Miegymás

Ajjj, annyira magam alatt vagyok amiatt, hogy kinyírom a blogot. De nem fogom még ezért is ostorozni magam, bőven elég az is, amikor szánalmas görénynek nevezem a tükörképemet egy-egy pattanásgyomrozás után. Ami sajnos nemhogy mindennapos, hanem most már mindenórás, komolyan nem értem, mi lett velem, siheder koromban összesen nem jött ki rajtam annyi ragya, mint az elmúlt másfél hónapban. Lassan összefüggő álarcot alkotnak a vörös kitüremkedésekből álló konglomerátumok, én meg óránként eljárkálok a mosdóba csekkolni, hogy nem fordultak-e cikivörösből ultracikisárga szakaszukba. Na mindegy, gondolom, a stressz. Az egy jóféle univerzális gonosz, a világon bármiért ráhúzható a vizes lepedő, legyen az pattanás, izzadás, hízás, fogyás, hasmenés, székrekedés, alvászavar, depresszió, alkoholproblémák, immungyengeség, szívbajok, pánikbetegség satöbbi. Úgyhogy az. Ja, nem. Agydaganat.

Sok a munka, hivatalosan 6 óra, nem hivatalosan 8-9, de az utóbbi egy-másfél hónapban nem ritka, hogy 10. Persze még mindig pozitív a mérleg, többet ad, mint amennyit elvesz. De az utóbbi időben elmentem a falig, ami abból látszik, hogy már nincs ellenemre egy-két szabadnap, akár a gyerekekkel letöltendő, viszont az egészet megbánom a munkába visszatéréskor, mert azalatt elengedtem a lendületet, amit újra be kell gyűjteni valahonnan, hogy tovább bírjam csinálni.

Az otthoni dolgaink nagyon úsznak. Elfelejtem bediktálni, időpontot kérni, bejelentkezni, kiválasztani a menüt, előhívatni, beadni, megrendelni, bepakolni, kitölteni, bejelenteni, elküldeni, felhívni. Áldom az eszemet, amiért nem voltam smucig kiadni 50 ezer Ft-ot a Miele porszívóért augusztusban, merthogy ezt hajlandó végre a férjem is használni, különben már többhavi kosz és mocsok martalékává vált volna kis-nagycsaládunk. Ő vásárol, én pedig csak akkor nyitom ki a pénztárcámat, amikor egy-egy jelentősebb összeget szeretnék otthagyni a Tatuumban vagy a Promodban, hogy update-eljem a ruhatáramat, amúgy meg már azt sem tudom, mennyi a tej meg a kenyér. A férjem tereget, én csak leszedek, hajtogatok, elrakodom (nézős mese alatt). A férjem jár a bölcsődébe napi kétszer, az iskolába napi kétszer, az oviba csak napi egyszer. Ő tudja a bölcsistársak nevét, ő hozza a sztorikat, ő tudja, mit kell vinni a jövő heti erdei iskolába. Ezeket eddig mind én tudtam, én intéztem, mert ő dolgozott. Ő most ugyanúgy dolgozik, mint eddig, és mégis belefér mindez a napjába, és mégsem ragyás a képe.

***

Na, mindegy, közben kipihentem magam, a fentieket még a húsvéti szünet első napján írtam, amíg bennem volt a keserűség. Érdekes módon elmúlt az agydaganatom letisztult az arcom, bár most újra kezd kirügyezni, de ezt rákenem az időjárás szeszélyeire, hátha nem lesz nagyobb baj megint. Úgyhogy most abbahagyom a picsogást és megénekelek valami szívderítően vicces, legalábbis jó 20 év múlva immár Vera által is akként értékelt kalandot. Na jó, legyen keserédes.

Hetekkel húsvét előtt a gyerekek elkezdtek arról ábrándozni, hogy milyen héliumos lufit fognak választani a bazárban. Én megadtam magam ennek a jelenségnek, az évről évre erősödő bazári lufiárfolyam ellenére hipertoleráns és empatikus módon viszonyulok a kérdéshez, mert emlékszem, hogy gyerekként milyen nagy élmény volt ez nekem is, mentális szótáramban a pászkaszentelés címszó mellett mindig is egy nagy-nagy Love feliratú gázos lufi képe jelent meg. Na, hát megérkeztünk a pászkaszentelésre, megérdeklődtem a lufiárakat: 2000 Ft/db, ez 3 gyerek esetén ugye már igencsak említésre méltó tétel az áprilisi havi kiadások listájában. Miután a nagycsaládos létformával együtt járó kedvezményekhez hozzászokott énem kialkudott némi árengedményt (5400 Ft), Bandi kiverte a hisztit, hogy ő márpedig nem tud választani a felkínált 20 féle közül, hát ezt elbuktam. Mindegy, Vera kiválasztotta Csinget, Magda HelloKittit hozta el. Bandit nagymamája gondjaira bíztam, nem sokkal később előkerültek egy nagy nehezen kiválasztott lovas lufival.

Vajon miért netről vadászott képpel

illusztrálja a leírtakat egy fotóbolond anya?

Hát, mert úgy alakult, hogy a lufi által gyerekarcra ragasztott mosoly sajnos igen hamar lehervadt. Hiába tudja a Peppa Pigből, hogy az ún. UP balloon, az elszáll, a DOWN balloon meg nem, a Peppa Pigben az elszállt lufit visszahozza a papagáj, ott mindig minden megoldódik, 1 másodpercnél tovább nem tarthat sírás. Hát, nálunk tartott.

Lerövidíthettem volna nagyon egyszerűen, és erős is volt a nyomás, én mégis ellenálltam. Először is rosszul lettem a gondolattól, hogy 8000 Ft-ot szórjunk ki 3 db, 2 napon belül egyszerű fóliává morfolódott lufiért. Másrészt pedig tudta, hogy ez a lufi elszáll, annyi dolga lett volna mindössze, hogy a rokonok bejárati ajtajától a kocsiig tartó 15 méteres útszakaszon vigyázzon rá. Nem sikerült. Bármennyire sajnáltam, erős maradtam. Úgy vezettem, hogy hátranyúlva a kezét fogtam. Bandi szemét volt vele, mert a karácsonyra kapott megafonjába több ízben is bejelentette, hogy Figyelem, figyelem! Sajnos elszállt Vera lufija! Köszönjük! Mondom Bandinak, hogy ez csúnya dolog, és egy pillanatig nem csodálkozhatna, ha most Vera megjelenne egy ollóval a kezében és szélnek eresztené az ő lufiját is. Vera sírva felelte, hogy két ok miatt sem tenné ezt, egyrészt nem akar ilyen rossz ember lenni, másrészt lelkiismeret-furdalása lenne. Hát nem egy cukormókus? Aztán egy óra elteltével kijött belőle az is, hogy legalább addig boldog voltam, amíg megvettük és megvolt. De leginkább az győzött meg döntésem helyességéről, hogy még viccelődni is képes volt saját nyomora felett: hazaérve kértem, hogy most mindenki nagyon erősen fogja a lufiját, amíg be nem megyünk a lakásba, mire Vera hamisítatlan szarkasztikus hanglejtéssel megjegyezte, hogy Már akinek van.
Szóval nem volt a környezetemben ember, aki ezt meglépte volna, a húgom egyenesen kegyetlennek nevezett, a férjem később megírta, hogy ő biztos vett volna egy másikat, anyukámról nem is beszélve, aki szerintem legszívesebben félrerántotta volna a kormányt, amikor (a gázpedált kissé erőteljesebben lenyomva) elhaladtam a lufisok mellett. Énszerintem meg egyszer még meg fogja ezt köszönni nekem Vera.

Jobb, mint az eredeti. Ja, nem.