Etetős játékaink

Vera nagyon jó étvágyú gyerek volt, amíg anyatejről volt szó. Aztán ímmel-ámmal megette a gyümölcsöket, a főzelékeket még annyira sem. Az ebéd rendszerint a kukában végezte, pedig nem főztem rosszul, Bandi a bizonyíték, ő is ugyanazokat kapta, és ő nem azért jó alany, mert úgyis mindenevő, a céklát és a spenótot igenis kiköpi, jólvan? A helyzet évek múltán is változatlan, soha nem evett még nyers zöldséget, a gyümölcsök közül csak az almát (kizárólag meghámozva) és a banánt eszi meg nagy ritkán, főtt ételt meg szinte egyáltalán nem. Azért lett néhány kedvence, amire viszont minden körülmények között ráveti magát, de sajnos elég kurta a lista: rizs, tészta bárhogy (de leginkább magában), húsleves, IKEA húsgolyó, szilvalekváros kenyér, főtt kukorica, tejbegríz - ezekhez nyúlok, ha már félek, hogy éhen hal. Egyébként egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit éheztetnek.
Sosem főzök külön neki, mindig azt gondolom, ha éhes, úgyis megeszi azt, ami van. De nem eszi meg. Általában nem csinálok ebből ügyet, én ugyan nem fogom kínozni, nehogy már aktív közreműködő legyek az ételekhez fűződő beteges viszonyának felépítésében, de néha mégis megelégelem és kiakadok, főleg olyankor, ha valamit meg sem kóstol, csak ránézésre - mit ránézésre, az étel nevének hallatán - kijelenti, hogy azt ő nem szereti. Pláne, ha olyan jól sikerül, mint nemrég a rakott karfiol. Arra gondoltam, nem igaz, csak rá kéne bírni, hogy kóstolja meg és aztán megy majd magától is. Persze. Az elmélet két ponton dőlt: 1. Verát ráveszi valaki valamire, 2. Vera a tapasztalatok tükrében megváltoztatja álláspontját. A gyakorlat hozta a várható eredményt: Verát nem sikerült kóstolásra bírni. Akkor elhatároztam, hogy a sokaknál jól bevált módszert alkalmazom, miszerint addig kínálom neki a rakott karfiolt minden étkezés alkalmával, amíg ki nem éheztettem annyira, hogy mégis ráfanyalodik. Azt gondoltam, ha nem kellett ebédre, majd megeszi uzsonnára. Aztán azt, hogy majd megeszi vacsorára. De Vera nem olyan. Este jól kifáradva, farkaséhesen (aznap csak egy negyed lángost evett reggel, semmi egyebet), ételekről álmodozva (Anya, én most szilvalekváros kenyeret eszem. - Vera, nincs is a kezedben semmi. - De, csak láthatatlan.) érkezett haza a strandról. Kérdezgette már a kocsiban, hogy mi lesz a vacsora, mi meg mondtuk neki, hogy rakott karfiol. Ettől bőgni kezdett és megkérte a papát, hogy törjön neki egy faágat levelekkel, mert akkor ő azt fogja vacsorázni. Bitte. Megevett egy hegyijuhar-levelet és a botot is megrágcsálta, aztán ordítani kezdett, hogy csípi a torkát. Ekkor még egyszer felkínáltuk neki a rakott karfiolt, üvöltött, hogy neeeeeeeem kéri, aztán ... ... ... ... ... ... 5 perc alatt betörölt két karéj szilvalekváros kenyeret.

Valamit mégis elrontok, vagy csak érezhető rajtam némi görcsölés a téma kapcsán, mert Verának egyik visszatérő játéka az etetés. A lakásban mindenütt állatok kosztolnak, és nem lehet őket elpakolni, amíg nem fejezték be, és hogy mennyi idő kell nekik, azt nem tudom, de napokig tart egy-egy lakoma. Én ezt megpróbálom tolerálni, amíg nem kerül nagy erőfeszítésbe kerülgetni őket, meg amíg be nem lepi őket a por, hadd játssza ki az a gyerek magából a szorongást. Annak mondjuk nem örülök, hogy a játéka mit sem változik már vagy egy éve, lehet, hogy nem halad semerre a kérdés megoldásában, de erre nem is akarok gondolni.

 további szuper ötletek itt