Van ez a könyvünk, a Télapó és Ezüstmackó, amelyben a Télapó Marcinak egy ezüstmackót hoz, a húgának, Mónikának pedig nem átallja egy labdával kiszúrni a szemét. Azt hiszem, én is kiborultam volna Mónika helyében, szegény mindent megpróbált, hogy megszerezze a mackót, de Marcit nem hatotta meg. Este Mónika sírt az ágyában, és valahol mégiscsak jó testvér lévén (vajon van ilyen az ő korukban?) ekkor már Marci is csak gondterhelten sóhajtozott, álmatlanul forgolódott, míg eszébe nem jutott, hogy zsebpénzéből vesz egy ugyanilyen ezüstmackót a húgának másnap.
Papa: Vera, nézd csak, milyen rendetlen ez a Mónika, este nem pakolta el a játékait, a babája ott hever a földön.
Vera: Nem rendetlen. Ledobta a földre. Mérges volt, mert ő is Ezüstmackót szeretett volna kapni a Télapótól.
Na most én szerettem volna azt gondolni és büszkén hirdetni, hogy ez a történet is Vera korához képest kiemelkedően fejlett, magas szintű empátiás készségét illusztrálja, de be kell ismernem, hogy valójában csak magából indul ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése