Ennyi naplós poszt után most már szeretném megmutatni azt is, hogy nem vagyok önhitt mindentudó, és bár nem vagyok rájuk büszke, azért kiteszem ide, a kirakatba a baklövéseimet is. Én tartom magam annyira okosnak, hogy próbálok tanulni a hibáimból, de ti legyetek még okosabbak és tanuljatok másokéiból! Azt fogom itt most illusztrálni, hogy mit NE csináljon senki, ha naplót rajzol.
Az elején nem voltam teljesen tisztában a napló funkciójával, vagy talán inkább a hatékonyság jegyében többféle szerepet is tulajdonítottam neki, mint a valós (vö. élmények reprodukálása). Alább például azt gondoltam, hogy az ilyen kínos szitukat is le KELL rajzolni, mert ha nem foglalkozunk az esettel, akkor semmit nem teszünk a feldolgozása érdekében. Utána szembesültem csak az eredménnyel, miszerint a fejlesztő foglalkozáson a gyerek nem akart erről a kiborulásáról beszélni, sőt annyira frusztrálta, hogy összefogta a két lapot, és nem is akarta, hogy lássa a terapeuta. Ne hozzuk a gyerekünket ilyen helyzetbe. A napló arra van, hogy segítsünk neki felidézni a vele történteket, nem pedig arra, hogy szembesítsük egy-egy ciki, szégyellnivaló viselkedéssel, mert ez nemhogy semennyire sem fogja előre mozdítani a történetek feldolgozását, hanem egyenesen káros. Például árulónak fogja tekinteni a saját anyját.
Az alábbi esetet is megtarthattuk volna magunknak. Csak hát az motivált, hogy a gyógypedagógus is értesüljön a problémáról, azaz hogy a gyerek szerint az egész élet egy nagy verseny, ahol ha nem ő az abszolút győztes, akkor csakis lúzer lehet. Ezt a problémát más fórumon kell megbeszélni a gyerek segítőjével.
Még egy kiborulás. Az anya nem ragadtathatja magát arra, hogy a gyerek naplójában dolgozza ki magából a dühöt.
Nyilván a következő naplórajznak sem volt adaptív funkciója. A gyerek se nem lett figyelmesebb, se nem akart vele eldicsekedni a gyógypedagógusnak. Nem naplóba való téma ez sem.
Ha van valami szorongásos furcsasága a gyerekünknek, akkor az azt idéző megjelenítést is érdemes elkerülni. Hiába említésre méltó esemény, hogy oltást kapott, és hogy az történetesen nem volt mellékhatások nélküli, ha a gyerekünk irtózik a meztelenségtől, akkor a csupasz felsőtest látványa még rajzolt formában is idegesíteni fogja. Bandi még itthon is bujkál zuhanyzás előtt, a lehető legminimálisabb időt tölti ruha nélkül, 3 éves kora óta nem fürdött strandon, 7 éve nincs is fürdőgatyája. A naplójában ez a kép annyira zavarta, hogy letakarta egy lappal, úgy számolt be az eseményről. Ha most rajzolnám, már csak egy kart rajzolnék.
A jól maszkoló, külvilág számára nem is nyilvánvalóan autista embereknek is vannak otthoni rituáléik, viselkedésformáik, megnyilvánulásaik, amelyekkel csak a legszűkebb körüket tisztelik meg. Tisztában vannak azzal, hogy az otthon az a hely, ahol bármit szabad, nem kezelik hülyeként, nem haragszanak rá. Ezek többnyire az egész nap összegyűlt feszültség levezetését szolgálják, és létszükséglet számukra. E szokásokat nem viszik ki a legbelső körön kívülre, mert nagyon jól tudják, hogy a mások előtt tett ilyen megnyilvánulásokkal azonnal a "nem normális" skatulyában landolnak. Akkor hát ne mi, a szülei, a legfőbb bizalmasai legyünk azok, akik a "hülyeségeiket" világgá kürtölik. Még akkor sem, ha "csak" a gyógypedagógusnak mondtuk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése