Második felvonás

Hiába terveztük egyfelvonásosra a darabot, a Bandi reflexeivel folytatott harc ennél hosszadalmasabb lesz. Miután Gombi megörvendeztetése elvesztette kihívás jellegét, bevetettük arzenálunk újabb gyöngyszemét, Gömbit, a szintén játékos kedvű lánymacskát, aki megneszelte, hogy ebben a lakásban nagy mennyiségű gombolyagra lehet szert tenni. Ezért bekiabált hozzánk ma reggel, de mivel nem kapott megerősítést, elsomfordált. Bandi érdeklődését mégis oly mértékben sikerült felkeltenie, hogy az meggondolta magát és mindjárt gombolyított neki egy meghívót, amit kiragasztottunk az ablakba. Gömbi ma délben fel is jött érte, és most nagyon várja haza Bandit az óvodából.

Terveink szerint fognak versengeni, irigykedni, mindketten gombolyagot követelni. Remélem, nem lesz szükség arra, hogy kicsinyeik is szülessenek, mert én most már hülyét kapok. Viszonylag jól alakult minden egészen addig, míg a téli szünet végéhez közeledvén elő nem került az ovikezdés témája. Az utóbbi egy hét eseményei aztán rávilágítottak arra, hogy még mindig elképesztően ingatag lábakon áll a dolog. Bandi stresszhelyzetekre adott alapértelmezett válasza a szorongatás, nem tudom, hogy még meddig, és hogy hogyan lehet ezt kiirtani. De egyelőre nem lehet egy pillanatra sem hátradőlve megnyugodni, mert aztán menetrendszerűen jön a pofára esés. Megint volt olyan pont, amikor azt éreztem, hogy agyonütöm, de minimum addig verem, amíg össze nem csinálja magát. Nyilván nem vagyok ennyire állat, ezért csak magamban káromkodtam és csapkodtam a fürdőszobában, amíg le nem csillapodtam annyira, hogy ellenérzések nélkül tudjak melléfeküdni este egy kicsit, ahogy szoktam, hogy magamhoz szorítsam ezt a szegény kisgyereket, ahogy szoktam, és ő szóljon, ahogy szokott, hogy ne szorítsam annyira.