Megfiult

Bandi meg olyan lett, ami miatt azt gondoltam egykor, hogy nem szeretnék fiúgyermeket. De most már mindegy, csinálhat bármit, nekem kell ez a fiúgyermek, méghozzá így, ahogy van.

Például nem lehet vele bevásárolni, vagyis lehet, csak férfiként kell őt kezelni, azaz úgy kell beállítani a dolgot, mintha nem is vásárolnánk, hanem hogy (1) Túró Rudit veszünk, (2) segíthet anyának tolni a bevásárló kocsit, (3) anya öléből felnőtt perspektívából szemlélődhet, (4) lepakolhatja a margarinokat a polcról egyszer. Mert ha azt mondom, megyünk vásárolni, és ennek megfelelően kijelölöm az ő helyét a bevásárlókocsi gyerekülőkéjében, akkor fél percen belül feláll benne, kikéredzkedik, ráutaló magatartással fenyegetőzésbe kezd, hogy az ölemből a földre veti magát, ha nem teszem le rögtön. Ezért leteszem. Teljes extázisban, diadalittasan üvöltve odasétál (ezt is megértük, juhéjj) a zöldségespulthoz és lepakol, illetve körmével inzultálja a paradicsomokat. Aztán mindent megjelöl(ne, ha hagynám) az üzletben, ami puha, mert a folpackba csomagolt élelmiszerek mellett nem lehet elmenni körmölés nélkül. Bemászik a kocsi alsó részébe, letolja az odapakolt 10 liter tejet, a vásárlóközönség riogatása céljából rejtetten mozgatja a kocsit, de időnként elárulja magát azzal, hogy ordít, mert beszorult a lába. Az eladók szörnyülködnek és kioktatgatnak, hogy ez mennyire veszélyes, és szentségelnek, hogy a gyerek magára fogja borítani a kocsit. Hogy demonstráljam hajlandóságomat a helyzet megoldására, ekkor még megpróbálkozom egy kiflivel, ám az abban a pillanatban 10 méterrel odébb landol a földön. A fizetés a legkeményebb, ott már mindegy, mennyire tökéletes logisztikai tervezés előzte meg a bevásárlólista megírását, mert ekkor már nekem is sok dolgom van. Ő itt már kontrollálatlanul garázdálkodhat a csokik és rágók között, megnyomorítja a Kinder süteményeket, amelyeket ezért kénytelen vagyok megvenni. Néha ordítva lefekszik a földre, mert a rendetlenkedés is unalmas egy határ után. Elmászkál, sír, ami jó, mert hallom, hol van épp, segítőkész idegenek azonban mosolyogva visszahozzák, édesen gügyögve neki, hogy "hát ez az anya, csak vásájoj, ez a kis baba meg unatkozik, igaaaaz?" Én meg izzadva dobálok összevissza mindent a szatyrokba, okézom, aláírok, nem kérek matricát, és heherészve, vörösödő fejjel magyarázkodom, hogy "hát nem lehet vele vásárolni, hisz fiú," és irigy pillantásokat vetek más gyerekekre, akik békésen majszolgatják a kiflit a gyerekülésben.

Aztán van a hisztije. Ha valami nem tetszik neki, négykézlábra ereszkedik, homlokát óvatosan letámasztja a földre, majd a hátára gördül és őrült üvöltésbe kezd, miközben néha körülpillant, hogy csekkolja a műsor nézettségét. Abban nincs hiba, azt hiszem, a reakcióval szemben lehet inkább kifogása, mert ugye ilyenkor csak kiröhögöm, ezért egyszer csak abbahagyja az őrjöngést, felkel és megpróbál a lelkemre beszélni olyan cukigyerekesen legörbülő szájjal. És akkor megszeretgetem.
Itt például attól lett frusztrált, hogy a repülőgép emlékparkban egyetlen pilótafülkébe engedtek be csupán, oda is csak sorbanállás után, semmihez nem volt szabad hozzányúlni, erre folyamatosan figyelmeztetett az alapállapotban zárva tartott fülkeajtót kelletlenül nyitogató személyzet, és mivel éreztük a hátunkon az utánunk következők szúrós pillantásait, kb. 2 perc után ki kellett emelnünk a gyerekeinket a fülkéből. Bandit onnantól semmi nem érdekelte, egyre csak kesergett, mígnem az apja kivitte a parkolóba, az autónkba "vezetni."

Számos konfliktusunk fakad a "Nem!" eltérő értelmezéséből. Ha azt mondom, "Nem!", én azt úgy értem, "Azonnal hagyd abba, mert sírás lesz a vége!" Bandi viszont hangosan kacagva, turbó fokozatra kapcsolva folytatja a kérdéses tevékenységet. Szerintem ez tipikus fiú feature, Veránál ilyesmi nem jelentkezett, ellenben az öcsém pontosan ilyen hülyegyerek volt. Bandinál ráadásul nem is kell újra és újra elmondanom, mit nem szabad vagy nem szeretnék, az általam tiltott dolgok felkerülnek a "csakazértis mindig" c. listájára, és az adott szituáció rendszerint aktiválja is őket. Például mindig lerángatja a száradó ruhákat, mindig veri a fejét a vitrin üvegajtajába, ha meglátja benne magát (ezért roppant kulturált módon átmenetileg elbarikádoztuk a szekrényt egy matraccal), mindig felmászik az asztalra étkezni, minden tányérkából eszik egy-egy marékkal, kiborítja a vizet az asztalon, és mérgében, amiért nem hagytam a tócsában pancsolni, letolja a tányéromat az ebédemmel együtt az asztalról... Igazam lett, sírok.

Van ám olyan is, aminek a végén ő sír. Az ablakba való felmászás, a telefonkábelek, lámpazsinór rángatása, az odatolt sámliról a tűzhely kapcsolgatása, boltban az élelmiszerek rongálása, a hűtőszekrény nyitogatása, az aprópénz, zsírkréta, gyöngy szájába vétele esetén hajthatatlan vagyok. Akkor ő négykézlábra ereszkedik, aztán lásd fentebb.
Nem baj, ő akkor is Az Én Fiam.