Magda 3

Szegény kis Mucika. Hároméves lett. Ha visszagondolok, hogy mekkora durranást jelentett ez annak idején Veránál, akkor kissé elszégyellem magam. Aztán meg elkezdem máshonnan nézni a dolgot, és rájövök, hogy a legtöbb, amit adhatok neki, az pont ez a lazaság. Magda pontosan olyan, amilyen én szeretnék lenni. De egyre inkább fogalmam sincs, hogy hogy sikerült ezt nála elérni pont nekem.

Az történt, hogy a karácsonyi ajándékvásárlás közepette egyszer eszembe ötlött, hogy neki szülinapja is lesz, awww, arra is kell neki valami ajándék. Róttam a köröket a Regióban, izzadtam, mint a fene, hogy mi a francot vegyek, hiszen egy harmadik gyereknek már mindene megvan enélkül is. Aztán benéztem a Playmobilok közé is, hátha. És nem? Hát de. Ha valaki megérdemli a Playmobil játszóteret, akkor az tényleg Magda, aki képes elmélyülten foglalatoskodni az életkorának megfelelő játékokkal, illetve hajlandó is azok rendeltetésszerű használatára. Aki megmentette a mundér becsületét, és visszatért a hitem abban, hogy gyerekek tudnak és akarnak is nekik szánt játékokkal játszani. Úgyhogy megvettem neki a játszóteret, valamint két kirakót, mert bármilyen hihetetlen, de ez a gyerek kirakózni is szeret.

Aztán nagy erőkkel vártuk a karácsonyt. Néha eszünkbe jutott, hogy lesz neki szülinapja is, de hát mindig vannak fontosabb és sürgetőbb teendők karácsony előtt. Fát venni, ajándékokat csomagolni, mézeskalácsot sütni, jaj, a szaloncukor-akasztó, a töltött káposzta, a hal, a kukoricasaláta, a hörghurut, a hányós-fosós vírus... Lement a nagy hajrá, a szomszédokat leszámítva mindenki örült a rollereknek, az 50m2-ünkből 1-et elfoglaló trambulinnak és az egyéb jól eltalált ajándékoknak. És akkor egyszer csak leesett, hogy elő kéne készíteni ezt a szülinap dolgot is, ha már annyira fogadkoztunk Magda születésekor, hogy az ő szülinapját márpedig olyan hatalmas csinnadratta fogja mindig is övezni, hogy a karácsonyi fények messziről fognak integetni. Ehhez képest 25-én délután vált világossá számunkra, hogy 26-án sem tart nyitva egyetlen cukrászda sem, hiába van nekünk vágyódásunk akkora pompára, ez kevés Daubnernek ahhoz, hogy szélesre tárja előttünk az ajtót. Nem mondom meg, hogy melyik helyen sikerült menteni a menthetőt három félhalott tortalappal és némi ehetetlen vajas krémmel, méregdrága tűzijátékkal, és három figura (ördög, pénzes zsák, tévémaci) jelentette marcipánválasztékkal. Mégiscsak kihúztak a szarból, és nélkülük torta híján kényszerültünk volna valamit villantani a gyerekünk 3. születésnapján. Igaz, hogy hetek óta emlegette, hogy nyuszis tortája lesz, de végül mégis úgy összegezte a nap eseményeit, hogy jóvót a születésnap. Imádom. (Nem érdekel, hogy ez a szó foglalt, akkor is.)

Karácsonyváró

Hát, valahol sejtettem, de igazából nem hittem el magam sem, hogy ez lesz. Hogy nem lesz időm írni, miután dolgozni kezdek. Hiszen a blogom az életem része: bármi történt velem az elmúlt 4 és fél évben, azonnal arra gondoltam, hogy majd hogyan fogom neki elmesélni, arról nem is beszélve, hogy ő a világ legolcsóbb és legmegértőbb pszichológusa. Néha fellelkesülök és azt gondolom, hogy márpedig én akkor is írni fogok, nem adhatom fel, igenis, szabad 5 perceimben fogok pikkpakk, szellemesen megfogalmazott, vicces sztorikat lefirkantani. Aztán hirtelen véget ér a mániás szakasz, és rájövök, hogy ha a gyerekek és a timingok, táblázatok mellett vannak egyáltalán, úgy kreatív energiáimat célszerű lenne egyéb területeken szolgálatba állítani, például a munkában.

Szóval időm nincs, az oké. Az a másik kérdés, hogy van-e továbbra is sztori, amit meg kéne itt énekelni. Lenne, most mindjárt be is bizonyítom itt, alább, nem ezzel van a gond. A gond velem van, természetesen, mint mindig. Fel tudnak idegesíteni most is, gyakorolják is ezt a képességüket rendszeresen, de mindhiába. Én úgyis elmegyek dolgozni, az abszolúte gyerekmentes övezetbe, ahol a nevemen szólítanak olyan felnőttek, akikkel lehet együttműködni, és máris minden jó lesz. A munkahelyem lett az új játszóterem, ott szívok friss levegőt, ott nyugszom le, aztán onnan jövök haza.

Na, de mindegy, most írok egy gyors státuszt róluk, hadd örüljenek.


Verával minden rendben, és ezt hiába hangoztatjuk napi szinten, számára ez elvesztette dicséret jellegét. Ő azt hiányolja, amit a többiek kapnak, ő meg nem, például hogy édes kisbaba, de ügyesen mondtad, hogy kalácsoncsafa vagy elálmostam (=elálmosodtam), de ügyesen furulyázod a cicuskám, kelj felt, de ügyesen megtanultál bukfencezni, de szépen mosod a fogad egyedül, de ügyesen felvetted a nadrágodat... Pedig tényleg ő (lenne) az, akivel nincs gond, képességeihez mérten segít nekünk és a testvéreinek is, együttműködik, szót fogad, önálló, és egy csomó mindenben lehet rá számítani. Erre elkezdett most követelőzni a kicsiknek járó dicséretekért, amiket ha nem kap meg, akkor kötekszik és félreérthetetlenül azon dolgozik, hogy felidegesítsen (hülyeségeket csinál). Direkt ugrál az ágyon azon az alapon, hogy aznap még nem kértük meg rá, hogy ne tegye. Üldögél az IKEA-s kiskocsiban, pedig alig fér bele, nincs már senki, aki tologatná, de csak azért sem száll ki, hiába rángatja Magda. Ha nem veszek neki fülmelegítőt, akkor ő készít magának hajráfból és zokniból, és köti az ebet a karóhoz, hogy ő akkor is abban megy adventi istentiszteletre. Ha rajta kívül mindenki megette a sajtmártásos rakott brokkolit, és ezzel kapcsolatban megjegyzést teszünk, bőgve nekiáll betömni, és tele szájjal ordítja, hogy tessék, most örültök? Ha nem vagyok hajlandó tápláló étel helyett tejfölös tésztával kitömni, akkor vehemensen nekiáll, felmászik a konyhapultra, előveszi a tésztát, az edényt, hogy majd ő megfőzi, de ez nagyon nevetséges, mert közben egészen nyilvánvalóan arra vár, hogy valaki leállítsa még idejében, mielőtt komolyra fordulnának a munkálatok. Na, mindegy, az legyen a legnagyobb baj vele, hogy egy kis figyelmet szeretne. Az iskola rendben van, bár nem volt időm fogadóórára menni, azért mindkét tanító nénivel elvégeztem az egykérdéses, feleletválasztós tesztet a minap (ugyan mondd már meg, van valami gond, kellene tudnom valamiről? - igen / nem), és állítólag nincs ok aggodalomra. A cinizmusát illetően sem kell aggódnom továbbra sem, nagyon szeretem az ilyen reakcióit:

- Valakinek el kellene pakolni a Duplót.
- Legyen az a valaki mondjuk te.

Vagy:

- Amikor kicsi voltál, naponta 4-szer aludtál. 4-szer 18 percet. Egyébként bőgtél vagy vinnyogtál, és folyamatosan szórakoztatni kellett. Volt, amikor azt éreztem, hogy kiugrom az ablakon.
- És Bandi?
- Bandi egy tündér baba volt, semmi gondunk nem volt rá. Evett, aludt, nevetett.
- Na, és most?



Hát Bandiról nem is tudom, mit mondjak. Állandóan beteg, és az ezzel járó itthonlétet annyira megszokta, hogy amikor két betegségkampány között 2-3 napra bevisszük az oviba, őrjöng, hogy az rossz lesz, nem akar oda menni. Pedig szereti az óvó néniket és mosolyogva megy be a csoportba. Az óvó néniknek készített karácsonyi ajándékban (papírcsíkokat tettünk egy-egy dobozba nekik arról, amit a gyerekeink mondtak róluk) azt emelte ki Marika nénivel kapcsolatban, hogy ha unatkozni látja, azonnal intézkedik, pl. megkéri, hogy vegye le a valamelyik dobozt a polcról. Tehát fontos neki, hogy foglalkozzanak vele. Itthon, munkanapokon azért ezt elég nehéz megoldani, de amikor sikerül, akkor meg időnként, teljesen irreleváns pillanatokban - mondjuk, memóriajáték vagy meseolvasás közben - bedobja eltorzult arccal, bicskanyitogató stílusban, szótagolva, hogy u-nat-ko-zom. Vannak érthetetlen dolgai, már két faliórát vetetett le velünk a falról mondván, hogy fél tőlük, vagy a kazánnak háttal állva hajlandó csak zuhanyozni, mert a kazán egy hülye gép. Ő a furcsa gyerekünk, ez van. Remélem, hogy csak ennyiről van szó, és ki fogja nőni. Ja, tényleg, van újabban valami, ami pont attól furcsa, hogy nem furcsa. A botokból, kötelekből, vállfákból, műanyag csövekből, összetekert-agyoncelluxozott papírokból összeállított tűzgép, robbanóventilátor és hasonló, a felnőtt elme számára nehezen értelmezhető játékai mellett pár napja lett egy valósághoz közelítő elfoglaltsága is: a boltos. Ráadásul nem is Verát utánozta le, ebben épp Vera majmolja őt. Papírdobozból készített egy pultot, vannak termékei (papírgalacsinok), a pult alatt egy megafon (egy hajlított pvc cső), amit forgalomnövelés céljából szokott bevetni, és vannak pénzei (ruhákról leszedett árcédulák). Egy darabig lehetett a cédulákkal, illetve post-itekkel fizetni, törzsvásárlói státuszomat viszont abban a pillanatban elvesztettem, amint az apja igazi pénzzel kezdett fizetni, amit aztán Bandi bedobál a perselybe. El is vette az eszét a pénz teljesen, még véletlenül sem hirdet karácsonyi szuperakciót, mint ahogy Vera teszi, és pökhendi stílusban kergeti el a potenciális vevőket:

- Mennyibe kerül a papírgalacsin?
- 104 Ft.
- Olyan sok?
- Akkor ne vedd meg.

Nagyon röhögtem, mert a nagybátyámra asszociáltam, akinek élete egyik emlékezetes és nagyívű projektje a közeli üdülőövezetben létesített, egy nyarat megért élelmiszerüzlet volt. Miután hasonló kommunikációs stílust alkalmazott vásárlóival szemben (Csak ilyen kávé van? / Magának ilyen se!), üzlettulajdonosi mivoltában egyetlen idény alatt kellett, hogy kiteljesedjen. Na, mindegy, azért nagyon örülök, hogy Bandi mindennapjaiba valami emberi tevékenység is befurakodott.



Magda meg egy igazi kis rossz gyerek, de jó értelemben rossz, szerintem mindenki ilyet szeretne. És még büszke is rá. A bölcsiben már többször ültették le a történtek fölötti elmélkedés céljából, például amikor dobálta a játékokat vagy veszélyes sebességgel száguldozott a motorral. Teljes mellszélességgel vállalja, hogy ő tépte le a dekorációt a falról, sőt hozzáteszi, hogy újra le fogja tépni. Ha bármi olyat kérnek tőle, ami nem kedvére való, akkor ordít, hogy NEM!, és tényleg nem csinálja. Állítólag akadnak napok, amikor _mindenre_ ez a válasza. Jó, hát nekem nem kell bemutatni a temperamentumát, itthon engem is őrületbe tud kergetni az akaratosságával, de hogy a bölcsiben sem hazudtolja meg magát, azért igazán büszke vagyok rá.
Teljes értékű tagja lett a családnak, szavazati joggal rendelkezik (az ő szava is számít, ha az a kérdés, hogy a lépcsőn menjek-e le vagy a lejtőn), él is jogaival (Nálam voooolt! - a játékot ugye nem vesszük el attól, aki játszik épp vele), de még erősen hajlamos az önbíráskodásra (Bandi, kimész a szobából, ott maradsz! - simán kitoloncolja, amiért Bandi trollkodott mesenézés közben).
Valami fantasztikus tulajdonsága, hogy úgy játszik a játékokkal, ahogyan azt a gyártó elképzelte. Az orvosi készlettel megvizsgálja és meggyógyítja Sárga Túró nevű kutyáját, a Duplóból házat épít, ősanyákat megszégyenítő átszellemült arccal tologatja a babakocsit, vasutat épít, majd azon tologatja a vonatot, főz a játéktűzhelyen, kirakózik. Egy édes kis gombóc.


Most téli szünet van, eddig többnyire itthon ülünk különböző betegségek miatt (Magda bekapta a hányós-fosóst, Bandi meg a szokásos hörghurutos köreit futja, de nagyjából már kilábaltak belőle mindketten), és mégsincs őrület. Békesség, nyugalom uralja a légkört, talán mert van közös ügyük: nagyon várják a karácsonyt. Már csak egyet kell aludni. Remélem, így marad minden a szünet végéig.