Csak addig féltem, amíg ki nem derült a 33. héten, hogy a gyerek egyelőre medencevégű fekvésben tengeti napjait. Az annyira fejbekólintott, hogy rögtön visszakoztam, dehogy félek én, csak forduljon meg, én úgy akarok szülni, ahogy eddig. Azért féltem, mert a kitolás, az számomra egy kibírhatatlan negyed óra.
Szóval bepánikoltam, hogy talán azért nem fordul meg a gyerek, mert én félek. Azt hiszem, a homeopátiának az az alapelve, hogy hasonlót a hasonlóval kezeljünk, ugye? Lehet, hogy ezentúl szavazok a "tudománynak" némi bizalmat, mert úgy tűnik, a pánikra jött újabb pánik meghozta a kívánt hatást: a gyerek megfordult. Bár sokszoros hígításos eljárással készült bogyókra nem volt szükségem a művelethez...
Viszont én azóta sem félek. Egyrészt nem foglalkozom vele, végül is ráérek még arra, egészen pontosan addig, ameddig el nem hangzik, hogy eltűnt a méhszáj. Másrészt meg rájöttem, hogy a szülésnél mesésebb drog nincs a világon. A böjtjét letudom előre, és ha azt túléltem, jöhet a jól megérdemelt egyhetes eufória. Amikor bármelyik percben bőgni tudok a gyönyörűségtől, és akarok még sok-sok gyereket. Ez utóbbi észvesztés miatt mondjuk nem olyan nagy tragédia, hogy egy héttel később szinte észrevétlenül, fokozatosan kiürül a szer, és nyomtalanul elmúlik a hatás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése