Az új kis dög

Még hogy Bandi a nehéz eset, Vera meg jól viseli? Nem is tudom, hogy gondolhattam ezt komolyan.

Bandi egyszerűen működik, mint egy faék, nála a féltékenység megjelenési formái is tankönyviek, mint minden más. A kórházban töltött első napomon megjelent a játék fényképezőgépével, hogy lefényképezze az új testvérét, amiből aztán nem lett semmi, minekutána ahogy megpillantotta csaló, gonosz anyját és annak új játékát, pánikszerűen kimenekült a szobából és többé nem jött be. Még a velem való szemkontaktust is kerülte a következő napokban, szíve minden szeretetét és fájdalmát pedig rázúdította a papára, akiben ugye nem kellett csalódnia, és csak vele volt hajlandó együttműködni. Aztán hazajöttünk a kórházból. Az első percben kiderült, hogy nem szabad kettesben hagyni Magdát és Bandit, mert Bandi bármelyik pillanatban lesújthat rá. Még akkor is előfordult, hogy fejbevágta, amikor ott ültünk mellette. Hiába hozott neki Magda kis traktort, ennyivel nem lehet Bandit lekenyerezni. Azzal már sokkal inkább, hogy szeretjük. Pár nap múlva enyhült az agresszió, miután megtapasztalhatta, hogy ugyanúgy szeretjük, megölelem, puszilgatom, játszom vele, én olvasom az esti mesét és verseket. Cserébe megkönnyítette a dolgunkat azzal, hogy előre jelezte agresszív kitöréseit azzal, hogy a szándékolt támadás előtt hangosan felkiáltott: Kopp-kopp-kopp kistestvéj vaaaagy! És akkor mi megfogtuk a kezét, és szépen, nyugodt hangon elmondtuk, hogy Magda pihe-puha, simi-simi kistestvér, nagyon könnyen megsérül. Leszámítva azt a két alkalmat, amikor a papa visszaadta neki a Magda fejére fakanállal mért ütést (mondván, hogy biztosan fogalma sincs arról, hogy ez mennyire fáj a másiknak, meg kell neki mutatni), de már megbántuk (nem táplálhatjuk az agressziót agresszióval), úgyhogy ezt nem csináljuk. Hanem résen vagyunk minden pillanatban. Muszáj is, mert egy-két kirohanásnál ugyan nem jut több egy napra, de az sajnos nagyon hirtelen és váratlanul érkezik. Valamelyik este nekifutásból, tarzanüvöltéssel kísérve ráugrott, az utolsó pillanatban ragadtam meg a ruháját, hogy annál fogva tompítsam a becsapódás erejét. Máskor meg csak annyit kérdezett Bandi a kopp-kopp-kopp kistestvértől: Magda, megüthetjek? Mondtam neki, hogy nem, és nem is bántotta. Ettől függetlenül mialatt a múlt héten egyedül voltam kettejükkel (Bandi itthon betegeskedett), úgy jártam pisilni, hogy addig Magdát bezártam a gyerekszobába, mert annak van kulcsa.
Ezek mellett Bandinak vannak dühkitörései, például amiért nem sikerül a formát jól belenyomni a gyurmába, de ilyenkor is elég őt szeretni, és felajánlani, hogy csinálok neki egy macskát, ne is törődjön vele, hogy addig Magda ordít a járókában. És akkor Bandi újra boldog.

És persze javuló tendenciát tapasztalok a diplomáciai vonalon is. Míg az első napokban nemmel felelt a Magda iránt érzett szeretetét firtató kérdésre, két hét után azt mondta, hogy nem mondja meg, nemrég pedig már igennel válaszolt rá a bölcsis gondozónénijének. Bár még mindig úgy hivatkozik a kishúgára, hogy a kistestvéjetek, például amikor vöröslő fejjel bőg Magda, akkor Bandi így tudósít erről: Pijos a kistestvéjetek!

Ezzel szemben Verára teljesen kiszámíthatatlan módon és időben törnek rá a hisztirohamok. Az első napokban felvette az édes, okos nagytestvér szerepét, amit olyan hitelesen játszott, hogy én teljesen bedőltem neki. Aztán kezdett besokallni attól, hogy Magdát olyan sokáig kell szoptatnom (hiába mesélek/mesélnék neki közben), és hogy azt mindig olyankor csinálom, amikor szerinte vele kéne foglalkoznom. Például nem szívleli a felpörgetett esti fektetést, mert az így csak a kettejük egy-egy meséjéből, a versekből, a fogmosásból, pisilésből, pelenkázásból, a simogatásból és pusziból áll, ahelyett, hogy lenne még vagy kétszer utolsó puszi és simogatás is. Azt is nehezményezi, hogy amikor éjjel átköltözik az ágyunkba, a papa helyére, Magdát ott találja rajtam vagy mellettem. (Mert Magdát Bandi miatt kénytelenek vagyunk bizonytalan ideig a mi szobánkban elszállásolni. És Magda szeret rajtam elaludni, ami ellen én nem nagyon tiltakozom, mellesleg nem is áll módomban, mert mindannyian így járunk legjobban az alvás mennyiségét illetően.)
Szóval Verára átlagosan naponta kétszer rátör a hisztiroham, aminek a kiváltója mindig valami apróságnak tűnő semmiség. A legfrusztrálóbb számomra, amikor éjjel jön rá a görcs. Mondjuk fél 2-kor, mert nem tudja rendesen kifújni az orrát. 15 papírzsebkendő végzi a kukában szinte üresen, darabokra tépve, Vera egyre jobban belelovalja magát a bőgésbe, hiába nyugtatgatjuk. Elkezd ordibálni, hogy mi nem szeretjük, ő sem szeret minket, ezentúl nekünk semmit nem fog rajzolni az óvodában, csak magának, és azok is csúnyák lesznek. És azért is nem szeret minket, mert nem engedjük meg, hogy éjjel átjöjjön az ágyunkba. WTF?! Minden éjjel átjössz, és soha nem viszünk vissza! Aztán elkezd követelőzni, hogy öleljem meg, de ekkorra már ugye felverte a kistestvérét, akit el kell kezdenem szoptatni, így nincs szabad kezem - mellesleg ellenállhatatlan késztetés sem bennem arra -, hogy őt ölelgessem. Fenyegetőzik, hogy amíg nem ölelem meg, nem fogja abbahagyni. A mi reakciónk egy darabig a nyugtatgatás, aztán jön az agyvérzés kerülget, a rohadt életbe már, felkenlek a falra, végül saját érdekünkben kénytelenek vagyunk fél óra után jobb belátásra térni és ösztöneink ellenében magunkra erőltetni, hogy mégis erősebb legyen a szeretet, mint a pillanatnyi harag. Mert másképp nem megy.
Tegnap az oviban előadta a szülői értekezletre érkező szülőknek, hogy mi most oda nem megyünk, mert haza kell menni Magdát szoptatni. Mert ááállandóan szoptatni kell! Szóval eléggé unja már, hogy Magda annyira megköti a kezeimet, de majd csak jobb lesz hamarosan, én is mindent megteszek, hogy a lehető legtöbb időt szánjam rájuk, na meg azért ő is tesz erőfeszítéseket, hogy elfogadja az új helyzetet.

Nyálas poszt, de ez van

Az a mentségem, hogy nem olyan rég szültem, nem ürültek még ki teljesen a hormonok. Ez abból is látszik, hogy még mindig el-elbőgöm magam azon, hogy milyen szép az egyik vagy a másik gyerekem.

Nyilván nem nekem jutott ez eszembe először, mert annyira evidens, de a saját bőrömön megtapasztalni egészen más, mint egy szép idézettel hümmögve és bólogatva egyetérteni. Szóval kicsit aggódtam a szülés előtt, hogy csak két karom van, vajon mivel és hogyan fogok szeretni egyszerre három gyereket. Azóta rájöttem, hogy összekevertem a szeretetet a figyelemmel. Nem a szeretet oszlik meg, hanem a figyelem. A szeretet meg olyan csodadolog, hogy annál nagyobb és annál több van belőle, minél többen vagyunk.

Igen.

Általában ezt felelem rezignált arccal, amikor a férjem - a választ előre tudva és azzal szerintem teljes mértékben egyetértve - felteszi a kérdést: Szomorú vagy, hogy hülye férjed van? Nyomoromat tovább tetézi, hogy míg én napokig rágódtam rajta, hogy megírjam-e ezt a posztot, és többször is aludtam rá még egyet és még egyet, mert hát tulajdonképpen mégiscsak őt égetem vele (meg magamat, hogy egy ilyen embernek mondtam igent), addig ő nagy izgalommal várja, hogy közzétegyem. Sőt még azt is bevallotta, hogy a blogom látogatottságának utóbbi időben tapasztalt növekedése nagyrészt neki köszönhető, mert mindennap többször ellenőrzi, hogy megírtam-e már a bejegyzést. A címre vonatkozó első ötletemet érdekes módon mégis megfúrta, ahhoz nem járult hozzá ugyanis, hogy Szomorú vagyok, hogy hülye férjem van, és azzal fenyegetett, hogy ha ezt ki merem így írni, akkor feltöri a blogomat és törli az egészet. Én ettől nagyon megijedtem, amint látható.

Hát akkor, íme a szituációk, amelyek a fent említett, Szomorú vagy, hogy hülye férjed van? kérdésbe torkollanak.

A tavalyi nevelési év arról szólt, hogy Vera nem akart óvodába menni. Végül is dicséretes, hogy a férjem is megpróbálta a maga módján átsegíteni valahogy a gyereket ezen a hosszú, nehéz időszakon. Koncepciója azon a gondolaton alapult, hogy a felnőttek bezzeg de boldogok lennének, ha ovisok lehetnének, egész nap játszhatnának, nem pedig dolgozni kellene menniük nap mint nap. Ezért aztán reggelente azzal próbált kedvet csinálni a gyereknek az ovihoz, hogy induláskor elkezdett ovis fiúgyerekekre emlékeztető stílusban kiabálni ilyeneket: Ééén megyek óvodába! Egész nap H. nénivel fogok kergetőzni! Ééén fogok papás-mamást játszani H. nénivel! Jeles alkalmakkor színesített is a vonalon maradva: A farsangra ééén megyek helyetted, indiánnak öltözöm és megkötözöm H. nénit!
Persze, én viszem óvodába aztán a gyereket, én megyek érte, és én nézek az óvónők szemébe.

Tavasszal hagyományőrző huszárok jöttek látogatóba az óvodába. Ilyen, a megszokottól eltérő alkalmakon mindig akad néhány gyerek, aki félelmében sír. Például biztosan szerepel mindenki bölcsődés-óvodás csoportképén minimum egy gyerek, akit a gondozónéni vigasztal épp, mert megijedt a fotózástól. Vera nem ilyen, a viccet is elég jól érti. A huszárok érkezésének reggelén a férjem azzal kívánta meghozni Vera kedvét a programhoz, hogy Jönnek a huszárok? Jaj, de jó, majd jól kardélre hányják a rossz gyerekeket!

Ezt követően természetesen megint csak én vittem a gyereket az oviba, ahol az öltözőben minden csoporttársának beígérte, hogy A huszárok lekardozzák a rossz gyerekeket, a papa mondta. Én pedig mentettem a menthetőt, és a megilletődött ovistársak szemébe nézve (a szüleikkel való szemkontaktust kerülve) hozzátettem rihegve-röhögve, hogy szerencsére itt nincsenek rossz gyerekek.

Aztán. Amikor fektetés után hallom Bandit kiabálni a másik szobából: Aki hamajabb megszójaj, azé jesz egy kajap szaj! És hihetetlen, hogy egy 4,5 éves gyereknek is van már annyi esze, hogy látva anyja elkeseredettségét, bedobja magát: Bandi, az úgy van, hogy aki hamarabb megszólal, azé lesz egy kalap vaj! Szerencsére a 2,5 éves gyereknek meg csak annyi esze van, hogy ezt el is hiszi, és azóta ő is vajjal mondja.

Amikor a férjem kibontja a télapócsomagját, amelyben egy Skiny alsót talál, amelyet aztán a magasba emel és boldogan felkiált: Randibugyi! Aznap délután pedig a gyerek azzal jön haza az óvodából, hogy H. néni azt mondta, nincs olyan, hogy randibugyi.

Amikor az egyik szomszéd kocsijára ragasztott Pferdebalsam reklám szabad fordítását a gyerek előtt is használja, aki aztán érdeklődve kérdezősködik a lószarkenőcs használatáról és hatásairól.

Amikor a ritmusra, dallamokra, rímekre fokozottan fogékony Bandinak elég egyszer találkozni az Esik a hó, szarik a ló, seggen csúszik az igazgató örökbecsű versikével, hogy aztán napokra a dallamtapadás áldozatává váljon. És áldozattá váljon mindenki, aki őt hallgatja.

Amikor a vacsora (különösen a katona formátumú) Bandi agyában azonnal aktiválja az Aki kapja, marha. mondást. Szerencsére a bölcsődében nem vonultatnak fel ilyen hadseregeket, így merem remélni, hogy ott még nem jutott eszébe ez a bölcsesség.

És az egyik legborzasztóbb: Mosd ki a kádat. Tudod, milyen kádat, a füjdőkádat. - mondja Bandi, mert az agyában ezidáig létesült nem valami szövevényes kapcsolatrendszer egyelőre nem engedi pontosan emlékezni a disznóviccre. Csak nehogy Vera a segítségére siessen egyszer.

Mielőtt a fentieket közzétettem volna, azért elgondolkodtam, hogy nekem milyen bűneim vannak, hisz én sem kommunikálok mindig emelkedett stílusban. Kettő olyat találtam, amit el-elejtek a gyerekek jelenlétében: az egyik a rohadt élet, a másik meg a dögmeleg. Ez utóbbi problémás mivolta eszembe sem jutott volna, csak Vera mondta, hogy H. néni szerint nincs ilyen. De hát ennyi hibám nekem is lehet, másrészt nem kizárt, hogy a férjem hasonló terjedelmű posztot tudna írni az én hülyeségeimről. De nem hiszem.

Villámszülésem bő lére eresztett története

Hát, ezúttal megtapasztalhattam, milyen az, amikor váratlanul érkezik a gyerek. Jó, tudom, hogy másokat a betöltött 39. héten már semmiképp nem ér váratlanul, ha megindul a szülés. Én viszont nem ehhez vagyok szokva. Mivel az első két gyerekemet túlhordtam, és már a mesterséges szülésindítás rémével riogattak, azt gondoltam, jó eséllyel harmadjára is hordozom magammal a terhet, ameddig csak lehet (mivel az orvos dec. 30-ára várta a gyereket, én csak január 7-8-ra). Teher volt már a végén, de nem miatta, hanem azért, mert eléggé túlvállaltam magam decemberben, és tényleg azt éreztem, kettőt lépek és máris kidöglöttem. Ettől függetlenül nem akartam decemberben szülni. Ám lement a karácsony előtti hajrá, hirtelen elfogytak a teendőim, és már épp unatkozni kezdtem, amikor ebből megérezhetett valamit a gyerek, és kihasználva az üresjáratot, felszállt rá. Hiába szerettem volna visszavinni még az üzletbe a férjemnek karácsonyra vásárolt autós porszívót, miután a karácsonyfa alatt esett le, hogy nem azt küldték, amit rendeltem, hanem egy márkátlan valamit (természetesen az eredeti áron), és hiába szerettem volna elintézni még egy kört a DM-ben, és hiába szerettem volna csak legalább belekezdeni a karácsonyra kapott könyveim egyikébe, és hiába szerettem volna még befejezni egy félig megírt posztot a blogon (coming soon), december 26-án délután 5 óra tájban 15-20 percenként összehúzódások kezdték keresztülhúzni a terveimet. Felhívtam az egyik kisgyerekes barátnőmet, Lindát, hogy eltereljem a figyelmemet, érdeklődtem a karácsonyuk felől, aztán az összehúzódásokról nyilván nem ejtve szót, elmondtam, hogy remélem, nem fogok még szülni, mert kizárólag aznap éjjel nem tartózkodik az anyukám a városban, a húgom meg PUF koncertre készül a Gödörbe (ahová még én is terveztem karácsony előtt, hogy elmegyek, mivel ez lett volna hosszú hónapokig az utolsó lehetőségem a szórakozásra), Linda meg azzal biztatott, hogy ő is PUF-kor szült, augusztus 30-án, a 30 éves buli idején, nincs abban semmi különös. Elmentem zuhanyozni, hogy hátha elmúlnak a görcsök. Nézegettem magam a tükörben, hogy hát nem szülhetek, a hasam is annyira fenn van még, és a fejem sem torz (talán inkább a férjemet kellett volna erről megkérdezni), én mindig túlhordom, az orvos is megmondta, hogy még nem jön ez a gyerek... Aztán miközben törölköztem, meg is nyugodtam, hogy nincs itt semmi, de azért csak lefényképeztem a tükörképemet az ablakban, amit már hetek óta nézek minden zuhanyzás után, arra gondolván, hogy ebben a látványban azért már túl sokáig biztosan nem lesz részem.

Aztán rájöttem, hogy nem hagyott alább a dolog. 15-20 percenként újra és újra jelentkeztek az összehúzódások. A nagy gyerekek fürdetésében fáradtságra hivatkozva nem vettem részt, de egyáltalán nem voltam fáradt, csak levert. Feküdtem az ágyon, és néztem a karácsonyfát búsan. Arra gondoltam, szegény gyerek, lehet, hogy karácsonykor lesz a születésnapja. És minden eltelt 15 perc után abban reménykedtem, hogy nem jön a következő összehúzódás. A gyerekek megnézték a laptopos mesét. 8-ra megmostam a fogukat, elmondtam mindkettejüknek a könyves mesét és a verseket. Közben 15 percenként az órát néztem idegesen. Pisiltetés, pelenkázás, puszi, ölelés, aludjatok jól, lehet, hogy ma éjjel megszületik a kistestvéretek, nagyon szeretlek titeket.

- Miért, anya, megkeményedett a hasad? - kérdezte Vera.

- Aha.

- Nem aha, hanem igen.

- Igen.

A férjemnek csak ekkor szóltam a félelmemről, mert addig nem akartam vaklármázni. Ugyanis amikor egy-két héttel azelőtt is volt egy ijesztés, amiről akkor meggondolatlanul beszámoltam neki, azzal ment az agyamra, hogy az előszobában felvette a versenyfutók kezdőpozitúráját, gondosan beillesztette a lábát a képzeletbeli startgépbe is, és nézett rám idiótán a jelre várva.

8-kor felhívtam az akkorra már kissé italos húgomat, hogy talán szülök, ne haragudjon, most majd figyelem magam kicsit, aztán meglátjuk. 20:10-nél és 20:20-nál még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez már az, elvégre még csak harmadszor fordult elő velem ez az életben. 20:30-kor hívtam, hogy induljon, de nem kell rohanni. Mire 21:15-kor befutott a húgom, már 5 percesek lettek a fájások. Akkor már fájt. Á fászomát. A háztól az utcáig vezető 41 lépcsőn nem tudtam egy rántásra felmenni. A kocsiban pánikolni kezdtem, hogy beérünk-e, végül szinte négykézláb másztam be a szülőszobára 21:50-kor 3 perces fájásokkal. 8 centis volt már a méhszáj, irány a szülőszoba, ugyanaz, ahol Bandi született, a tulipános. Felvettem a szülőingemet és a szülőzoknimat. Ááá, már megint itt vagyok, hihetetlen, még most ültem itt Bandival... Jaj, 8 centi? Mindjárt itt a rémséges kitolás, nem akarom. Annyira nincs kedvem szülni. Az ügyeletes szülésznő felkötött a CTG-re, és riasztotta az orvosomat és a szülésznőmet. A Balaton mellett családi életet élő, karácsonyt ülő orvos már el sem indult befelé, a szülésznő viszont igen, de kb. 3/4 órára volt a kórháztól. Ekkor már 2-3 perces fájások gyötörtek, de mit bántam én, csak a kitolás ne jöjjön még el. Az ügyeletes szülésznő időnként bejött érdeklődni a tolófájások megléte felől. Arra már nem volt időnk, hogy a gondosan összeválogatott zenéim körül berakjunk valamit, akkor már annyira mindegy volt minden. 22:30-kor befutott az ünneplőbe öltözött szülésznőm, és onnantól legalább biztonságban éreztem magam. Megkérte az ügyeletes orvost, hogy legyen az orvosom dublőre. Ő besétált, és megállt a szülőágy bal oldalán. A szerepét nem írta a sors túl bonyolultra, nem volt esélye sem belesülni. Aztán 22:35-kor elhangzott a rettegett mondat: eltűnt a méhszáj, lehet nyomni. Először megint csak ellenálltam a természetnek: kívülről úgy néztem ki, mint aki nagyon nyom, de valójában inkább vissza akartam tartani. A szülésznőt viszont nem tudtam átverni, szólt, hogy engedjem már el magam, érzi, hogy mennyire félek tőle és nem akarom rendesen csinálni. Akkor végre megadtam magam. Kb. 3 nyomás és némi hiszti (Nem bírom!) után meglett a feje. Mondta a férjem, hogy nagyon aranyos, pont olyan, mint Vera és Bandi. Megint felvetettem, hogy szedjék már ki belőlem, de ezúttal is várni kellett még egy tolófájást, hogy meglássuk végre, mi van a lábai között. Aztán 22:45-kor meglett. Basszuskulcs.

Kislány!

Láány?

Kislány.

Láány?

És aztán csak nevettem, mint egy hülye, percekig nem tudtam abbahagyni. Sajnáltam, hogy életemben utoljára érzem azt az illatot, a magzatmázas, ázott gyerek illatát, és csak szagolgattam meg ölelgettem az új lányomat, és annyira boldog voltam, hogy nem tudtuk előre a nemét. Ha fiú lenne, akkor is biztos így érezném, de nem lett volna ekkora meglepődés, mert annyira fiúnak hittem. Persze utóbb kiderült, hogy az ismerősök, barátok többsége lánynak gondolta, érdekes. Mindenesetre mégis a cukrásznak volt igaza az álmomban. Lindának megírtam sms-ben, hogy úgy alakult, hogy én is PUF-kor szültem. Végül 10 perces szerepének záróakkordjaként elmondta egyetlen mondatát az ügyeletes orvos (Gratulálok!) és kisétált mellőlem.

A paraméterei a rend kedvéért: 3540 gramm, 55 centi, 35 centis fejkörfogat. Annyi, mint a Bandié volt, mégsem szakadt semmim. Elmondhatatlan életminőségbeli különbség az a kis 1-2 centi vagy annak hiánya, másnap már úgy jöttem-mentem, mintha nem is szültem volna. Sőt a hasam is úgy lelappadt, hogy 10 nappal a szülés után már a normál ruhámban vittem ma a gyerekeket újra oviba-bölcsibe. Mert emellett a kisbaba mellett ez is belefér. Meg a DM-es vásárlás tegnap. Én is alig akarom elhinni, hogy lett egy ilyen édes kicsi lányom.

Én meg most már ezt látom zuhanyzás után:

Vera jól viseli, nagyon aranyos, segít is már, ha kell, és megsimogatja Magda hasát, ha sír (puszit még nem ad neki, mert a fejéhez nem akar hozzáérni). Bandi viszont most nehéz ügy lett. A szívem szakad meg érte, és már a kórházban is hullajtottam krokodilkönnyeket miatta, mert rám sem akart nézni, még a szemkontaktust is kerülte, csak a papa létezik most számára. Meg Magdát is ütlegelné folyamatosan, sajnos néha sikerül is, mert egy pillanat alatt képes lecsapni rá, de ez egy másik poszt lesz egyszer.