Vannak olyan szituációk, amelyekben nem olyan evidens, hogy a gyerekem iránt érzett semmi mással össze nem mérhető, önzetlen, feltétlen, kimeríthetetlen, tiszta, mindent elsöprő erejű anyai szeretet ugyanúgy elönti a szívemet, hogy aztán cunamiként zúduljon tova a gyerekre, mint mondjuk amikor kikérem az óvodás csoportból és a nyakamba ugrik, vagy amikor szerepelni látom az óvodai évzárón, vagy amikor kézen fogja a testvérét, mert sietni kell, nehogy megázzon szegényke.
Újabb felfedezésem a hisztikezelés területén, hogy legtöbbször már a részemről akár 1 órán át tanúsított sztoikus nyugalom és a hozzá társított birkaarc sem elég ahhoz, hogy helyreálljon Vera lelki egyensúlya. Ez neki kevés. Vagy ki tudja, lehet, hogy egy szintet lépett előre a beszélő mögöttes szándékainak felismerése terén, és kifejlesztette szenzorait a cinizmusra és az iróniára, így nincs ínyére a viselkedése által kiváltott hatás (mostanában kérdezgeti, mi az az irónia, konkrét példákat is hoz rá, engem meg rendszeresen tetten ér, pl. ha azt mondom esőben, 12 fokban, hogy de szép idő van, végre, akkor tudja, hogy az ott és akkor nem megfelelő kijelentés). A lényeg, hogy ha az én nyugalmam ellenére már nagyon belelovalta magát az őrjöngésbe, követelőzni kezd, hogy öleljem meg, simogassam, fogjam a kezét, nyugtassam meg, vagyis ölelgessem, puszilgassam és őszintén mondogassam, hogy nagyon szeretem. Őszintén. Ez eleinte nagyon nem ment, mert legbelül azért ideges voltam, és legszívesebben hátat fordítottam volna neki. És ő ezt érezte is. Egyre jobban sírt ilyenkor, mire végül megsajnáltam, és akkor már tudtam őszintén csinálni.
Mostanra úgy szoktam MINDIG nagyon szeretni, mindegy, hogy mennyire őrjítő, amit csinál, hogy úgy en bloc, összességében azt kezdtem hinni róla, hogy ő MINDIG, minden pillanatban azt a bizonyosságot akarja, hogy szeretem, és amikor ilyen rohama van, akkor már nagyon úgy érzi, és nagyon szenved attól, hogy nem szeretem. Ezért ha hülye, akkor most már tényleg képes vagyok még inkább szeretni. Ez elég zavarosnak hangzik, gondolom. Mert az is, és nem is ilyen idilli a helyzet mindig, azért előfordul, hogy miközben teljesítem valamelyik eszement kérését, közben magamban puffogok, hogy hülye meg idióta. De ez csak egy pillanat, aztán rögtön megsajnálom, mert hiszen szenved. Attól, hogy én egyszerűen csak hisztinek értékelem az előadását, mert nekem ez a legkényelmesebb, ő még kínlódik.
Mondok példákat arra, amikor nehéz szívből jövő szeretettel viszonyulni hozzá, mert azt épp elnyomja egy másik érzés.
Amikor éjjel fél 4-kor megjelenik az ágyamnál és arra kér, hogy keressem meg a szalagot, ami valószínűleg beesett az ágy mögé, amíg aludt. Nem keresem, gyere, feküdj ide, megölellek. Sírni kezd, egyre hangosabban, közben kántálja, hogy keressem meg. Nem keresem, mert megbeszéltük számtalanszor, hogy vagy olyan dologgal alszik, ami nem esik be az ágy mögé, vagy pedig csak reggel keressük meg. Sír fél órán át, büntetésből vizet kér, aztán hogy öleljem meg, aztán hogy simogassam, aztán hogy közben a kezét is fogjam, aztán taknyos, aztán megint simogassam és így tovább. És nekem biztosítanom kell arról, hogy szeretem, miközben ő meg van győződve az ellenkezőjéről, hiszen nem keresem meg neki a szalagot.
Amikor reggel ordítva tépi le magáról azt az egyetlen nadrágot, illetve pulóvert, amit hajlandó felvenni a kollekciójából (hadd ne meséljem el, hogy hány reggel hány ordítással eltöltött félórája kellett egyáltalán ahhoz, hogy ennél az egynél kikössünk), mondván, hogy bő a dereka, illetve kicsit félreáll a kapucnija. Nincsenek ilyenkor érvek, mint pl. ha az elmúlt 1 hónapban nem volt bő, akkor most sem az, vagy hogy szorosabbra veszem, illetve megigazítom a pulóver kapucniját. Ezek a ruhadarabok már nem kerülhetnek vissza rá. Kiderül egy térdnadrágról, hogy az jó lesz, pulóver meg nem kell. Aztán mikor elindultunk, azért sír, mert fázik. És nekem szeretnem kell, mert ha nem így érzi, sírva megy be az óvodába, egész nap olyan kis sírós lesz, tehát még este is, amikor már újra velem van.
Amikor reggel 5:40-kor megjelenik az ágyunk mellett és felkéredzkedik közénk. De nem aludni. Forgolódik, nyöszörög, aztán beszélni kezd, de minden megnyilvánulása nyávogás. Anyázik, a papát kirugdossa az ágyból (A papa miért van itt?), inni kér, pisilnie kell, kapcsoljam fel a villanyt a fürdőszobában, tépjek neki papírt én, mert most olyan kis gyenge, visszafekszik, öleljem meg, simogassam, adjak neki párnát, kéri a napi TicTacját keljünk már fel, társasjátékozzunk, olvassak mesét, még egyet, (NEM!), de még egyet, de még egyet, de miért nem?, de taknyos, de éhes, de fáj a hasa, de ne orrszarvút adjak a multivitaminból, hanem oroszlánt. Be szeretne menni Bandihoz, bemegy, felébreszti, fel szeretne öltözni (ennek körülményei az előző bekezdésben). Csak úgy mos fogat, hogy "Ordítsanak a manók!" (én kölcsönzöm a fogkefétől rettegő fognyűvő manócskák hangját.) De nem akar óvodába menni, de azt a plüsskutyát akarja vinni, amelyik épp nincs meg. Mindeközben percenként ásítozik, mert hullafáradt.
Amikor hétvégén délelőtt játszóházba visszük, délután végigjátszom vele Bandi alvásidejét, majd elindulnánk játszótérre, de mivel ő már hullafáradt, semmi sem jó neki. Nem öltözik fel (mert nem találunk megfelelő ruhát), ordít, hogy ne menjünk játszótérre. Nagyon szeretem - nem segít. Fél óra üvöltés után eldöntöm, hogy Bandival elmegyek csak én. Rákapcsol, oké, akkor a lehetőség újra adott, felöltözik-e. Nem. Elindulok Bandival, puszi, szeretlek, ordít. Visszamegyek, mert nem indítottam el a szárítógépet. Addigra eldönti, hogy ő is jön, de hiába van 25 fok, hosszú nadrágot, pólót, pulóvert, kabátot és sapkát ölt. Végig bőg, közben megosztja velem érzéseit: "Egy senkiházi vagyok, egy semmirekellő. Engem senki sem szeret. Jó lenne, ha meghalnék, és akkor nem kéne tovább szenvedni. Rossz az élet, haljon meg mindenki. Anya, miért nem szólsz semmit?" - "Azért, mert nagyon elfáradtam attól, hogy téged nyugtatgatlak. És most nagyon szomorú vagyok, és nincs kedvem megszólalni sem." Beülünk a kocsiba, 2 perc alatt elalszik. A férjem elmegy Bandival játszótérre, én a kocsiban ülve várom, hogy felébredjen. Megtörténik, és ugyanott folytatódik minden: "Nem akarok játszótérre menni, ebből elegem van, délelőtt játszóház, délután játszótér. Hát nem szörnyű unalmas minden?" Oké, nem megyünk játszótérre, messziről integetünk a papának és Bandinak, mi meg bemegyünk a bevásárlóközpont élelmiszerboltjába. Csak tudnám, mitől jobb ez, mint a játszótér.
De nagyon szeretem, nem lehet nem szeretni, ő is megmondta.
Legolvasottabb
-
Vigyázat, terjengős beszámoló következik. De 10 hónap eseményeit foglalom össze, ahhoz képest nem hosszú. Akkor íme annak az útnak a történe... -
Tegnap gyerekorvosnál jártunk, és bár mindkét gyerekemre hihetetlenül büszke voltam, őszintén sajnálom, hogy a Vera által leadott műsornak B...
-
Nem írtam mostanában, mert nagyon levert voltam. Olyan depresszióféle, ami abból eredt, hogy elkezdtem - nem írni a blogot, - nem gitározn...
-
Arra gondoltam, hogy ha egyszer megkérdezi Magda (vagy bármelyik gyerekem), milyen volt az ő kisgyerekkora, nem biztos, hogy csak arra lesz ... -
Hol volt, hol nem volt, az ország legnagyobb falujának szélinél, az erdő mellett állt egy ház. Abban lakott egy ember meg egy asszony. E...
A következőkben kéretlen tanácsokat lehet majd olvasni, kérem tehát azokat, akik nem tartanak igényt rájuk ne olvassák innentől tovább:
VálaszTörlésNe hagyd, hogy Vera ennyire a fejedre nőjön! Szabj neki ésszerű korlátokat, csak hogy tudja mihez tartani magát.
Ha 20 fokban pulcsiban/kabátban akar elindulni, egyszerűen ne engedd neki, mert TE tudod, hogy meg fog sülni, Ő meg nem.
Én nem ölelgetem a gyerekeket, ha éppen marha pipa vagyok rájuk, hanem megmondom, hogy "tökkivagyok" a viselkedésük miatt, de persze szeretem őket, csak mindennek van határa. Pontosan ugyanúgy, ahogy Bencét sem csókolgatom, ha összeveszünk valamin, de azért tudja, hogy szeretem.
Az éjszaka, az éjszaka. Se játék, se semmi nincs. Kivéve, ha betegek, de akkor meg úgyis velük alszom. A gyerekek viszonylag hamar megszokják, hogy az odakészített vizet önállóan is megigyák, fel/le kapcsolják a lámpájukat. Még a húgomat is elküldeném kukutyinba zabot hegyezni, ha hajnali 1-kor kellene elmondanom neki, hogy mennyire szeretem.
Niki! NEKED legyen jó minden, csak akkor lesz jó Verának is. Nem a rabszolgája vagy, hanem az anyja. Ha pihenni akarsz, mert Bandi is alszik, akkor pihenj, Vera meg ordítson nyugodtan, de a saját ágyában, ahol csendes pihenőzik. Megszokja hamar, ne aggódj. Hiszen az oviban is van pihenés és közben az óvó nénik tuti nem szórakoztatják.
Mindig gondolj arra, hogy ha felnő és mondjuk pénzt akar kérni cigire vagy ne adj' isten egyéb káros szerekre, akkor Te majd adsz neki, mert sírni fog érte és nyafogni, hogy nem szereted őt?
Köszönöm a lelkiismeretes kommentelést, jól esik a törődés nekem is :)
TörlésAz, hogy nekem jó legyen, és majd akkor jó lesz neki is, ez egyszerűen nem működik nálunk. Illetve dehogynem. Nekem attól lett jobb, hogy nem idegesítem fel magam a viselkedése miatt, és úgy veszem észre, hogy azóta jobb neki is. Én végigjártam vele éveken keresztül nap mint nap, hogy hiszti>anya pipás>a gyerek is kiborul>nem jutunk sehová>anya agresszív ösztöneivel dacolva lenyugtatja a taknyanyálaegyben gyereket. Nálam önvédelmi stratégia lett, hogy nem idegesítem fel magam. És nem elnyomom magamban. Azt vettem észre, hogy ha felidegelem magam, akkor az csak táplálja a következő rohamot (kézzelfoghatóbb példa: kicsúszott a számon egyszer, hogy bazmeg, másnap kijött kétszer, harmadnap társult hozzá a kib.szott, és így tovább, mert mindig egyre többet kellett ocsmányul beszélnem az elégedettségérzéshez, aztán inkább abbahagytam). Ha kiborulok és tudtára adom, hogy ideges vagyok, amiért úgy viselkedik, akkor még durvábban behergeli magát. Nem segít a szobába bezárás gondolkodás céljából, a hagyj békén, a nem akarlak most látni, semmi sem, minden olaj a tűzre. Az esti elalvással is megpróbáltuk a "hagyjuk ordítani, előbb-utóbb úgyis kidől" stratégiát, még el is mentem itthonról, hogy ne halljam. Másfél óra múlva is ugyanúgy üvöltött, Bandit többször is felverve.
Csak akkor tudok jól kijönni a helyzetből, ha nem megyek bele az őrületbe. Ennek nincs köze az engedékenységhez. A korlátokkal én úgy vagyok, hogy amíg a testi épségét, egészségét nem veszélyezteti, felőlem csinálhatja. Ha túlöltözik, akkor majd melege lesz, ő baja, majd levetkőzik. (Egy szál bugyiban viszont nyilván nem engedném el itthonról télen.) Ha a pöttyös hajráfot csíkos pólóval és kockás nadrággal kombinálja, a stílusok keveredéséről nem is beszélve, attól sem lesz semmi baja, majd nagyobb korában nyilván nem így fogja csinálni. Ráadásul ezek azok a helyzetek, amikor megérezheti, hogy szabadon dönthet, és annak mik a következményei. Nem akarom korlátozni, és mindig jobban tudni nála, mi a jobb neki, mert akkor majd felnőve sem mer majd maga döntéseket hozni.
Hogy akkor hol a határ? Nem érzem azt, hogy elszaladt volna velünk a ló és megkapna mindent, amiért vonyít. Nem veszek meg neki a boltban semmit, csak mert a földön fetrengve veri magát, hanem egy padra leülve megvárom, hogy összeszedje magát és tovább indulhassunk. Nem keresem meg neki éjjel a leejtett alvószalagot. Nem fizetem ki neki harmadjára is az ugrálóvárat, csak mert annyira hisztizik érte. Nem adok neki több édességet, mint amennyit jónak látok, csak mert ordít érte és azt kiabálja, hogy haljak meg.
A poszt ugye arra megy ki, hogy bármilyen hülye is tud lenni, én szeretem. De nem teszek/engedek meg bármit neki. Csak szeretném, ha érezné, hogy szeretem. Egy kérdés viszont most felmerült bennem: biztos-e, hogy ekkora hangsúlyt kell fektetni erre a "szeretem-nem szeretem-érzi, hogy szeretik-azt érzi, hogy nem szeretik" kérdéskörre. Persze, hogy szeretem. Ha így van, ezt nem kell állandóan bizonygatni. Remélem, nem csak magamat akarom meggyőzni, hogy "Deee, én Igenis Egyformán Szeretem a Két Gyerekemet." Csak hát jön a nyomás innen-onnan, hogy azért ennyire problémás ez a gyerek, mert azt érzi, hogy nem szeretik annyira, mint Bandit, de ez egy másik poszt témája lehetne.