A kulcsosgyerek elbújik

Bandinak lettek megint vicces és kevésbé vicces mániái.
Az egyik az elbújás. Ha kinyílik egy szekrényajtó, eszét vesztve szalad, hogy "Ábúk!" És elbújik, mi pedig keressük. Azt úgy szereti legjobban, ha fennhangon soroljuk a lehetséges helyeket, pl. "Hol lehet ez a fiú? A fürdőszobában? ... A szennyestartóban? ... Az erkélyen? ... A szekrényben? ... A játszótéren?" Ő pedig mindegyik után felkiált: "Itt sincs!" És mivel sehol nem találjuk, neki kell diadalittas sikítással előugrania rejtekéből, mi pedig nagyon megörülünk neki.

Szerencsénk, hogy a gyerek képzelőereje még tényleg olyan erő, amely alkalomadtán helyettesít minket, merthogy az sem szegi kedvét, hogy néha nem figyelünk, és nem vesszük észre, hogy elhangzott az ábúk. Nem is keressük, ő viszont ugyanolyan lelkesültséggel ugrik ki a szekrényből egy idő után. De tudom, hogy ezzel nem szabad visszaélni, mert aztán egyszer csak leesik neki, hogy ez nem volt olyan. DE ezt a játékot Bandi SOHA nem unja meg, egyszerűen NINCS vége, a 123. után jön a 124. kör. Viszont van itt egy másik gyerek is, aki ab ovo tudja, mi az a minőségi idő, és annál kevesebbel nem is nagyon éri be ugye. Ez a játék pedig neki nem pálya, értelmesebbekre vágyik már, hiába próbálom néha bevonni, mindig elrontja azzal, hogy "Hát nem látod, anya? Ott van a törlőruha mögött, látszik a füle meg az egész teste is!"

Bandi másik gyengéje a kulcs. De nem ám az a kulcscsomó, amit neki készítettünk használaton kívüli kulcsokból, felnőttesen komoly kulcstartóval, neeem. Kifigyelte, melyik az igazi, melyik nyitja az ajtót valóban, melyik indítja az autót, és neki csak ezek felelnek meg. Belekapaszkodik a lábamba és őrjöng, hogy "Azt is! Azt is!" És megkapja, aztán elvonul egy ajtóhoz, és ott kulcsozik. Gondolom, arról van szó, hogy türelmes ő, ha nem sikerül kinyitnia az ajtót 186-odjára, az első próbálkozók önbizalmával és nyugalmával megy neki 187-edjére is, de csak akkor, ha tudja, hogy van értelme, őt ugyan ne nézze senki hülyének mindenféle fiktív kulcsokkal.

A slusszkulcsot nagyon féltjük, mégis odaadjuk, mert a téligumicserénél nem minden hátsó szándék nélkül elpanaszoltam a gumisnak, hogy ez a gyerek a slusszkulcs betege, és már a Vaterán is kerestem, de csak rozsdás ladakulcsot találtam, azon meg nincs gomb, amire ők találtak egyet a fiókban, egy gombosat, én meg tettem rá kulcstartót is, de minden hiába. Bandinak csak az igazi, a kétgombos felel meg, amelyikkel anya és a papa kocsit hajt. Jelenleg nincs is meg a pótkulcs, mert a kulcsokat ő szépen el is játssza. Általában valamelyik játékosláda aljáról kerülnek elő, merthogy nekem kell őket megkeresnem, Bandinál hiába kérdezősködöm utánuk. A nővére annak idején 11 hónaposan a délelőtti kulcsozást követő ebéd, 2 órás alvás és a komótosan elfogyasztott uzsonna után délután, látva kétségbeesésemet odamászott a szennyesládához, leemelte a tetejét és egyre ingerültebb mutogatással jelezte, hogy mit vagyok úgy oda, ott a kulcs, hányszor mondja még. De Bandi nem Vera. Az egyik nap fél 1-kor pánikolva hívtam a férjemet, hogy nem találom a lakáskulcsot, most hogy menjek Veráért az oviba (akkor még nem aludt ott délután). Mert a pótkulcsot a postaládába dobta tegnap egy le nem kísért vendég, és azt még épp megtehetném, hogy nem zárom be a lakást, de a lépcsőházból sem tudok kijutni, mert nincs itthon egyetlen lépcsőházi szomszéd sem. A férjem azt javasolta, hogy akkor talán keressem tovább a kulcsot, majd pedig, ha lezárult a történet, próbáljak meg tanulni az esetből. Tovább kerestem, közben ordítoztam, hogy "Bandi, hol a kulcs?! Bandi, a kulcs hol van?! Hol van a kulcs, Bandi?!" (variáltam, hátha valahogy megérti, mit akarok). Felhívtam az óvodát is, hogy türelem, megyek, csak be vagyok zárva, ha más nem, az apja megy majd érte taxival, de Maja nénitől nem sok megértést kaptam, csak nevetett rajtam. Aztán egyszer csak Bandi elkezdte mutogatni a könyvespolcot. Áhá! Ledobáltam két méter könyvet, persze, hogy nem volt ott. Abban azért reménykedtem, hogy mégiscsak arrafelé lesz valahol, ezért a polc melletti ágy alól is kipakoltam újra, és végül meglett a rohadt kulcs, amit az óvodából hazaérve első dolgom volt újfent a gyerek rendelkezésére bocsátani a slusszkulccsal egyetemben. Mert a kulcsokat nem lehet nem odaadni neki.

És még szerel is hosszasan, elmélyülten (amihez szintén valódi csavarhúzót igényel, a játék nem jó, ne nevettessem, illetve ne bosszantsam), de ez igazából nem egy nagy valami egy fiúnál, inkább az lenne megemlítendő, ha nem szerelne.

Én megmondtam,

hogy Zsemlének fog örülni a legjobban. Illetve a férjem megmondta.

És gazdagabbak lettünk egy Manófalvi Manóval is, akinek Mazsola nagyon örül, úgyhogy 48.

Életem karácsonyi ajándéka

A világ legjobb karácsonyi ajándékát szolgáltatták ma nekem Vera angyalkái. Igaz, hogy kicsit korán hozták meg, de december 24-én este ki hitte volna el, hogy január 3-ától Vera ott alszik az oviban?
Miután hetek óta megy a délutáni gyötrődés, esténként meg a fáradtságtól kikészült gyerek hisztije van műsoron, tegnap jobb belátásra tért a leány: közölte, hogy holnap, azaz ma délután ott fog aludni az óvodában. Nem éltem bele magam, de a szándék reggel is megvolt még, bepakoltuk hát a hátizsákba az ágyneműt, aztán go. A dajka Kati nénit azzal köszöntötte mosolyogva, hogy ma ott fog aludni, de én ekkor még mindig nem hittem el. Délben az apja ment oda, hogy kint megvárja a történet végét, és most kaptam a hírt: Vera a fejére húzott takaró alatt egyenletesen lélegzik, vááááááááá! Szabad vagyok, szabad! Visszakapom a délutáni saját másfél-két órámat? Nem tudom elhinni. Természetesen az van bennem most is, hogy ki tudja, talán ez volt az első és utolsó ilyen alkalom. Mindegy, nagyon nagyot lépett most előre, és ha tényleg ekkora időmilliomos leszek, hamarosan összeszedem gondolataimat és megírom a fejemben hetek óta egyre terjengősebbé váló "Köszönjük, Óvoda!" c. posztot.

Népsűrűség: 1 fő/négyzetméter

A helyzet az, hogy elértük azt a határt, amikor még épp a mi kezünkben van az irányítás, de félő, hogy ha még tovább sokasodnak, akkor a plüssállatok átveszik az uralmat otthonunkban. Gyengébb pillanataimban már felsejlett előttem a tömegoszlatás céljából bevetett vízágyú víziója.

Összeszámolni ugyan ne álljon neki senki, megmondom én, mennyien vannak a képen: 45-en. És akkor még nincs köztük Másik Buksi, akit valamilyen rejtélyes oknál fogva hónapok óta nem találunk az egyik díszpárnával egyetemben. Én elismerem, hogy ezért jórészt mi vagyunk a felelősek, mert tényleg olyan nehéz ellenállni nekik, mikor a gyerek úúúúgy szereti őket. Vera nem is nagyon játszik mással. Ezért is vettük meg tegnap délelőtt neki karácsonyra Zsemlét (46), akiért a minap képes lett volna feláldozni az összes fenti cimbijét, de ezzel a lehetőséggel eddig egyelőre nem éltünk. "Ugyan, nem olyan mindegy már, hogy eggyel több vagy kevesebb? Ennek az ajándéknak fog örülni legjobban. Na, jól van, megvesszük, de ő lesz az utolsó és kész, vége!"

Alig tüntettük el Zsemlét a szekrényben, néhány órával később, az ovi alapítványának támogatását célzó karácsonyi vásáron csatlakozott hozzánk Donald (47). De Vera szerint annyira szeretett volna velünk hazajönni, és a jó ügy is meg minden... Kihagyhatatlan ajánlat volt, na.

De különben meg Bandi annyira élvezte a kipakolást, fotózást, hogy megfeledkezett a családot lassan őrületbe kergető slusszkulcsmániájáról is (diszkrét utalás a kép jobb szélén), szóval van valami haszna is a nagy tömegnek, de nem baj, akkor sem vállalunk több plüssállatot, eldöntöttük.

Egy napom, avagy miért nem írok mostanában

Azért nem írok mostanában, mert nincs mikor. És nincs saját életem, semmi. Eddig volt, a délutáni altatás alatt másfél óráig azt csinálhattam síri csendben, amit akartam. Ez ideális volt a blogírásra. De sajnos ez már a múlté, mert Vera nem alszik délután. Jó, akkor itt vannak az esték, de a Vera ágyában eltöltött félórás alvásból felébredve félkómásan, fél 11-kor egyszerűen nem tudok fogalmazni. Most is épp ez történik, azaz hosszú percek telnek el úgy, hogy a kezem ugrásra készen áll a billentyűzet fölött, aztán leírok valami egyszerű, tényközlő tőmondatot, majd backspace. De mivel a férjem naponta kérdezgeti, hogy mi van már, és végig kell hallgatnom, hogy mennyire csalódott, és azt hitte, kitartóbb vagyok satöbbi, akkor most tessék, neki ajánlom az alábbi unalmasan megírt, illetve koherensnek a legjobb indulattal sem nevezhető bejegyzést.

A napom:
Reggel elmegyünk hármasban a gyerekekkel az óvodába, leadjuk Verát, aki immár örömmel jár oda, szinte repül befelé, és újabban az ovistársak neveit is tartalmazzák a nap eseményeiről szóló összefoglalói. Sajnos annyira mégsem rajong érte, hogy ott is aludjon délután. Itthon viszont nem alszik, hanem jön, hogy társasjátékozzunk, hogy olvassak mesét, hogy mondjak mesét a Böngészőből, hogy pisilni kell, hogy mégis aludna ("Anya, belémhasított egy érzés, az, hogy aludni szeretnék."... 3 másodperccel a betakarózás után: "Anya, most meg az az érzés hasított belém, hogy társasjátékozni szeretnék."), hogy főzzek teát, hogy olvassak a Dörmögőből, hogy csináljuk meg a feladatot benne, hogy játsszunk valamit, de most már én találjam ki, hogy mit. Ha én csak simán lefeküdnék egy kicsit, mert hullafáradt vagyok, akkor rám mászik és kántálja a fentiek valamelyikét.

De visszatérve még a reggelre, Bandival az ovi után vásárolunk vagy levegőzünk kicsit, majd hazamegyünk, ahol a rásütött "álomgyerek" bélyegnek megfelelve többnyire elfoglalja magát egyedül. Például gyöngyöt fűz vagy takarít, és ha elmélyült játékát megszakítva mégis megkeres, az általában azért van, mert rettentő empatikus lény lévén szeretné, ha osztoznék afölött érzett örömében, hogy valamit sikerült neki megcsinálni.

Szóval ilyenkor még véletlenül sem unalmában fanyalodik rám. Nem úgy délután, amikor nővére már itthon van, az általa szolgáltatott példa pedig ragadós. Ezek ketten azt gondolják, hogy én azért vagyok, hogy őket szórakoztassam. Hogy tologassam őket a dömperben, egymást nem tudják ugyanis, mert Bandi nem jól tolja Verát, aki ezért ordít, Vera meg nem tolja sehogy Bandit, aki meg ezért ordít. És játsszuk azt, hogy én vagyok a dzsinn, Vera meg a hercegnő, és teljesítsem három kívánságát, ami ha megvolt, akkor játsszuk azt, hogy én vagyok a dzsinn, Vera meg a hercegnő, és teljesítsem három kívánságát, ami ha megvolt... Ezek ketten a világon semmit nem játszanak nélkülem. Ha olvasok vagy kávézom vagy kínomban már a telefonomon internetezem (mert én már csak a telefonomon jutok internethez), azt ők úgy értékelik, hogy nem csinálok semmit, ezért odajönnek, rám másznak és előállnak további programjavaslataikkal (bábozz - mondja Vera, bábázz - mondja Bandi is).

Kénytelen vagyok főzésbe vagy a takarításba menekülni, persze akkor is ott lógnak rajtam, de néha nyerek szabad pillanatokat pl. arra való hivatkozással, hogy "menjetek csak ki, ne lélegezzétek be ezt a vegyszert." És ezek a rohadt hosszú téli esték. 7 órakor már nem várok semmi mást, csak hogy kimásszak a Vera ágyából este 10-kor.

Nade. Összességében elég jól viselem ezt általában, a nyálmirigyes ügyem óta képes vagyok totális nyugalomban szemlélni szinte bármit, amitől azelőtt égnek állt a hajam és fejhangon üvöltöttem. És élvezem, mert olyan, mintha kajánul vigyorognék egykori énemre, akit ilyenkor lelki szemeim előtt látok majd' felrobbanni az idegtől, az új énem viszont maga a megtestesült nyugalom. A minap viszont kiderült, hogy ez nem mindig sikerül. Vagy ha sikerül, az lehet, hogy csak a felszín, mert mélyen attól még ott gyűlhet a ki nem adott feszültség. Este befeküdtem Vera mellé, aki megkért, hogy mondjak egy történetet Cifiről. Cif az első és utolsó macskám, nem sokkal Vera születése előtt halálozott el, de Vera nagyon szereti a róla szóló sztorikat, képeket, videókat. Minden este reménykedem abban, hogy nem jut eszébe az esti rituálénknak ez az utolsó eleme, de hónapok óta nem felejti el. És akkor én rittyentek valami szép kis kerek mesét Cifről gyorsan.

Vera: Anya, légy szíves, mondj egy történetet Cifikéről.
Én: Jó. ... ... ... (sóhaj) ... ... ... Cifikének nagyon hosszú bajsza volt.
Hosszú csend.
Vera: Ez volt a történet?
Én: Igen.

S azzal irgalmatlanul elkezdtem röhögni. Nem tudtam abbahagyni, még akkor sem, amikor Vera elsírta magát és elpanaszolta, hogy becsaptam, mert ez nem történet, és nagyon rosszul esik neki, hogy kinevetem. Na, ekkor rájöttem, hogy nagy a baj, mert akkor törnek rám ilyen görcsök, ha nagyon kikészültem, mert nem tudok valamit megoldani és túlstresszelem magam. Ezért aztán péntek este elmentem a húgomhoz, hogy vele és a barátnőmmel együtt nézzük meg a Voice-ot. Nem érdekelt, hogy mit mond Vera, aki ekkor világosított fel engem arról, hogy nem aludt egy percet sem, amíg a kórházban voltam (4 éjszaka), és előrebocsátotta, hogy ezúttal sem fog. A férjemtől a következő levelet kaptam aztán aznap este:

"Csinálta a japán karácsonyt vagy 10 percig, aztán nézte a mesét. Megmondtam, ha sír, Bandu jön ki, ő meg be. Mielőtt bepelenkáztam, megint sírni kezdett, de már - ahogy mondta - örömében. Annak örült, hogy majd hazajössz. Egyébként attól félt, hogy örökre a húgodnál fogsz maradni. Már alszik. 5 perc alatt."

Józsi bácsi

Tudom, hogy rossz az, aki rosszra gondol. De a következő, első kézből származó információim vannak Józsi bácsiról:

Józsi bácsi el szokta vinni Alizt játszani. Mert Aliz ismeri Józsi bácsit.
Mindig ugyanazt játsszák. Nem derült ki, hogy mit.
Józsi bácsi mindig ott van az óvodában.
Józsi bácsi néha fiúkat is elvisz magával játszani.
Talán a sószobába mennek.
Az óvónénik nem tudják, hogy hol van olyankor Aliz.
Józsi bácsi mindig ugyanazt a cipzáras pulóvert hordja.
Nem öreg, középkorú.
Józsi bácsi Verát még nem vitte el sosem.

Olyan ez, mint egy film, ahol minden részlet arra enged következtetni, hogy X a gyilkos, aztán a végén kiderül, hogy Z, de a fejünkben visszapörgetve akkor is stimmel minden apró részlet. Jó, feltételezem, hogy Józsi bácsi fejlesztőpedagógus, logopédus vagy pszichológus lehet, de akkor is kicsit ijesztő volt, ahogy jönnek az újabb infók a sztorihoz, és mind, egytől egyig beleillik egy másik sémába. De vajon miért van az, hogy a gyerek szájából elhangzó "Józsi bácsi el szokta vinni Alizt játszani." mondat azonnal azt a másik gondolatkört aktiválja a felnőtt ember agyában? Amúgy a férjem is rossz, nemcsak én. De azért megkérdezem hétfőn, hogy ki az a Józsi bácsi.