Magda

2013. dec. 26.

22:45

3540 gramm

Cuki. Alszik :) Nekem ez most nem megy...

Karácsonyi képeslapjaink

Az idei sorozat kreatív tervezésével és kivitelezésével Verát bíztam meg, aki boldogan tett eleget a megtisztelő felkérésnek. Sőt az alkotó munka annyira magával ragadta, hogy a szokásos nagymama-nagynéni-keresztszülő célcsoportot ezúttal kiterjesztette néhány baráti családra (vagy családi barátra) és egy ovistársra is.

Íme, a 2013-as sorozat:

A szövegezést is simán rá lehetett bízni a négyéves gyerekre. Általában azt íratta velem a lapokba, hogy Boldog karácsonyt kíván Vera és Bandi. És boldog új évet is. Hellyel-közzel említést tett a kistestvérről, azaz az ő nevében is nyilatkozott. És még arra is kiterjedt a figyelme, hogy az ovistársnak küldendő üdvözlőlapba ne írjuk bele Bandit, mert ők ketten nem kedvelik egymást.

A legtutibb drog

Azt kérdezi a férjem, hogy nem félek-e a szüléstől. Nem.
Csak addig féltem, amíg ki nem derült a 33. héten, hogy a gyerek egyelőre medencevégű fekvésben tengeti napjait. Az annyira fejbekólintott, hogy rögtön visszakoztam, dehogy félek én, csak forduljon meg, én úgy akarok szülni, ahogy eddig. Azért féltem, mert a kitolás, az számomra egy kibírhatatlan negyed óra.
Szóval bepánikoltam, hogy talán azért nem fordul meg a gyerek, mert én félek. Azt hiszem, a homeopátiának az az alapelve, hogy hasonlót a hasonlóval kezeljünk, ugye? Lehet, hogy ezentúl szavazok a "tudománynak" némi bizalmat, mert úgy tűnik, a pánikra jött újabb pánik meghozta a kívánt hatást: a gyerek megfordult. Bár sokszoros hígításos eljárással készült bogyókra nem volt szükségem a művelethez...
Viszont én azóta sem félek. Egyrészt nem foglalkozom vele, végül is ráérek még arra, egészen pontosan addig, ameddig el nem hangzik, hogy eltűnt a méhszáj. Másrészt meg rájöttem, hogy a szülésnél mesésebb drog nincs a világon. A böjtjét letudom előre, és ha azt túléltem, jöhet a jól megérdemelt egyhetes eufória. Amikor bármelyik percben bőgni tudok a gyönyörűségtől, és akarok még sok-sok gyereket. Ez utóbbi észvesztés miatt mondjuk nem olyan nagy tragédia, hogy egy héttel később szinte észrevétlenül, fokozatosan kiürül a szer, és nyomtalanul elmúlik a hatás.

Hol az a híres birkatürelmem?

Olyan szépen indult a nap. Bandi másfél hét hányás-hasmenés után tegnap óta újra bölcsődében, végre el tudtam intézni pár sürgető dolgot, mára pedig az alábbiak voltak betervezve:

- óvónők karácsonyi ajándékához kellékek beszerzése két helyről (határidő: holnap)
- holnapi ovis karácsonyi vásárra ígért papírtányér, poharak, üdítők megvásárlása
- bölcsődés gondozónők karácsonyi üdvözlőlapjának berakása a szekrényünkbe, hogy a többi szülő is aláírhassa, aki részt vett az általam szervezett ajándékozásban
- alapvető élelmiszerek beszerzése a legközelebbi boltból
- néhány családtagom karácsonyi ajándékához való ötletelés, ideális esetben beszerzés is a ma meglátogatott üzletekben
- kórházi csomagom összerakása (a 38. hetet taposom)
- délután egy kb. másfél napos munkához való hozzákezdés, mert a téli szünet beállta után már esélyem sincs megcsinálni
- később, de még mindig délután az ovis karácsonyi vásárra ígért sütemény elkészítése

Erre. Vera reggel ordítva rohan a vécére, hogy fáj a hasa. Hasmenés. A rohadt életbe, nem megy oviba. Ezt követően Bandi orra alá dörgöli, hogy ő ma nem megy oviba, mire Bandi is jelzi igényét az itthon maradásra. Felöltöztetem, de ő merevre ordítja magát a végére, aztán már fel sem tudom állítani, majd letép magáról mindent. Eközben a férjem angolon, csak 10 körül ér majd haza. Felhívom bőgve a bölcsődét, megbeszéljük, hogy akkor már nincs értelme bevinnem, főleg ilyen állapotban. Bandi 3/4 órán át ordít, közben Vera érvel neki: "Bandi, én sem ordítottam, amikor te beteg voltál, én meg mentem oviba. Most te mégy, én maradok itthon." Majd hozzám fordul, miután feladom a küzdelmet: "Anya, ez szabálytalan, hogy nem viszed ma Bandit bölcsibe."

A férjemnek megírom, hogy ma menjen máshová dolgozni, mert itthon ez nem fog menni. Én meg csak bőgök (miután kiüvöltöttem magamból az indulatot). Tudom, hogy én akartam gyereket, ráadásul ennyit, és azt is tudom, hogy tél van, betegségszezon, és jön a karácsony is, plusz még mindjárt szülök is. De végül is én voltam egykoron traffic manager, valahogy biztosan megoldom ezt is. De most egyelőre hagyom magam lehúzni az örvény által, hogy aztán megindulhassak felfelé.

Olyan nagy már, néha meg még olyan kicsi

Van az a nagyjából évszázadok óta túlhaladott nézet, hogy a gyerekek kis felnőttek. Pedig néha nekem határozottan az az érzésem, hogy Vera esetében mégis egy kis felnőttel van dolgom.

Valamelyik Boribont olvasom Bandinak. Vera egyszer csak közbeszól: "Nem értem, Annipanni miért lakik együtt egy medvével, amikor az megöli."

Ugyanez a szituáció egy Maszat könyvvel. Vera: "Maszatnak nincs anyja meg apja?"

De nem, mégsem. Megnyugodtam, hogy egy ideig tekinthetek még gyerekként rá. Lehet, hogy a Boribont és a Maszatot már kinőtte, a Télapót viszont még korántsem. Tegnap ezt kérdezte: "Miért hozott az ovis Télapó panda ujjbábot a csomagban, hát hogyhogy nem tudta, hogy nekem már van ilyen?"

Tényleg fejen áll

Ma voltam orvosnál, ahol kiderült, hogy M. valóban fejen áll. Annyira megörültem, hogy mindjárt kistafíroztam.

Mert mivel nyáriak az eddigi gyerekeim, nem volt kisméretű meleg sapka. Más egyébre nincs szüksége.
És a 100. poszt is kizárólag az övé lett, szóval most már szava sem lehet.