2013. április 15., hétfő

A színházhoz biztosan lesz köze, talán nem csak nézőként

Vera rajong a színházért. Az igaziért, ahol színészek játszanak, nem pedig színészek által mozgatott és beszéltetett bábok. Emiatt egy kicsit nehéz neki való előadást találni, mert az ő korosztályának leginkább bábelőadásokat szánnak, de azért van egy-kettő, amit megért és tud követni is. Ezt én egyáltalán nem bánom egyébként, mert a bábszínházért én sem voltam oda gyerekként, és az évtizedek múlásával sem nőtt irántuk érzett vonzalmam.

Az első igazi színházi élménye A Hang-villa titka volt. A második is. Mert annyira lenyűgözte. Szerencsére ez egy olyan darab, amelyben a nagykorú kísérők is örömüket lelik, vannak kifejezetten nekik szóló viccek, amiket a kisgyerekek észre sem vesznek. Pl. a Keksz kutyanévjavaslatot nem sok hároméves tudja összefüggésbe hozni az Albert névvel, amelyre végül a kutya hallgat. És szerintem azzal sincs tisztában Vera, hogy Tántor úr mindig részeg. Azt is megállta nevetés nélkül, amikor Albert villázva bólogatott a Smoke on the Water közismert riffjére.
Utána sokat beszéltünk az előadásról, többek között tisztáztuk, hogy Akusztikusz urat, a gonoszt bár elrepítette a darab végén egy hőlégballon, attól nem tűnt el az életben is, ezért jöhetett ki ő is meghajolni, és igenis, neki is járt volna a taps, mert jól játszotta a szerepét. Valójában nem ő gonosz, csak a szerepe az. Az életben ugyanolyan kedves ember, mint a Suzy papáját alakító színész, akiről tudjuk, hogy a szomszéd utcában lakik és a kislányát nem Suzynak, hanem Borinak hívják, sőt még egy Boldizsár nevű kisfia is van. Így aztán az Akusztikusz úr meg a Suzy szerepét játszó színészek élettörténetét és lakóhelyét illetően is részletekbe menő kérdezősködésbe kezdett, és nem nagyon értette, hogy róluk miért nem tudunk annyi mindent. Mindenesetre sikerült meggyőznünk arról, hogy az Akusztikusz úr szerepét játszó színész is rendes ember, így második alkalommal már őt is megtapsolta.

Most azt fontolgatja, hogy felnőttként SZÍNÉSZnek áll majd. Elég magabiztosan állítja, hogy a szöveg megtanulásával nem lesznek problémái, hiszen ebből a darabból is tudja már Suzy szövegének egy részét, nevezetesen: "Ajbejt, nincs ott semmi!" Hajlok arra, hogy higgyek neki, miután a versek 3-szori hallgatás utáni memorizálásának képessége továbbra is hűen szolgálja őt. Míg nekem komoly erőfeszítésembe kerül mondjuk egy ilyen vagy egy ilyen vers megtanulása, és sorról-sorra próbálom izzadva raktározni, addig ő hibátlanul ledarálja 3-4 meghallgatás után. A beszédtechnika órákat viszont nem érdemes ellógnia, majd finoman felhívom erre a figyelmét alkalomadtán.

RENDEZŐnek sem utolsó, bár most még nem nagyon van fogalma arról, hogy olyan szakma is van. Ennek ellenére a húsvéti héliumos lufik szereplésével nagysikerű előadást tartottunk Mari mamának, amelyben a még felszálló Hello Kitty lufi játszotta Suzy hosszú időre köddé váló papáját, a már földre ereszkedett kutyalufi kapta Albert szerepét, ő maga volt Suzy, én pedig Akusztikusz úr, mert olyasmi volt a kardigánom. A szereplőválogatást ő tartotta, a végleges szereposztás is az ő nevét dicséri, és akárcsak egy rendező, folyamatosan instruált. Mondta, hogy hová álljak, meg hogy lopjam el a hangokat, aztán meg hogy kergessem és akarjam elkapni őt meg a kutyáját, de ne sikerüljön, majd pedig hogy ragadjam meg a Hello Kitty lufit és szálljak el vele. Végül meghajoltunk így-úgy-amúgy... a színházi forgatókönyv ezen része láthatóan nagyon megfogta a sikerre éhes gyereket.

És hát az sem kizárt, hogy SZERZŐként is sikereket arat majd, írt ugyanis egy ötfelvonásos darabot, amelyet elő is adott az apjának és nekem az egyik délután. Az előadás megtekintése kötelező volt, de a felvonások közötti szünetekben mindig kitessékelt minket a szobából, hogy átszerelhesse a színpadot. A felvonások elején a narrátor szerepét magára öltve - hajráf nélkül - elmesélte az izgalmas és váratlan fordulatokban bővelkedő cselekményt, majd - hajráffal a fején - többnyire némán eljátszotta a többi szereplővel. Ami a címadást illeti, kis kitérő: kérdezte tőlem nemrég, hogy az Oznak miért az a címe, hogy Oz, a nagy varázsló, amikor Oz alig szerepel benne. Miért nem az, hogy Dorka. Megbeszéltük, hogy általában érdekes címet adnak a műveknek, amennyiben azt akarják, hogy olvassa/hallgassa/nézze meg valaki, márpedig egy varázsló szerepeltetése a címben sokkal inkább kíváncsivá tesz, mint egy kislánynév. Visszakanyarodva a színdarabjára, nem vagyok benne biztos, hogy a címadásra vonatkozó instrukcióim maradéktalanul eljutottak a tudatáig. Mondjuk, nem kizárt, hogy mégis, ámde felülbírálta azon oknál fogva, hogy bár általában nagyobb sikerre predesztinál az érdekes cím, vannak példák az ellenkezőjére is (példa, példa).


A KUTYÁK ÉS A NŐ
Színmű öt felvonásban

Első felvonás: a (plüss) kutyák egy csónakban ringatóznak a tengeren, ahol hurrikán sújt le rájuk. A csónak hánykolódik, a kutyák remegnek a félelemtől. Szerencsére észreveszi és megmenti őket a nő, akihez eredetileg látogatóba indultak. A nő kihúzza a csónakot a tengerből és szeretetteljes mosollyal az arcán kipakolja a kutyákat otthonában.

Második felvonás: az előzőleg tengernek használt kék-zöld pokróc felhasználásával a nő Fújja a szél a fákat játékot játszik a kutyákkal. Ezután betakaróznak és békésen alszanak.

Harmadik felvonás: a pokrócból újra tenger lesz. Másnap reggel a nő a nagyobb plüsskutyákkal hajóba száll, ám indulás előtt kiválasztja az otthon hagyott kiskutyák közül a legnagyobbat, és gondjaira bízza a kisebbeket.

Negyedik felvonás: hajójuk ismét viharba keveredik, ezért gyorsan a partra evickélnek, vissza a nő házába.

Ötödik felvonás: a nő látványosan szereti a kutyákat. Nagyon boldogok együtt.

Vége.
Mindenki meghajol.



Itt már be akartam fejezni a posztot, de tegnap délelőtt érte harmadik színházi élménye, muszáj róla szót ejteni: az Örkényben néztük meg A sötétben látó tündért. Nagyon odavolt ettől is, bár ez az elején nem volt ennyire egyértelmű. Miután az első 10-15 percben nem történt semmi a színpadon azon kívül, hogy Pogány Judit mesélt egy székben ülve, Vera ficeregni kezdett az ölemben, és megsúgta, hogy Ez nem annyira tetszik. Aztán előkerült egy vakond meg egy öregember, ettől máris jobban érezte magát: Most már jobban tetszik. Két éhes kutya színre lépésével pedig végérvényesen nyert ügye volt a darabnak Veránál. Egész délután erről beszélt, mindenkinek elmesélte a számára legemlékezetesebb részeket:
- hogyan halnak meg a szappanbuborékban szálló, megszületni készülő tündérek, ha nem kapaszkodnak meg a szüleikben, mert akkor halálra tapossák őket a buta őzikék és fellefetyelik a földről őket a szomjas rókák,
- hogyan vágott húst az éhes kutyáknak saját combjából Tökmag királyfi,
- hogyan haltak meg Málnácska királykislány szobalányai, amikor összetört az őket védő lekvárosüveg...

És hogy mennyire figyel a részletekre, arról az a történet árulkodik, amely tegnap délután esett meg az egyik McDonald's-ban. Az apjukkal mentek, én kicsapongtam épp (tornáztam). Vera észrevette és jelezte, hogy az étterem egy másik szegletében ott egy néni, aki ott volt aznap délelőtt a színházban, sőt még arra is emlékezni vélt, hogy ez a néni az erkélyen ült. A férjem nem nagyon hitte, hogy igaza lehet a gyereknek, de annyira kíváncsi lett, hogy odasétált a nőhöz és megkérdezte tőle. És igen, minden stimmelt: ott volt és az erkélyen ült.


2 megjegyzés:

  1. Hát ez az erkélyes nagyon édi... meg az, hogy oda mert menni.

    de a combból vagdosás horror

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem Vera ment oda, hanem az apja, tőle pedig ez már nem olyan nagy teljesítmény :)

      A csonkolás nem volt képileg túldimenzionált, max. a Vera képzeletében, gyakorlatilag csak elmondta a mesélő a tényt egy tőmondatban, mialatt jóízűen fogyasztottak a kutyák a háttérben.

      Törlés

Legolvasottabb