagy lila.

Még mindig szívesen fényképez az autóból kifelé, de sajnos ennek a sorozatnak egy jó időre vége szakadt, mivel január óta nem az ablak mellett ül. Magda és Bandi nem utazhatnak egymás mellett, ezért Verára ráosztottuk a testőr szerepét és beültettük középre.

Nyilván örök kedvenc témája marad a kutya.

Embereket is szívesen fényképez újabban. Megörökítette nagyszüleit, a nagybátyját és barátnőjét, szüleit a balatoni naplementében, de még az egynapos Magdára is rászánt egy kockát (akiről ma kijelentette, hogy minél nagyobb, annál jobban szereti, és ezt onnan tudja, hogy Bandit is nagyon utálta az elején, most meg már nagyon szereti).

És tényleg szereti, itt a bizonyíték. Az útjába kerülő macskákat, ventilátorokat és lámpákat előszeretettel fotózza Bandinak.

Észrevesz érdekes témákat. Például a játszótéri mászókára firkált arcot, és nem rest elkérni a fényképezőgépet tőlem.

Vannak hihetetlen jó makrói, ezt is kérdezgette, hogy hogy kell, én elmondtam, ő meg próbálkozik.

És akadnak fotói, amelyeken olyan szabályokat alkalmaz, amelyeknek a létezéséről sem tud, szóval ki tudja, talán még fotós is lehet belőle. (Nem nyúlok a képeihez, az alábbin pl. nem én egyenesítettem ki a horizontot, és nem is vágtam meg a harmadolási szabálynak megfelelően.)

* Elismerem, hogy ez az én hibám is, mert csak egy elég kicsi memóriakártyája van, én meg néha lusta vagyok letölteni a képeket róla, és olyankor azért nem tud fotózni, mert nincs hova.