Mese

Hol volt, hol nem volt, az ország legnagyobb falujának szélinél, az erdő mellett állt egy ház. Abban lakott egy ember meg egy asszony. Egyszer így szól az asszony az urához: Te, jó uram, én igencsak itt hordom a gyerekünket, a szívem alatt. Így is volt, és amikor megtudta az asszony meg az ember, hogy leánygyereket adott nekik az Isten, nagyon megörültek, nem győztek hálát adni neki mindennap. Mindjárt szaladtak is díszes kelmékért, mert egy lánynak szép ruha való. Vették neki halomra a szebbnél szebb ruhákat, mígnem a leány 3 éves lett, és az asszony meg az ember belátta, hogy nem érdemes a pénzüket sosehordott gúnyákra költeniük, mert biz' az ő lányuk egy igazi borsószem királykisasszony. Nem volt annak jó semmi sem, az egyik ruha szorította, a másik bő volt rá, a harmadiknak a varrása nyomta a lába ujját, a negyediknek a címkéje bántotta a háta közepit, hiába volt az selyemből. Ha új ruhát kapott, és azt magára öltötte, menten sírva fakadt, a földre hányta magát és ott jajveszékelt, hogy most már a világnak is vége, hogy ő ezt már fel nem veszi, mert ez nem olyan, mint az ő egyetlen kedves ruhája, amit ő megszokott, és ő most már az anyját és az apját is utálja, szíve szerint az ördög kezére adná őket. Kesergett is eleget az asszony, hogy hát mibe is öltöztesse ezt a szép lányt, mert szép volt, bizony, akár a csillagok, úgy ragyogott, csodájára járt a szomszédság meg az egész utca népe, csak a fene nagy hangját ne kellett volna annyit hallaniok. Na meg hát szégyellte az asszony, hogy hiába szánt nekik a templom egerénél valamivel jobb sorsot az Isten, mindég csak ugyanabba a ruhába mutassa lányát a világnak, egész télen. De nem is ez volt a legnagyobb csapás rajtuk. A nagy baj inkább mindig akkor esett rájuk, amikor fordult az idő, és nyárból tél lett vagy télből kitavaszodott. Mert akkor új cipőt, új nadrágot kellett venni a kényes lánynak. Mert a lány télen meg volt ám szokva a szűk harisnyával, a meleg nadrággal, meg a magas szárú csizma ölelésével. Hát hogy is találtak volna neki már ezután kiscipőt meg vékony vászonból varrott, szél lobogtatta tavaszi nadrágot.

Történt egyszer, annak másnapján, hogy az asszony új topánkát vett neki a cipésznél, szépet, díszeset, meg is kérték az árát, de mit bánta azt az a szegény asszony, örült, hogy végül találtak hepciáskodó lánya kedvére valót, no, a következő nap az asszony elhatározta, hogy magába' vesz nadrágot a lányának. Dehogyis viszi a lányt ő vásárolni, ha úgyis mindég az a vége, hogy nem jó annak esse meg asse. Elment hát egyedül szeretett szabójukhoz (Tom Taylor). Kiválasztott a lánynak egy nadrágot, egy olyant, mint a kertjükben a rózsa, hátha örömét leli majd benne, mert abban majd olyan lesz, mint a többi, vele egykorú leányka. Meg egy másikat is vett neki, a mezőre, hogy abban meg kedvére játszhasson a fűben is, sárban is, de még a kedves kutyákat is keblére ölelhesse benne, csak örüljön már az a lány végre valaminek. Estére hazavitte a lányt a dajkáktól. Az felhúzta a nadrágot. Hát lett ott olyan haddelhadd, hogy még a másik két gyerek is csak meresztette a szemit, pedig azok már igencsak meg vannak szokva a földön sikonyáló nővérük látványával, a sivalkodását meg már anyjuk hasában is hallották eleget. Akkor aztán így szólt a lány az asszonyhoz: Édesanyám, adj nekem egy tarisznyát, tégy bele egy almát meg egy kis vizet, mert egy életem, egy halálom, már én innen elmegyek világgá, többet vissza se jövök. Az asszony szót fogadott, szíves örömest teljesítette a kérést: adott a lánynak egy tarisznyát, benne egy almával meg egy üveg vízzel, aztán kieresztette a lányt a házból, és betette az ajtót utána. Nem tudni, mi volt odakünn, a leány útja merre vezetett, de messzire nem vihette, mert a kapu kulcsát az asszony őrizte rokolyája zsebibe. De odabe, a házba mindenki örült a csendnek, nem szólott ott senki egy szót sem. Hanem aztán nem sokkal később danolászva, szép kis orcáján gyöngy mosollyal hazatért a lány.

Tán a megrágott almától okosodott úgy meg, azt csak az Isten tudja, de a nadrággal már semmi kifogásolnivalója nem volt a leánynak, és még a tükör előtt is meg-megállott megcsodálni magát, amíg végül le nem vette és szépen össze nem hajtotta az esti mosakodás előtt. A nadrággal ők már örök barátságot fogadtak egymásnak.

Mesének már ez is megtenné, hisz minden jóra fordult, mindenki megbékült, a lány is, az asszony is meg az ember is. De ha még ezután esti mese nem lett volna, itt az én mesém is véget ért volna.

A lány feltisztálkodva leült megnézni az esti mesét, amit előző nap félbehagyott. Nagyon várta már a mese végit. A mesébe volt egy csintalan kis veres hajú manó, Pumukli névre hallgatott. Ez a Pumukli ellopott egy míves karperecet egy leánykától. Erre az öreg asztalosmester, aki Pumuklit fiaként szerette, úgy begorombult, hogy földre vetette a manó ágyacskáját, a takaróját is megszaggatta, összetörte a hintáját, de még aztán el is kergette a háztól azt a tolvaj koboldot. Mit volt mit tenni, az el is ment világnak. Nagyon furdalta a leány oldalát a kíváncsiság, hogy hazatér-e a manó vagy örökre elzavarta őt az asztalos. Nézte is a lány nagy megelégedéssel, amint az asztalos szomorkodik, lógatja az orrát, és menten sírva fakad, mert úgy hiányzik neki a kis gazfickó. Hát aztán világnak csúfjára nem hazaette a fene mégis azt a manót? Na, a leány mérgibe megállította a mesét, úgy csinált, mintha felmarkolná a manót. Szorította is a kezibe, egész belefehéredtek az ujjai. Aztán kihajította a szemétdombra. De egyre csak kesergett. Nem volt nyugodalma, csak akkor, amikor a mesében megegyezett az asztalos és a manó, hogy mit volt mit tenni, muszáj volt hazamenni a manónak, mert erre ősi koboldtörvény kötelezi. De csak ezért, semmi másért. Evvel aztán megnyugodott a leány is, és végtére mégis mosollyal hajtotta le fejét éccakára.

Na már most itt igazán vége van a mesémnek.