Rongy Muci

Ami a tavaszi betegségeket illeti, az előző évek többhónapos karanténjai után legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy a gyerekek ennyire jól bírják majd a strapát: a megbetegedési ranglistát holtversenyben vezeti Vera és Magda 1-1 nappal, szorosan követi őket Bandi, tőlük mindössze 1 nappal lemaradva. Ki gondolta volna, hogy én leszek a legnagyobb kripli, pont ezért is tudok most írni, mert egy fertelmes torokgyík úgy ágynak döntött, mint egyszer...

Ezért gyorsan leírom, hogy Mucika mekkora rongy gyerek.

Mucika olyan, hogy ha az első gyerekem produkálta volna mindezt, elsüllyedtem volna a szégyentől, és talán nem szültem volna többet. És milyen vicces az élet, Mucikánál egyenesen büszke vagyok rá, hogy ilyen felszabadult lelkülettel éli mindennapjait, nem kötik gúzsba gátlások, szabályok, a szankciókra fittyet hányva teszi a dolgát, ami a szívén, az a száján vagy épp a kezén. Na de nem puffogtatok itt a levegőbe, jöjjenek a konkrétumok. Ja, nem mondom, hogy mindent ráhagyok és szó nélkül tűröm a mocskos kis dolgait, de annak örülök, hogy alapvetően nem egy beszari alak.

* A gondozó nénijét tegnap lehülyézte. Ezért kellett a kis piros székre ülve várnia a papáját. Pedig megpróbálta kimagyarázni magát mondván, hogy ezt Bandi tanította neki. Mivel nem talált megértésre, végül kezet emelt a gondozó nénire.

* Misit is bántalmazni próbálta, amiért rávicsorított. Ezért aztán a kis piros széken üldögélt elmélkedés céljából.

* A bölcsődében mindennap megpróbálkozik azzal, hogy száguldozik a kismotorral és mindig ugyanaz a vége, a kis piros szék.

* A játékokért harcol, fogalma sincs róla, mi fán terem a türelem vagy az előzékenység, udvariasság. Pedig vannak testvérei, akikkel osztozkodnia kell, hozzá lehetne szokva, hogy nem jár minden azon pillanaton, amikor rátátja a száját. Csak hát az a helyzet, hogy igazából itthon sem arra tanítja az élet, hogy várnia kellene bármire is. Simán nekimegy Verának, Bandinak, akik megadják magukat, mert elegük van az erőszakos kis hülyegyerek hisztijeiből.

* Verától minden este elkér egy plüsskutyát, hogy azzal aludjon, meg is ígéri, hogy nem fogja odaadni Bandinak, aztán kaján vigyorral az arcán elcseréli Bandival egy macskára. Vera ordít, ami őt a legkevésbé sem hatja meg.

* Lefekvés előtt este, a gyerekszobában: a papa fülébe duruzsolja halkan, hogy "Papa, dobd ki az ablakon Tejfölt!" (Tejföl Vera kedvenc kutyája, az a nagy, nyelvét kiöltő IKEA-s plüsskutya, Vera minden reggel puszival búcsúzik tőle és betakarja, magával cipelte még a háromnapos erdei iskolába is, szóval eléggé szereti - a szerk.)

* Ha a papa rákiabál ("ráhülyéskedik"), mert sokadszorra sem ért a szép szóból, felszólítja, hogy foglalkozzon a saját dolgával: "Papa, te csak nézzed a munkádat!"

* Ha a papa olyankor kiabál rá, amikor neki épp lelke van, átmenekül hozzám panaszkodni. És amikor a papa megjelenik, közli vele: "Papa, azért jöttem ide, anyához, ne is lássalak. Elfordulok, ne nézz rám!"

* Testvérei tányérjából szemrebbenés nélkül kilopja a legjobb falatokat.

* Amikor  azt játsszák, hogy ők hangyák és csípnek, Bandi csípése csak jelzésértékű, hiszen csak játszunk. Nem úgy a Magdáé, az első csípés után a többi elől inkább menekülünk. Hiába kérjük, hogy csak játékból csípjen, az nem megy ennek a kis állatnak. Tele szájjal kacagva mar belénk, mert ő egy csípős hangya. Mi meg ordítunk a fájdalomtól.

* Szimpla cukiság: "Papa, akkor most megehetem végre a csokinyuszit vagy igen?!"

* Plusz egy: "Anya, azt mondtad, hogy nekem nagyon-nagyon felvágták a nyelvemet."

Hát, ahogy így visszaolvasom, nem igazán az jön le, hogy milyen cuki kisgyerek, az már sokkal inkább, hogy mekkora bunkó. Ezért inkább beszúrok róla egy-két cuki képet, hogy ezt a benyomást felülírjam.

Matekzseni Bandiról pedig majd legközelebb írok.

Miegymás

Ajjj, annyira magam alatt vagyok amiatt, hogy kinyírom a blogot. De nem fogom még ezért is ostorozni magam, bőven elég az is, amikor szánalmas görénynek nevezem a tükörképemet egy-egy pattanásgyomrozás után. Ami sajnos nemhogy mindennapos, hanem most már mindenórás, komolyan nem értem, mi lett velem, siheder koromban összesen nem jött ki rajtam annyi ragya, mint az elmúlt másfél hónapban. Lassan összefüggő álarcot alkotnak a vörös kitüremkedésekből álló konglomerátumok, én meg óránként eljárkálok a mosdóba csekkolni, hogy nem fordultak-e cikivörösből ultracikisárga szakaszukba. Na mindegy, gondolom, a stressz. Az egy jóféle univerzális gonosz, a világon bármiért ráhúzható a vizes lepedő, legyen az pattanás, izzadás, hízás, fogyás, hasmenés, székrekedés, alvászavar, depresszió, alkoholproblémák, immungyengeség, szívbajok, pánikbetegség satöbbi. Úgyhogy az. Ja, nem. Agydaganat.

Sok a munka, hivatalosan 6 óra, nem hivatalosan 8-9, de az utóbbi egy-másfél hónapban nem ritka, hogy 10. Persze még mindig pozitív a mérleg, többet ad, mint amennyit elvesz. De az utóbbi időben elmentem a falig, ami abból látszik, hogy már nincs ellenemre egy-két szabadnap, akár a gyerekekkel letöltendő, viszont az egészet megbánom a munkába visszatéréskor, mert azalatt elengedtem a lendületet, amit újra be kell gyűjteni valahonnan, hogy tovább bírjam csinálni.

Az otthoni dolgaink nagyon úsznak. Elfelejtem bediktálni, időpontot kérni, bejelentkezni, kiválasztani a menüt, előhívatni, beadni, megrendelni, bepakolni, kitölteni, bejelenteni, elküldeni, felhívni. Áldom az eszemet, amiért nem voltam smucig kiadni 50 ezer Ft-ot a Miele porszívóért augusztusban, merthogy ezt hajlandó végre a férjem is használni, különben már többhavi kosz és mocsok martalékává vált volna kis-nagycsaládunk. Ő vásárol, én pedig csak akkor nyitom ki a pénztárcámat, amikor egy-egy jelentősebb összeget szeretnék otthagyni a Tatuumban vagy a Promodban, hogy update-eljem a ruhatáramat, amúgy meg már azt sem tudom, mennyi a tej meg a kenyér. A férjem tereget, én csak leszedek, hajtogatok, elrakodom (nézős mese alatt). A férjem jár a bölcsődébe napi kétszer, az iskolába napi kétszer, az oviba csak napi egyszer. Ő tudja a bölcsistársak nevét, ő hozza a sztorikat, ő tudja, mit kell vinni a jövő heti erdei iskolába. Ezeket eddig mind én tudtam, én intéztem, mert ő dolgozott. Ő most ugyanúgy dolgozik, mint eddig, és mégis belefér mindez a napjába, és mégsem ragyás a képe.

***

Na, mindegy, közben kipihentem magam, a fentieket még a húsvéti szünet első napján írtam, amíg bennem volt a keserűség. Érdekes módon elmúlt az agydaganatom letisztult az arcom, bár most újra kezd kirügyezni, de ezt rákenem az időjárás szeszélyeire, hátha nem lesz nagyobb baj megint. Úgyhogy most abbahagyom a picsogást és megénekelek valami szívderítően vicces, legalábbis jó 20 év múlva immár Vera által is akként értékelt kalandot. Na jó, legyen keserédes.

Hetekkel húsvét előtt a gyerekek elkezdtek arról ábrándozni, hogy milyen héliumos lufit fognak választani a bazárban. Én megadtam magam ennek a jelenségnek, az évről évre erősödő bazári lufiárfolyam ellenére hipertoleráns és empatikus módon viszonyulok a kérdéshez, mert emlékszem, hogy gyerekként milyen nagy élmény volt ez nekem is, mentális szótáramban a pászkaszentelés címszó mellett mindig is egy nagy-nagy Love feliratú gázos lufi képe jelent meg. Na, hát megérkeztünk a pászkaszentelésre, megérdeklődtem a lufiárakat: 2000 Ft/db, ez 3 gyerek esetén ugye már igencsak említésre méltó tétel az áprilisi havi kiadások listájában. Miután a nagycsaládos létformával együtt járó kedvezményekhez hozzászokott énem kialkudott némi árengedményt (5400 Ft), Bandi kiverte a hisztit, hogy ő márpedig nem tud választani a felkínált 20 féle közül, hát ezt elbuktam. Mindegy, Vera kiválasztotta Csinget, Magda HelloKittit hozta el. Bandit nagymamája gondjaira bíztam, nem sokkal később előkerültek egy nagy nehezen kiválasztott lovas lufival.

Vajon miért netről vadászott képpel

illusztrálja a leírtakat egy fotóbolond anya?

Hát, mert úgy alakult, hogy a lufi által gyerekarcra ragasztott mosoly sajnos igen hamar lehervadt. Hiába tudja a Peppa Pigből, hogy az ún. UP balloon, az elszáll, a DOWN balloon meg nem, a Peppa Pigben az elszállt lufit visszahozza a papagáj, ott mindig minden megoldódik, 1 másodpercnél tovább nem tarthat sírás. Hát, nálunk tartott.

Lerövidíthettem volna nagyon egyszerűen, és erős is volt a nyomás, én mégis ellenálltam. Először is rosszul lettem a gondolattól, hogy 8000 Ft-ot szórjunk ki 3 db, 2 napon belül egyszerű fóliává morfolódott lufiért. Másrészt pedig tudta, hogy ez a lufi elszáll, annyi dolga lett volna mindössze, hogy a rokonok bejárati ajtajától a kocsiig tartó 15 méteres útszakaszon vigyázzon rá. Nem sikerült. Bármennyire sajnáltam, erős maradtam. Úgy vezettem, hogy hátranyúlva a kezét fogtam. Bandi szemét volt vele, mert a karácsonyra kapott megafonjába több ízben is bejelentette, hogy Figyelem, figyelem! Sajnos elszállt Vera lufija! Köszönjük! Mondom Bandinak, hogy ez csúnya dolog, és egy pillanatig nem csodálkozhatna, ha most Vera megjelenne egy ollóval a kezében és szélnek eresztené az ő lufiját is. Vera sírva felelte, hogy két ok miatt sem tenné ezt, egyrészt nem akar ilyen rossz ember lenni, másrészt lelkiismeret-furdalása lenne. Hát nem egy cukormókus? Aztán egy óra elteltével kijött belőle az is, hogy legalább addig boldog voltam, amíg megvettük és megvolt. De leginkább az győzött meg döntésem helyességéről, hogy még viccelődni is képes volt saját nyomora felett: hazaérve kértem, hogy most mindenki nagyon erősen fogja a lufiját, amíg be nem megyünk a lakásba, mire Vera hamisítatlan szarkasztikus hanglejtéssel megjegyezte, hogy Már akinek van.
Szóval nem volt a környezetemben ember, aki ezt meglépte volna, a húgom egyenesen kegyetlennek nevezett, a férjem később megírta, hogy ő biztos vett volna egy másikat, anyukámról nem is beszélve, aki szerintem legszívesebben félrerántotta volna a kormányt, amikor (a gázpedált kissé erőteljesebben lenyomva) elhaladtam a lufisok mellett. Énszerintem meg egyszer még meg fogja ezt köszönni nekem Vera.

Jobb, mint az eredeti. Ja, nem.