Családtagjaim által régóta várt és szorgalmazott fordulópont

Amikor vasárnap este Bandi újra annyira köhögni kezdett, hogy nem volt mese, magam mögött kellett hagynom a délután óta mantrázott pozitív gondolatokat (jaj, de kiszáradt a torka, meg kellene itatni / ejnye, hogy félrenyelt valamit / szegénykém, a torkára ment egy porszem / milyen nagyon igényli a figyelmet ez a gyerek / á, csak eszébe jutott, hogy holnap óvoda / csak egyetlen kis köhögőrohamocska ez, nem lesz folytatása / na, na, ... na, most mindjárt elkezd felszakadni / holnapra kialussza és nem lesz kutya baja sem), és a valahafehér fotelbe leroskadva az jutott eszembe, hogy el akarok szívni egy cigit* az erkélyen, akkor eldöntöttem, hogy itt a vége: 5,5 évet bírtam bébiszitter nélkül. Szó nincs róla, hogy hős mártírként, összeszorított foggal tettem volna a dolgom nap mint nap ennyi éven át. Egyszerűen nem volt szükségem külső segítségre. Bandi - Magda születéséhez köthető - megborulásának hatására most viszont teljesen elegem lett a zombi üzemmódból, meg abból, hogy már egy normális boltba sem jutok el tejért-kenyérért. A fodrászról nem is beszélve. Meg a karácsonyi ajándékokról, amelyeket szerintem becsomagolni sem lesz alkalmam, nemhogy megvenni. Tornázni is el szeretnék járni újra. Meg szívesen elolvasnám az ÉVA Magazint is havonta egyszer egy-két kávé mellett. Nem folytatom.

Szóval Bandi eddigi ovis karrierje:
- 5 munkanap szeptemberben (beszoktatás, azaz számomra nem szabadság), ezt követően 2 hónapot itthon töltött, hogy megoldjuk a szarügyét
- 8 munkanap november közepén (első fele újra beszoktatás), majd két hetet köhögéssel töltött itthon
- 2 munkanap december elején (ebből az egyik nap Vera ült a nyakamon teljes testét elborító csalánkiütéssel)

Két nap óvoda után most asztmatikus hörghurutja van, a szokásos. Bandi még a legborzasztóbb rémtörténeteken (vö. egy hét ovi, két hét betegség) is túltesz. Jó, értem, hogy minden lelki alapon történik nála, és szegény gyerek, de. Az egész tavaszt a lakásba bezárva töltöttem vele, ezután nyáron egy kisebb fajta gyereknyájat terelgettem, ősszel pedig még mindig zokszó nélkül vettem részt a minden egyéb szempontot háttérbe szorító kéthónapos projektben, melynek keretében Bandit kigyógyítottam a szarakodásból. Az óvoda újrakezdése után épp csak megízlelt szabadság és Bandi ezt követő azonnali lebetegedése azonban felébresztette a bennem szunnyadó forradalmárt.
De még ha az én szükségleteimet félre is teszem, akkor is ott van még a majd' 1 éves Magda, aki pl. életében eddig mindössze kétszer volt Ringatón, ahol úgy viselkedik, mint egy tank: mindenen és mindenkin keresztülmászik, aztán a hangszer elkobzása céljából fejjel ráront a foglalkozásvezetőre. Mindegy, valahogyan, valamikor, valahonnan csak tanul majd jó modort. Ennél nagyobb gondot jelent viszont, hogy Bandi állandó - testi vagy lelki - betegségei miatt Magdával olyan keveset járok levegőre, hogy már attól tartottam, agyának alacsony oxigénellátottsága folytán nem sikerült 11 hónapos korára sem megtanulni, hogy hol a lámpa. Szerencsére erre mostanában lépten-nyomon rácáfol, mert miután az elmúlt hónapokban látványosan túlteljesítette a nagymozgás penzumot, azt a vonalat most már jegeli, és két hete robbanásszerű intellektuális fejlődést mutat. Kiderült, hogy mindent tud, mindent ért. Tapsol, pápát int, puszit ad (karikára nyitott nyálas száját az arcomra nyomja eöe hang kíséretében), megmutatja az okos kis fejét, tudja, mit mond a hal, hogy hol a kacsa, a gitár, a fürdőszoba, a kaka (nézeget lefelé), megérti a hol a zoknid? és a cipőd? kérdést, és ha nem a lábán van, elkezdi keresni a közelében, tudja (csak nem érdekli), miket nem szabad csinálni, az orrszívó elől menekül... Szóval nem kell félteni, az ő agya is szivacsból van, legfeljebb eddig nem tudott látványosan kiteljesedni a nagy prés alatt, de most, hogy elengedtük, intenzíven szív magába mindent. Na mindegy, a levegőzés hiánya ettől függetlenül nagy gond. Egyébként pedig őt sem kell félteni attól, hogy nem követel magának időt és figyelmet tőlem, minden lemaradását behozza az esti órákban, illetve az éjszakai szoptatások alkalmával.

Szóval nem teszem félre a szükségleteimet. Most lázas bébiszitterkeresésben vagyok, és nem is gondoltam, hogy ez ilyen nehéz. Most már ott tartok, hogy az ismerős ismerőse legyen, nem szükséges feltétel.


* Január 4-én lesz 12 éve, hogy nem dohányzom.

Számonkérés

Este, mint az megszokott, Magda nem akart/tudott elaludni. Háromszori nekifutásra sem sikerült lefektetni az ágyába. (Mert azt a közismerten zsákutcás módszert követem, hogy szoptatom, elalszik, óvatosan kilopom a mellemet a szájából, még óvatosabban belesüllyesztem a kiságyba, amire felébred, és kezdjük elölről. Ha pedig végre sikerül a művelet, akkor sem tart túl sokáig az öröm, mivel a kiságy rácsába történő első ütközéskor felébred és reklamál, amiért nem rajtam lóg. De mit csináljak, erre indultam, túl sokat haladtam már ahhoz, hogy csak úgy kihátráljak, csak elmegyek már az utca végéig, hátha találok valami titkos átjárót.) Szóval Magda nagyon felbosszantott, ahogy a kiságyba megérkezve harmadjára is azonnal négykézlábra pattant és méltatlankodó ordításba kezdett. Ott hagytam, hogy kicsit kifáradjon, megnövelve ezzel a negyedik próbálkozás sikerének esélyét. Egy perc után Vera és Bandi kiabálni kezdtek, hogy szörnyű ez a magdaordítás, nem lehet kibírni, illetve szöjnyű ez a magdaojdítás, nem jehet kibíjni, aztán ki is jöttek a szobából. Látták, hogy nem törekszem kifejezetten a helyzet megoldására (=megnyitottam a Facebookot a telefonomon). Kérdezte Vera, hogy akkor ők most mit csináljanak. Játsszatok. - feleltem, ők pedig elvonultak. Távozóban Bandi mintha méltatlankodott volna a sötét miatt, de azt már elengedtem a fülem mellett. 5 perc után, ami lehet, hogy csak 3 volt, de nekem 15-nek tűnt, visszamentem a gyerekszobába. Mindenki az ágyában feküdt, Magda torkaszakadtából ordított.

Vera: Anya, ugye te most nem vagy vicces kedvedben?

Én: Nem.

Vera: Akkor miért mondtad, hogy játsszunk? Hidd el, nekünk sincs jó kedvünk.

Egyem meg...

Matricás foglalkoztatóval szórakoztattam Bandit és magamat. Felolvastam neki a feladatot:

Bandi: Nem. Az úgy jegyen, hogy ez itt a papa (apára mutat), ez Magda (szőke lányra), ez te vagy (anyára), ez meg Veja (barna lányra).
Én: Jó, legyen így.
Bandinak könny szökik a szemébe: És én hoj vagyok?
Én: Te azért nem szerepelsz a képen, mert Mari mama elvitt az állatkertbe. Úgy jó lesz?
Bandi: I-hi-higen, úgy jó jesz. Maji mama ejvitt az ájjatkejtbe.
És megnyugodott.

Meg ahogy azt anya eltervezi

Ma reggelre szervezték a Bandiék csoportjának fotózását az oviban. Külön kérésre a testvéreket együtt is lefotózták, és mivel mi ebben itthon mindannyiszor csúfos kudarcot vallottunk, hátha alapon igénybe vettük a profi fotós segítségét. Annyi haszna biztosan volt, hogy megkaptuk azt a bizonyosságot, hogy idén sem érdemes családi fotózásra befizetnünk, legalábbis ha karácsonyi ajándéknak szánjuk. Ha az a cél, hogy egyszer majd jót röhögjünk rajta, akkor viszont mindenképp.

A terv
Este kiválogattuk a szép ruhákat. Reggel picivel korábban kelünk, lendületbe jövünk, felöltöztetünk mindenkit. Sima ügy lesz, hiszen este kiválogattuk a szép ruhákat. Egy gyors reggelire megállunk az útba eső kisboltnál, 3/4 8-kor megérkezünk az óvodába. A többi szülő közül aki akarja, ideadja a csoportpénzt, a gyorsított ügymenet érdekében hónapokra bontott táblázatot is nyomtattam a gyerekek névsorával. Bandi bemegy az elsők között, Verával és Magdával együtt is elkattintják azt a néhány képet, aztán Verát átöltöztetjük (neki úszás is van ma), és beadjuk a csoportjába. A férjem elmegy dolgozni. Bandival elkészítik a csoportjával közös képet. Ekkor 9 óra. Beülünk a kocsiba, Magda alszik az IKEA-ig, ott egy szűk órát vásárolok a két gyerekkel*, majd hazaérünk délre, libapecsenyére.

A valóság
Este kiválogattuk a szép ruhákat. Reggel picivel korábban keltünk. Eddig minden a terv szerint haladt. Ám Vera nem jött lendületbe. Álmos volt, bőgött, hogy miért kell ilyen korán menni, miért kell ezt a szép ruhát felvenni, amikor ma úszás lesz. És hogy ő azt nem veheti fel, mert nem tudja ki és begombolni a hátán, márpedig ilyet nem szabad felvenni óvodába. De azért csak felöltözött szép ruhába, az úszós és a nagy nehezen kiválasztott játszós cuccot vittük a hátizsákban, és ígéretet tettünk rá, hogy át fogjuk öltöztetni. Abbahagyta a bőgést, csodával határos módon időben el is indultunk, a kisboltot is útba ejtettük. Éreztem, hogy sínen vagyunk. 3/4 8-kor tényleg megérkeztünk az óvodába, ahol a szülők megrohantak a csoportpénzzel. Hosszú percek mentek el adminisztrálással, közben a férjem igyekezett fotózásra kész formába hozni 3 pufiba, csizmába sapkába öltöztetett gyereket. Jaj, a Vera benti cipőjéért fel kéne szaladni az ő emeletükre. Megtörtént. Kezdetét vette a fotózás. Két vidám, a fotósnak engedelmesen mosolygó, pózoló, nagyonügyes! nagggyonügyes! szenzációs! fantasztikus! modell után sorra került az én fiam. Akinek mintha fogalma nem lenne arról, mi az a nevetés vagy mosoly. Talán néhai nagyapja tiszteletére, vagy nem tudom, miért, de felvette a távolba hunyorgó, felső ajkával az orra hegyét megérinteni próbáló, sugárzó értelmet tükröző arctartást, és ebből semmivel nem lehetett kibillenteni. Se macskákkal, se Némóval, se spontán nevetéssel. Mert kínomban én ekkor már spontán röhögtem.

Jó, azért lett ilyen is:

Közben Vera csak bekuporgott a tornaterem legtávolabbi sarkába bőgni. Kiderült, hogy azért bőg, mert nem akarja, hogy lefotózzák. Azért nem, mert attól fél, hogy ő majd nem tudja azt megcsinálni, amiket ez a bácsi mond neki. Én már fel akartam adni az egészet, mondtam, semmi baj, és felviszem a csoportjába, de a férjem erősködött, hogy nehogy már. De én tudtam, hogy tök felesleges, úgyis csak bőgni fog a képen, akkor meg minek ez az egész bohóckodás. Mindegy, Bandi kész lett, odaültettük a gálaruhába öltöztetett Magdát mellé, majd betuszkoltuk Verát is a molinóra. Kisírt szemek, Magda által félig elfogyasztott dekoráció, Bandi masszív messzenézése, nem baj, 3 katt, oszolj, kalap, kabát, végre.

Fél 9. Vera, hol a csizmád?! Kerestem, kerestem, ekkor már szakadt rólam a víz, az új, Vögele felsőmet amortizálva. Nem lett meg. Jó, mindegy, majd megkeresem, ha beadtalak a csoportba. Felvittem Verát az ő szintjükre, ja, itt a csizmád, grrr, elment pisilni, átöltöztettem, de még mindig bőgött és csak üldögélt a szekrénye előtt. Csináld már, kérlek, a papának már rég el kellett volna indulnia. Miután elkészült, és már épp bement volna a szobába, eszébe jutott, hogy kezet kell mosnia. Közös erővel elejtettük a kavicsból készített kutyáját, aminek lepattant az orra, na, onnantól esély sem volt arra, hogy a bőgést abbahagyja. Utálom így ott hagyni, de most nem tudtam mást csinálni. A férjem elment dolgozni. Bandival és Magdával visszatértem a fotózás helyszínére, ahol nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy Bandi - igéző tekintetével - idén nem fog szerepelni a csoportképen, miután egy óra alatt még csak a 6. gyereknél jártak. 9 óra. Bandit felöltöztettem, közben folyamatosan a cserepes virágokat próbáltam Magda karmai közül kimenekíteni. Aztán csak kész lettünk valahogy, még én is, és elindultunk. Nem mentünk az IKEA-ba, nem maradt már rá energiám. Helyette hazaindultunk. Magda úszó szemei figyelmeztettek, hogy ha jót akarok magamnak, ne próbáljak már a zöldségesnél sem megállni. Menjünk csak szépen haza duplózni vagy gyurmázni a kisfiammal, mint hónapok óta minden egyes délelőtt.


UPDATE. Utóbb aztán az is kiderült, hogy mégsem volt teljesen értelmetlen Vera trenírozása, különben másnap, az ő csoportjának fotózásakor, amikorra is feldolgozta a feladatot, nem született volna meg ez a kép:

* Bandi a változatosság kedvéért másfél hét ovi után beteg lett, egy hete itthon van. Szeptember óta eddig 2,5 hetet töltött az oviban.

Vera első reklámplakátja

Nagyon édes. Kicsi baba.

Sosem értettem régen, amikor azt mondták egy gyerekről, vagyis inkább babáról, hogy addig aranyos, amíg ilyen kicsi. Én mindig egyre aranyosabbnak éreztem a gyerekemet, hiába nőtt. Kíváncsi voltam, meddig fog ez tartani, azt mondta egyszer valaki, hogy amíg be nem kerül az óvodába eltanulni a többiektől a rafkót. Vera bekerült, de én még mindig azt gondoltam évekig, hogy épp akkor a legaranyosabb. Közben megszületett Bandi, és vele is azt éreztem folyamatosan, hogy _most_ a legaranyosabb, aztán mindig kiderült, hogy nem is, mert _most_. Valószínűleg azért nem fájt (eszembe sem jutott) az elmúlás, mert tudtam, hogy lesz még kisgyerekem.

Magda megszületett. Vera és Bandi megnőttek, és nagyon aranyosak, de most esett csak le, hogy mit jelent ez az addig aranyos, amíg ilyen kicsi.
Mert olyan kis gyámoltalan állatka. Mert annyira beleillik az ölembe. Mert tőle még szeretem a nyálas puszit (a nagyoktól ellenben idegesít). Mert az ő dagiságát még cukinak látom. Mert ő bármit csinál, nem lehet rá haragudni. Igazán még akkor sem, ha éjjel 8-szor ébreszt. Hiába mondok neki olyankor csúnyákat (hülye kis szar), azt csak azért kapja, mert sötét van és nem látom az ártatlan szemeit. Akkor sem haragszom rá, ha nem alszik el este a kiságyban és áthozom magam mellé, ahol további 3/4 órán át játsszuk azt, hogy felkel, elindul, én elkapom, visszafektetem, go to 1. Akkor sem haragszom rá, ha századszor is a szájába veszi a kavicsot a játszótéren vagy a 38. papírzsebkendőt találta meg és fogyasztja jóízűen aznap. Vagy mert annyira zsizsi, hogy nem lehet bepelenkázni vagy felöltöztetni. Vagy amikor csak sír, ki tudja, miért. Mert ő még semmit sem számításból csinál, nem rafinált, nem idegesíteni akar, nem teszteli, hogy meddig mehet el, nem feszegeti a határokat. Nem hisztizik. Egyetlen dolog motiválja: az, hogy neki jó legyen. Na, ezt siratom, hogy a kettőnk kapcsolatába hamarosan bepofátlankodó dackorszakkal ennek végérvényesen vége szakad, és soha többé nem lesz ilyen kisbabám. A férjem szerint nekem már unokaéhségem van.
Mindennap eszembe jut, ha ránézek, hogy jaj nekem, ne, ne, ne nőj ilyen gyorsan, kérlek! De miután folyton előtte jár két nagyobb példakép, akiket szeretne utolérni, eszében sincs egy általam kikényszerített, idővel betegessé váló kapcsolatban téblábolni: félévesen már állt, 10,5 hónaposan járni kezdett. Már épp terveztem, hogy az ezzel kapcsolatos gondolataimat összeszedem, amikor belebotlottam ebbe a cikkbe. Örülök, hogy nem kell már megírnom, mert ez majdnem az, amit én írtam volna. Az, hogy az óvó néni szebben énekel, meg hogy az ovis borsófőzelék sokkal finomabb, az szó szerint. Egy dolog nem stimmel: én nem várok semmit, nem siettetem az időt már most sem, nem várom, hogy forogjanak, üljenek, járjanak, maguk öltözzenek, megtanuljanak kanállal enni stb.... Mert én ezt végtelenül élvezem, és már most sajnálom, hogy hamarosan vége lesz. És nem utólag fogok rájönni.

Vera Fontos Dolgainak listája

Némi magyarázat:

Kutya - mindenekelőtt.

Anya, papa - azonos mértékben.

Lülü, Mari mama - intenzív hétvégi együttlét és szórakoztatás eredménye az előkelő hely.

Mert alapesetben csak Tejföl, a legnagyobb plüsskutya után következtek volna.

Meme - rejtély. Egyik ovistársa, akivel sokszor szeretne együtt játszani, jellemzően barbie-sat vagy pónisat, de bármit mond a Vera Barbie-ja vagy pónija, a többiek nem szokták meghallani. Bezzeg ha Meme Barbie-ja vagy pónija mond valamit, mindenki odafigyel. Csanád is. Eredetileg ő lett volna a Meme melletti hely birtokosa, de a CS* leírása után Vera meggondolta magát. Talán eszébe jutott az az eset, amikor Meme körömtapsolva cinikus diadalittas mosollyal az arcán** vidáman újságolta Verának egyik reggel, hogy aznap délután Csanádékhoz megy látogatóba. Ezért inkább választott valami édesebb fontos dolgot.
Hajni néni - szeretett óvó nénije, aki szeptember másodika óta nincs velük ("mert inkább megszüli azt a hülye kisbabát, ahelyett, hogy velünk foglalkozna"). Ha ezt H. néni véletlenül olvasná egyszer, remélem, nem bántódik meg, hanem inkább örülni fog, hogy egy kis pártfogoltja hónapokkal később is őt emlegeti, és naponta elpanaszolja, hogy amióta H. néni elment, minden elromlott az óvodában.
Zita néni - az ovi logopédusa, amolyan félistenség most nálunk. Hétfőn és szerdán az általa tartott foglalkozás a nap fénypontja, és nyilván _sokkal_ szebb, mint én vagyok, mert "Zita néni egy aranyos nagylány."

Magda érthető okokból nem került a listára ("Magda egy undorító tokájú, kövér kisgyerek, Magidagi, Magdacs-Rondacs, Maghülye" stb.), Bandin viszont egy rövid ideig elgondolkodott, mert kicsit szereti, de aztán hamar rájött, hogy a fentiekkel nem lehet egy lapon említeni.



* Egy kis dicsekvés. A CS-t pár nappal a lista összeállítása előtt még TS-nek írta. Mert 3,5 hónappal ezelőtt, nyaraláskor elolvasta a Latinovits szobor tábláján, hogy Latinovits. De most már tudja, hogy az régies írásmód.

** Nem könnyű a kicsinyességet félretenni, amikor a saját gyerekemet szeretném boldognak látni, és mindenkire haragszom, aki - ha nem is szándékosan, de - fájdalmat okoz neki.

Célcsoport és döntéshozó: az 1978-as születésű gyerekek

El kéne menni valamelyik játékcég marketing osztályára dolgozni. Szerintem ott most nem lehet hibázni. Jó, egy marketingessel folytatott vitában nyilván alulmaradnék, de én most józan paraszti ésszel gondolkodom (vö. Reklámot kitalálni mindenki tud.).

Az 1978-as születésű gyerekkel ma újra megvetetik kisgyerekkora rég nem látott játékait, mert az retro és melegséggel tölti el a szívét. A nosztalgia vonalán maradva megvetetik vele azt is, amire 1990 után az összes zsebpénzét elköltötte. Mert ugye az 1978-as születésű gyerek kisgyerekkori játékgyűjteménye nem igényelt folyton bővíthető tárolórendszereket, és egy ilyen gyerek később válogatás nélkül megvett mindent, ami csak rákacsintott a helyi ajándékbolt műanyag, neonszínű, szagos, rugós, tapadókorongos, zenélős, kitűzős, bögrés, takonylabdás, festékkel összekent mintájú, megkapóan szellemes feliratú termékektől roskadozó polcairól. Na jó, ezeket most nem biztos, hogy újra megveszi, beéri a róluk készült fotókkal valamelyik I ♥ 90's rajongói oldalon. És aztán hiába lett mára az 1978-as születésű gyerek ízlése letisztult, értékrendje kikristályosodott, rászabadult az ősóceán méretűre duzzadt játékkínálatra, a gyerekkori nélkülözés következményeként pedig szépen megvásárol mindent, amiről úgy gondolja, hogy egykor, kisgyerekként a lelkét is eladta volna érte. És akkor még nem tettünk említést az 1978-as születésű gyerekek gyerekeiről és azok igényeiről.

Szóval pár hónapja majdnem megvettem magamnak a gyerekeknek egy varázspálcát a Müllerben. Hosszú percekig álltam és néztem megbabonázva a benne úszó csillogó formákat, amint lassan kavarognak az algaszerű zöld pöttyöcskékkel. Mekkora király lettem volna gyerekkoromban, ha van egy ilyenem... A smucig énem azonban - megérezve a gyermeki énem átmeneti bizonytalanságát - hirtelen kicsavarta a kezemből és visszatette a polcra. De sorsunk addigra megpecsételődött, mert aztán már sosem tudtam elfeledni. A múlt héten elvittem a lányaimat egy gyors(nak tervezett) bevásárlásra, és a budakeszi Tescóban Vera szemet vetett egy varázspálcára. Semmi extra, csak egy rózsaszín szalaggal körbetekert szívószál, a végén egy csillogó, szivaccsal kitömött csillaggal. Nagy nehezen meggyőztem arról, hogy nem ez kell neki, hanem a sokkal szuperebb mülleres, majd meglátja, milyen fantasztikus az. Bevásároltunk, aztán vettem neki egy kabátot a Vögelében, majd betértünk a Müllerbe, ahol tá-dáááám, prezentáltam neki a csodát. De nem úgy van az. Lehervadt az arcáról a mosoly, engem mindjárt megpróbált békává varázsolni ezzel a hülye bottal, mert természetesen neki egyáltalán nem tetszett, mert ő egy ilyen lány (ezt majd egyszer kifejtem és illusztrálom sok-sok példával). Bőgni kezdett, de én sem hagytam annyiban a dolgot, mert már teljesen beleéltem magam, hogy lesz egy ilyen varázspálcánk, így hát fáradtság ide vagy oda, úgy döntöttem, ezt megvesszük nekem Bandinak, a rózsaszínért meg visszamegyünk a Tescóba. Így történt. Vera nagyon boldog volt, egy napig. Hogy hol van a pálcája, azt azóta sem tudom, de szerintem ő sem, ezért még egy fényképet sem tudok most róla kitenni. És hazaérve még ő harangozta be úgy Bandinak a vásárfiát, hogy Bandi, vettünk neked egy haszontalan limlomot... De nem baj, legalább Bandiban nem csalódtam.

A hétvégén pedig az édesanyám hasonlóan gyermeteg lelkületére is fény derült, mert miután megtudta, hogy részt veszek a Müller szombat nevű eseményen, megkért, hogy szerezzek be neki is egy ilyen varázspálcát. Ugyan a munkájára hivatkozott, hogy fejlesztőpedagógusként majd ezzel fogja kábítani a gyerekeket, de én tudom, hogy valójában őt varázsolta el a varázspálca.

Bandi újra oviban

Negyedik napja. És megint tartogatni kezdett. És hiába mondja M. néni, az óvónője, hogy ne idegeskedjek, mert azt a gyerek megérzi, 10 hónapos küzdelem után elég nehéz ezt a kérdést félvállról venni. Na, azért még nincs tragédia, egyelőre az én gyomorrángásaim erősebbek Bandi visszatartási reflexénél, de most nagyon oda kell rá figyelni, nehogy újra ráérezzen a tartogatás ízére. És persze nem is gondoltam, hogy minden nehézség nélkül, röhögve kezdi majd az óvodát, szóval annyira nem lep meg. De elég nyomasztó végignézni, ahogy a napi termést felváltja a kétnapi. És hogy az óvodában inkább nem pisil egész nap, nehogy véletlenül kakálni is kelljen. És újra rajtakapni azon, hogy keresztbe tett lábbal, nyögdécselve álldogál. És újra szembesülni azzal, hogy össze van kenve az éjjeli pelenkája. Pedig már olyan jól álltunk, mutatom:

7 hét lélekápolás tárgyiasult eredménye

Egyelőre még működik az általam kifejlesztett módszer (itatás, hogy pisilnie kelljen, aztán a wc-n figyelemelterelés céljából gondolkodtató téma felvetése és annak megbeszélése, pl. milyen ételeket gyúrtunk gyurmából a cicának), ez ma reggel is eredményre vezetett, de sajnos egész nap nem vagyok mellette az óvodában, hogy figyeljem a rezdüléseit.
Aki olvassa, és néha eszébe jut drukkolni nekünk, most azt megköszönöm.

Nevelési szándék

Lehet abban mégis némi igazság, amivel a háziorvosom biztatott egyszer, azaz hogy a harmadik gyerektől kezdve a gyereknevelés terheinek egy részét már leveszik az anya válláról az idősebb gyerekek. Ráadásul ha addig jó példával jártam előttük, a következetesség alapértelmezett nevelési stratégia lesz náluk is.

Egyik délután oviból hazaérkezve szoptatok a gyerekszobában, amikor ordítás hallatszik az étkezőből. Kikiabálok a szobából: Mi a baj?
Vera: Az, hogy rajzoltam az oviban egy 4 lakásos kutyaházat, és Bandi is szeretne ilyet cicákkal.
Én: Bandi, majd rajzolunk egyet.
Bandi: De én most akajom!
Én: Bandi, nem érek rá most, de tudod, mit? Kérd meg Verát, ő olyan szép cicákat tud rajzolni.
Vera: Én nem rajzolok, mert Bandi engem folyton csak üt-ver.
Bandi: De jajzojjáj!
Vera: Nem rajzolok Bandinak!
Én: Vera, ha Bandi megígéri, hogy nem fog bántani, rajzolsz neki?
Vera: Akkor igen. Bandi, megígéred, hogy nem fogsz bántani?
Bandi: Megígéjem.
Vera: Á, de Bandi mindig mindent megígér, aztán nem tartja be. Azt is mindig megígéri, hogy nem fog bántani, és mégis mindig lefejel és kitépi a hajamat. Nem rajzolok.
Bandi visítva: Nekem is kejj cicaház!
Én: Vera, rajzolj már neki, légyszi.
Vera: Jó! Bandi, megígéred, hogy nem fogsz bántani?
Bandi: Megígéjem.
Vera: Rendben. De egyetlen árva ütés, és az összes macskát átrajzolom kutyává. Értetted? ... Egyetlen árva ütés, és az összes macskát átrajzolom kutyává. Értetted?
Bandi: Éjtettem.

***

Bandi nem bántotta Verát. Láttam is aznap az elkészült rajzot, a házat macskák lakták. Tegnap viszont megírtam ezt a posztot, és le akartam fényképezni hozzá a műveket, de hiába forgattam fel az összes mostanában készült gyerekrajzot, csak a kutyák házát találtam meg.

Kérdeztem este Verát, hogy hol a macskás ház.

Vera: Hát, kidobtam.

Én: De miért?

Vera: Mert Bandi bántott.
Én: De hát nem bántott, láttam, amikor kész lett a macskás ház.
Vera: Igen, akkor nem bántott. De azóta már többször is, nem emlékszel?

Én: De az nekem nagyon kéne most, le akarom fényképezni.

Vera, miután feltúrta a papírszemetet: Nincs mit tenni, anya. Azt már a papa levitte a szelektívbe. ... Nem baj, nem sajnálom. Bandi a hibás, miért bántott?

Bandi szarügye

Vigyázat, terjengős beszámoló következik. De 10 hónap eseményeit foglalom össze, ahhoz képest nem hosszú. Akkor íme annak az útnak a története, amelynek kezdetén a gyerek kakált, aztán nem szart, majd végül újra kakálni kezdett.

Bandinak sem az étvágyával, sem az emésztésével nem volt soha semmi gond egészen addig, míg meg nem született Magda. Tudtuk, hogy ez nehéz lesz neki, próbáltunk rá odafigyelni, már amennyire egy egész nap ordító újszülött mellett lehet. Arról már sírtam itt, hogy miért is adtam bölcsődébe ezt a szerencsétlen gyereket, úgyhogy nem kezdem megint ostorozni magam emiatt.
Utólag visszagondolva, Magda születésével nagyjából egy időben azzal az idegesítő új szokással kezdődött az egész visszatartósdi, hogy esténként, szigorúan a szülők hőn áhított szabadulását jelentő villanyoltás és búcsúpuszi után Bandi bejelentette, hogy kakált. Ilyenkor nagy puffogva kicseréltük a pelenkáját, amelyben egyébként 2-3 mogyorónyi izénél nem volt soha több. Ami a normális kiterjedésű végterméket illeti, elkezdett kimaradozni egy-egy nap, de ekkor még nem tulajdonítottunk ennek jelentőséget. Aztán február-március környékén már előfordult, hogy két napig sem volt semmi, de ez még mindig nem jelentett problémát számára, és bár furcsállottuk, számunkra sem okozott álmatlan éjszakákat. Húsvét táján fordult látványosabb szakaszába az ügy, ekkor már 3-4 napig is visszatartotta, amiről úgy gondolta, az övé. Láthatóan szenvedést okozott neki megválni tőle, én pedig ekkor fordultam először az én sokat látott Google barátomhoz, aki megnyugtatott, hogy ez nagyon gyakori, és ellátott különböző jó tanácsokkal is. Így hát a következő hónapok azzal teltek, hogy türelmesen álltunk hozzá a kérdéshez, nem volt mindennapos beszédtéma, nem faggattuk a gyereket, nem erőszakoskodtunk vele, megdicsértük, ha legalább megpróbálta, produktum esetén nem tapsoltunk feltűnően, útközben minden kutyaszarnál megálltunk megbeszélni, hogy mindenki kakál mindennap, csak rostdús ételeket adtunk neki, itattuk, megvontunk tőle minden édességet, gyurmáztunk, a javaslatok közül csak az ugráltatást voltunk kénytelenek mellőzni Bandi folyamatos felső és alsó légúti betegségei miatt. A Bandi univerzumában érvényben lévő CiCa mértékegységrendszerre váltva meséket kreáltam cicákról, akik bemennek az alagútba, ahol sötét van, és kijönnek a másik végén, mert ott süt a nap és egy kafa csúszda várja őket, juhú! Elkezdtem én is cicának nevezni a kakát, a cicák kopogtattak az ajtón, aztán már dörömböltek, és rimánkodtam Bandinak, hogy nyissa ki nekik az ajtót. De nem nyitotta.
Elborzadva olvastam, hogy egyes gyerekeknél fél évig is eltarthat a dolog, fú, gondoltam, abból mi már megcsináltunk 4 hónapot, akkor mindjárt vége. Kétszer konzultáltam a bölcsipszichológussal, aki szintén megnyugtatott, hogy mindent jól csinálok, jól gondolok, ő elmondta, hogy a visszatartás mögött mindig düh húzódik meg (jelen esetben a kistestvér miatt, akit nem bánthat) így hát azt javasolta, hogy találjuk meg azt a tevékenységet, amely során kiélheti az agressziót, pl. tépjen, gyűrjön papírt, firkáljon vadul. Jó, próbálkoztunk, de ez ilyen irányítottan nem megy, nincs olyan, hogy gyere csak, kisfiam, firkálj ide egy csúnya nagy pacát, aztán szaggasd darabokra azt a ronda papírt! Mondjuk, egyik este szétvert egy IKEA-s dobozokból épített papírházat puszta kézzel (szegény Vera, úgy sírt, mint a záporeső), és hiába építettük fel másnap újra, hogy aznap este is porig rombolja, nem segített.
Közben kiderült számomra, hogy ez tényleg milyen gyakori probléma. Nem volt ismerős, aki ne ismert volna a közvetlen környezetéből valakit ezzel kínlódni. Én meg egyre kétségbeesettebb arccal kérdezősködtem, hogy ugyan mondják már meg, mit csináljak, mert ez egyre rosszabb. Az emberek csak széttárták a karjaikat, és csak azzal biztattak, hogy egyszer valahogy elmúlt. A gyerekorvos a Laevolacot javasolta, kúraszerűen. Ennek az lett az eredménye, hogy Bandi naponta 10-12 pelenkát kent össze, de normális adag egyáltalán nem jött belőle. Most nem azért, mert smucig vagyok (de), és nem mondom, hogy nem tölt el örömmel a Libero Klubban még oly lassan gyűlő pontok látványa is, de egyszer csak megelégeltem ezt a mérhetetlen pazarlást és eldöntöttem, hogy inkább alsógatyát mosok. Napi 6-7-et, illetve a nadrágokat, mert a szagot azok is azonnal átvették. Meg a kezemet, amit Ágnes asszony módjára jártam kényszeresen suvickolni, mert a szag az orromból nem akart oszlani. A Bandi által termelt szennyessel és a szagokkal folytatott kilátástalan küzdelemben kezdtem alulmaradni, ezzel párhuzamosan egyre ingerültebben viszonyultam ehhez az ügyhöz és sajnos Bandihoz is. Ekkor a gyerek már rég nem kakált, hanem szart. Jobban mondva nem szart. Helyette balettozott, és már teljesen mindegy volt, mit adok neki enni, mennyit iszik, kap-e Laevolacot, ő profi és gyakorlott visszatartóvá vált. Még tanácsokat is osztott a témában Verának, amikor egyszer a játszótéren tört rá az inger: Veja, úgy kejj csinájni, hogy szojítod a jábadat. Vagy vissza kejj nyomni a kezeddej. - Anyád.
A nyár volt a mélypont, főleg az augusztus. Rengeteg hülyeséget elkövettünk ekkor már, amikről tudtam, hogy nem kéne, de nem érdekelt. Annyira tehetetlennek éreztem magam, és ha az a sok praktika nem segített, akkor gondoltam, le van szarva, legalább én ne robbanjak fel az idegességtől, és különben meg hadd lássa ez a kis hülye, hogy ez nem normális dolog és mennyire kikészül tőle mindenki. Akkor is tudtam, hogy nem kellene, de sokszor beszéltünk ingerülten a füle hallatára a kérdésről, mert ömlött belőlünk a feszültség. Erőszakoskodtunk vele (nyilván feleslegesen), hogy nem állhat fel a wc-ről, amíg nem kakált. Ha láttuk, hogy táncol, elkaptuk, hanyatt fektettük, terpeszbe feszítettük a lábát, hogy jöjjön már ki belőle a cucc.
Amikor sikerült neki elengedni, akkor kisütött a nap, mindenki mosolygott a családban, őt is beleértve, mert ilyenkor láthatóan megkönnyebbült, és 2-3 napig szeretet, béke, harmónia uralta a légkört itthon. Aztán kezdetét vette a 3 napos, visításokkal színesített balettelőadás és részünkről az őrület. Bandi mintha itt sem lenne, két tánc között csak meredt a messzeségbe szótlanul, ténfergett, játszani eszében sem volt, még a játszóházban sem. Minden energiáját és gondolatát az kötötte le, hogy visszatartsa.

A nyaralás boldog és önfeledt percei

Játszóházi performansz

Nyilván végig tisztában voltam vele, hogy nem jó tőle erőszakkal elvenni, amit nem akar ideadni. De már annyira aggódtunk érte, és féltünk, hogy komoly következményei lesznek. Ezekben a hónapokban teljesen elromlott az étvágya (talán nem kellett volna felhívni a figyelmét arra, hogy aki eszik, az kakál is), lefogyott, látszottak a bordái, mindez irtózatos hordóhassal párosult. A 3 éves státuszvizsgálaton 14,9 kg-ot nyomott (Vera rögtön hozzátette: A kakájával együtt, amit visszatart!), mindössze 90 dekával többet, mint egy évvel azelőtt. Újra a Google után nyúltam, ezúttal már fórumot is olvastam, ami még inkább elkeserített. Attól is féltem, hogy mindjárt itt a szeptember, az óvoda, mi lesz ott, ez így nem megy, haza fogják küldeni. Főleg, hogy újabban már a pisilést is megpróbálta visszatartani, azt nyilván kevesebb sikerrel...
Eljött a szeptember, elkezdődött az óvoda. Egy hét után beteg lett Bandi, két hét itthon. Nem bántam annyira, ezzel is időt nyerünk, gondoltam az elején. A gyerekorvos javaslatára újra kezdtem a Laevolacot, napi bő 10 ml-t kapott reggel, éhgyomorra, esténként pedig 5 csepp Guttalaxot. Ez sem volt elég ahhoz, hogy elkerüljük végül a kórházi látogatást, mert miután 6 napja visszatartotta még ezek mellett is, nem mertem tovább kockáztatni. Bevittem a Jánosba beöntésre, bármennyire is azt olvastam mindenütt, hogy alulról ne próbáljuk megoldani. Látszólag nem okozott neki nagy megrázkódtatást, ami történt, de ez csak a látszat, mert az első megnyilvánulása ez volt: Mindig vissza fogom tajtani. Ezzel egyidejűleg viszont megszállt valami különös béke, és eldöntöttem, hogy nem fogom óvodába vinni, amíg meg nem oldódik ez az ügy. Ha 3 hónap, akkor három hónap, ha fél év, akkor annyi. A Jánosban javasolták, hogy keressem meg az ott kisgyerek-szülő konzultációkat tartó főnővért, talán tud segíteni. Eddig kétszer jártunk nála, pár percnyi ismerkedős beszélgetés után mindjárt volt is egy remek ötlete arra, hogy hogyan jutalmazzam közvetve Bandit a produkcióért. Rajzoljunk egy macskát, aki kap egy gombolyagot, ha Bandi kakált. Így ha a macskának örömet szerez az ajándékkal, ő is örül majd. Nem ő kapja a jutalmat, de mégis kap valamit. Rajzoltunk, a macska pedig nem egészen 3 hét alatt 10 gombolyaggal lett gazdagabb.

Bandi tényleg örül, hogy rajzolhatunk a macskának, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem maradéktalanul boldog attól, hogy hagyta magát így megvezetni. Még mindig elhaló hangon, mély szomorúsággal a szemében szokta közölni, hogy Kijött..., és egyszer bevallotta, hogy Nem öjüjök, ha a wc-be kakájok. És még mindig csak engem ajándékoz meg vele, ha épp nem érek rá, pl. zuhanyzom, inkább megvárja, hogy befejezzem.
A macska nagyszerű ötlet volt, és nagyon kellett a sikerhez, de az áttörést az hozta meg, hogy megadtam magam. Napról napra lehetett érezni, ahogy Bandi oldódik, és a korábbi elutasító attitűdöt felváltotta az az érzés, hogy mégis szüksége van az anyja törődésére. Minden délelőtt várja, hogy lefektessem Magdát, és játsszunk, ha valamiért ez tolódik, kérdezgeti is, hogy mikor viszem már Magdát aludni. Azt a bő egy órát aztán teljes egészében arra fordítom, hogy együtt gyurmázzunk, vonatpályát építsünk, duplózzunk, építőkockázzunk - nagyjából ezek közül választ játékot. Teljesen visszatalált hozzám, és megtalálta magát is. Elkezdett gondolkodni, beszélgetni, értelmeseket kérdezni, kezdeményez, aktív. Az étvágya is visszatért, jelenleg 16 kiló.

Mi a tanulság? Közhelyszerű evidenciák következnek, de ezeket néha olyan nehéz meglátni.
Egyrészt az a tanulság, hogy ha nem is látszik egy gyereken, hogy mennyire kell neki az anyjával eltöltött saját idő, akkor is szüksége van rá. Hiába olyan kis önálló, szépen játszik egyedül, nem igényel mókamestert, és inkább előzékenyen ő maga bocsátja testvérei rendelkezésére az anyját, hiába utal minden jel arra, hogy ő jól érzi magát az anyja kitüntetett figyelme nélkül is, ez nem igaz.
Másrészt az a tanulság, hogy ne hazudjak magamnak: ne színleljek nyugalmat, ha nincs, mert teljesen félrevezet, és magam is elhiszem végül, hogy jó vagyok és jól csinálom, ez meg aztán csak konzerválja a problémát és hátráltatja a megoldást. Már látom, hogy egyáltalán nem álltam türelmesen a kérdéshez hónapokig, csak azt hittem, meg csak úgy csináltam. Akkor lettem türelmes, amikor félresöpörtem minden másodlagos kérdést és az én kényelmemet érintő szempontokat (meddig fog tartani, elegem van a gatyamosásból, mi lesz az óvodában stb.), és elkezdtem a lényeggel foglalkozni (mi váltotta ki).
Harmadrészt az a tanulság, ami már annyiszor bebizonyosodott az elmúlt 5 év során, hogy meg kell adni magam, és ez nem ugyanaz, mint hogy feladom magam. És kész.

Krumplipénz

A Krumpliperselyt a 2013/14-es nevelési évben is üzembe helyeztük, és mivel Bandi is intézménybe került, vagyis lett munkája (a társas szabályok elsajátítására irányuló, kortárs közösségben folytatott szabad játék), ő is gyűjtögette a pénzt az év során. Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy elég érett lenne a zsebpénz gyűjtéséhez és elköltéséhez, magyarán annyit fog fel az egészből, hogy időnként megetetheti a pénzéhes Krumpli kutyát, nyaraláskor pedig választhat a játékboltban valamit, amit vagy megkap, vagy azt mondja anya, hogy erre nem elég a pénzed. De mint tudjuk, ami Verának jár, arra Monkey Bandi is igényt tart.

Fejenként 2340 Ft gyűlt össze, amit az alábbiak szerint költöttek el.

A nyaralás első napján, a strandra megérkezve, a Balatonra egyetlen pillantást sem vetve mindjárt a pénzért valami vackot kiokádó automata* felé vették az irányt. Verának ezzel kapcsolatban már vannak rossz emlékei, ezért biztosra ment: 3 db 100 Ft-osért kívánt valamilyen hercegnős órához jutni, és mivel nagyjából mindegyikőjüket szereti, nagyot nem bukhatott rajta. De azt gondolta, Aranyhajat dob majd neki a gép, mert neki az jár. Azt dobott, így Verának ezúttal a szerencse kiszámíthatatlanságával nem kellett szembesülnie. Nem úgy Bandinak, aki természetesen szintén beruházott egy ilyen órára, látott ugyanis egy macskát az automata oldalán, és mindjárt azt képzelte, hogy ő pedig olyat fog kapni. Bedobta, elforgatta, majd miután egy ideig farkasszemet nézett a szerelmes tekintetű Jasmine-nal, sírva fakadt. Hamar megvigasztalódott viszont attól a felfedezéstől, hogy ezek nem is órák, hanem hercegnőt a falra vetítő karkötők. Azt kell, hogy mondjam, ez tényleg megérte, nagyon szeretik, esténként pedig elalvás előtt, az ágyban fekve világítanak velük, és olyat játszanak, hogy Aranyhaj és Jasmine találkoznak a szoba túlsó falán.

Hercegnős vetítő karkötő - 300-300 Ft

Másnap elmentünk fagyizni. Kaptak egy-egy gömböt. Kértek még egyet-egyet. Cukorral. Miután ezeken túl voltak, távozóban bejelentették igényüket egy-egy rolettire, amit megtagadtunk tőlük, mert már nagyon mehetnékünk volt, mire kijelentették, hogy akkor megveszik a krumplipénzükből. Ja, az más.

Roletti - 30-30 Ft

A nagybevásárlás azonban még mindig váratott magára. A hét közepén egy masszív esőfelhővel együtt ennek is eljött az ideje, amikor is jobb program híján bementünk Siófokra. Kb. 25 percet töltöttünk el egy játékboltban eredmény nélkül. Vera nagyon sok játékra szemet vetett (főleg Barbie babákra és plüsskutyákra), de a legtöbbjükre már nem volt elég a pénze. Bandi csak téblábolt, jött utánunk rendületlenül a három polc között megtett összesen 38 kör során, és látszott, hogy stratégiája a kivárás, ő csak Vera után dönt. Megbeszéltük, hogy nem kötelező most elkölteni a pénzt, a pénz nem azért van, hogy mindenáron elköltsük, hanem azért, hogy ha szükségünk van valamire, megvegyük belőle. Nem vettek semmit. Aztán elmentünk ebédelni, mikor is Verát legyűrte a döntés utáni kognitív disszonancia érzése, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett az iránt az egyéves kisgyerekekre pozicionált kutyás fürdőjáték iránt, amit 20 perccel azelőtt hosszas mérlegelés után mégis visszahelyezett a polcra. Vinnyogás, vívás a papával, akinek esze ágában sem volt visszamenni a belvárosba, anya villámhárít, ebéd után visszagurulás. Hiába, mert ez idő alatt megvette valaki az egyetlen csomag ilyen kutyás fürdőjátékot, így aztán Vera kénytelen volt megtapasztalni a döntésképtelenség lesújtó következményeit is. Nagyon sírt, én meg vigasztalgattam, hogy emögött bizonyára valami sorsszerűség állhat, és Balatonszemesen is megnézzük, hátha lehet ilyet kapni. Nem tettem hozzá, hogy másfélszer drágábban. Még aznap látogatást tettünk a szemesi bazársoron, ahol Bandi 20 másodperc alatt megvásárolt egy Bahia szagú és kinézetű csörgős fejű famacskát, Vera pedig 30 perc keresgélés után végül meggyőzte magát arról, hogy a nagy nehezen kiválasztott kutyás táska sokkal jobb, mint a kutyás fürdőjáték lett volna.

Macskacsörgő - 1450 Ft / Kutyás táska - 1600 Ft

Mivel egy mátrafüredi bazárban egyszer, régebben már szembejött Verával az a kutyás fürdőjáték, tudom, hogy a Regio (Vera szerint Régi jó játékbolt) forgalmazza. Akkor még követelőzött érte, de nem voltam hajlandó egy 4 éves gyereknek megvenni. Levélben kérte az angyalkáktól, ők sem hozták el neki. Annyira megsajnáltam viszont a fenti kaland után, hogy megvettem neki (igen, az 5 és fél évesnek) a Regióban idén karácsonyra. Egyúttal csekkoltam, mennyibe kerül a végül megvásárolt kutyás táska, 995 Ft...

Nem sok pénzük maradt. Verának 410, Bandinak 560 Ft-ja. Hamar le is szoktak arról, hogy véres kardként hurcolják a "Krumplipénz" varázsigét, mert már tudták, hogy szinte semmire nem elég. Időközben hazajöttünk, és az egyik vásárlás alkalmával, míg én a sonkára vártam, elmentek a cukorsorra szétnézni. Kis zöld dobozkával a kezükben tértek vissza, hogy azt megveszik, ha van még annyi pénzük. 500 Ft. Vera minden igyekezetével azon volt, hogy lebeszélje Bandit az üzletről, felhívta figyelmét arra, hogy nem biztos, hogy cica van benne, az is lehet, hogy kutya. Bandi hajthatatlan volt, berakta a dobozt a bevásárlókocsiba, Vera meg szomorúan kullogott mellettünk. A pénztárnál azonban kiderült, hogy csak 400 Ft az a dobozka. Vera, mint akit puskából lőttek ki, elrohant és fél percen belül megjelent egy sárga dobozkával.

Pet surprise - 400-400 Ft

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a tavalyi zsebpénzprojekt legnagyobb vesztese Bandi. Viszont mindennél értékesebb gyakorlati tapasztalatokra tett szert a valószínűségszámítás területén. Ha túllép a tagadás fázisán (ez egy kutyának öltözött cica - mondogatta sírva), egyszer még hálás lesz érte.
Verának 10, Bandinak 160 Ft-ja maradt. Azt mondják, ezt már megtartják, és majd hozzácsapják a jövő nyári zsebpénzükhöz. Talán fizethetnék némi kamatot a tartós lekötésre, majd meglátom.



* Nem tudom, mi a hivatalos neve.

És akkor az anyja visszaültette a szoknyájára, attól várta a megváltást

Szóval elkezdődött az óvoda, Bandi egy hetet járt, majd két hétig beteg volt. Itt tartunk most. Azt hiszem, ideje belátni, hogy ez a gyerek lelki roncs lett, és addig kell szeretni még az eddiginél is jobban (vagy másképp), ameddig nem késő.

Amíg Magda meg nem született, minden a legnagyobb rendben volt közöttünk. Szerelemtől fátyolos tekintettel lestem minden mozdulatát, csodáltam szépségét. Élveztem, hogy odabújik hozzám... mit odabújik? Olyan gondosan beilleszti a fejét a nyakamba, úgy körbefonja rajtam kezét-lábát, hogy szomszédos puzzle-darabok vagyunk, ha ölbe veszem. (Szerencsére ez még mindig így van.) Boldog voltam attól, hogy milyen egyszerű vele az élet, teljesen kiszámítható módon működik, nem hisztizik,  jól eszik, éjjel alszik, nem jön át az ágyamba, még csak nem is kell mellé feküdnöm, hogy elaludjon, és le voltam nyűgözve attól, hogy nem kell napestig szórakoztatni, hanem önállóan és elmélyülten játszik.
Amikor vártuk Magdát (és nem tudtuk a nemét), sokszor megbeszéltük a férjemmel, hogy Bandi nem lehet szendvicsgyerek, mert mi annyira, de annyira oda fogunk rá figyelni, hogy fogalma se lesz róla, hogy van ilyen kategória. Mikor Magda megszületett, az egyik első gondolatom az volt, hogy de jó, akkor Bandi lesz _a_ fiam, ő ebben lesz különleges.
Hát, egyelőre úgy fest, hogy ő egyáltalán nem érzi magát különlegesnek. Magdától már az első pillanatban rosszul lett. Többé nem akart bejönni látogatni, beteg is lett, száj- és körömfájás kínozta, tiszta kiütés lett az arca, bár ezt még Magda születése előtt kapta el. Én csak azt láttam, hogy olyan fénytelen lett az arca (a mai napig az), és hogy nem akar a szemembe nézni, a húgom meg azt mondta, hogy olyan lett, mint amikor egy felnőttről azt mondja: elég szarul néz ki. Aztán előjött ezzel a szarakodással (erről még azért nem írok, mert benne vagyunk a sűrűjében, ha stílusos akarok lenni, akkor nyakig ülünk a szarban), majd végig betegeskedte a tavaszt és a nyár eső felét. Nagyon bántam már, hogy beadtam bölcsődébe, inkább rá kellett volna szánni azt a pár hónapot ősszel, aztán meg így is, úgy is itthon ült egész tavasszal, csak így még beteg is volt. De olyan jó ötletnek tűnt előtte, úgy éreztem, szüksége van már a közösségre, és hogy jól fogja magát érezni, ami lehet, hogy így is volt, és nem lett volna semmi gond, ha nem születik testvére. De hát született, és - számomra legalábbis - nem derült égből, tehát nekem lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az apróságot szem előtt tartva Bandival foglalkozom inkább, mint hogy megírok pár(száz) termékajánlót. De mindegy, ez már így alakult, most már nem tudok ezen változtatni, mit rágódjak rajta tovább. Inkább bizakodva tekintettem a jövőbe, és arra gondoltam, nyáron lecsillapodnak a kedélyek, nagyokat nevetünk majd együtt, nyaralunk, szaladgál sokat a játszótéren és megerősödik ez a gyerek, és megoldódnak a dolgaink szeptemberre.
Semmi sem oldódott meg, a szarakodás egyre rosszabb, az étvágya rettenetes (egy év alatt 900 grammot, tehát nem egészen egy kilót hízott, ami úgy jöhetett ki, hogy tavaszig hízott, majd aztán az utóbbi fél évben csont és bőr alkatúra fogyott), és tessék, az óvodában eltöltött egy hét után jött a menetrend szerinti kéthetes betegség. Az önálló játéknak is lőttek, helyette inkább önállóan ténfereg és önállóan nem csinál semmit. Bármit próbálok játszani vele, nem érdekli, inkább odébbáll. Amikor hazaér Vera, felvillanyozódik, és kezdetét veszi a majmolás. Ugyanazt játssza, mint Vera, minden szavát ismétli (azzal a különbséggel, hogy a kutyát cicára cseréli), ha közben Vera megköszörüli a torkát, akkor ő is köszörüli, ha Vera sóhajt egyet, akkor ő is sóhajt. Csak egyetlen dologban nem utánozza, sajnos...

A felső légúti nyavalyából tulajdonképpen most egész könnyen kigyógyult. Már mehetne is újra oviba, de azt mondtam a gyerekorvosnak a kontrollon, hogy köszönjük, nem kérünk igazolást. Mert nem fogom óvodába vinni, amíg meg nem oldódik a szarozós ügye. Jaj, de jó! - tört fel belőle, mert gondolom, magától nem akart ő rendelkezni az én időbeosztásomról, de szíve szerint ezt tanácsolta volna ő is. Három gyereke van, szóval érintett a középsőgyerek-témában. És aztán bekapcsolt és szinte egy szuszra eldarált nekem egy sor evidenciát, amelyeket eddig nem láttam a szemellenzőmtől, de a döntésem (azaz a fegyverletétel) után annyira nyilvánvaló lett minden:

- ezek jelek, örüljek, hogy kijönnek, nem pedig elfojtja (mint annak idején a gyerekorvos középső gyereke, aki most 16 évesen sorolja a régmúlt sérelmeit)
- ezek visszahozhatatlan hónapok, amelyeket most együtt tölthetek vele és szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem, hogy nem viszem óvodába
- a középső gyerek attól zakkan meg, hogy olyan ügyes és okos szeretne lenni, mint a nagyobb testvér, és olyan kis aranyos, mint a kisebb, de egyik sem fog neki menni, ezért olyan semmilyennek érzi magát
- nagyon fontos, hogy legyen csak vele közös program, a másik kettő ne legyen ott, mert attól, hogy nem mondja vagy nem mutatja, még van igénye a kizárólagos figyelemre
- ha a kizárólag rá fordított figyelem hatására megtapasztalja, hogy ő is ugyanolyan fontos, mint a másik kettő, akkor majd magára talál, és nem lesz olyan semmilyen

És hihetetlen, hogy alig egy héttel a nagy nehezen meghozott döntés után már pozitív jeleket tapasztalok, de ezek egyelőre még elbuknak a Breaking-próbán, úgyhogy közlésükkel még várok egy kicsit.

Vera újabb fotónaplója

Eltelt egy év, mióta Vera megkapta a fényképezőgépét, és ha nem is olyan nagy lelkesedéssel fotózgat, mint kezdetben,* azért mégis összegyűlt annyi anyag, amely megér egy posztot. Könnyed, nyári levezetésnek is megteszi.

Ami a technikai részét illeti, váltogat a fotó és videó funkció között, és készít videókat is, bár azok gyakran csak hosszú fényképek. Megtanult zoomolni és tudja használni az önkioldót.

Továbbra is kedveli a szép textíliát, különösen, ha lepkés és/vagy virágmintás és/vagy lila.

Még mindig szívesen fényképez az autóból kifelé, de sajnos ennek a sorozatnak egy jó időre vége szakadt, mivel január óta nem az ablak mellett ül. Magda és Bandi nem utazhatnak egymás mellett, ezért Verára ráosztottuk a testőr szerepét és beültettük középre.

Nyilván örök kedvenc témája marad a kutya.

Embereket is szívesen fényképez újabban. Megörökítette nagyszüleit, a nagybátyját és barátnőjét, szüleit a balatoni naplementében, de még az egynapos Magdára is rászánt egy kockát (akiről ma kijelentette, hogy minél nagyobb, annál jobban szereti, és ezt onnan tudja, hogy Bandit is nagyon utálta az elején, most meg már nagyon szereti).

És tényleg szereti, itt a bizonyíték. Az útjába kerülő macskákat, ventilátorokat és lámpákat előszeretettel fotózza Bandinak.

Észrevesz érdekes témákat. Például a játszótéri mászókára firkált arcot, és nem rest elkérni a fényképezőgépet tőlem.

Vannak hihetetlen jó makrói, ezt is kérdezgette, hogy hogy kell, én elmondtam, ő meg próbálkozik.

És akadnak fotói, amelyeken olyan szabályokat alkalmaz, amelyeknek a létezéséről sem tud, szóval ki tudja, talán még fotós is lehet belőle. (Nem nyúlok a képeihez, az alábbin pl. nem én egyenesítettem ki a horizontot, és nem is vágtam meg a harmadolási szabálynak megfelelően.)

* Elismerem, hogy ez az én hibám is, mert csak egy elég kicsi memóriakártyája van, én meg néha lusta vagyok letölteni a képeket róla, és olyankor azért nem tud fotózni, mert nincs hova.

Három gyerekkel elbírni ... biztos könnyebb, mint néggyel vagy öttel

Azt mondják, hogy a 0 után az 1 gyerek, meg az 1 után a 2, na az a durva, a 2 után a 3 már nem valami nagy váltás. Sőt, olyat is hallottam, hogy hárommal már egyenesen könnyebb, mint kettővel, olyan jól elfoglalják magukat együtt. Az én nagyszerű - megjegyzem, kétgyerekes - háziorvosom egészen odáig merészkedett, hogy csak az első két gyerekkel nehéz, a harmadiktól kezdve viszont nincs többé nagy fejtörést okozó logisztikai kihívás, mert a kicsiket onnantól már a nagyobbak nevelik. Nekem, aki világéletemben három gyereket akartam, nem esett nehezemre magamévá tenni ezeket a gondolatokat. Most azonban, három gyerek 8 hónapnyi terelgetése után azért szeretném kicsit árnyalni ezt a képet.

Egyrészt egy csomó minden még annál is könnyebb, mint amilyet álmomban sem mertem volna remélni.

☺ Azt gondoltam még karácsonykor, hogy ez lesz az a húsvét, amikor biztosan nem utazunk el vidékre, ezzel ellentétben egyáltalán nem okozott problémát egy 4 éves, egy 2 éves és egy 3 hónapos gyerekkel egyedül arrébb gurulni 200 km-t, majd ott közös szobában aludni velük 10 napon át. Minden további nélkül szoptatok benzinkúti pelenkázóhelyiségben, számomra is irritálóan hangosan bömbölő könnyűzenei rádió mellett, diszkógömb által sokkolva, miközben a másik két gyerek a berendezés szétszedésével próbálkozik.
☺ Azt hittem, nehézségekbe ütközik és mérhetetlen sok energiát emészt fel majd három gyerekkel megtenni egy ovi-bölcsi túrát. Ezzel szemben egy óra alatt abszolválom. És nem mondom, hogy simán, mert egy kicsit kell izmozni az üléseikkel de teljesen szabályosan bekötve beférnek hárman egy Honda Jazz hátsó ülésére.
☺ Azt hittem, ezzel a három gyerekkel nagybevásárlást már tutira nem csinálok majd, de kiderült, hogy abból sem lesz minden idők legviccesebb blogtémája. Még egyetlen Kinder tojást vagy Túró Rudit sem vettem meg akaratom ellenére, kényszer hatására, de még pékáruból is lenyomom a torkukon a teljes kiőrlésű, magos, wellness, rusztikus, "á, fúj, barna" bagettet, hiába böködnek előtte a sós pancsos perec irányába azokkal a picike, mégis nagyhatalmú mutatóujjaikkal.
☺ Azt gondoltam, három gyerekkel már biztosan nem tudom lezavarni majd az esti rutint egyedül, legalábbis addig, amíg nem lesz a legkisebb is a többivel együtt a nagy kádban fürdethető, vagy amíg nem fogja ő is pohárból elfogyasztani a többiekével azonos összetételű esti itókáját. Pedig de, könnyedén.

Még sorolhatnám, de minek, az a közös ezekben a helyzetekben, hogy ennyi idő után megkoreografáltam őket, és ezeket a scripteket sikeresen elfogadtattam a gyerekekkel is. Ez nem is olyan nehezen kivitelezhető, hiszen még a dackorszak legsűrűbb sötét erdejének mélyén tántorgó gyerek biztonság- és komfortérzetéhez is szükség van a szokások nyújtotta állandóságra és kiszámíthatóságra.

Lássuk inkább, mi az, amire nem számítottam.

☻ Nem gondoltam, hogy semennyi időm nem lesz blogot írni. Na jó, gondoltam, csak azt nem, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. (Most azért tudok írni, mert a két nagy nincs itthon két napja: lecseréltek engem szeretett nagyanyjukra pár napra. Annyira, hogy megüzenték, feléjük se nézzek. Oké.)
☻ Nem gondoltam, hogy Magdát - testi épségének megőrzése érdekében - hónapokig nem altathatom a kisszobában Bandi agresszív felindulásai miatt. Ilyen módon pedig hónapokra gyerekhálószobát csináltunk mindkét szobánkból, hogy esténként csak az étkezőben ülhessen síri csendben, félhomályban, aki még nem kíván aludni (aki nyilván nem én voltam).
☻ Nem gondoltam, hogy Magda annyira hasfájós lesz, hogy három hónapig reggeltől estig ordítani fog, ezért az utcán kell élnem az életemet, meg a kocsiban, járó motor mellett kell megvarrnom a farsangi jelmezt, illetve az utcán, babakocsit tolva olvasom a híreket meg a facebookot. Nem gondoltam, hogy ha Magda éjjel felébred enni, a hasfájás miatt két órán át tart majd visszaaltatni. És nem gondoltam, hogy az extrém hasfájást tejfehérje-érzékenység vagy -allergia okozza, és nem voltam rá felkészülve, hogy nem ehetek semmilyen tejterméket minimum egy évig vagy rosszabb esetben a szoptatás teljes ideje alatt. Ebbe még most is bele vagyok betegedve, és mindennap elmondom a nyitott hűtőszekrény előtt sóváran, hogy legszívesebben leöntenék a torkomon egy liter tejet... aztán mártír arccal engedek magamnak egy pohár vizet.
☻ Nem gondoltam, hogy két viszonylag jó alvó gyerek után kifoghatok egy alvászavarost. Aki nappal nem tud a kiságyban elaludni. Sőt egyáltalán nem tud magától elaludni, hiába próbálom megtanítani rá különböző humánus és kevésbé bababarát módszereket alkalmazva egyaránt, ezért éjjelente is csak úgy lehet visszaaltatni, hogy szoptatom mind a 6-8 alkalommal, ahányszor csak felriad arra, hogy már megint nem a szoptatós párnán fekszik az élő cumijával a szájában. Nappal meg csak babakocsiban vagy hordozóban alszik. Például a lépcsőházban. Amíg a szomszéd el nem kezd takarítani...
☻ Nem gondoltam, hogy a tavasz 3 hónapja alatt összesen 15 napot töltenek majd a nagyok nevelési intézményben. Hogy folyamatosan egymásnak passzolgatják a betegségeket. Hogy a nagy kigyógyulás-projekt, azaz másfél hónap itthon ülés után 3 nappal megint lebetegszenek (köhögés, középfülgyulladás), két hétig itthon ülnek, majd 3 nap múlva megint lerongyolódik Bandi, de úgy, hogy legközelebb akkor megyünk bölcsődébe, amikor kiiratkozunk. Kórházba is bekerült (obstruktív bronchitis), ezt követően az itthoni lábadozás alatt tüdőgyulladást kapott, így egy héten belül kétszer kellett megküzdenünk a kórházi gyerekosztály pökhendi, vállrángatós ügyeletes orvosainak ellenállásával. Egy hónapon belül lezavartunk három antibiotikum kúrát, folyamatosan sípolt, hörgött, fulladt, ami végre nyáron rendeződött, de most már egy tüdőgyógyásszal közösen próbáljuk kideríteni, hogy asztmás vagy sem, és jövő nyárig napi 2x szteroidos gyógyszerbelélegzés van neki előírva.

Slow gyereknap

☻ Nem gondoltam, hogy valamelyik gyerek biztos, hogy csinálja majd a műsort éjjel: ha nem Magdát kell a fogzás miatt 6-8-szor szoptatnom, akkor a másik kettő valamelyike hányja össze az ágyat, fulladozik a takonytól vagy a köhögéstől, álmodik rémet vagy felejti el, hogy pisilési inger jelentkezésekor nem engem kell felébreszteni, hanem a gyerekszobához az én ágyamnál jelentősen közelebb eső fürdőszobába célszerű inkább befáradnia.
☻ Nem gondoltam, hogy a folyamatos alkalmazkodásra kényszerített Magdát kompenzálásképpen gyakran soron kívül is meg kell etetnem, így az éjszakaiakkal együtt még 8 hónapos korában is 10-12 szoptatás jut 24 órára.
☻ Mivel Vera egyszer már átélte a kistestvér érkezését, Bandi meg már eleve úgy született, hogy testvére volt, azt gondoltam, a féltékenység annyira nem uralkodik el majd rajtuk. Tévedtem. Egy kis szülői figyelem kicsikarása érdekében bármikor találnak maguknak őrjöngenivalót, és ölre mennek minden hülyeségért (magasröptű párbeszédeik egyike: Kutya vagyok! - Neeem, tuntuntunta vagy! - Kutya vagyok! - Neeem, tuntuntunta vagy! - Akkor te sem vagy cica! Hanem antantótin vagy! - Cica vagyok! Te tuntuntunta vagy! - Neeeeem, kutya vagyok, te meg antantótin vagy! ... ... ...). Emellett a féltékenység a betegségekre való fogékonyságon túl egyéb testi tünetekben is megnyilvánul. Bandi immár 8 hónapja szarakodik, hivatalos nevén székletvisszatartással tart minket sakkban, de ennek egy külön posztot szánok, mert megérdemli. A téma is, de Bandi is, mert amikor felnőtt korában a fejemhez vágja, hogy tönkretettem az életét, amelyet az én erőszakosságom eredményeképp a freudi anális szakaszban fixálódva kénytelen leélni, akkor majd lobogtatom neki ezt a posztot, hogy lám, milyen türelmes voltam 6-7 hónapig, és csak aztán borult el az elmém, és különben még mindig jobb, hogy él, és van esélye ezt a gyerekkori lelki traumát feldolgozni, nem pedig ... bele sem merek gondolni, milyen egészségügyi következményei lehetnek ennek a tartós szarozásnak.
☻ Nem gondoltam, hogy egyes esetekben a traffic manageri pozícióban évek alatt megedződött szervezőkészségem is cserben hagy. Csak egy példa. Megkérem őket, hogy csendben játsszanak 20 percet a másik szobában, amíg én szoptatok-altatok. Előtte pisiljenek, mert Bandi nem tud egyedül. Azt mondja, nem kell neki. Nem is hajlandó megpróbálni. Kikészítem neki a bilit a biztonság kedvéért. Megkérem, vegye le a macskajelmez farkát, mert ha mégis pisil, bele fog lógni a bilibe. Azt mondja, nem veszi le, majd felemeli. Jó, mindegy, nekiülök szoptatni. 5 percen belül hallom: "Pisijni kejj." Magda fülét befogom, csendben kikiabálok, hogy Vera segítsen neki pisilni. Hallom, hogy segít, "Bandi, le kell húzni a bugyit." Csorog. Már épp fellélegzek, amikor hirtelen megszúrt malac típusú visítástól kezd zengeni a lakás: "Pisis jett a fajkam! Pisis jett a fajkam! Pisis jett a fajkam! ..." És én hiába kiabálom csendben, Magda fülét befogva, hogy semmi baj, menjen ki a szobából, mindjárt megyek, megtörölöm, nincs baj, ügyes fiú volt, mindjárt megyek, menjen ki, addig nem tudok kimenni, míg itt visít, mert Magda nem tud elaludni... és így tovább. Végül le kell raknom a félálomból megriadó gyereket, hogy felébredjen és ordítani kezdjen, hogy aztán én is ordíthassak, ha már úgysem zavarok vele senkit.

Pisis jett a fajka.

☻ És nem gondoltam, hogy annyira fogják utálni ezt az ártatlanul csillogó szemű, arcacsupaderű, lelkes tekintetű cuki gyereket, hogy már akkor is ordítanak vele, ha a másik szobában tartózkodik épp, mert biztos, hogy épp nyálazza valamelyik játékukat, "az a bűzlő, hónaljszagú, szúrós hajú, undorító kisbaba." Bandi nem tud elmenni mellette ordítás és belerúgás vagy rásózás nélkül. Ettől pedig már eléggé kikészültem, mert bár a Vera-Bandi meccsekbe megpróbálok nem nagyon beavatkozni, oldják meg, Magdát viszont folyamatosan figyelnem kell, és percenként ki kell menekítenem a bajból. A hipersérülékeny gyereklelket mindenek fölé emelő nevelési elvekkel meg lassan ki lehet üldözni a világból, miután konkrétan minden, a helyzet megoldására eszembe ötlő eszközt kivesznek a kezemből anélkül, hogy valódi alternatívát nyújtanának helyettük: a gyereket ugye sem fizikailag, sem lelkileg nem szabad bántalmazni, nem zárhatom be a szobájába, nem engedhetem le hideg vízzel, nem hallgattathatom el, ha tombolni vágyik. Hanem szeressem, értsem meg az érzéseit, ha még nincs hisztirohama, akkor türelmesen magyarázhatok, ellenkező esetben viszont ne jártassam a számat, hanem értsem meg az eszköztelenség okozta tombolását, és türelmesen várjam ki a végét. Mindeközben nehogy mártírrá váljak. Tényleg kezdem magam úgy érezni, mint az idősebb testvér, akire ráosztották a balek szerepét, és mindig azzal kínozzák, hogy ugyan, hagyd rá, hiszen te vagy a nagyobb, te vagy az okosabb. Hónapok óta kántálom Bandinak türelmesen, gépiesen, hogy nem szabad Magdát bántani, nem tud védekezni, fáj neki, nagyon törékeny kisbaba még, gondold csak el, milyen lenne neked, nem baj, ha nem szereted, nem kell szeretni, de nem bánthatod, nagyon mérges vagyok, ha még egyszer bántod, még mérgesebb leszek. Leszarja. Sőt csillog a szeme attól, hogy rendetlenkedik, és hogy én haragszom. Értem, hogy neki ez is jó, mert így vagy úgy, de csak kicsikarja azt a figyelmet. De könyörgök, nincs ez a gyerek levegőnek nézve, próbálunk vele is, illetve csak vele is foglalkozni, programot szervezni neki, de nem érdekli semmi, mindent szabotál, felrúgja az épülő várat, a társasjátékot, a legót, némán ül az autóban. Tudom, örüljek, hogy kiéli valahogy az agressziót, nem pedig elfojtja. Jó, majd egyszer biztos örülni fogok, de most nem örülök.

Azt hiszem, itt abba kell hagynom, mert kissé bepörögtem, ahelyett, hogy élvezném a szabadságot (elvileg még két napig nem lesz itthon Vera és Bandi). És különben meg tényleg nagy boldogság a három, és egy pillanatra sem gondoltam még sosem, hogy miért is kellett ez így nekem. De most várom a nyári szünet végét, mert már nagyon elfáradtam.

Általában nem szoktam várni a nyár végét

Az a leginkább frusztráló, hogy nincs alkalmam, időm és energiám kiírni magamból a frusztrációt.* Nem baj, majd szeptembertől. Amikor már nem leszek annyira frusztrált.**

* Máris jobban érzem magam.

** Feltéve, hogy nem ugyanúgy telik majd el az ősz, mint a tavaszi félév, amikor is Bandi mindössze 2x3 napot töltött a bölcsődében, a fennmaradó időben szobafogságra ítélt Magdát és engem is a betegségei révén.

Nem látok a hóeséstől, de hallom a gyerekek hangját

Kb. 3 hete elkezdtem megírni egy posztot arról, hogy milyen az élet három gyerekkel, de nem jutok a végére, mert idő hiányában rendszerint egy-két mondat után fel kell függesztenem az írást. Na meg mert jelenleg a fontossági sorrendben a blogírás elé tolakodott az alvás. Talán befejezem egyszer, elöljáróban csak annyit, hogy ma meg kellett hoznom azt a fájdalmas döntést, miszerint idén kihagyom az orfűi Kispált. Nem annyira azért, mert feláldozom magam az anyaság szent oltárán és a gyerekeimet egy éjszakára sem hagyom másra, mint inkább azért, mert egyszerűen arra nincs most energiám, hogy a menetrend szerinti szoptatások mellett az estére-éjszakára felkészülve egész nap fejjek, délután levezessek 250 km-t, aztán - a szoptatásra berendezkedett melleim kímélése érdekében csak mérsékelten ugrálva - bulizzak 3 órát, majd éjjel újra vezessek 250 km-t, hogy itthon aztán kezdődjék a nap egy a tüdőgyulladásból épp kilábalóban lévő 3 éves, valamint egy a fogzás miatt feszt a mellemen lógó féléves gyerekkel. A döntés után pont úgy bőgtem, mint 16 éves koromban, életem első Kispál koncertje után, csak akkor azt sajnáltam, hogy vége, hát most meg el se jutok.

Bandi szerint tandembicikli. Vera szerint nem az.

Nem szokásom olyan posztokat kirakni, amelyek nincsenek megírva, a mostanira pl. konkrétan ott van a fényképalbum. De ezt most mégis muszáj, mert ezen a képen mindig nevetnem kell. Rájöttem, miért. Mert egy kicsit olyan, mint a közösségi oldalakon megosztott, aha-élményt kiváltó képek, amelyeken olyan jót röhögünk kívülállóként. Ezért ez a kép mindig arra fog emlékeztetni, hogy egyszer, a távoli jövőben, amikor már nem lesz az aktuális életem része a gyerekeim folyamatos őrjöngése, csak nevetünk majd a régi szép időkön, amikor naponta többször úgy éreztem, hogy a sírba tesznek.

Az el nem küldött húsvéti képeslapok

A karácsonyi képeslapprojekt nagy sikerén fellelkesülve, na meg ha már úgyis itthon ültünk a betegségek miatt, felvetettem Verának, hogy a húsvéti képeslapokat is megrajzolhatná, ha van kedve. Elsőre neki is tetszett az ötlet. Megbeszéltük, hogy mik azok a húsvéti motívumok, aztán nekiállt rajzolni. Mire feleszméltem, már elkészült 10 képpel, nagyjából 5 perc alatt. Rosszat sejtve átlapoztam a sorozatot. Jáj. Egy-két üdítő kivételtől eltekintve a képeslapok többségéről valami fura élőlény meredt rám, amiről csak azért tudtam, hogy nyúl, mert tudtam, hogy húsvéti lapokat rajzol. Utólag már azt is tudom, hogy ezen a ponton kellett volna kihátrálni ( = megdicsérni, megköszönni a munkáját, betenni a képeslapokat a fiókba, és bízni abban, hogy húsvétig elfelejti az egészet).

Akkor viszont először is kedves hangon megérdeklődtem, hogyhogy ilyen gyorsan elkészült ezekkel.
Hát, ő ügyes, ilyen gyorsan rajzol.
(Nem érted, kislányom.) Elsoroltam újra a motívumokat, említést téve olyan hangulatkeltő elemekről, mint zöld fű, napocska, tavaszi virágok.
De ő csak nyulat akar rajzolni, meg tojást.
Ja, jó, rajzolj akkor csak nyulat és csak tojást, de legyen már kicsit kidolgozottabb (ne pedig egy odaokádott paca, mert így nem fogom elküldeni). Fű, nap, virág, barka. Na.
De hát neki úgy elfárad a keze, olyan sokáig tart megrajzolni és kiszínezni egy szép hímes tojást.
(Eszednél vagy?) Kérdeztem, jól értem-e, hogy idén ronda képeslapokat szándékszik küldeni. (De bunkó vagyok.) Mert ha már húsvéti üdvözletet küldünk valakinek, akkor azt szeretettel tesszük és nagy műgonddal készítjük el, nem csak összecsapjuk. Ha nincs kedve az egészhez, inkább hagyjuk.
Úgy tűnt, megértette, miről beszélek: Lülü nénikéjének rajzolt egy szép nyulat egy mezőn, tojásokkal, Lujziéknak meg egy bárányt és egy nyulat.
Örültem, arcomon elismerő mosollyal bólogatva igyekeztem is ezt tudtára hozni, hogy lendületet adjak a folytatáshoz.
Ám aztán kijelentette, hogy Lülüt és Lujziékat szereti, és csak nekik akar csak szépet küldeni. De hogy megnyugodjak, hisz engem is szeret valamennyire, sorra vette a lapokat és kelletlenül mindre rajzolt egy-két fűszálat a kedvemért.
Én ekkor kicsit felpaprikázódtam, egyrészt végképp veszni láttam ezt a posztot, mivel ezzel a díszes sorozattal ugyan nem nagyon fogok tudni villogni, másrészt az meg milyen ciki már, hogy a képeslapra hivatkozva addigra már elkértem az egyik ovistársa címét, aztán nem küldünk majd semmit. Majd hirtelen eluralkodott rajtam a frusztrált düh, idegesen összeszedtem a képeslapokat, ő meg sírni kezdett, hogy ő úgy elfáradt. Egy darabig kántáltam, hogy nem kell egyszerre megrajzolni az összeset, elég naponta kettő is, még így is elkészül majd velük, és arra biztattam, hogy rajzoljon még olyanokat, mint a Lülüé, majd holnap vagy ha kedve lesz. Közben meg egyre jobban bántam az egészet, mert milyen szar vagyok már, komolyan gondolom, hogy kényszerítem itt ezt a gyereket a kedvvel való alkotásra? És egyáltalán miért is rajzoltatok vele irányítottan, amikor ennek még nem illik kitenni egy ilyen korú gyereket. És mi ez a művészi igény részemről, hát nem mindegy, hogy milyen? Eleve cuki, hogy általa rajzolt lapot küldünk, aki kapja, biztos örülni fog. És én tényleg örömmel el is küldözgettem volna ezeket is, ha tudnám, hogy jelenleg ezt tudja, és a maximumot nyújtotta. Csakhogy én tudom, hogy ha akar, ezeknél sokkal jobbakat és szellemesebbeket szokott rajzolni. De leginkább abból nem akartam engedni, hogy értse meg, csak szeretettel üdvözlünk bárkit Húsvét alkalmából, mert másképp minek az egész. Persze ez nem mentség, nagyon bánom, hogy egyáltalán kitaláltam ezt a hülyeséget. A lényeg, hogy nagy bőgés lett a vége, és oda lyukadt ki ez a szegény gyerek, hogy ő nem is tud szépen rajzolni, színezni meg pláne nem, meg is mondták a rózsaszín lányok az oviban, hogy ő nem színez, csak firkál.

Holott az óvónénije szerint a vizuális ábrázolás terén a csoportban ő fejlődött legtöbbet ebben az évben. Ez a lényeg, én tudom, de ő nem. Nem győzöm eleget dicsérni a kitartását, az erőfeszítését, a fejlődését és az akaraterejét (ha van). Kerülöm, hogy a végeredményt és a képességeit díjazzam, nem mondom neki, hogy okos vagy ügyes, nehogy aztán összeomoljon és arra a következtetésre jusson, hogy na ugye, hogy nem is okos vagy ügyes, ha valami nem sikerül. Elméletben mindent tudok erről a témáról, szerintem elég jól alkalmazom gyakorlatban is, mégsem sikerül semmit előrelépni. H. néni az oviban csak miatta szervezi úgy a székfoglaló típusú játékokat a tornaórán, hogy egyszerre többen essenek ki. És szerintem ebben a félévben már azért nem jár Buborék tornára, mert kedvét szegték az ilyen versenyek (nekem nem vallotta be konkrétan, csak összeraktam az elszólásaiból). Itthon, ha valami nem sikerül neki - pl. megfelelő csigalépcsőt építeni Duplóból, papírcsónakot hajtogatni, a K betűt lerajzolni, papírból hintát készíteni a plüsskutyájának, hogy csak az elmúlt pár nap rémálomprojektjeit említsem -, fél-egyórás őrjöngésekkel vezeti le a feszültséget.
Úgyhogy okosság ide, ügyesség oda, szerintem a nagycsoportot kétszer fogja járni. Ami amúgy nem baj, hadd legyen gyerek minél tovább.