Egy négyéves fotónaplója

Szóval Vera kapott egy fényképezőgépet a születésnapjára, amellyel azóta is lelkesen fényképez. Mindig velünk van a gép, akárcsak az enyém, mert már Vera is tudja, hogy az érdekes pillanatokat meg kell örökíteni. Ki-be kapcsolgatja, fotózik vele auto módban, tudja, hogy meg kell várni a zöld téglalapot kattintás előtt és meg tudja nézegetni a készített képeket. Videózni is tud, de a fotó és a videó üzemmód között még nekem kell váltogatni. Ettől nem boldog, mert amikor a minap épp 17 hetes terhes anyjának zuhanyzását támadt kedve dokumentálni, kénytelen volt beérni az eseményről készített statikus képekkel, miután két méterről, elméletben nem tudtam instruálni az átváltással kapcsolatban. Nagyon ki volt borulva, én meg azzal vigasztaltam, hogy mivel várhatóan elég sokáig élünk még közös háztartásban, és úgyis zuhanyzom mindennap, lesz még lehetősége filmezni is az akciót. Mivel elég önkritikus vagyok, különösen, amióta mind az arcomat, mind a testemet látványosan leamortizálták az éveken át egymást váltogató terhességi és szoptatási rohamaim, ezeket a képeket nem teszem itt közzé. Jó, nem ezért. De különben vannak az anyjuknál sokkal érdekesebb témái is egy gyereknek. Például egy szép kék tányér meg a madárlátta kuglófdarab.

Ilyen van még temérdek, de az egész mappát felesleges lenne ide beszúrnom, mivel a blogot nem fényképalbumnak használom, ezért itt egy kis best of.

A születésnapján mindjárt vad kattintgatásba kezdett, amit én bátorító mosollyal az arcomon figyeltem teljes 2 percig, de aztán az első téma 38-szori lefényképezése után arcomról lehervadt a mosoly, és kicsavartam Vera kezéből a gépet, mert féltem, hogy elromlik. Ő azzal mentegetőzött, hogy többször is le kell fényképezni mindent, mert mi van, ha homályos vagy nem jól sikerül. És nem igaza van?

A fent látható kutyás póló (és általában a kutyák) mellett van még egy-két téma, amely sorozatfelvételek készítésének kényszereként hat rá. Ilyenek a copfok, anyja vezetés közben a hátsó ülésről, saját combjai és lábai. Azt még nem döntöttem el, hogy a nem egészen egy hónap alatt 612 fájlt begyűjtő mappáját hagyjam-e ugyanilyen ütemben tovább duzzadni, vagy töröljem a sorozatok kevésbé sikerült darabjait.

Szívesen fényképez az autóból kifelé, de olyankor általában nem azért kéri el a gépet, mert észrevette a témát, csak unalmában kattintgat.

Ellenben rögtön ugrik (ugraszt), ha meglát egy szép textilt. Egyelőre nincsenek gátlásai: a bal alsó képen szereplő szoknya tulajdonosa egy félig-meddig ismerős (Vera számára semennyire sem az), akivel összefutottunk az utcán, és Vera az első fél perc után közölte vele, hogy a szoknyája olyan szép, hogy le kell fényképeznie.

Másik gyengéje a virág. A 10 napos vidéki tartózkodásunk alatt tett séták során minden kerítés előtt meg kellett állnunk, ahol Vera attól sem riadt vissza, hogy a kerítéseken benyúlva fényképezze a tarka virágokat.

Szívesen fényképez engem és a húgomat, mert szerinte mi vagyunk a legszebbek, de az önfotó is kedvelt témája. Az elveszett kutyák hirdetései és a könyvek képei is jó fotóalanyok, a róluk készített képek minőségével mindig elégedett. A fagyipult is érthető, azt hiszem. De vannak témák, amelyek ki tudja, miért érdekesek számára (kaputelefon, lépcsőházi burkolat), de pont ezek miatt kapta a fényképezőgépet.

Most már néhány egész jól sikerült makróval is büszkélkedhet.

És vannak természetesen olyan témák, amelyeket kerül. Egy darabig például meg volt győződve arról, hogy ha Bandit fényképezné, akkor elromlana a fényképezőgép. Az alábbi kép készültekor még így hitte, itt nem is Bandit fényképezi (hiába is szeretné azt hinni a testvéri szeretet megcsillanására epekedve váró anya), hanem a szökőkutat.

De aztán véletlenül betolakodott Bandi is az egyik kompozícióba, ami rádöbbentette Verát, hogy attól még nem történik tragédia, ha ezt a csúnya, hülye kisfiút is lefényképezi.

Vera 4 éves

Verának idén 3 születésnapja volt, amit még Bandi is furcsállott, pedig ő még azt sem tudja, hogy ő van (a férjem ekképp szokta mostanában leírni Bandi aktuális szellemi szintjét). Először a tanév vége felé megünnepeltettük a lányt az óvodában. A tortából vesztére egy falatot sem ehetett, mert tejes, és jelenleg az augusztus 1-jei időpontra várunk a "Vera és a tej" c. történet folytatásának ügyében, akkor lesz jelenésünk a gasztroenterológusnál.

Aztán megünnepeltük a napján, szűk családi körben. Szintén nem ehetett a tortájából, ami majdnem nem is lett neki, mert a Daubner aznap zárva volt, Auguszt is, a Budagyöngyében nem volt semmi tejmentes, végül késő délután sikerült beszerezni egy 4 szeletes tejes csokitortát a Szamosban 2700-ért, őrület, plusz egy szelet tejmentes puncstortát, hogy Vera se üldögéljen fancsali arccal, amíg mi hárman őt ünnepelve sütizgetünk. Aztán végül egy falatot sem evett belőle, mert a puncstortától már az ovis születésnapjakor besokallt (meg is értem, igazából azon csodálkozom, hogy hogy tudta egyáltalán valaha megenni).

A Bandi kedvéért többször meg kellett gyújtani a gyertyákat ("Tűűűz! Tűűűz!") és úgy csinálni, mintha elhinnénk, hogy ő is fújja, hadd örüljön az a szegény pára, aki 39 fokos lázzal asszisztálta végig a ceremóniát, bár ez egyáltalán nem látszott rajta.
Vera kapott egy fényképezőgépet, mert kíváncsiak vagyunk, mit lát ő érdekesnek a világból, de egy ideje már ő is mondogatta, hogy azt szeretne, mert Bori is azt kapott a Télapótól.

Aztán tartottunk még egy ünneplést Mari mamánál, amit Bandi már végképp nem tudott hova tenni, és akárhányszor meghallotta, hogy Vera tortája, őrült tiltakozásba kezdett: "Bandi tojtájaaa!" Ez azonban tényleg Vera tortája volt, mert ez volt a három közül az egyetlen tejmentes. Míg a fővárosban nem tudok olyan helyet, ahol kielégíthető e modern kori hisztéria által szült igény, egy 15 ezres szabolcsi kisvárosban a - nem komoly - felvetésemre visszakérdeznek, hogy milyen tortát szeretnék.
- Jó, gondolom, hogy nincs tejmentes. Akkor valamilyet.
- De melyik fajtából kellene tejmentes?
- Mi? Hát, csoki is lehet?
- Persze. Csak kicsit drágább, mint a sima.
- Mennyibe kerül a 8 szeletes?
- 2000 a sima, a tejmentes plusz 800.
Őrület.

Így nézett ki, de az ízével kapcsolatban sem találtunk semmi kivetnivalót, sőt:

A Vera ruhájával kapcsolatban már mentegetőztem az eggyel korábbi posztban.
Aztán kapott egy társasjátékot, én pedig napi két fix programot magamnak a nyári szünetre:

Az első fotóiról és fotósorozatairól szóló poszt hamarosan...

Erőszakszervezet

Azért is örültem régen, hogy lányom van, mert őket olyan szépen fel lehet öltöztetni. Most annak örülök, hogy legalább az egyik gyerekem fiú, mert őt fel lehet öltöztetni.

Az idei tavaszi-nyári szezonban ügyeletes öltöztetőnőjeként 6 térd- és halásznadrággal, 3 rövidnadrággal, 4 leggings-zel, 4 szoknyával, 8 ruhával, megszámlálhatatlanul sok pólóval (ha kutyás jön velünk szembe, azt nem lehet nem megvenni), a hűvösebb napokra 5 pulóverrel, illetve 5 nadrággal* állok Vera rendelkezésére. Mondjuk túlzás, hogy állok, naponta felmondok ugyanis, de aztán kialszom a sokkot és másnap újra próbálkozom, bár teljesen feleslegesen, mert Vera úgyis csak 1 nadrágot, 1 ruhát, 1 szoknyát és 2-3 pólót hord mindezekből, hűvös napokon pedig egyszerűen itthon kell maradnunk, mert meleg nadrágot, pulóvert, illetve zoknit egyáltalán nem vesz fel újabban.

A múlt héten, mialatt vidéken nyaraltunk Mari mamánál, elmentünk turkálóba, gondoltam, frissítem a ruhatárát, hátha beleszeret valami új darabba. Azért vittem magammal Verát, hogy kedvére válogathasson, bár az idén beszerzett darabok között is van jó néhány, amely nem kifejezetten az én ízlésemet tükrözi, azaz ő választotta, mégsem veszi fel. Meg is volt a nagy egymásra találás, hozta, hogy ezt szeretné:

Mivel a ruha láttán egy pillanat alatt lepergett előttem az egész gyerekkorom, annak minden krepp, pufajkás, nyomott mintás, gumírozott, farkasfogas, 100% nylon és pamutdzsörzé borzalmával, mondtam Verának, hogy nem vesszük meg. De miért? Olyan gyönyörű! - Mert ronda. Turkáltam tovább a ládákban, ő meg többször előhozta, gondolom, annak reményében, hogy az ismerősség → vonzalom elmélet jegyében egyszer csak megtetszik nekem. De nem tetszett meg. Ezért aztán Vera stratégiát váltott és nyíltan zsarolni kezdett.

- Anya. Ha nem veszed meg, megmarom az arcomat.
- Most nagyon megijesztettél.
- Jó, akkor megtéplek téged.

És nem az lett a vége, hogy megvettük? De. És nem az lett a vége, hogy Mari mama egy héten át minden este kimosta, hogy Vera aztán mindennap azt ölthesse magára? De. A fényképeket nézegetve onnan lehet tudni, hogy már egy másik napnál járunk, hogy Bandin másik ruha van.

Na de az egésszel az is együtt járt, hogy egy hétig nem volt őrjöngés reggelente az öltözködés miatt, meg az is, hogy boldog volt, amiért ő olyan, mint Hófehérke. Én meg kiszámoltam, hogy az idei szép ruhája, amit a különleges alkalmakra vettem meg neki, 22-szer annyiba került (4000), mint ez a pocsékság, mégis ezt viselte még a születésnapjának ünneplésekor is. Jövőre több eszem lesz vásárláskor.


 * Jórészt tavalyi darabok, de még jók rá, szerencsére.

Mielőtt elfelejtem

Bandi szerint ő Hófehérke:

Egyébként mindig ugyanazokat a könyveket pakolja ki a könyves szekrényből, hiába rakom mindig máshová vissza, megkeresi őket. A fenti mellett az alábbiak a kedvencei, amelyekről állítja, hogy "gyejekeknek szójó mesék vannak benne":
Anne Frank naplója
Neil Gaiman: Sosehol
P. G. Wodehouse: Bravó, Jeeves!
Csáth Géza: Napló
Dragomán György: A fehér király
Petőfi: János Vitéz

Cicafiú

Bandi macskaőrült. Mi ezt sosem ösztönöztük, ahogy Veránál sem a semmiből kialakult kutyaimádatot. Mondjuk, Bandi talán örökölhette tőlünk, nekem volt is cicám, a gyerekek előtt pedig a jópofa macskákat gyűjtöttem, pár (mennyi? 7?!) évvel ezelőtt még minden szívfájdalom nélkül kiadtam egy papírmasé darabért 40 eurót Santorinin. Külön polcuk volt egészen a múlt hétig, mígnem a félcentis porrétegtől megszabadítva őket bepakoltam mindet a könyves szekrénybe. Az említett görög macskával különösen kegyetlenül bántam el: befektettem, mert másképp nem fért el. A takarítás viszont legalább új, izgalmas programot jelentett a gyerekeknek, miután a harmadik hetet töltöttük vagy az egyik vagy a másik miatt a lakásba bezárva (5 napos 39 fokos láz, illetve kötőhártya-gyulladás egymásnak passzolgatva).

Szóval Bandi jelenleg 6 macskával osztja meg az ágyát, közülük minden alvás előtt kiválasztja a kegyeltet, amelyet két-három órára karjaiba zár.

Ebben még nincs semmi különleges. Minden gyereknek van alvócimborája, és tulajdonképpen örülök is neki, hogy dobta ifjúkori szerelmét, Laura babát.
Nővérét majmolva (aki kutyákat pakol saját babakocsijába), néha meg is sétáltatja őket:

Duplóból  és építőkockából a macskáknak kell házat/falut építenünk.

Ha Vera kutyát kér, neki cicát kell rajzolnom:

Vannak egészen meglepő gondolatai is azonban a tárgykörben:
- Időnként állítja, hogy ő maga is cica, és képes vérre menő küzdelmet folytatni igazáért, ha azt valaki megkérdőjelezi, pl. amikor "nálad mindig eggyel többször mondom" alapon Vera ráordít, hogy ő kutya.
- Úgy véli, a fogai tönkretételén fognyűvő macskák munkálkodnak.
- A mi van a pelenkádban kérdésre rendszeresen a cica választ adja.
- Úgy tartja, az anya hasában cica van. Hogy ráébresszem, hogy gyerek lesz az, megmutattam neki az ultrahangképet, amely láttán csillogó szemmel kiáltott fel: Cicaaa!

- Ha épp olyan kedve van, hogy letépi magáról a Snoopy mintájú pólót, mert cicásat szeretne felvenni (Köszönjük, Vera!), akkor arcán elégedett mosollyal bújik bele ebbe a cicás pólóba:

A lényeg nála szerintem az, hogy az igazságérzete ne szenvedjen csorbát, aztán minden mindegy. Az almalét meglátva a minap felháborodott ordításba kezdett, merthogy ő meggylét kér, és még csak újat sem kellett töltenem ahhoz, hogy elhiggye, az sárga meggylé. Azóta vagy sárga meggylét vagy almalét kér, és nem bánja, hogy a dobozon mindkét esetben almát lát.
Mondom:
- Addig nem ült fel a rugós hintára, amíg be nem ismertem, hogy tévedtem, az valóban cica. Mihelyt megadtam magam, felpattant rá és vidám cicagolásba kezdett:

- Az orrszívásra akkor vehető rá, ha a takonyevő fekete macska farkát ő dughatja be a konnektorba, ő kapcsolhatja be, majd ki, végül a farkát ő húzathatja be a nagyétkű állattal. Úgy szereti legjobban, ha közben a macska nyávogva követeli, hogy Bandi adja neki a taknyát, majd elégedetten nyugtázza, hogy ezúttal igazán jóllakott.
- Énekli, hogy "Tekejedik a cica, kígyó akaj jenni..." Meg szavalja, hogy "Cicatáj, cicatáj, Cicafüjű Ajadáj." Mert minden Verának előadott kutyás dal és vers cicás verzióját is el kell mondanom az ő kedvéért.

Mindezek ellenére mégis túlzásnak érzem a húgom azon újabb elméletét, miszerint Bandi az én egykori Cif macskám inkarnációja lenne. Bár tény, hogy amióta Mari mamánál vagyunk, és egy szobában alszunk, reggelente úgy ébreszt, ahogy egykor Cif: megpiszkálja a lábujjaimat a kiságyból kinyúlva ("Megpiszkojom a jábadat!").